Füst valósága az élmények, képzetek, tapasztalatok összessége, nem a külvilág pontos leírása. Ez utóbbi egyébként is lehetetlen: amint tapasztalok valamit, belsővé alakítom át. Ezt a belső élményt a kifejezés által meghamisítom. Nem a nyelvbe vetett bizalom megrendülése ez: a külvilág mint valóságos létező megkérdőjelezése. Buberi terminussal¹: az Én-Te viszony megvalósulásának evilági, „való világbeli” elérhetőségének megkérdőjelezése, az Én-Az világ uralma. Mert az elérhetetlenség bebizonyosodik minden művében (verseiben és prózai munkáiban egyaránt), mégis minden műve egy újabb vágyódás kifejeződése. Remény? Nem, remény nincs, csak próbálkozások a kilépésre, az Én-Te viszony megteremtésére. A kilépés lehetősége adott, de nem az Ember számára: az Ember képtelen az Én-Te viszonyra, mert ahhoz belső (önmaga által abszolútnak tekintett) világának törvényeit kellene feladnia.
     Füst ateistának vallotta magát. Lehetséges-e, hogy az Ember azért képtelen az Én-Te viszonyra, mert nem hisz Istenben – ami azt is jelenti, hogy nem hisz magában a viszonyban? Elképzelhető. Füst figurái a „változtatnod nem lehet” elvének teljes tudatában élnek. Ezért, ha alkalom adódik a változtatásra, az Én-Te viszonyra, nem beengedik a másikat a belső világukba (nem engedik meg, hogy átfogja őket a Te), ellenkezőleg: a belső világba transzformálják a Te-t, tapasztalattá, Az-zá alakítva. Az örök középút megvalósíthatatlan, az Ember csak végpontok közül választhat: a világban marad, vagy elzárkózik a világtól. Füst hősei ezt az utat járják meg: a világban élnek, küzdenek, vágynak az Én-Te viszonyra, végül elzárkóznak a világtól, felismerik, hogy ebben a világban lehetetlen annak megvalósulása. A két végpont között ugyan meg-megvillan a lehetőség, hogy „köztes területre” lépjenek… S hogy miért nem sikerülhet? A szabadság hiánya miatt. Bubernél a szabad ember tudja, hogy élete ingamozgás Én és Az között – választások sorozata. Füst alakjai számára nem létezik szabadság – választási lehetőségük van, de képtelenek választani, képtelenek szabadulni az Az-világból. Számukra „Az Isten halott.”– azaz nem létezik a Te-világ, nem létezik transzcendencia. A világ egyarcú, s benne az Ember a maga kétarcúságával tehetetlen: megvan a lehetősége, hogy kétféleképp cselekedjen – de egy egyarcú világban valóban lehetőség-e ez? (Az Amine emlékezetében ezért éjszakává, álommá transzformálódik a lehetőség – a világ másik arca, a Te-világ csak álomként jelenhet meg.) 
 

Füst Milán esztétikájának, művei megalkotásának, figurái világának kulcsfogalma a „köztes terület”.²
     Említettem, hogy Füst valósága élmények, képzetek, tapasztalatok összessége. A művészet számára több mint valóságtükrözés (ennek lehetetlenségéről is volt már szó), de puszta absztrakciónál kevesebb. A valóság az élményvilágban létezik: tapasztalok valamit, jeleket érzékelek, a jeleket pedig a képzelet teljesíti ki „valósággá”. A képzelet rendet teremt: összefoglal, az érzékeléseket struktúrákba rendezi; a jeleket jelenségekké alakítja. A jelenségek képesek jelenésekké válni: ez a művészet szabadsága. A „szabad” művész tehát belső szemléletmóddal rendelkezik: az élményeket átformálja, s nem tükrözi, de nem is vonatkoztatja el: köztes területen születik a mű. Az eredeti élmény más síkra helyeződik a kifejezés által. A kifejezés célja a teljesség előidézése, mely csak művészet által lehetséges, hiszen a világot teljességként szemlélni nem lehet. A művészet kiragad a világ káoszából egy egységet, melyet elrendez; rendet tesz, bár e rendben felsejlik a káosz is.³ A műalkotások segítségével (és csakis általuk!) kiléphetünk az időből, „s az időtlenség boldogságát okozzák”⁴. A látomást a kifejezés kapcsolja vissza az időbe, éppen ezért a művész célja nem magyarázatok adása, hanem képekkel való operálás. A művészet nem intellektuális – lényege a vízió. A látomás mellett a mű másik fontos összetevője az indulat, mely irracionális (leírhatunk olyasmit is, melyet eredetileg nem szándékoztunk) – s így transzcendentális. Ahogy Füst hőseiből sem hiányzik ez a teremtőerő: „Ők alakítják a szavakat, s őket alakítják a szavak.”^5-6
     Álom és valóság, képzelet és tett, boldogság és boldogtalanság – Füstöt állandó kettősség jellemzi. 1933-ban írja Naplójában: „Megtenni és elképzelni – e két egymásnak idegen csillagzat, külön világok – óriási, megdöbbentő különbség van e kettő között. A tett tragikus: jóvá nem tehető, vissza nem vonható […], ezért van a képzelgőknek és önfertőzőknek akkora tábora.”⁷ Képzelgők és önfertőzők – Füst hősei ezek. Képzeletben mindent meg lehet tenni, mert „könnyű” a döntés: nincs következmény, nincs szorongás, nincs súlya semminek. A tett – ha egyáltalán megszületik – mindig megkésett. Akkor cselekszik az ember, amikor már a képzelgésben kiélte magát, rágódott, mindent számba vett – miközben érezte: nem lehet a következményeket feltárni, az egész „rágódás” nem más, mint időhúzás, halogatás, a tett elodázása.
     Az Amine emlékezetének elbeszélője is ilyen hős: az idő megöli a lehetőséget, hogy boldog lehessen; a jel (a nyaklánc) az utolsó figyelmeztetés – a hívó szó: ha most sem, akkor soha –, az elbeszélő érzi ezt, de még mindig magyarázatot keres.
     Az ember nem bírja elviselni a felelősség érzését, nem szeret dönteni, csak szereti hinni, hogy ő döntött; ezért képesek vagyunk elfogadni a „változtatnod nem lehet” érzését, lemondunk, elfogadjuk „sorsunkat”. Ungvári Tamás ez alapján a boldogság pusztulását emeli ki Füstnél, szerinte a hősökön keresztül az élet értelmetlenségét sugallja az író: az emberek a teljesség akarása miatt nem lehetnek boldogok.⁸ A képesség, hogy a töredékben meglássa az ember a teljességet, hogy megelégedjen, keveseknek adatik meg. A hiány vágyat szül, de amint a vágy beteljesül, újabb hiány lép fel… A modern ember nem tud vágyakozni az után, ami az orra előtt van, a modern ember birtokolni akar, és lehetőleg mindent egyszerre akar.
     Bori Imre „az állandóság bűvkörében dolgozó”⁹ Füst műveit alakváltozatoknak tekinti, s ez alapján egykönyves írónak nevezi. Füst álláspontja szerinte a pozitív semlegesség, melyet az író esztétikai kategóriává avat. Műveinek végkicsengését a következőképpen látja: „Füst hősei már olyan területen járnak, amelyen bölcsességgel megfejteni igyekeznek szenvedélyük volt idejének rejtélyeit, »egy másik világban« tehát, immár boldogan, mert nem kell élniük azokat a szenvedélyeket, amelyek pokollá tették életüket, s mégis nosztalgiával telten, az emlékezés édes ködén át szemlélődnek, mert Füst műveinek végső kicsengéseként, az derül ki, hogy mégiscsak az volt az élet – a »nem élet« formájában is.”¹⁰
     Az ember csupán a szenvedélyektől – és a döntésektől, a felelősségtől – mentes boldogságra képes, azaz képzeletbeli boldogságra. Az emlékezés, a nosztalgia segédeszköz a képzeletbeli világ megkonstruálásához, legitimációjához. Az emlékezés az egyetlen („természetes” – gondolok itt Csáth ópiumára, Baudelaire mesterséges paradicsomára –) módja, hogy napjainkat kibővítsük: egyetlen napból lehet így akár ötszázat csinálni (gondoljunk Proustra). Ám az általunk – a visszapillantás által –¹¹ teremtett történeteket az ismétlés segítségével meg is semmisíthetjük: élményeinktől ily módon képesek vagyunk megszabadulni. Az ismétlés megszünteti a jelentést (ahogyan az ősi vagy primitív rituálék varázsigéi sem jelentésesek), az emlék nem történet többé; a szavak átveszik a képek helyét, s aztán e szavak idővel megkopnak, megfagynak – és többé semmit sem jelentenek. A vallomás mindig gyónás, amint az ember kimond/leír valamit, egy időre – a beszéd/írás idejére – megszabadul tőle. A végleges szabadsághoz többszöri ismétlés szükséges: a történet tartalma a szavak segítségével megsemmisül.
     Mindig élményekből táplálkozunk, ám a forma alkotja az élményeket, hiszen mindig magunkat írjuk meg, nem csak az önéletírásban.¹² Minden azért történik, hogy egyszer metaforává, leírássá, emlékké váljon. Füst figuráitól eljutottunk magához Füsthöz: ő (is) mindig élményt formál át, ír le – emlékezet és vallomás minden művében „főszereplők”. Az emlékezésből, a múlt rabságából kitörni lehetetlen (hiszen az emlékezés által megöljük a jelent, a múlt eseményeiből konstruáljuk „jelenünket”), ahogyan a valóságból vagy a képzeletből is. Füst figurái számára a köztes terület elérhetetlen, legfeljebb egy-egy pillanatra történik meg a „csoda”, de a tett-nélküli emberek csak képzeletükben képesek felhabzsolni mindent, amiről éppen tehetetlenségük miatt maradnak le: megölik a „csodát”.
     A boldogtalanság adott. A hős nem eljut a boldogtalansághoz, az eleve elrendelt, az ember létalapja; s így minden változtatás létének veszélyeztetése lenne. Akár a mohamedánoknál: a sors megváltoztathatatlan. Mese és valóság: az ezeregyéjszakai mitologikus gondolkodásmód keveredik az állandó megmagyarázni-akarással: néhol a „valós” világ mulatságosan kisszerűvé válik (az Aminében például az, hogy a gabona elégett, hogy a feleség milyen ember, hogy a gyermek neve Amádé mit sem számít a zöld ruhás Boldogsághoz képest).
 

Füst vonzódott a misztikumokhoz, az emberben lévő ismeretlen erők érdekelték. A magatartás, s nem a jellem(fejlődés) – hőseinek cselekedeteiből, szavaiból próbálja az olvasó megalkotni jellemüket; bár a „jellem” Füstnél talán nem is szabadna, hogy kérdés legyen, hiszen nem lehet egységes képünk senkiről. Az ösztönök, melyek megszabják: egy embert szeretünk vagy idegenkedünk-e tőle. Ragaszkodás és választás tragédiája ez. A szorongás, a szabad akarattól, a döntéstől való félelem tudattalan érzésének világa ez, de a szavak nem szimbolizálnak semmit, nem akarnak önmagukon túlmutatni, „csupán” önmaguk mélyére.
     Minden alakja külön világban él, ezért lehetetlen a világok kommunikációja, nincs „köztes világ”. Zárt, belső világ ez, egy élethelyzet, s logikájának engedelmeskedik az író is, miközben működési mechanizmusát felfedi. A „valós” világ leszűkül, ugyanakkor mintha helyet is cserélne a belső, zárt világgal: az, ami megtörténik, a képzelet világává válik. A lélekben és nem az életben (a „valós világban”) realizálódnak a történetek.
     A belső történésen, a monológon van a hangsúly (akkor, amikor a magyar prózában a külső történés és a leíró jellegű elbeszélés uralkodó!). A szenvedély természetrajza érdekli az írót, melynek alapja az emberek egyoldalú kapcsolatainak tényszerűsége (Én-Az kapcsolatok), a szeretet (Én-Te) lehetetlen volta – a mi „szeretetünk” erőszakon alapul. „Ő nem a modern típusú szenvedélyes ember, hanem a szenvedélyek embere, örök nyugtalanságra ítélt középkori lélek, egy egészben eretnek és inkvizítor.”¹³
     A választás problematikája az egzisztencialista filozófia egyik központi gondolata. Sartre Descartes nyomán kifejti a választás lényegét, felelősség és választás szoros összefonódását. A társadalom a felelősségvállalással (önmagáért és embertársaiért) belép az ember életébe. A szabadság vágya kényszerít, hogy dönts, ám a szabadság lehetetlen. Az önmagáért való lét – Pour Soi/Für Sich – és az önmagában való lét –En Soi/An Sich –, azaz az ember és a lét maga egymást kizáró fogalmak, a szabadsághoz a létet kellene tagadni.¹⁴ Füst hősei NEM döntenek, a szabadság lehetetlenségével tisztában vannak; tudják, hogy nem tudnak sorsukon változtatni – minden változtatás létük megkérdőjelezése lenne. Nem akarják vállalni a még nagyobb szorongást (lét/nemlét), s a döntési helyzetek okozta feszültséget a képzeletükben (önmagukat „fertőzve”) vezetik le. A szabadság kényszerítő erejét elfojtják, s így az a tudattalanban (az álomban) él tovább. A tudattalan a tudatba (a felszínre, a szövegbe) emlékezés, történet formájában kerül – jóval veszélytelenebb állapot ez. Füst hősei számára az emlékezés, a „gyász” az egyetlen megoldás – megölni a másikat (nem szó szerint: az Aminében magából írtja ki a másikat – A feleségem történetében Lizzy valóban meghal): a másik „halálára”/a halott másikra emlékezés könnyebb, mint emlékezni arra, hogy rosszul döntöttünk. Nincs felelősség. Nincs bűntudat – csak bűn, melyet ki kell beszélni.
 

Bori Imre Füst prózájának líraiságáról beszél, kiemelve az író pikturális, plasztikus törekvését és azt, hogy tájképeit lélektani szereppel ruházza fel.¹⁵ A boldogság – mint láttuk – nem érhető el az ember számára, tökéletes boldogság csak az ember nélküli tájban lehetséges; mégis az Aminében szorosan összefonódik a zöld szín segítségével a táj az emberrel.
     A zöld, a természet színe domináns, mely itt a boldogság színévé válik. „Mintha világoszöld hullám öntötte volna el alakját, úgy állt ott a fényben. Zöld ruha volt ugyanis rajta s szerény ibolyacsokor a keblén.”¹⁶ A Nő megjelenik. A Szépség megtestesítője, a Boldogság ígérete. A zöld a novellában szintén „köztes területen” helyezkedik el: materiális (ruha) és absztrakt (szín).
     S hogy mi a Szépség szerepe a műben? Hitelesít: elfogadhatóvá és hitelessé teszi a leírtakat; az élet lehetőségeit, gazdagságát szimbolizálja (mely csak a művészetben érhető el). Csak általa érhető el a boldogság/teljesség (az esztétikai lét).
 

Az elbeszélő egyes szám első személyben szólal meg – megszólítja az olvasót, magyarázkodik. S teszi ezt a napló, az önéletrajz mint forma segítségével. A bűn, a helytelen döntés leírása (kiírása) gyónás, az írás helyettesíti azt, akihez beszél, egyenlővé válik a beszéddel (kibeszélés), s az elbeszélő az elbeszélés végére feloldozást kíván nyerni az írás által.
     A férfi elvágyódik saját világából – s a vonatút ábrándjai előrevetítik sorsát. Az emlékezés, a múlt által a jövő jelenik meg; elhagyták, elhagyott ő is, bánja, de: „Visszatérni sehova se szabad, ezt már megtanultam.”¹⁷ Az idősíkok összezavarodnak, -folynak, -érnek: „Fáj az, ha igazságtalanok az emberrel. Mikor még mindig azt vetik eléje, ami volt, holott már régen nem az, sajnos, ami volt.”¹⁸ Ki akar törni önmagából, ám már ekkor tudja, hogy lehetetlen, hiszen „álmodozik”, nem vágyik. Álma-vágya a török menyország hölgyei felé irányul – „ottlétről” beszél, eltávolítja magától álmát, odautazik és hazatér belőle. Pest nemcsak mint konkrét város jelenik meg, hanem az utazás céljaként egy másik dimenzióba lép át, egy olyan világba, mely nem az elbeszélőjé, uralni sem tudja teljesen. Az álom elkezdődik.
     Az élet értelmét keresi – s a kártya mindennek új értelmet ad, feléleszti az embert, az újjá születik, ám a kártya „szépsége” csupán addig tart, amíg az embernek pénze van – vagy addig, amíg a mámor tart? Veszít.¹⁹ S miért veszít? Mert túlságosan erőszakos, túlságosan „akar”, nem is a győzelem a cél, a győzelem akarása talán azért ily erős, mert mást akar ily erősen: a mámort, az „új értelmeket”, az új életet, ám azt nem szabad akarni, ahogy Feri mondja: „Hajlékonynak tessék lenni.”²⁰ A mámor elmúlik, s mennie kell. Életért vagy halálért indul el.
     Kódorog az utcán, gondolkodik – s eszébe jut a csikó is, mely „elmenekült” szeretete elől a másvilágra, „jobb kezekbe”. S ő is el szeretne menekülni a felesége elől, „oda”, a másvilágra, a másik világba, jobb kezekbe, vigadni. A csikó volt az egyetlen, akihez ragaszkodott, mégis kiengedte kezéből – s az nem hagyta magát szeretni, elutasította magától.²¹ Szeretni szeretne, szeretni indul, kipróbálni, milyen az a nemlét.
     Emma a múlt egy darabja, a „régi Emmánál” vesz szállást, a múlt s a jövő itt összekapcsolódik. A jelen elvész, s időtlenségbe lép át, időtlen, szavak nélküli éjszakába.
 

Az útonlét az otthonkeresés kifejeződése. Ám a hazatérés a teljesség volna (azaz a töredékben felfedezett teljességé). Egy ilyen töredék, melyben egy pillanatra felvillan a teljesség, az éjszaka Emma panziójában.
     A teljességben a sötét és a fény egy. Az éjszakai folyosó azonos a teljes fényárral, azzal a fényárral, melyet Amine sugároz maga körül (a haja, a szeme mélyéről, a ruháján, az egész alakján megjelenő, „túlvilági” fény ez). Ám nem azonos azzal a világossággal, mely mosdatlanná teszi Emma panzióját, mely szavakat szül, leskelődést, s nem bámulatot, érzéseket (a cigaretta parazsa, mely az első, nem természetes, nem belülről fakadó fény, s mely gondolkodásra készteti az elbeszélőt; s amely filmszerűvé teszi e jelenetet). Ez utóbbit választva az örök vereséget választja az elbeszélő. „Estig tart a nap. És egy napot estig mindennap ki lehet tartani. – És ennyi az egész.”²²
     Emma folyton néz, figyel, mint aki az ember lelkébe s gondolataiba lát (a mindentudó, a szem, a látás, a tudás, a két világ közti kapocs, a határon él; a vezető; a „harmadik szem”) – nyomában kafkai bűnös-érzet támad. Amine folyton lesüti szemét, nem akar leskelődni, tisztaságot és ártatlanságot akar, de fel-feltekint. (Csal vagy hív?) Az elbeszélő pedig azonnal nyelvileg megfogalmazza, szavakba fojtja a Képet.
 

„Jó lett volna pedig szeretni.”²⁴ – hangzik el az elbeszélő szájából, látszólag Aminéhez intézve. Ám e mondatnak – mivel a „szeretni” főnévi igenevet alkalmazza – tárgya nem konkrét. Lehet egy személy, ez esetben Amine, de lehet a „szeretés” maga. Az elbeszélő már a vonaton szeretni indul, emlékezik, török paradicsomba vágyik… Elhatározza, hogy szerelmes lesz.
     „A test, amelyet még csak szeretni fognak, már előre körülhatárolódik, átalakul az objektív által, egyfajta zoom-hatásnak van alávetve, amely közelebb hozza, felnagyítja őt, és arra készteti a szubjektumot, hogy ezt a testet egészen közelről vegye szemügyre: vajon nem ő az a fényesen ragyogó tárgy, amelyet egy ügyes kéz megcsillant előttem, s amely majd hipnotizál és rabul ejt?”²⁵(a kiemelés tőlem) – Barthes szerint a szerelmi vágy indukció révén tárul fel.²⁶ Az elbeszélő az emlékezés által olyan állapotba kerül, melyben „muszáj szerelmesnek lenni” (az emlékezés mindig a jövőre irányul).
     Barthes a görög „szkéma” jelentésében alakzatoknak nevezi a szerelmes nyelvi rohamait, beszédtöredékeit.²⁷ Az alakzatok öntőformái az ősmondatok, a be nem fejezett üzenetek, s nem az a lényegük, amit mondanak, hanem a „mondás” maga, szintaktikai áriák, melyek függőben maradnak, elmesélik az érzést – s azután elhalnak, mert szerepüket betöltötték. Akárcsak az Amine emlékezete elbeszélőjének „hevülete”.
     Az elbeszélő Emma panziójában elhangzó beszéde tehát – akárcsak Aminéjé – szerelmes beszéd, ebből kifolyólag monologikus; a „Narratív Másik”²⁸, aki már történetet mond el, csak a szerelem után születik meg (azaz: az emlékezés által szerelmi történet születik, a szerelem történetté transzformálódik). Az elbeszélést s a levelet már a Narratív Másik írja – ám írásmódjuk különböző, írásuk oka és célja más, s ezért Amine levele különösen izgalmas. 
     A szerelmes, aki levelet ír, mindig a Másik halálát (s ezáltal önmagáét) akarja elkerülni, elodázni, nem akarja, hogy elfelejtse a Másikat, azt akarja, hogy képe örök legyen. Ám Amine éppen levelével semmisíti meg a férfi (s önnön) képét – ugyanakkor az elbeszélő, aki gyón, és aki szabadulni akar a képtől, éppen elbeszélése által örökíti meg azt, Örök Nővé emeli Aminét, örök életűvé, hiszen amíg emlékképe él, Amine él. S e szempontból Amine halála lényegtelen, nem számít, hogy öngyilkos lett-e, hiszen levele által, a nyelv által megölte magát, betűkbe, számára idegen szavak világába fojtotta magát.
     Amine levele a Narratív Másikként íródik, már kívülről, hiszen amint a férfi nyelvén szólal meg – a nyelven, melyet az ráerőltetett –, kilép képzeletvilágából, belép a valóságba, s a valóságban szükségszerűen el kell pusztulnia (akárcsak a művészetnek, ha életre keltik – a nagy ideáloknak, ha elérhetővé válnak). „Komoly szavakat” használ, megérinti a férfit a nyelv által, ám ebbe az érintésbe belehal – s ez a „nyelvi roham”, ez a kimerevített kép teszi örök életűvé a férfi számára. Hangja „síron túli”.²⁹ Levele önmagának szól. Monológja hiábavaló. „Amikor hiába beszélek, olyan, mintha meghalnék.”³⁰
     Mielőtt megírná levelét, mielőtt kilépne nyelvéből, Amine mesél az életéért, akárcsak Sehrezád, ám a férfi nem érti. Nem szereti a virágnyelvet, a titkos párbeszédeket… Ám Amine szavait ő kényszeríti ki. Szavai előtt tetszett neki Amine mozdulatainak csendje, a csend, mely nem ugyanaz, mint a némaság – ez a csend többet mesél el, mint amennyit a szavak valaha el tudnak mesélni.³¹ A férfi szóra akarja bírni a nőt, ám ő maga formálja meg szavaival, be akarja kebelezni a nőt mindenestül, nem megnyílik, hanem bezárul. „Szerződést szeg”: ő megformálja a nőt, de nem hagyja, hogy a nő megformálja őt, nem azonosul Artelánnal – ez a név nappal nevetségesnek is tűnik számára .
     Amine éjszakai beszéde a küzdelmet mutatja, ahogy egy szerelmes egy olyan nyelvvel birkózik, mely nem az övé, s mivel nem tud kilépni pozíciójából, nem tudja feladni világának egy picinyke részét sem, szövege egy „végtelenül letisztult haiku és egy sor elcsépelt frázis között”³² ingadozik. („Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek.”)³³
     S levele megírásakor megteszi a lépést, mellyel önmagát írásKéppé transzformálja. „Tudni, hogy nem a Másikért írunk, tudni, hogy a dolgok, amiket megírok, sohasem szerettetnek meg azzal, akit szeretek, tudni, hogy az írás nem kompenzál, nem szublimál semmit, hogy pontosan ott van, ahol te nem vagy – íme az első lépés az írás felé.”³⁴
     Az elbeszélő ezzel szemben eszközként használja az írást, a szavakat. Csökönyösen, erőszakosan változtatni akart sorsán, s mivel az lehetetlen volt, szabadulni akar emlékeitől. A szerelemből való menekülési ötletek legtipikusabb módját kellett hát „választania”: a kolostori magányt, hiszen a szerelmi őrület természetére jellemző, hogy egyedül is túl lehet rajta jutni. Ám „magányomban rádöbbenek, a kelepce a probléma és a megoldás azonossága (mindig szerelmesnek lenni és soha többé), kétszer „szedtek rá”: egyrészt saját rendszeremen belül, másrészt azért, mert nem tudom ezt a rendszert egy másikkal helyettesíteni.”³⁵
     Beletörődése látszólagos-e? Ez éppoly lényegtelen kérdés, mint az, hogy Amine valóban halott-e. Levele után megnémult, a férfi számára halottá vált. Ezt sugallja már a cím is: Amine emlékezete.³⁶ Mint egy sírfelirat. In memoriam Amine.
     „… a néma Anya nem mondja meg nekem, mi vagyok: kihúzták lábam alól a talajt, fájdalmasan, léttelenül lebegek.”³⁷
 

Jegyzetek

1 Martin Buber: Én és Te (Európa, Bp. 1994.) című művének „leg”lényegét megpróbálom röviden összefoglalni – a későbbiekben hivatkozom rá, de elemzésemben a teljes körű felhasználástól eltekintek, hiszen a 2000-ben megjelent Füst Milán-dialógusok (Anonymus, Bp. 2000.) című tanulmánykötetben megtalálható Füst művészetének, esztétikájának ilyen irányú elemzése:
A világ kétarcú az ember számára, az emberi magatartás is kétféle. Az „ÉN” nem létezhet önmagában, csak Én-Te vagy Én-Az viszonyban. Előbbi esetben az Én olyan személyként jelenik meg, mely más személyekkel viszonyba lép – azaz szubjektivitásként ébred magára; az utóbbiban egoként jelenik meg, mely más egoktól elrúgja magát — azaz szubjektumként ébred magára.
Szempontunkból lényeges a téridő, a tapasztalás és az akarat-kegyelem kérdése. Az Az-világban ok-okozati viszony áll fenn a dolgok között. Ez a világ a tárgyi világ, mely megkívánja a múlt időt, összefügg térben és időben. A Te képes átfogni engem, anélkül, hogy azonos lenne velem – korlátozott megismerésem végtelenné, korlátlanná válik. A tapasztaláshoz szükséges, hogy a Te Az-zá váljon, mivel tapasztalatunk függ a tér- és időhálótól, bennünk van – a tapasztalattá transzformálódott esemény az egoé. A Te-világ dolgai akkor válnak koordinálhatóvá, amikor átfordulnak az Az-világba – mindaddig egy belső időbeliség jellemzi őket.
Ahhoz, hogy eljussunk a Te-világhoz, nekem és neked kölcsönviszonyban kell állnunk egymással – és mindkettőnknek kölcsönviszonyban kell állnunk egy eleven középponttal, az Istennel. Szeretet nem bennem és benned születik, hanem közöttünk, a szeretet felelősség: az Én felelőssége a Te iránt. Ezért lehetetlen az Istenkeresés – hiszen Isten nem az út végén áll, hanem az út örök közepén (nem találhatjuk meg Istent, ha a világban maradunk, de akkor sem, ha elzárkózunk a világtól). Az Én-Te viszony Istenhez vezet, az Én-Az pedig a Semmibe.
Minden viszony be(nem)teljesülése választáson alapul: cselekvés és elszenvedés is egyúttal. A saját oldalunkon az akarat áll, a másik oldalán (a Te oldalán) a kegyelem.
2 Jelenlegi elemzésemben csak Füst prózáját tárgyalom, ám lírájának éppúgy sajátossága a „köztes terület”-motívum, a két világ közti harmadik, a két végpont közti középút keresése. E sajátosság művészetfelfogásából ered, melynek ismertetéséhez Füst Látomás és indulat a művészetben (Magvető, Bp. 1963.) című munkáját használom fel. A „köztes terület” kifejezést Bori Imre alkalmazza A prózaíró Füst Milán (in. uő. Prózatörténeti tanulmányok. Forum Kiadó, Újvidék és Akadémiai Kiadó, Bp. 1993.) című tanulmányában.
3 József Attila művészetfelfogásával rokon elképzelés. 
4 Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Magvető, Bp. 1963. p.222.
5 Kosztolányi Dezső: Füst Milán (Nyugat, 1922.) in In memoriam Füst Milán: Szellemek utcája. Nap Kiadó, Vác 1998. p.33
6 Itt Hamvas Béla Poetica Metaphisica című tanulmánya lehet segítségünkre (in Hamvas Béla harminchárom esszéje. Bölcsészindex, Bp. 1987. p.177-189.), melyben Hamvas csak egy valóság, tapasztalat, tudás létezését állapítja meg. Ez az esztétikai lét egysége, korrelációban a nem-esztétikaival (állandó átlépés egyikből a másikba, állandó kiegészülés: a szép a nem-széppel, a való a nem-valóval, az esztétikai a nem-esztétikaival). Hamvas szerint e létérzés megtapasztalására csak a költő képes (a vallás, a tudomány, a filozófia mindent feldarabol: kettétört világot teremt, míg a költő képes az Egység megtapasztalására, a lét teljességére, a végső transzcendens realitás meglátására – tapasztalásából hiányzik az idő; s műve e transzcendens realitás átemelése, megjelenítése ebben a világban) – s Füst „lényegében” költő, prózáját is sokszor „vádolták” líraisággal. A költő tehát képes a látható/érzékelhető és a láthatatlan/érzékelhetetlen együttlátására. E két fogalmat egyébként sem lehet szétválasztani: nem állja meg helyét a külső-belső, isteni-emberi stb. oppozíció: a kettő csak együtt, egymásban érthető meg. A láthatatlan valójában látható, az élet lét, a múlandó örök – s amikor ezt tapasztalja a költő, akkor érkezett el a nyílt léthez, az alétheiához. Felismeri, hogy ő van a tudásban, és nem a tudás benne, ezáltal képes átélni az Egységet, tudássá válni. Felébreszti az alvó világot álmokkal, mert immár tudja: álom és valóság egy és ugyanaz, a kettő szétválasztása értelmetlen. A költő a legfélelmetesebb hatalmak, a láthatatlan hatalmak világába lép be, mely megíratlan, történetietlen, eseménytelen – s amit leír, az ebbe a világba helyeződik át: a sors ebben a létben valósul meg, vagy törik össze. A költő teremt, a láthatatlan ez által átömlik a láthatóba, a lét belép az életbe.
Füst is két világból gyúrja össze világát (kettőből, ami valójában Egy): a látható/érzékelhető, „valós” világból s a láthatatlan/érzékelhetetlen álomvilágból.
Ha e gondolatmenetet tovább engedném folyni, válaszkereséssé válna: tematizálja-e Füst szövege a láthatatlan/érzékelhetetlen e világba való megjelenítésének, az Egység megvalósulásának lehetetlenségét? (Metaszövegként olvasva a szöveg „erről szól”.)
7 Füst Milán: Teljes Napló (II. kötet). Fekete Sas Kiadó, Bp. 1999. p. 409.
8 Ungvári Tamás: Arcképvázlat Füst Milánról. in In memoriam Füst Milán: Szellemek utcája. p. 216-227.
9 Bori Imre: A prózaíró Füst Milán. in uő. Prózatörténeti tanulmányok. Forum Kiadó, Újvidék és Akadémiai Kiadó, Bp. 1993. p.181.
10 uo. p.202.
11 „Nem történeteket élünk, még akkor sem, ha életünknek úgy adunk értelmet, hogy visszatekintve azt történetek formájába öntjük.”– írja Hayden White A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás című tanulmányában (in Testes könyv I. Ictus és Jate Kiadó, Irodalomelmélet Csoport, Szeged 1996. p.343.)
12 vö. De Man, Paul: Az önéletírás mint arcrongálás. in Pompeji 1997. 2.sz. p. 93-107. 
13 Kassák Lajos: Füst Milán? (Nyugat, 1927.) in: In memoriam Füst Milán: Szellemek utcája. Nap Kiadó, Vác 1998. p. 39-46.
14 vö. Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi. Részletek a Tordai Zádor által szerkesztett Egzisztencia és valóság c. kötetben, Akadémiai, Bp. 1967.
15 Bori Imre: A prózaíró Füst Milán in uő. Prózatörténeti tanulmányok. Forum Kiadó, Újvidék és Akadémiai Kiadó, Bp. 1993. p. 198.
16 Füst Milán: Amine emlékezete. in. uő. Kisregények. Magvető, Bp. 1958. p.144.
17 uo. p.136.
18 uo. p.136.
19 A kártya megmutatja neki az utat? Veszít – mennie kell. Meg kell keresnie azt az új életet, amire vágyik. Ugyanakkor az, hogy veszít a kártya ellen (hiszen a kártya ellen játszik ő, erőltetni akarja rá akaratát) utal arra is, hogy elveszíti küzdelmét Sorsa ellen, nem irányíthatja sorsát.
20 uo. p.138. – Feri tanácsai a kártyával kapcsolatosan olyanok, mintha a Sorssal kapcsolatban hangoznának el.
21 A csikó halála szintén előrevetíti Amine sorsát. Amine nem helyettesítheti a csikót, az egyetlent, amit/akit a férfi „őszintén”szeretett. 
22 uo. p. 149.
23 Barthes, Roland: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, Bp. 1997. p. 13.
24 Füst Milán: Amine emlékezete. in. uő. Kisregények. Magvető, Bp. 1958. p. 149.
25 Barthes, Roland: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, Bp. 1997. p. 167.
26 S idézi Stendhal A szerelemről című munkájából a következőket: „A szerelem megszületése előtt a szépségre, mint cégérre van szükség […] a szépség kedvező hangulatot teremt a szenvedélynek.” uo. p. 168.
27 A szkéma jelenti a „cselekvési lázban égő test mozdulatát […] azt, ami a lendületben lévő testekből kimerevíthető”. uo. p.16.
28 uo. p.20.
29 uo. 140. Barthes a görög álarc hangtorzító szerpéről ír: a levélíró álarcot visel, hogy a Címzett olyannak hallja hangját, amilyennek ő érzi: a másvilágról érkezőnek.
30 uo. 204.
31 Míg a némaság az álomban a halállal egyenlő – idézi Freudot Barthes. uo. p. 204.
32 uo. p.122.
33 Füst Milán: Amine emlékezete in. uő. Kisregények. Magvető, Bp. 1958. p.158.
34 Barthes, Roland: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, Bp. 1997. p.124.
35 uo. p. 174.
36 A cím játszik is az olvasóval: nem tudjuk, Amine emlékezik-e vagy rá emlékezik valaki. Végül rá emlékezünk mind, a szöveg olvasása által.
37 uo. p. 204.