JÓNÁS TAMÁS
 
 

András bá belefeledkezve dolgozott az udvaron az asztalfűrészen. A gép alig elviselhető hangon búgott, füstölgött. Zsanpól egy kis kosárkával állított be az udvarba. Szomorúan letette a lába elé. András bára kiabált.
     – Tudja, hogy innom kell már!
     – Mit akarsz rám sózni?
     – Viperakígyó. Igazi.
     András bá unottan nézett a kosárkára. Manyi mennyire félt a kígyóktól! Ahogy minden asszony. Egyik este még a földre dobott szíjtól is megijedt. Sietős bubulás után. Ahogy kikelt az ágyból. A törékeny testű asszony. A barna titok. Akkorát ugrott, vissza az ágyba, hátrafelé, csak na! A két kezét kicsapta oldalra ijedtében.
     András bá elmosolyodott. Zsanpól jó jelnek vette, hátha érdekli a kígyó, ő is bizakodó mosolyra húzta a száját.
     – Mihez kezdjek egy kígyóval?
     – A legjobb házőrző.
     – Elcsatangol.
     – Már csak a híre is elég. Ha tudják az emberek, hogy kígyó van, ki merne ide jönni?
     – Akkor majd elhíresztelem, hogy kígyót vettem.
     – Én meg, hogy tőlem aztán nem!
     András bá végre elzárta az udvari fűrészt, már nem kellett tovább ordítani, de valahogy mindketten megmaradtak a hangosabb beszédnél. A gép füstje is oszlani kezdett.
     – Szerinted szeretnek engem itt a faluban? – kérdezte András bá elgondolkodva, talán mégis kellene az a házőrző kígyó.
     – Magát, András bá? Mindenki, még a csecsemők is. Nincs magánál jobb ember. Maga csak segít, segít, olyan a szíve, mint az arany.
     – Akkor ki törne be énhozzám? Kit kéne elriasztanom kígyóval?
     – Sose lehet azt tudni! Ha valaki átcsatangol az erdőn a Balatonról vagy Darócról, ismeretlen rabló?
     – Ismeretlen rabló? – András bá megint elgondolkodott. – Az meg honnan tudná, hogy itt kígyó van?
     – Hát el kell híresztelni...
Zsanpól a feje búbját vakargatta, még őt sem győzte meg a saját válasza. Szinte kivirult, amikor eszébe jutott valami.
     – Tábla! Táblát kell a kapura szegezni: kígyóveszély!
     – Sötétben ki látja azt?
     – Olyan világítós... foszforos írással. Ezen már ne múljon, bemegyek a Kutas Aladárhoz, az tud ilyeneket...
     Már szaladt is, a kosárkát hátrahagyta. András bá utána akart kiáltani, hogy a Kutas úgyis kidobja, mint a zsizsikes babot, de Zsanpól szaladt, sehallselát, mint az Elemér, amikor hidegben fülessapkát vesz magára. Az öreg újra beindította a fűrészgépet, volt benne valami hiba, meg-megakadt, erősen füstölt. Egy perc se telt bele, újra elárasztotta az udvart a szürkés füst. De a megátalkodott gép most nagyon zokon vette a zaklatást, öreg volt, pihenni akart, elkezdett remegni, egyre erősebben, szinte már ugrált, egy pillanatra tartani kellett tőle, hogy megindul. András bá hátra lépett, meglepte a dolog. Már majdnem gondolkodni kezdett, jelenthet-e ez a fűrészgéptánc valamit, de ahogy topogott, feldöntötte a nagy füstben nem látszódó kígyókosarat. Egy pillanat alatt a táncoló fűrész tetején termett. Próbálta a nagy füstös ficánkolás közben kikapcsolni a gépet, mintha háborús lovat nyugtatna. Eltartott egy ideig.
     Zsanpól szélesen mosolyogva érkezett vissza, kezében kis doboz. Eltelt vagy fél óra, András bá addig a fűrészgép tetején állt, komor arccal nézegette az udvart, rezzen-e fű, suhan-e árnyék.
     – Adott a Kutas foszforos festéket!
     – Mit adtál érte? – András bá nem akarta elveszteni a méltóságát éppen az italos, pletykás Zsanpól előtt, csípőre tett kézzel állt a gép tetején, mint egy ítélethirdető bíró. Zsanpólt meglepte a helyzet, de elsőre nem értette, mi történt, nem vette még észre a feldöntött kosarat.
     – Hát.. be kell majd mennem a városba, hogy vegyek neki... ezt-azt. Ez meg mi...?
     – Megveszem a kígyót. De csak, ha elkészíted a táblát és elhíreszteled, hogy megvettem.
     – Elszabadult?
     – Majd visszajön, ha olyan jó házőrző.
     – Ez igazságkígyó volt! – harsogta elkeseredetten Zsanpól, közben András bá közelébe lépett, de megbotlott egy kőben, ettől annyira megijedt, hogy egy ugrással ő is a fűrészgép tetejére menekült. 
     – Az igazságkígyó... Emlékszik rá, hogy valamikor én Brazíliában jártam? 
     András bá elhúzta a száját.
     – Az öcsém, a bankigazgató. De ő tényleg. Onnat hozta ezeket. De nekem csak ezt az egyet adta. Azt mondta, ha valami halálos bűnt követ el valaki, de nem lehet rábizonyítani, engedjem ezt a kígyót a közelébe. Ha megmarja, akkor bűnös volt.
     András bá ezen elgondolkodott. Mondani akart valami okosságot, hogy ez miért marhaság, de akkor látták meg, hogy a kosár megmozdul. Az igazságkígyó csak akkor csusszant ki belőle. Mintha csak oda indult volna, egyenesen András bá emlékszobája felé siklott, s a résnyire nyitott ajtón át gond nélkül be is jutott.
     – Nekem mi a bűnöm? – kérdezte kikerekedett szemmel András bá.
     – Az nem elég, hogy megöregedett? – válaszolt Zsanpól ingerülten.
     András bá elsápadt.

Pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka. Ez volt a hollóházi fali tányérra írva, körben a peremén virágminta, kék és bordó szirmokkal, kideríthetetlen, miféle virágok, léteznek-e valahol egyáltalán. A tányér mélyén pedig sárgás kocsonya, porcelánból az is, gondosan színezve, gomba meg húsdarabok álltak ki belőle, és középen a csillogó, sötétzöld béka, csak a feje és mellső lába látszódik, két hatalmas sárga szeme mintha valóban pislantani akarna. Még az asszony tette a falra, tizenhét éve lógott a helyén, a por ragadós mocsokká sűrűsödött rajta, odaragasztotta a falhoz, még nagy huzatban sem mozdult meg. Tizenhét évig. Az utóbbi két hónapban azonban már nyolcadszor esett le. Nem törött el, még egy kis darab se pattant le róla, csak izgett-mozgott, a földre koppant, táncolt egy kicsit vagy elgurult. És mindannyiszor András bá szeme láttára. Az öreg állt a szoba közepén, nézte a tányér lázadását.
     – Hova?
     Komótosan visszaakasztotta a tányért a szögre, igazgatni se kellett, csak a falon is megtapadt ragadós mocsok vájataiba illeszteni.
     – Ez lett volna a kezemben, amikor vasárnap, tiszta ruhában, a nagysoron végigsétáltam, nagy ráérősen? Egyenes derékkal. Hatvannégyből tizenhat vagy tizenhét, az annyi mint... Semmiképp se voltam még ötven. Hordtam akkor már kalapot? – A sifonra nézett, a tetején zsíros kalap fénylett. – Nem hordtam. Levitte volna az a nagy szél. Májusban. Áprilisban. Inkább akkor. De májusnak kellett lenni mégis. Kapkodtam volna a kalap utána. Pedig én akkor nem kapkodtam. Méltóságteljesen lépegettem, mint a büszke fiatalember, aki a legszebb lányt vette el a faluban. Az esküvő után, amikor ott hagyta a násznépet, és bement a kocsmába, nem is azért, mert annyira kellett neki az ital vagy a társaság, hiszen az egész falu az esküvőn volt, még csak akkor szállingóztak a templom felől, ő meg már előre ment. Hátra hagyta a menyasszonyt. Semmi sietség nem volt benne, leült a kocsmában a szoba közepén lévő asztalhoz, ő nem rejtőzködik, mosolygott, jókedvű volt, két rövidet meg egy korsó sört leöntött. A kis lurkók az ablakból lesték. A kocsma üres, a kocsmáros is csak véletlenül volt ott, hogy átszállítsa a sok rekesz sört a vőlegény apjának a házába, mert ott folytatódott a lagzi. Nem kérdezett semmit, rakta elé a két rövidet, a nagy korsó sört. Tudta, hogy mi van, mi folyik. Az folyik, hogy a gyerek így mutatja: azt csinál, amit akar, házasság után is. Pedig tudta mindenki, hogy bolondja a lánynak, a falu legszebb lányának. És ha akkor a lány, akiről azt is lehetett tudni, hogy dacos, akaratos, büszke lány, ezt a szívére veszi, véget is érhet gyorsan a pünkösdi királyság. Akkor még nem is bújtak ágyba. Tisztább dolog volt az. Szerelem volt köztük, de csak olyan, ami sötétben, nagy nehezen mutatkozik meg. Hagyományok, szülői beleegyezés, udvarlás a papnak, a kocsit fenntartó gyerekeknek tortaadogatás, végig a lány házától a templomig, vissza is, vagy húsz torta, vagy húsz család állja útját ilyenkor az ifjú pár autójának, madzagot kötnek ki két fa közé, meg az összes hídon, azt nem illik átszakítani. A vőlegény kiszáll, alkudozik, mennyiért mehetne tovább. Akkor már fején a kalap, azt illik. Pénzt ad a felnőttebbjének, a kisebbeknek tortát, cipőket, a kelengyéből. Abból nem lehet sértődés, akármelyik szülőtől jött. Vajon a Géza csinálta ezt az egészet, ő volt a vőlegény? Csepp Gézám! Az ő illatát érzem? Az izgalmat, most is, ahogy ki-kihagy a lélegzetem. Csepp Gézám, nagy fiam!
     A kis ablak alatt, aminek szárnyait mindig szétnyitotta, tekintélyes, az elhanyagolt kis szobában idegenül terpeszkedő íróasztal állt, azon egyetlen kép, egy katonaruhás, hetyke bajszos, vidám fiú, úgy szalutált, ahogy senki. A tenyere annyira kifeszítve, hogy hátrahajlott.
     – Vagy az én kezemben volt az a tányér? Vittem volna a kocsmával szemközt lakó Évának? Annak a magas, sötétszemű asszonynak, két gyerekkel, akinek az ura vagy tizennyolc évet kapott valami gyilkosságért. Nyámnyila, pislogós gyerek. Az ilyen vagy gyilkol tényleg, valami köd, ha ráborul az agyára, vagy nem gyilkol soha, csak rá lehet fogni, ő meg engedi. Vajon akkor kit akart menteni? Mert nehéz dolog elhinni, hogy azt a nagydarab paraszt embert éppen ő ölte volna meg. Az Éva ura. Még húsz éves se volt. Állandóan a nadrágját húzogatta magán, le akart csúszni, szíjról meg mintha nem is hallott volna soha. Ez az orrturkáló ölt volna embert? Alig folyt abban vér. Éppen ehhez kellett ennek a királynőnek hozzá menni. Nem lehet érteni a nőket. Annak vittem volna, az Évának, két gyerekkel, a tányért, aki várta az urát, aki tizennyolc évet kapott? Tíz évet mindenképp le kell abból ülni, egy asszony belebolondul addig a hűségbe. Oszt annak vittem volna? Miért vittem volna én annak? Hát a feleségemnek vittem én azt! Hogy vihettem volna annak, amikor az némaságot fogadott? Vagy épp azért? Ezt a tányért? Ki vette ezt? Én vettem. A salgótarjáni piacon. A fiam öltönye volt rajtam, kiöltöztem. Az idősebb fiamé. Mert akartam venni ott én magamnak egy barna cipőt, hogy legyen miben… Hol van az a barna cipő?
     András bá négykézláb ereszkedett, bekukkantott az ágy alá, de sötét volt alatta, nem látott semmit. Az ágy szélébe kapaszkodott, mert ahogy leguggolt, rátérdelt valamire. Fájdalmat is okozott neki, el is hasalt miatta. Egy üveggolyó. Nagy, színes, kincsgolyó. Egészen belefeledkezett, az orra elé emelte, onnan nézegette, amikor a szeme sarkából meglátta az ágyon duzzadó dunyhát, párnákat. Régen nem használta már azokat, nyáron egyáltalán nem, a nyári konyhában aludt, ebbe a szobába csak emlékezni járt. Ahogy akkor rájuk nézett, úgy látta, mintha hatalmasra dagadt pattogatott kukoricák lennének. Elcsodálkozott ezen. Milyen furcsákat lát, milyen furcsákat gondol. Aztán a vattacukor jutott eszébe, a piacról, ahol a barna cipőt is vette, amiben a…
     – ...izéhez akartam én elmenni. Hol van az a cipő? Hova is akartam én abban menni? Városba? Vagy csak végig akartam menni a falun? De minek? Kivel? Hova? Mit akartam én akkor egy cipőtől? Mit akartam én egy üveggolyótól? 
     Lemondóan gurította el a golyót, mélyen be az ágy alá. Pár év, mire onnan előkerül.
     – Szedjél ki! 
     Vékony, alig hallható hang jött valahonnan. Se fentről, se lentről, se kintről.
     Az öreg a hasára pislantott, talán csak az kordult meg.
     – Szedjél ki!
     Ha tél lenne, ha duruzsolna kint a tűz, ahogy Manyi szokta megrakni, beszédes, mesélő tűz, szélrokona tűz, fahasábokat habzsoló tűz, fekete szenet ropogtató tűz, ha recsegne a kályha vasa, zubogna a cső, a kémény morogna, vagy ha duruzsolna az a macska, amelyik soha nem ment sehova, csak ült a fotel szélén, mert a fotelbe nem mert beleülni, mióta a Manyi rávágott a kisseprűvel; vagy ha csak szuszogna a Géza, amíg itt lakott azzal a tizenhét éves lánnyal...
     Andris bá elvörösödött.

– Húzódj már beljebb!
     – Hova? Már így is a falnak nyomsz.
     Andris bá és Manyi a nyári konyhában aludt. Sokat beszélgettek, hajnalodott már. Manyi el akart költözni.
     – Nem szeretlek már. Idegesít minden mozdulatod. Pedig te se érdemled meg. Senki se. Hogy valaki útálja.
     Ilyenekről.
     – Be kellene mennem a pizsamáért.
     Odaátról nevetgélés, szuszogás hallatszott. A Géza és a tizenhét éves nem aludt. 
     – Felébresztik ezek egymást jó korán, hogy ne zavarja őket senki. Csak ne lennének ilyen hangosak.
     – Minek neked pizsama? Nem tudsz nadrágban aludni?
     – Mikor mennél el?
     – Majd. Semmi cirkusz. Amikor senki se törődik vele. Nincs sürgős dolgom. Nyugalomra vágyom már, az meg megvár.
     – Itt nincs nyugalom?
     – Melletted?
     – Hát mit csinálok én? Nem szerettelek mindig?
     – Hagyjad már ezeket! 
     Mozgolódtak. Az ágy kicsi volt, nem hogy két embernek, egynek is.
     – Mi ez? Mit nyomsz?
     – Mi lenne? Az van!
     – Engem ezzel hagyj békén. Undorító, hogy a gyereked szerelmeskedése miatt... Ilyen vagy, látod?

– ...akinek az a világoskék kis nadrágja volt. Hogy volt annak a kiskurvának képe abban szaladgálni reggelente! Előttem, a Manyi előtt! Tizenhét évesen! Dagadó csicsival. Hol volt az tizenhét éves? Húsz is lehetett! A Géza miatt hazudhatta csak. Meg az iskola! Járt az iskolába? Olyan kék kisnadrágba? Selyemből lehetett. Finomtapintású. – András bá önkéntelenül is összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját. – Manyinak sose volt olyan ruhája. Ki tudja, honnan szerezte. Nem lehetett két forint.

– Mit keres, bácsi?
     – Hát amolyan... selyem... féleséget.
     – A feleséginek?
     – Nem is annak. Csak a... menyemnek. Mert összemosta az asszony valami sárgával. A kéket. Azt már nem lehet hordani. Nem a régi. Kényesek ezek a fiatalok rá. A fiam menye. A menyem. A fiamé a lány. A felesége is lesz talán.
     – Ezek pizsama helyett vannak, bácsi.
     – Bácsi? Hát mit gondolsz, hány éves vagy te mellettem?
     – Ezt vegye meg! Ez a legfinomabb selyem, sehol nincs ilyen a piacon.
     – Hogy venném meg? A méretet se tudom. Adjad ide! A tapintása ilyen. Hát... megvehetném. Aztán ha nem jó a méret, majd becseréled. Nem?
     – Ebbő csak ez van. Nem tudom mire cserélni. Másra esetleg. Van ez a csipkés.
     – Ezt elviszem. Ha jó, jó, ha meg nem, akkor nem. Az is elég, ha látják, hogy bennem megvolt... a szándék.
     – Harisnyát nem visz?

– Szedjél ki!
     – Vagy ha fújna kint a szél. Ha horkolna az a cseppség, a Géza gyereke. Nem is a világoskék selymestől volt. Ha attól lett volna, az lett volna a furcsa. Ha nem lenne ilyen elfelejtett csend... Nem is lehetne ezt hallani. Ezeket a szavakat.
     – Szedjél ki!
     András bá engedelmesen lehasalt, és a keze ügyébe eső rongypapuccsal előkaparta valahogy az üveggolyót az ágy alól. Hallgatózott még egy kicsit. De már csak a csend volt. Nagyot sóhajtott. Leült egy székbe, épp a fali tányér alá. Nem volt magasra akasztva, az egész ház alacsony volt, régi építésű parasztház. Ahogy leült, épp a feje felett szomorkodott a miskolci kocsonyában a béka. András bá oda se nézett, kinyújtotta a kezét, éppen elérte a szekrényen álló kis rádiót, bekapcsolta, és igyekezett odafigyelni a beszélgetésre. Nem sikerült, a padló repedésein, sebein gondolkodott, mintha mindegyiknek külön története lenne. Néha bólintott, néha meg felhúzta a szemöldökét, talán maga is meglepődött, hogy emlékezik vagy rájön valamire. 
     Elült egy-két órát.