Alig több mint egy évszázados a tatabányai szobrok története: néhány kisebb szakrális emlék mellett az első, a város elődtelepüléseinek történelmi legendájához kapcsolódó, az egykori falvak arculatát meghatározó – a városképet ma is uraló – monumentális műként a Donáth Gyula /1850-1909/ által alkotott, az 1896-os millenniumon állított Turul-emlékmű valósult meg. A 20. század első felében csak néhány monumentális emlékjelet emeltek ezen a tájon: a húszas években – mint a magyarországi városok és kisebb települések általában – Felsőgalla, Alsógalla, Óváros és Bánhida is emlékművel tisztelgett az első világháború hőseinek és áldozatainak. (Érdekes – ugyanakkor érthetetlen – és jellemző, hogy ezeket az emlékműveket az 1977-es Tatabányai szobrok és az 1985-ös Köztéri alkotások Tatabányán című kiadvány sem tárgyalja.) A köztéri szobrászat kibontakozása előtt a községek egyesítése és Tatabánya 1947-es várossá, majd 1950-es megyeszékhellyé nyilvánítása, és ezzel összefüggésben a szocialista bányászváros kiépítése révén nyíltak meg a lehetőségek. Az ún. szocialista realista építészeti-városépítészeti elvek (és a művészeti beruházásokat kötelező érvénnyel ösztönző ún. két ezrelékes rendelet) szellemében és gyakorlata szerint az új lakó-, közösségi és ipari épületek azonnal megkapták szobordíszeiket is, majd a nyolcvanas évekig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus központi beruházási keretéből és szakmai-ideológiai kontrollja alatt, a helyi és az országos igények és szükségletek egyeztetésével és a központi ideológiai kényszerek érvényesítésével valósulhattak meg a város közösségi rendeltetésű (emlékmű-jellegű, emlékőrző, propagandisztikus vagy esztétikai célzattal állított-elhelyezett) köztéri objektumai.

A stílusjegyek, a műformák és a műtípusok, az anyagok és a technikák (valamint a méretek és a helyválasztások) arról tanúskodnak, hogy Tatabánya közösségi célzatú műegyüttese is könnyen és zökkenőmentesen beilleszthető abba az országos (és kelet-európai) köztéri-monumentális szobrászati összképbe, amelynek legfontosabb jellemzője a központosítás, az uniformizálás, s funkcionális meghatározója az aktuálpolitikai- propagandisztikus célok szolgálata volt. A gazdasági megszorítások, az anyagi korlátok miatt e téren visszafogott ötvenes évtized viszonylag kevés, ám rendkívül jellegzetes művel gyarapította a tatabányai városképet: gondoljunk csak Búza Barna /1910/ a közelmúltban funkciótlanná vált, az egykori Megyei Kórház homlokzatát díszítő Anya gyermekkel és Bányász című mészkőszobrára /1954/, vagy Kamotsay István /1923-1994/ bánhidai erőmű-emblémaként megjelenő Szerelőmunkására /1951/. Az 1960-as évektől az új, az újvárosi "modern" városközpont gazdagodott leginkább köztéri alkotásokkal: itt kaptak központi teret az emlékművek, míg az új lakótelepekre, a parkokba (az iskolák, az óvodák, a kórházak kertjébe) a díszítőszobrok, a kutak, az épületfalakra a domborművek kerültek, és mindezt kiegészítették az egy-egy intézményhez, székházhoz kapcsolódó, leginkább a névadókat megjelenítő portrék. (A köztéri szobor-fogalom eredendő ellentmondásosságát jelzi, hogy e megjelölést alkalmazzuk a zárt, a belső, a szabadon nem, vagy csak korlátozottan látogatható terek alkotásaira is. Talán ezért lappang az ismeretlenség homályában az újvárosi óvodában 1957-ben elhelyezett azon 80x220 cm-es méretű mázas kerámia-dombormű is, amelyet a 20. századi magyar szobrászat programadó mestere, Ferenczy Béni készített.) A művek tematikailag a bányászattal összekapcsolódó politikai emlékmű-kategóriába, illetve a munkásmozgalmi alakok és a városban élt és működött kimagasló jelentőségű, példaadó személyek emlékének megörökítését célzó alkotások csoportjába sorolhatók a díszítőszobrok személytelen, általánosságokba mosódó műsorozata mellett. (Rendkívül érdekes, hogy kimondottan bányász-alakot megjelenítő szobor Búza Barna épületplasztikáján kívül az egykori bányászvárosban nem valósult meg – ellentétben Doroggal, Oroszlánnyal, Komlóval, Péccsel –, s hogy az általában figuratív kompozíciók mellett több nonfiguratív alkotás is otthonra lelhetett (Segesdi György /1931/, Deim Pál /1932/, Farkas Ádám /1944/, B. Hegyi László /1951/ művei). Mint szerte az országban, Tatabányán is hatalmas a kínálat az álló és ülő fiúkból, lányokból, nőkből, anya-gyermek-kettősökből, no meg a bájos állatszobrokból: a rendszertani nehézségeket felvető Turul alatt van kőből, bronzból és alumíniumból megformált csikó, maci, őzike, puputeve, daru, kócsag, pelikán, hal, delfin (és hatalmas falképen átfestésükig 1990 és 1994 között megjelentek vicsorgó sakálok is). Az emlékművek és a díszítőszobrok mellett csak elvétve bukkan fel olyan mű, amely a magyar történelem és művészet egy-egy kiemelkedő alakja, életműve előtt tiszteleg (Hunyadi János /1960/, Ady Endre /1976/, Kodály Zoltán /1985/, Jászai Mari /2000/, II. Rákóczi Ferenc /2005/). A tatabányai köztéri alkotások emlékanyagában elsősorban térszervező, a szabad térbe állított kompozíciók – kő- és fémszobrok, kerámiák, illetve az 1990 után elhelyezett, az időjárás viszontagságai miatt hosszú távon fenntarthatatlan faszobrok (kopjafák) – lelhetők meg, de számos domborművel is találkozhatunk. A korszak építészeti jellegzetességeiből (panel) eredőn a klasszikus értelemben vett épületszobor csak elvétve jelenik meg Tatabányán. A helyi szobrászok (Bondor István /1917-2005/, Brém Ferenc /1927-1988/, Nausch Géza /1941/, Szunyogh László /1956/ és egy keramikus-szobrász B. Hegyi László) mellett a 20. századi magyar művészet meghatározó jelentőségű életművet alkotott mestereinek (Melocco Miklós /1935/, Varga Imre /1923/, Segesdi György), és szélesebb körben csak kevéssé ismert szobrászainak munkái állnak Tatabányán. Van olyan művész, akinek több alkotása is megvalósult monumentális méretben és maradandó anyagban (Péterfy László /1936/, Lajos József /1936/, Bondor István, Brém Ferenc szobrász, B. Hegyi László keramikus), de az alkotók többsége többnyire csupán egy-egy kompozícióval kapcsolódik a városhoz, illetve a város köztéri szobrászatához.

Az 1989-1990-es rendszerváltás után – az országos szoborrevízióval összhangban – Tatabányán is eltávolítottak monumentumokat (raktárba száműzték a Vigh Tamás /1926/ által megformált, kétes esztétikai minőséget reprezentáló Lenin-emlékmű /1976/ bronzfiguráját s leszerelték az épületbelsőkben elhelyezett proletárvezér-domborműveket, valamint megszüntették a szovjet hősi emlékmű gyanánt a városközpontban díszelgő emlékfalat, amely néhány évvel később a Péterfy László által tervezett és kivitelezett millenniumi emlékmű /2000/ szerves alkotóelemévé alakulhatott), és a nyolcvanas évek végéig érvényes tiltás eltörlése után e településen is felállíthattak a II. világháború áldozatai emlékét idéző és őrző – Nausch Géza műhelyében készült – monumentumot /1997/, s felavathatták a település 1956-os emlékművét is (Péterfy László a városközpont szobor- és emlékműsűrűségét nehezen elviselhetővé fokozó, rosszul tájolt kompozícióját /2004/). Tóth Béla /1941/ Gróf Esterházy József-idézése /2001/ által Tatabánya köztéri alkotásai közül sem hiányzik immár a "nagy közhely", az anakronisztikus plasztikai konvenció gyanánt interpretált lovas szobor sem.

Stilisztikailag, esztétikailag, a kvalitás szempontjait mérlegelve egyaránt rendkívül vegyesnek, ugyanakkor paradox módon egyhangúnak ítélhető a tatabányai szoboregyüttes: a művek megszületése korát ugyan tükröztető, de túlnyomórészt mégis az akadémikus szobrászati szellemet árasztó kollekcióban kevés a szellemi izgalmat keltő, kísérletező, környezetét tartalmi-gondolati gazdagsága és formai leleménye révén meghatározó, progresszív töltetű alkotás. Mindemellett a városkép megszokott elemeivé vált művek sorsában is a város múltja, története, jelenkora tükröződik: van az alkotások között olyan, amelynek a tere, térszervezése az utólagos beépítések miatt teljesen megváltozott (Segesdi György: A szabadság lángja /1972/), van olyan mű, amely a restaurálást, illetve a rekonstrukciót követően többször kényszerült helyváltoztatásra (Melocco Miklós: Ady: A halottak élén /1976/), van olyan munka, amely a leghatározottabban megfogalmazott szakvéleményekkel dacolva, elkészülte óta nem kerülhetett a helyére és ma is raktárban pihen (Vilt Tibor /1905-1983/ kivételes plasztikai jelentőségű Bányászemlékműve /1983/), van olyan alkotás, amely viszonylag nyomtalanul eltűnt (Asszonyi Tamás /1942/ dózsakerti Csobogója /1978/), van olyan monumentum, amelynek sikertelen rekonstrukciója napjainkig befejezetlen és szakmailag elfogadhatatlan és elfogadatlan (Donáth Gyula: Turul-emlékmű /1896, ill. 1992/), van olyan belső térben rejtőzködő kompozíció, amely egy rendkívül jelentős 20-21. századi életmű alig ismert alkotása (Deim Pál az egykori MSZMP Oktatási Igazgatósága épületébe telepített Dekoratív fríze /1972/), és van olyan mű, amely bár helyén áll, a városi nyilvántartásokban mégsem szerepel, évtizedek óta ismeretlen (Farkas Ádám a dózsakerti gyermekintézményi központ előtt álló andezit-szobra /1981/). És elgondolkoztató az is, hogy a kilencvenes évek második felében megalapított, hosszú évek óta Tatabányán működő fémművészeti alkotótábor alkotásai közül miért nem kerülhetett még egyetlen mű sem városi köztérre azon a településen, ahol Gengeliczky László /1945/ dilettáns, ordító anatómiai-megformálási problémákat felvető, bántóan direkt kifejezésű férfi-nő-kiszáradt fa szoboregyüttese frekventált környezetben díszeleghet? Egyáltalán: a város szülötte, a Velencei Biennálén 1993-ban sikeresen szerepelt, a nemzetközi művészeti szcénában napjainkban is figyelmet keltő munkákkal fellépő, gyakran Tatabányán dolgozó Lois Viktor /1950/ miért nem kapott még lehetőséget monumentális terveinek köztéri megvalósítására?

Mindemellett és mindezen túlmenően Tatabányának van mit pótolnia: a város (és elődtelepüléseinek) alig több mint száz éves szobortörténete – mint a fentebb megvont futó leltár talán pontosan és szemléletesen jelzi – meglehetősen furcsán szerveződő, egyhangú és hiányos kollekciót hagyományozott a jelen- és utókorra. A kurrens történeti és politikai emlékművek (első világháborús, szovjet hősi, felszabadulási, munkásmozgalmi, 1848-49-es, II. világháborús, 1956-os monumentumok), a bányászattal összefüggő eseménytörténetet idéző mementók, az egykori munkásmozgalmi hősök és a városhoz kötődő kiemelkedő személyiségek portréi, valamint a munkás- és díszítőszobrok mellett csak elenyésző számban lelhetők meg az ötvennél alig nagyobb számú együttesben a magyar történelemhez és kultúrához, legjelesebb alakjaihoz (és az életművük által hordozott szellemiséghez, jelentéskörökhöz) kapcsolódó monumentális művek. A bánhidai csata legendáját őrző Turul-emlékmű alatt csak elenyésző számú köztéri kompozíció illeszthető a magyar múltra hivatkozó, a nemzeti tudatot élesztő és ébren tartó alkotások sorába. Elgondolkodtató, hogy számos magyar országi nagyvárossal ellentétben Tatabányának miért nincs Kossuth Lajos-, Széchenyi István-, Deák Ferenc-, Petőfi Sándor- (!), József Attila-, Bartók Béla- (és Arany János-, Radnóti Miklós-, Móricz Zsigmond-, Jókai Mór-, Csokonai Vitéz Mihály- stb.) szobra, és hogy miért nem sikerült még a 2000-es millenniumon sem egy árva Szent István-szobrot felavatni az egykori bányászvárosban. Érthetetlen mindez, még akkor is, ha a tatabányai szoboregyüttest úgy vizsgáljuk, mint egy várostörténetbe illeszkedő ideológiai és szemléleti zárványt: a szocialista bányásztelepülés négy évtizedének jellegzetes, ellentmondásos összetevői által meghatározott konglomerátumot – elvégre az a korszak tulajdonképpen másfél évtizede lezárult. És a fentebbi vázlatos hiánylista teljesítése esetén természetesen nem hagyományos, posztamensre helyezett portrékra vagy irányt mutató alakokra, bábukra gondolnánk, hanem olyan korszerű, jelképpé, metaforává emelkedő, a nagy elődök szellemiségét összpontosító-sugárzó alkotásokra, amelyek elsődlegesen szobrászati, plasztikai, térszervezési, környezetalakítási problémákkal foglalkoznak. A tradicionális, történelmi eseményekhez kötődő emlékmű-jellegű, és az emlékőrző alkotások létesítésének túlzott hangsúlyozása, kizárólagos kultiválása azonban súlyos hiba lenne: ezek a múltra hivatkozó, egyszersmind a múlt művészeti eszményeit éltető produktumok. A 21. században – oly sok ismételgetés, szabvány, másolat, megunt szimpla leképezés után – a köztérre helyezett szobornak kell lennie: autonóm, a kor által felvetett kérdésekkel foglalkozó, azonosulási lehetőségeket teremtő, szuverén gondolati tartalmakat összpontosító, izgalmas, érzéki anyag-, tömeg-, forma-, tér-problémákat objektivizáló, környezetével, közegével együttlélegző műalkotásnak.

Az ötvenes darabszámot meghaladó, jobbára szabványmunkákat felölelő tatabányai köztéri, monumentális műcsoportból a 20. századi magyar szobrászat emblematikus jelentőségű, korszakjelző alkotásaként Melocco Miklós 1976-ban a Népház mellett elhelyezett Ady: A halottak élén című, sok viszontagságot megélt, s ma már a Stúdium téren álló szobra emelkedik ki: a 21. században is sokan el fognak zarándokolni e különös szépségeket feltáró, izgalmas, kvalitásaiban magányos műalkotáshoz.