Mindenekelőtt egy Orbán Ottó-vers, a címe Vörösmarty Tévé: „– Ezt már egyszer láttam – mondta a kozmosz szelleme / és a távirányítója után kotorászott. / – Helyszíni közvetítés a naprendszerből, Szarajevóból! / Tűzvész, temetetlen hullák, guruló koponyák…/ Ezt nézze csak újra az őrült sárkányfogvetemény-faj – / kapcsolt át a meteoritokra.” Kukorelly TündérVölgyének címe levezethető ebből az epigrammából: hiszen szövegjátékba vonja Vörösmarty Tündérvölgy című elbeszélő költeményét, a tipográfiai különbségként mutatkozó kiemelt betűpár pedig összeolvasva a TV rövidítést adja ki. Kukorelly művének értelmezői címalternatívája (Vörösmarty Tévé) tehát joggal esik egybe Orbán versének címével.
     A TV-szerűség elsősorban a felvillantó- és snitttechnikában mutatkozik: nincs igazi kontinuum, vagy ha van, akkor az a recepció, a tévénézés kontinuuma. A regény elgondolásom szerint úgy szerveződik, ahogy a tévénézés mechanizmusa: át-átkapcsolunk más-más csatornára, különféle időkbe és terekbe, néhol elidőzgetünk, de alapjában véve mindig máshová vágyunk. Ráadásul az elvetemült, és egy határozott (olykor posztmodern jelzővel illetet) szociokulturális életérzést is megtestesítő zappingolás analóg folyamata lehetne a vágyakozás mellett maga az azt tápláló emlékezés. Ami a szöveg identitásképző pozícióit illeti, alapjában véve minden a maszkulin univerzum horizontjait nyitja meg: az emlékezet is férfiemlékezet. A szövegszervező oszcilláció csupán jelen-múlt, líra-epika viszonylatban potens, a szövegbe kilépő vagy az azt szervező én nemileg determinált. „Voltunk mi ezek szerint május elsején felvonulni, vagy csak szerettem volna?” – hangzik el egy vérbeli labirintusmondat. A regényben a férfiemlékezet tehát lényegileg kiindulópont-vesztő természetű: temporálisan és térben, azaz kontextuálisan (az emlékezés gyakorlatában) egyre jobban eltávolítja magát az eseménytől, s ha kell, magát az eseményt is eltávolítja, vagy áttranszformálja. A legtöbbször ez a fajta regényemlékezet kiindulópont-váltó, nincs benne a rekonstrukció igénye, csakis és kizárólag a megszokás köré szerveződik: „Lement a tananyag, lefeleltél belőle, felejtsd el, most másból fogsz felelni.”
     Maga az emlékezéstechnika olykor célirányos önzés, és maga az emlékezés is teljességgel a jelennek van kiszolgáltatva: „Micsoda élvezet elérzékenyülni önmagunkban.” Máskor valamiféle nulltudat kitöltésének eszköze vagy az önnön emlékben pozicionálható én egyértelmű hatalmi vágya a másik emlékezetében, illetőleg egy esetleges kollektív emlékezés lehetséges (zseniális!) folyamatrajza: „Egyszerű emlékezet, előbb elmesélem neki, kitalálom a részleteket, hogy legyen mire visszaemlékeznie.” (13). A történelmi emlékezet radikális leleplezése is ez a mondat: a kulturális gyakorlatok intézményesült rendszere (pl. történelemtankönyv) mintegy előírja az emlékezést, rendszerint az ünnephez kötve (nemzeti ünnep, emléknap): a kommunizmus vagy a Horty-rendszer emlékezési gyakorlata az apa és utódai agyában örök korrekciókra kényszerül, és sosem a múlhoz kötődik elsősorban, hanem a jelenhez, a mosthoz, vagyis abszolúte applikatív természetű, s ami igazi írói bravúr: a leghétköznapibb dolgokban látszik a legjobban.
     Az emlékezés ugyanakkor sokszor irodalmi: beleemlékezi a könyvbe mások irodalmi valóságait, illetőleg mások könyvébe olvassa vissza saját, jelen esetben dokumentált létezését. Ez irányba a mottók paratextusai, illetve (ritkán) a szövegtestben kiemelt, de mégsem glosszásított vezérszavak vagy figyelemfelkeltő kiemelések segítik a tájékozódást Vörösmartytól mondjuk Tolsztojig.
     Az első fejezet címe az ábécé első betűje: a szöveguniverzum kezdete, vagy ahogy a szinte irodalomtörténeti közfelkiáltással „paranoiás őrült”-nek titulált régi magyar költő, Kalmár György mondja Summa című radikálisan zappingoló, világszövegesítő opus perpetuumában: „A betű majd minden ma élő s holt nyelvben az első. / Mostani munkácskám, hogy azon kezdődjön, ugy illik, / S menjen elébb, amiképen a jó rend hozza magával.” A „jó rend” (= ábécé) Kukorellynél az anaforikus felütés (a cím, a vers, a prózaszöveg anaforikus összecsengésére gondolok) ellenére marginalizálódik. A rend az emlékezés rendje, melynek nincsenek formakritériumai. A kilenc évig írt, kilenc fejezetre, s azon belül kilenc szövegegységre tagolt mű kilenc fejezete óhatatlanul idézi a hérodotoszi (quevedói, goethei) kilenc múzsa: kilenc könyv aránypárt, ez a klasszicizáló toposz mint kötetszervező elv itt mégis anya-lányai viszonyban nő szinekdochikussá: a könyvet ugyanis a múzsák anyja, Mnémoszüné, az emlékezés istenasszonya uralja. Fejezetről fejezetre Mnémoszüné lecsupaszítása zajlik, mely folyamatnak a legvégső stádiumát az elékezés mechanizmusába vetett hitelesség megkérdőjelezése jelenti. História és fabula egymásba mosódása következik be: mintha egy fényképalbum összekeveredett képeit rendszereznénk újra pusztán a korabeli attribútumok és fotótechnikai eljárások időhöz köthetőségének alapján.
     Az emlékezetnek szintén szinekdochikus a karaktere: egyetlen részből következtetünk az egészre. A felejtés megnevezhető, az emlékezés megnevez. „Elfelejtettem a nevét. A fölöttem levő, akinek kiment a fejemből a neve.”
     A könyv topografikus kompozíció: kert, bejárat, domb, völgy, labirintus alkotják. Park. Szabályosságba kényszerített szabálytalanság. Az alkotói tudat ebben a szövegvilágra telepített nyelvi óriásmetaforában realizálja magát, igen, a kilenc könyv a kilenc múzsa berke, jobban mondva angolkertje. Nemcsak a múzsák száma által jelzett emlékezetre kiélezhető szinekdoché működik itt: a múltakról való beszéd is szinekdochikus viszonyba lép a jelennel, s minden mozzanat ezt a viszonyt igyekszik kiteljesíteni. Az abszolút distanciát kívánó múlt a családregény műfajában elképzelhetetlen, sőt a regény minden ízében megtöri ezt az eposzi kritériumot. Véletlenszerű kimetszések, kivágások szekvenciája szervezi a történést (lealacsonyítható-e, hétköznapivá tehető-e a történelem?), mely sokszor olyan, mintha időtlenítődne és függetlenítődne a kontextusaitól, azaz önmaga nyelvi történéseként tételeződik. Az apa hallgatásának fürkészése ugyanazt a feladatot rója az emlékezve történés játékterében a hősre, mint az olvasóra a nyelv hallgatásának fürkészését vágyó fecsegés.
     A lényegtelenségek mikor változnak lényegessé? Kitalálható-e egy olyan magának helyet kereső, (magán kívülre is) helyezkedő, fészkelődő nyelv, mely végül mégiscsak ül?
     Az emlékezés nem igazán kísérlet, vagy megy vagy nem. Ha nem, akkor még nincs kialakult emlékképzet, ilyenkor csak szimulált emlékezés van, azt Kukorelly vezeti be a magyar irodalomba, méghozzá úgy, hogy nem személyteleníti el a szövegét, nem dimenzionálja groteszkké az emlékezést, az emlékezés szadisztikusan részletező dekorativitását szerencsésen veti el (mondjuk Prousthoz képest), helyette kanyarog a mondat, önmaga elemeinek újrakontextualizálásával halad előre a képlékenység térfeléről a pontosítás irányába: „Most még nem úgy megy, még úgy megy, hogy nem, öntudatosan lépeget. De maximális, ennél öntudatosabban képtelenség.” A kiemelések olykor egymáshoz szervezhetők, s általában épp az ismétlés (az újabb, az alapvonást megőrző nekifutás) révén. Kísérletek a gerincszöveg elhelyezésére, kísérletek a könyv belakására és a teljes szövegkorpusz stigmatizálására.
     Kukorelly egyik szöveggeneráló módszere a szóelrejtés, illetve a kontextuskeverés. Az előbbi „öntudatos” egyszersmind bizonyos értelemben korlexika, pl. a „proletár vagy szocialista” öntudat publicisztikai-propagandisztikus dimenzionálhatóságát is sugallhatja: a szó ott van otthon, ahol nyelvvé tud válni a kontextus elnyomó mechanizmusai ellenére is, ott, ahol kódként olvasandó és olvasható, hiszen a szó számára a lényeg a szemlélődés „beszéd és nem-beszéd” határain.
     A nyelv tündérkedései és az álomtündérek közös játéktere a kijelölt pálya (múzsaberek): fölülről a kozmosz szelleme betűzi az élet roppant világkönyvét. Visszakanyarodni e középkori metaforáig talán nem egészen haszontalan: a világ kiolvashatósága a szöveg mennyiségén és átváltozási képességein (de a regény befejezhetetlenségének tudatosításán is) múlik. Hogy feltáruljon az értelem révén maga a könyvvé írt világ, hogy legyen ereje az írásnak, könyvbe ágyazottságunk determinizmusa okán annak szinekdochikus részeiként tükröznünk kell az egészet is, mely végül bennünk valósul meg és hajtja végre átszerveződését élvezetes fikcióvá. A Kalmárnál „jó rend”-ként megjelenő prekompozíció a regényben természetszerűleg fordul át látszólagos koncepciótlansággá, de tudnunk kell, hogy a huszadik századi világkönyv kusza, kósza, rendtelen betűi olvasmánnyá szervezhetők, olvasmánnyá szerveződnek. (Kalligram Kiadó, Pozsony 2003)