Szövet
 

(Számban foszlós…)

Számban foszlós kenyér, tegnap kelt csókjaid.
Kigombolt kabátban járok, hogy szél, hogy eső,
hogy fagy annyira közel, mint te, annyira
járjon át, ahogy kovászszag a kamrát.
Kezdhetném innen, kifoszlik kabátom gomblyukai közt
a cérnaszál. Kapkodva gombolom magamban,
sietve lépni járdára, addig a pillanatig, míg
csókjaidhoz annyira közel nem érek, mint leszakadó
gombjaim a földhöz. Számban foszlós csókjaid. A szél,
az eső, a fagy. Kovász, néhány gomb, cérnaszál hajad.
Annyira közel még, mint a számban foszlós tegnapok.
És a pillanat, melyben kapkodom gombjaim után.
 

(Azok az esték…)

Azok az esték a buszon,
mikor hozzád tartozom.
A mindig úton kényszere.
Ahogy ujjaid távolsága közé,
kabátom megkopott
ölelései férnek. Az esték,
sosemvolt reggelek ébredése,
szemed alatt,
a semmi ruháján át,
egy pillanatra te, az út, a busz.
Későn van már az ébrenléthez.
 

(Azt az éjszakát…)

Azt az éjszakát várom. Ami után
nem az ébredés fontos,
ami után nem ruhád veszed
kimérten. Magadhoz engem.
Mint annyiszor, gondolatban.
Azt az éjszakát várom. Ami után
a rossz kilincs sír, mint a gyerek,
amikor jössz, hogy többször gyere.
Azt az éjszakát várom. Ami után
pöttömnyi teésén sikoltva szalad be,
ami után ruháját veszi rendezetlen.
Én őt magamhoz, mint annyiszor,
gondolatban. Azt az éjszakát várom.
Ami után nincs többé ébredés,
ami után nem veszel magadhoz mohón.
Mint annyiszor. Azt az éjszakát várom.
Ami után benned alszom én is, ami után
nem vagy. Másvilág.
 

(Hasonlítalak)

Hasonlítalak. Magamhoz, hozzád.
Milyen együgyű dolog a szerelmem.
Keresem azokat a szavakat, amivel búcsúzom,
ha lefeküdni készülök, reggel ébreszteni velük.
És folyton rábírsz, hogy szeresselek. Könnyen.
Maradt még néhány szál cigi, azokra a reggelekre,
mikor máshol ébredsz. Hogy hozzám, hozzád.
Végül egyikünkre sem hasonlítasz.
Milyen együgyű dolog vagyok. Lefekszem, ébredek.
Szeretek, könnyen. Vajon az életre rábírsz-e majd.