IV. nap VI. történet: – Remélem, barátaim, nem téveszt meg benneteket ennek a körmönfont idős papnak a fecsegése! Ti mindannyian járatlanok vagytok a ravaszkodó mellébeszélésben, ezért el sem sem tudjátok képzelni, miként vezetik félre az ilyen cselszövényekben jártas vén rókák az idegeneket.
     Dioneo indulatosan felpattant, és nagy lélegzetet vett, hogy elősorolja a méregkeverő bíborosokat, Firenze száműzött fiait, akik mérgezett levélpapíron szárított szalamandra-darabkákat küldözgettek a városi tanácsnak. De Haller professzor fáradtan legyintett.
     – Ó, persze, másképpen ármányos egy határvidéki történész, mint egy itáliai condottiere. Nagyon jól ismerem a Tóth Imrének nevezett nagy régész históriáját, már csak azért is, mert az akadémia megbízásából én derítettem fel a Latin-Amerikából hazatért feketeköpenyes forradalmár családi adatait.
     A firenzeiek meglepve felkapták a fejüket, és Pampinea – aki egy kicsit még neheztelt Haller professzorra – megengesztelődve elindult a palackokhoz, hogy italokat töltsön.

– Igen, lassacskán sikerült megismernem Amerigo családi viszonyait, kezdte Haller professzor. Már ha a megismerés helyes szó egy szlovák, magyar és német gyökerű család esetében, akik korszakról korszakra változtatták a nevüket.
     Tóth Imrét eredetileg Kovácsik néven anyakönyvezték, ám a Losonc környéki pletykák szerint nem Kovácsik Mihály vasutas, hanem az egyik Zichy gróf volt az édesapja, akinek a kastélyába mosni járt Novák Amálka, a későbbi régész édesanyja. Tudni kell persze, hogy abban az időben minden nagyra törő fiúról keringtek effajta történetek. Ám különleges kapcsolatok kellettek, hogy egy, a Csehszlovák Köztársaságban feltételesen elítélt fiú Magyarországon, mint egyetemi hallgató új életet kezdhessen.
     De miként is keveredett bele Kovácsik Imre, a későbbi jezsuita páter a kommunista pártba? Egyáltaltalán belekeveredett-e? A Határvidéken az emberek többségének hasonló emlékeik vannak, de nincs egyetlen olyan ideológia, amely igényt tartana az összesre. Nekünk mindig meg kell feledkeznünk valamiről, ha csatlakozni akarunk egy eszméhez.

– Úgy, most már értem – szólt közbe Filostrato – miért ilyen harciasak, miért könnyen felfortyanók a határvidékiek. – A professzor bólintott, bár látszott az arcán, nem kedveli túlságosan azokat, akik félbeszakítják, és mégcsak elnézést sem kérnek.

– Nos, a mi Tóth Imrénk nem volt felejtős típus. Hiszen nem lehet, jó történész abból, aki megfeledkezik arról, hogy minden oklevélnek két oldala van, és mind a kettőt végig kell olvasni. A tizennégy éves Imre tényleg ott szervezkedett a nagymegyeri aratósztrájkban, és tényleg írt egy kiáltványt több besztercebányai iskolással („Mit üzen Jézus a szegényeknek”), ám nem hiszem, hogy a Párt fényes jövőt szánt volna egy szerény, alázatos, de csöppet sem engedelmes forradalmárnak.
     Talán megszorongatták a kommunisták, talán a csehszlovák hatóságok is a körmére néztek, vagy Imre, mint magyar anyanyelvű fiú szívesen végezte volna Magyarországon az egyetemet? Meglehet, jobban szerette a szlováknál a magyaros konyhát, a cseh klasszikusoknál a magyar költészetet. De vajon mit gondolt Zichy gróf, mikor pénzzel, ajánlólevelekkel Pestre küldte a fiát? Kovácsik – aki Tóth Imre néven konzervatív fiatalok között mozgott Budapesten – most is a fejében tartotta, hogy Jézus mit üzent a szegényeknek.
     A jövő nagy írásszakértője mindig a kezében tart minden érvet, kulcsot, elméletet, írásrendszert. Ám nem képzelem, hogy Imre a besztercebányai gimnáziumnál otthonosabbnak érezte a budapesti egyetemet. Tanult a népiektől falukutatást, aztán hordta az ásót a sokkal híresebb régészek után, majd egy múzeum napidíjasaként rekonstruált egy középkori várost, de sehol nem volt elég „hűséges”.
     Végül ezt az eminens, de unalmas és alázatos fickót az Eötvös Kollégium elküldte Berlinbe egy epigráfiai kongresszusra. Egy minisztériumi osztályvezető ugyanis úgy vélte, hogy a germán rúnák segítenek majd a székely rovásírás megfejtésében – ez akkora ostobaság volt, hogy a Kollégium a semmiben nem túl kiemelkedő Tóth Imrét küldte Berlinbe. Ám a ragyogó kombinációs készséggel megáldott Imre azonnal elbűvölte a németeket, és ha jól tudom, el is nyert egy kutatói ösztöndíjat a Humboldt Egyetemen – de nem töltött el nagyon sok időt a rovásírással, a horogkeresztes zászlók árnyékában is a saját jövőjén töprengett.
     Hiszen egy ragyogóan kombináló elme sem gondolhatta, hogy a hazája kimaradhat a háborúból. Azon az őszön már vőlegény volt, már túlesett a hivatalos rétes-kóstoláson menyasszonya falujában, Murakeresztesen, ám Tóth Imre úgy ítélte meg, hogy egy konszolidált házasságnál is nagyobb biztonságot nyújt a jezsuita rend. De a jezsuiták „árnyas rendházaikban” csak akkor látták Imrét szívesen, mikor kijelentette, hogy leghőbb vágya, hogy a régi magyar szerzetesek emlékét kinyomozza Latin-Amerikában. Ez az új kutatási terv hősünket akkora lelkesedéssel töltötte el, hogy rögvest felbontotta eljegyzését a murakeresztesi Gyöngyikével, és mielőtt Teleki Pál a pisztolyát homlokához szorította volna, a huszonnégy esztendős Tóth Imre elindulhatott a sevillai misszionárius-képzőbe.
     A professzorai – akik talán örültek, hogy megszabadulnak ettől az okos, ámde alattomosnak tartott fiútól – elhalmozták ajánlóleveleikkel. De hősünk eltekintett attól, hogy Sevillában a tanárai jó véleményével kérkedjen. Hogy milyen gondosan igyekezett maga után eltüntetni a nyomokat, az is bizonyítja, hogy magát „csehszlovák” nemzetiségűnek vallotta – bízva benne, hogy a spanyolok nem járatosak a Határvidék földrajzában. Csehszlovákia már nem is létezett, de Tóth Imre – másodszor is megváltoztatott személyazonossággal – rövid idő múlva partra szállt Méridában.
     Ám ez az örökös rejtőzködés kielégítette-e vajon a legtitkosabb szívbéli igényét? Azt hiszem, hogy Tóth Imre – mielőtt a liberacion ideológiája elbűvölte volna – egyetlen dolgot szeretett, a történészkedést. Az ottani jezsuitákat azonban jóval kevésbé érdekelte a múlt, a dzsungel liánjai alatt porladó régi kolostorok. De az idő bőséges volt, és az újdonsült Amerigo türelme határtalan. Egy levél egy öreg páternek Paraguayba, egy váratlan adat a réges-régi folyószabályozó mérnökökről Bahiában, egy magyar nyelvű levélfoszlány, amit a mi Imrénk talált egy bolíviai utazás során. Lassan gyűltek az adatok, és míg a mai Janok, Jancsik és Hansok az európai csatatereken véreztek, hősünk az oklevelekben találkozott azokkal a jezsuitává lett parasztfiúkkal, akik a 18. században, a rend első feloszlatása után élére álltak egy indián lázadásnak. Felkavaró, izgalmas figurák lehettek, és krónikásuk, a szorgos Imre nem is volt híján az irodalmi képzelőerőnek.
     Nagy példaképét, egy Losonc környéki varga operaház-igazgatóvá lett fiát, Szilas János pátert sem érintette a Rend feloszlatása kellemesen. A hazatérés a Határvidékre a sokoldalúan képzett jezsuitát nem sok reménynyel kecsegtette. Vagy választotta a felvidéki plébánoskodás helyett a lisszaboni börtönöket? Ugyanígy, jövendő alvezére, Jan Novotni, a daliás folyószabályozó mérnök, akit a Határvidéken még gazdatisztnek sem láttak volna szívesen. És miért örültek volna a paraguayi indiánok, akik a Rend feloszlatása után a kreol földbirtokosok jobbágyai lehettek?
     Így hát a katonás operaház-igazgató, Szilas János két szász csillagásszal, Jan Novotnival és több más közép-európai jezsuitával Olindasba, a paraguayi határra érkezett, ahol már a legelső nap véres összetűzésbe kerültek a hatóságokkal. A csetepatét túlélt indiánok és tizenegy atya egy bicegő harmóniummal és az olindasi kolostor fegyvereinek maradékával bevetette magát az őserdőbe. Hogy meddig tartott az áldatlan dzsungelharc, azt nem tudjuk pontosan, hiszen Latin-Amerika krónikáját nem az indiánok vagy a jezsuiták írták meg.
     Háromszáz évvel későbbi rendtársuk, az újdonsült Amerigo sem talált egy monográfiához elegendő anyagot. Csak annyit tudott kideríteni, hogy a lánglelkű tenort, az indiánok oldalán vitézkedő Szilas János pátert vasra verve szállították Lisszabonba, ahol aztán – hiába könyörögvén kegyelemért az erős kezű Pombal márkinak – hét év múlva elhalálozott. Úgy hiszem, Tóth Imrének eszébe sem jutott 1948-ban egy konzervatív kormányzat alatt publikálni az „indián felkelés” adatait, de elöljáróiban megerősödött a feltételezés, hogy Amerigo atya túlontúl nyughatatlan elme, ezért is helyeselték, hogy segít az észak-amerikai expedícióknak az indián írások megfejtésében.
     De a ragyogóan kezdődő ötvenes évek nemcsak tudományos elismerést hoztak Tóth Imrének. Ő, aki Magyarországon soha nem tudta eldönteni, hogy a népiekhez vagy az urbánusokhoz tartozzék-e, ezekben az években végre találkozott a testté vált bizonyossággal – talán éppen azzal, amely Szilas Jánost is odaszögezte a paraquay-brazil határra. De milyen is volt ez a bizonyosság? A fiatal papok, a „felszabadítás teológiájának” hívei nem robbantottak ki fegyveres felkeléseket, de olvasni tanították az indiánokat, ott vonultak a forradalmárok nyomában, hogy összeeskessék a párokat, vagy Jézus szavaival tüzeljék a tömeget, és hogy a kézmosás és a vérhas elkerülhetetlen összefüggéseire figyelmeztessenek. A forradalmár papok nem szerveztek frakciókat, nem szedtek tagdíjat, ám a „felszabadítás teológiája” olyan ellenállhatatlan erővel terjedt, ahogyan azt Tóth Imre – Amerigo Paz álnéven megjelent – novelláiban megörökítette.
     Bármily hihetetlen, az ereje teljében lévő és indián írások megfejtésében jeleskedő Tóth Imre csak szabadidejében foglalkozott tudománnyal, forradalommal, szépirodalommal. A hét legtöbb napján vállára vetett tarisznyával járta a falvakat, keresztelt, esketett, áldozott, vagy épp matematikát tanított a rendház iskolájában. Ha nem volt más kéznél, segédkezett szüléseknél, fürdött a folyóban az indián gyerekekkel, ha túl nagy volt a hőség, miközben banditák és forradalmárok egyként rábízták „a legfontosabb üzeneteiket” – és a budapesti egyetem egyik legakkurátusabb hallgatója úgy érezhette, csoda és nem-csoda közt már nincs is igazi különbség.
     Természetesen a forradalmárok üzeneteit a reverendájába rejtő Amerigo atya nem volt fess és katonás operaház-igazgató, egy igazi rettenthetetlen fegyvercsempész, aki a reverendája alatt robbanóanyagot szállít a felkelőknek. Nyilván maga sem tudta elképzelni, mi történne, ha tűzpárbajba keveredne, vagy ha titkosrendőrök megállítanák az országhatáron. Padre Amerigo neves tudós volt, alkalmilag mágikus-realista író, ámde csapnivaló szónok – bizonyosan nem az ő lángoló szavai robbantották ki a chiapas indiánok harmadik felkelését, mikor is a rendőrség belelőtt a tömeget védő papokba. Tóth Imre egyébként itt szerezte egyetlen háborús sérülését.
     Noha Amerigo atya nem hasonlított egy vállára szíjazott géppuskával menetelő partizán-papra – ám lehet-e jobb álruha, mint a joviális pocak, a nyugodt mosoly, az aranyszőke haj és a szeplők, ami miatt a rendőrök gringónak hiszik, és a legveszélyesebb ellenőrző pontokon is széles mosollyal átengedik. És míg a partizán-papok nem voltak bravúros stiliszták, a szépírásba belekóstoló Amerigo nyomtatott prédikációit a diákok is lelkesen olvasták.
     Hiszen minden apostol különbözik – magyarázta harminc év múlva Tóth Imre Budapesten, az Akadémiai Könyvtár lépcsőjén, aki akkor már nem jezsuita páter volt, hanem nyugdíjas könyvtáros és történelemtanár. De hősünk nem volt soha annyira barátságos, hogy elárulja, miért is jött vissza a hetvenes évek elején Kelet-Közép-Euópába. Talán megfigyelés alatt tartotta a mexikói titkosszolgálat? Vagy úgy gondolta, hogyha elfogad egy katedrát az Egyesült Államokban, akkor a mexikóiak az adatait átadják a gringóknak? Mi kergette? A honvágy, a hazaszeretet? Talán jobban szerette a latin-amerikai konyhánál a magyarosat, vagy a spanyol klasszikusoknál a magyar költészetet? A magam részéről meg vagyok győződve, hogy nem egyéb, csak a kíváncsiság késztette, hogy bekukucskáljon a Vasfüggöny mögé.
     De azért Tóth Imre is tudhatta, hogy hazatérését a hatóságok nem támogatják ellenszolgáltatás nélkül. A hírneves írástörténész nyilván abban bízott, hogy nemcsak a hieroglifák megfejtésében jártas, hanem a készítésükben, a rejtjelezésben, a félrevezetésben is. Ám továbbra is kérdés marad, a hetvenes évek elején miért Magyarországra, és miért nem Csehszlovákiába akart visszatelepülni.
     Hiszen Amerigo atya szenvedélye nem a nőkhöz, hanem – kissé avítt módon – a rokonsághoz kapcsolódott. Máig nem értem, hogyan is tudott az 50-es, 60-as években közelebbi híreket kapni róluk – már-már valami indián varázslatra gondolnék, ha nem lennék képzett szaktörténész, akinek csak álmában juthat eszébe ilyesmi. Tóth Imre mindenesetre tudta, hogy legközelebbi rokonai fényes karriert futottak be a Csehszlovák Népköztársaságban – unokaöccse Dunaszerdahely katonai parancsnoka, unokahúga pedig a prágai televízió bemondónője – akiknek az életében egy Budapesten diplomázott jezsuita felbukkanása kellemetlen meglepetés lenne.
     Így hát Tóth Imre nem a csehszlovák, hanem a magyar konzult ostromolta a hazatérési kérelmeivel. Hiszen Magyarország sem rossz, gondolhatta, talán a szemében csábítóak voltak az odatelepített rokonok (két kis unokahúg Nagykanizsán), vagy a könyvesboltok kirakataiban az Arany János- és Petőfi-kötetek. A volt szerzetes természetesen nem kaphatott tanári állást a Határvidéken, ámde a murakeresztesi igazgatónő segítségével sikerült egy iskolában szolgálati lakást és könyvtárosi állást szereznie. (Tóth Imre később mindenesetre sokkal nemesebb indítékkal magyarázta közeledését Gyöngyikéhez. Elhagyott menyasszonya, az akkor már elözvegyült Gyöngyike ugyanis egy levelében elpanaszolta: négy fia van, az egyik lírai költő, a másik három egyetemista, akik a történelem iránt érdeklődnek.)
     És Amerigo atya bizony igencsak otthonosnak látta a szocialista Magyarországot. Nem volt már az a bumfordi, örökös zavarban lévő fiú, ahogyan régen jellemezték az évfolyamtárai. Mint iskolai könyvtáros ravasz tapintattal mozgott a párttitkárok, szakfelügyelők, tanácselnökök között, jól, sőt túlságosan is jól feltalálta magát. Közben fortélyos felforgató volt: a fiatal történelem tanárokat hosszan kérlelte, hogy magyaráznák meg – neki, aki hosszú évtizedeket töltött a buta indiánok között – hogy melyek is volnának a Kádár-kor baloldali vonásai.
     De a hatóságok nem elemzéseket vártak tőle, hanem bizalmas jelentéseket. Ám a régi Amerigo atyához egyáltalán nem voltak az egyháziak barátságosak vagy bizalmasak – mint arról Tóth Imre a jelentéseiben hosszan, szívet tépő módon kersergett. És még Murakeresztes, ez a határszéli kis falu sem látta el elegendő jelentenivalóval. „Imre bácsi” – Vargas Llosa montázstechnikájáról áttérve a mikszáthi anekdotákra – nagy élvezettel számolt be a falusi lagzikról, egy kisbárány születéséről, egy-egy pompás szélviharról vagy szüretről, mígnem az összekötő tiszt (megelégelvén ezt az egészet) ráírta a dossziéjára, hogy vén idióta, aki egészen hasznavehetetlen.
     Hősünk jól számított: a kommunista hatóságoknak eszükbe sem jutott, hogy utána nyomozzanak Mexikóban, levelezzenek a méridai kolostorokkal, vagy hogy egy „öreg agyalágyult” nevét keresgessék a konferencia-kiadványokban. Nem tudok segíteni, nem tudok sajnos az önök hasznára lenni, kesergett Tóth Imre lógó orral az elhárító tiszteknek. Az indiánok között, úgy látszik, egészen elbutultam. 
     De a ravasz köpönyegforgató – aki annyi fiatal történelem tanárnak szerzett nehéz perceket – nem is sejtette, hogy épp ártatlannak látszó népművelői tevékenységével hívja fel magára a figyelmet. A Kincskereső hieroglifa-fejtő rovata, a Haladó Ifjúság indiánokról szóló cikkei, a híres gyerekkönyv, a Jaguármancs és barátai felkeltették, ha nem is a hírszerzők, de a történészek figyelmét. Hiszen a felelősebb történészek nem nézhették jó szemmel, hogy egy ügyetlen dilettáns – aki „Imre bácsi” néven szignálja a cikkeket – egzotikus irka-firkákkal vezesse félre a történelem iránt érdeklődő gyerekeket.
      „Imre bácsi” leleplezésére a tudományos akadémia először egy csendes, fiatal régészt jelölt ki. Ez a fiú nem sokat értett a maja írásjegyekhez, viszont úgy vélte, hogy az „Imre bácsi”-féle szélhámoskodást a Murakeresztes határában folyó ásatásokkal lehetne tudományosan aláásni. Hiszen Tóth Imre akkorra tényleg valóra váltotta ifjúkori álmát, Gyöngyikéje falujának határában régészkedő úttörőkkel feltárt egy avar kori temetőt is.
     Ám sehol semmi szenzáció: se „Attila kardja”, se egy sumer-magyar rokonságot bizonyító szablya! Az ifjú munkatárs csalódottan forgatta ujjai között a régészeti naplót is: sehol semmi „különös”, csak „Imre bácsi” szálkás betűkkel írt józan megjegyzései. És a Tóth Imrével való személyes találkozás sem hozott semmi eredményt. Az ifjú régész – egy kiújuló betegségre hivatkozva – gyorsan abba is hagyta a kutatásokat.
     Sajnos a Tóth Imre utáni kutatások következő fordulója nem vált a tudományos akadémia dicsőségére. A professzorok – meggondolatlanul – egy kiszámíthatatlan leányzót küldtek Tóth Imre történészi múltjának felderítésre. Az ifjú történész hölgy – aki azt is eltitkolta, hogy hébe-hóba verseket ír – sugárzó arccal tért haza a murakeresztesi küldetésből. Fogalmam sincs, mondta, mit ért az atya a hieroglifákhoz, de megtanít a történelemről gondolkodni, magyarázta a professzorainak a leányzó.
     Harmadszorra az akadémia nem kísérletezett hóbortos lánykákkal, fiatal kutatókkal, hanem megbízott a szélhámosság felgöngyölítésével egy komoly, adjunktusi beosztásban tevékenykedő gazdaságtörténészt. A kipróbált adjunktus – aki a Rákóczi-uradalom viszonyainak feltárásával szerzett komoly érdemeket – nem utazgatott se Nagykanizsára, se Murakeresztesre, hanem a német és orosz nyelvű szakirodalomból a maja régészetről tájékozódott.
     Már az első hetekben kiderült, hogy amiről Tóth Imre írogat (amolyan „Imre bácsis”-stílusban) csakugyan létezik. A „kipróbált” adjunktus – akiről most már bevallhatom, hogy én voltam – a különféle hivatkozások között találkozott is Toth SJ nevével. Ám ezek a hivatkozások nem egy derék pap bácsira vonatkoztak, aki a faluja határában talált egy-két érdekesnek látszó cserepet. Nagy szerencsével, sok-sok fáradozás után sikerült hozzájutnom Tóth Imre angol és spanyol nyelvű műveihez. És az ásatásokról szóló beszámolók, az Írás és hatalom viszonya a mexikói magaskultúrákban olyan érdekesek voltak, hogy beiratkoztam egy TIT-tanfolyamra, hogy megtanuljak spanyolul.
     De hiába oldódott meg a dilletantizmus kérdése, az továbbra is rejtély maradt, hogy Tóth Imre, számos észak-amerikai egyetem díszdoktora mit keres Murakeresztesen. Egyes történészek úgy vélték, hogy állítólagos klerikális-fasiszta nézetei miatt nem akarja a haladó történettudományt szolgálni; mások úgy gondolták, hogy megvetvén hazáját (és hazája tudományosságát), nem akar a mi köreinkhez leereszkedni. De hát mit mondjak erről? – akik egész életükben tudományos címekért élnek-halnak, nehezen tudják elhinni, hogy valaki képes ezek nélkül lélegezni.
     És közben a tanításról sem kell lemondania. A népszerűsítő cikkecskékkel, a Jaguármancs és barátai ifjúsági regénnyel több fiatalt ért el, mint a nagy előadótermek professzorai. „Imre bácsi” a liberación papjához méltó buzgalommal levelezgetett mindazokkal, akik levélben keresték fel saját ötleteikkel, vagy akik megszerették a murakeresztesi régésztáborokban. Az egyetemi felvételiken egymás sarkát taposták azok a fiatalok, akik Kelet-Közép-Európáról, mint Határvidékről beszéltek.
     Akkor már volt alkalmam személyesen is beszélni Tóth Imrével, úgyhogy láthattam, hogyan egyszerűsödnek le azok a finom iróniával árnyalt nézetek, amelyekről Imre a 80-as évek elején beszélgetett velem: a 19. század öröksége halott, a 21. század majd a hit évszázada lesz. Mikor azonban egy egyetemi tanár is előállt azzal, hogy meg kell vitatnunk ezt a Határvidék-elméletet, éreztem, Tóth Imre legyőzött minket. És a tudományos akadémia két hónap múlva „Tóth Imre-ülésszakot” hirdetett. Mint mások, azóta én is Tóth Imre szavaival beszélek.
     Az idők csak lassan változtak, ámde eljött a perc, hogy lefújják a port a „hasznavehetetlen idióta” felirattal ellátott államvédelmi dossziékról. Mert „Imre bácsi” közéleti tevékenysége a nyolcvanas évek közepén már nem szorítkozott a régész-táborokra, a körmenetekre, indiánokról írt cikkecskékre, imacsoportok szervezésére. Hatalmas pocakjával néha-néha feltünedezett az akadémiai könyvtárban, belelapozott a folyóiratokba, aztán süteményt majszolva lesétált a könyvtár kávézójába. Csak figyelt és nagyokat pislogott egy-egy tortaszelet romjai fölött, de soha nem beszélt a tudományos címeiről, hogy kivívja az ellenzékiek tiszteletét.
     Hát el tudja képzelni, hogy szóba állnának velem, kérdezte nyugodtan az őt faggató elhárító tiszttől. Az összeesküvésekben jártas kihallgató tiszt, aki újra elővette „Imre bácsi” dossziéit, megvonta a vállát, mert ezt ő sem tartotta valószínűnek. Akkor talán az egyháziak körül ólálkodik, kérdezte a tiszt feszesen, aki tizenkét év múlva rendelte Tóth Imrét a „megszokott helyre”. És maga olyan óvatosan ólálkodik, tette hozzá, mint amilyen ügyesen tizenöt éve félrevezet bennünket. Tóth Imre, hatalmas pocakjára szorítva az egyik kezét, türelmetlenül legyintett.
     Tudnia kell, barátom, hogy egy hagyományos konzervatív diktatúra nem ellenőriz mindig és mindenkit, magyarázta csendesen. Ámde egy újféle, amiben manapság élünk, képes arra, hogy őskori roncsot csináljon a papokból, a munkásokból, úgyhogy nekem, Tóth Imrének, eszembe sem jutna valamelyiküket zaklatni. És már nem érem meg szerencsére, tette hozzá mosolyogva, hogy ugyanebben a székben néhány év múlva más valaki kihallgasson engem. Nem veszthetek semmit, magyarázta, az orvosok kis rákocskákat találtak a hasamban.
     A nyugati tévétársaságok által is felkapott Tóth Imre ezután már nem foglalkozott se hieroglifákkal, se politikával, hanem Békés Imre álnéven kalandregényt írt Szilas Jánosról. Én, aki egész életemben a Rákóczi-iratokat kutattam – az első laptól az utolsóig nagy élvezettel olvastam, nem találkován még ilyen mulatságos könyvvel. Ám nem mindenki olvasta élvezettel, sőt az egyik vezető irodalmi lap kritikusa egyenesen alattomosnak nevezte. Szerelmes regénynek túl bonyolult, túl ravaszul szerkesztet – írta –, ám ha lehántjuk a sok ravaszkodást, a nyelvi leleményeket, nem marad más, mint egy Jókai-szerű szerelmi történet. (Egyébként ez a love story elgondolkodtatott engem is. Lehet, hogy „Imre bácsi” és „Gyöngyike” életre szóló barátságát nemcsak a múlt és a „családi érdekek” éltetik? De sohanem mertem Tóth Imrét erről kérdezgetni.)
     A regény nagy siker volt, ám Tóth Imre nem törődött vele. Néhány héttel a halála előtt ott ültem az ágya mellett, és hallgattam Imre sopánkodását, hogy kik között kell felosztania a jogdíjakat, amely a megváltozott körülményekre való tekintettel most már végre megérkezhetnek Murakeresztesre. Sok pénz kellene, sóhajtozott Imre, mert rettenetesen drága az első lakás Budapesten. És itt vannak a nagykanizsai rokonlányok, Gyöngyike most érettségiző unokái, a Felvidékről felbukkant unokaöccsök, a rengeteg tanítvány, sopánkodott, akiket mind csak egy kicsit kéne segíteni.
     Kezdetben azt hittem, viccel. Aztán zavaromban körbenéztem szolgálati lakása egyetlen szobájában: nem volt más benne, csak egy feszület, egy könyvespolc és egy vaságy egy nevetségesen sopánkodó, a betegségtől csont-bőrré aszott öregemberrel. Hirtelen belém hasított, hogy olyan szegényen hal meg, mint Szilas János a lisszaboni börtönben. Nem tudok mit tenni, magyarázta Imre, ez a szolgálati lakás a falué, nem adhatom el.
     De aztán egy körmönfont jezsuitára jellemző trükkel mégiscsak rávette erre a murakeresztesi polgármestert. Ámde nem kellett később emiatt szégyenkeznie a falu első emberének: a temetés napján legalább ötven jezsuita árasztotta el Murakeresztest, akik szemkápráztató pompa közepette, angol, német, spanyol és latin nyelven méltatták Amerigo pátert. Olyan lelkesen, olyan ünnepélyesen dicsérték, hogy én, aki a legelső sorban ültem a holtsápadt, befelé zokogó Gyöngyikével, magam is elképedtem. Vajon miért is hitte el mindenki Tóth Imrének, hogy kilépett a rendből? Vajon mi lehet az igazság: az életre szóló love story Murakeresztesen, vagy az örökös hűség a páterekhez?
     Nem gondolkodtam ezen sokáig, hirtelen belém hasított, mit kezdjek én a hátralévő napokkal? A gyerekeim nagyok, és az sem valószínű, hogy a Rákóczi-uradalomra vonatkozó új okleveleket találok. Keressek a politikai pályán öregkori vigaszt? Tóth Imre, ami a politikát illeti, egy cseppet sem volt derülátó. De mi legyen a hátralévő idővel, kérdeztem magamtól. Ez a kérdés úgy megdöbbentett, hogy hirtelen ott találtam magam a temetésről visszaözönlő szegények tömegében
     Ám már a murakeresztesi polgármester „Tóth Imre emlékére” rendezett fogadásán felvetettem a jezsuita rendfőnöknek, hogy mint a tudományos akadémia képviselője szívesen kikutatnék néhány homályos pontot Amerigo atya latin-amerikai életművében. A rendfőnök melegen gratulálva elhatározásomhoz, lelkesen bólogatott. Így hát Budapesten felelevenítettem a spanyol tudásomat, és a jezsuiták nagylelkűségének köszönhetően elindultam, hogy néhány hónapot töltsek Mexikóban.
     Mit vártam? Talán izgalmas új okleveleket, derűs égboltot, odaadó, fiatal tudományos munkatársakat – egy Pilart vagy Rosát, akik kieresztett hajjal kísérgetnek levéltárról levéltárra? Gyorsan megtaláltam a kolostort Méridában, ahol Amerigo atya szolgált évtizedeket. Láttam a vaságyát, az íróasztalát, aztán a folyót, ahova – ha elviselhetetlen volt a hőség – fürdeni járt az indián gyerekekkel. Ott álltam én is a miséken, ahol vak asszonyok visszanyerték szemük világát a szent ostya érintésétől. Láttam kábítószer-árus, megerőszakolt, az éhségtől felpuffadt hasú kisgyerekeket.
     Aztán erőt vettem magamon, és utánajártam a Szilas János-felkelésről készült okleveleknek. Hatvanegy évesen átéltem annak az éjszakának a lelkesedését, mikor Szilas és Novotni atya úgy döntöttek, hogy a felkelők segítségére sietnek. Jártam közben egy mesztic lakodalomban, ahol egy petárda felsértette a karomat. Megcsodáltam Tóth Imre ifjúkori fényképét egy indián kunyhóban. Egy szégyenlős mosolyú, fiatal pap felemel egy táblát, amin ez áll girbegurba betűkkel, „minden hatalmat a népnek”.
     Hogyan is jutott ön ehhez, kérdeztem a kunyhó tulajdonosát, egy foghíjasan mosolygó indián anyókát. Az öregasszony lehajtotta a fejét, míg én a szemem sarkából a lányát figyeltem, egy korán őszülő, tenyeres-talpas, meglepően fehér bőrű nőt, aki fura módon úgy nézett ki, mint egy szlovák parasztasszony. Talán rosszul láttam, talán egy pillanatra megcsalt a szemem, vagy olyan titok nyomára bukkantam, amiről nem akartam többet tudni. Meg sem várva a választ, kisurrantam a kunyhóból.
     Lehet, hogy az irodalom segít majd Tóth Imrét megismerni, gondoltam, és beültem a könyvtárba, hogy megtudjam, Amerigo atya miféle novellákat publikált a mexikóvárosi La Estrelában. Felfedeztem, hogy leghíresebb novellája, az Üzenet nem más, mint Tolsztoj Hamis szelvény című elbeszélése. Tóth Imre az Ivánokat, Aljosákat átkeresztelte Josékra és Pedrókra, az orosz muzsikokat kicserélte indiánokra, a cselekményt pedig ügyesen megkurtította. Vagy lehet, hogy az írók bonyolultabb módon kotyvasztják az elbeszéléseiket? Nekem mindenesetre tetszett.
     A fővárosi könyvtárban sokat olvastam a „felszabadítás teológiájáról”, hogy megtaláljam köztük a nagy előfutárt, Padra Amerigót. De Mexikóban sem bukkantam a nyomára semmiféle nagyszabású konspirációs tervnek, és egyáltalán fogalmam sem volt, mit akart Tóth Imre.
     De nem maradtam sokáig Mexikóban. Szívszorító szerelembe keveredtem egy Rita nevű indián lánynyal, akinek bánatára azonnal megfogadtam, hogy idő előtt hazatérek Európába.

– Túl ravasznak gondol engem, barátom – hümmögött Amerigo atya, aki hirtelen ott termett az Elisa mögötti széken, és jóindulatúan pislogott Haller professzorra. – Nekem nem volt semmilyen titkos tervem vagy célom – magyarázta. – Egész életemben gyáva voltam, de nem mertem volna úgy a Bíró elé kerülni, hogy néhány eszmémet meg ne osszam másokkal.
     A jámboran üldögélő atya talán folytatta volna, ámde hirtelen kivágódott az ötödik emeleten egy ablak, váratlanul puskaropogás hasított a hajnali nyugalomba, az utcán újra politikai jelszavak harsantak. Fiammetta odamerészkedett az ablakhoz, széthúzta a függönyt, és látta, a jelszavakat kiabáló csoporok újra hajba kapnak. –  Szentséges teremtőm! – sóhajtotta.

Ám hogy még nagyobb legyen a baj, hirtelen kialudt a világítás a Körszállóban, és a félelemtől dermedt firenzeiek, köztük a pityergő Pampinea percekig bámulták maguk körül a sötétséget.
     Aztán váratlanul újra fény lett, a kiáltozás elcsendesedett, ám a firenzeiek most vették észre, hogy Haller professzor kisétált az ajtón Tóth Imrével. – Micsoda udvariatlan vendégek – fanyalgott Fiammetta.
     – Most már, hogy a tudósok elmentek – dünnyögte Dioneo – el merem árulni, milyen valószínűtlen ez az „igaz történet”. Milyen hihetetlen, hogy ennyi kaland belefér egyetlen életbe!
     – Talán tényleg hihetetlen – szólt Filostrato – de, a mai határvidékieknek talán egy szerethető hősre van szükségük a huszadik századból. Talán ezért álmodtak össze ennyi jót Amerigo atyáról.
     – Remélem, nincs igazad, kedves barátom – szólt közbe Elisea –, én azt szeretném, hogy ezt az Üzenet című novellát, meghallgassuk mindannyian.