Négykor bejött a köd
 

Négykor bejött a köd. Áthömpölygött a falun,
mint egy aludttejes, űrbéli folyó – savanyú
szaggal. Mind lemerültek, szétestek a fák,
ablakok és falak, eltűntek a béna hegyek,
tornyok, sírkövek. Éles hangok, lebegő
mondatok úsztak a párán, idegen, zavaros
pályán – és belefájdult a fülem, beszakadt
csendem, a hártyaszerű héj. Még tátogatok,
még nem tudhatom, innen hova, merre jutok.
Hirtelen ájul elénk újra az este, sötét
fátyla csuromvizes. Úgy fázunk és vacogunk
tőle, hogy áldva elengednénk ezt a napot.
Hallgatok. Így – becsukott szemmel – csillagokat
képzelek, égi mezőt, fényt, meleget, parazsat.