Reggel, vihar után
 

Ekkora szélvihar is régen volt mifelénk.
Tépte a fákat, a házak tetejét; letörött
ágakon ázik a zöld alma, sok őszi gyümölcs.
Földre lapulnak az egynyári virágok alélt
szirmai, rongyosodik, változik egyre a táj.
Nincs ígéret a holnapra, csak az van, amit
látsz, amit érzel, amit még befogadsz a világ
dolgaiból, s a szabály sem mindig magyaráz
mindent. Elmegy az áram, becsapódik a csend.
Kuksol a nagy kukaság, már felméri helyét,
jól szorzott idejét, elménk térfogatát.
Mondhatod, ennyi az egész, kész. Nem vagy ravaszabb
másnál, és helyeden, helyzeteden – bizony ám –
nem változtat a múlás, sem a tiszta tükör.