Miután úgy tájékozódtam, hogy ehhez hasonló vállalkozás nincs széles e hazában, gyaníthatóan nem tévedek, ha azt gondolom: efféle kritika sem jelent meg talán héthatáron innen sem. Nem készülök hát formát bontva, de a klasszikus kritikusi megközelítések technikáival sem leleplezni vagy felmagasztalni, ehelyett olyat teszek, amit normális esetben nem tennék: olvasmányként lapozom végig egy repertórium két vaskos (820 oldalas) kötetét.
     Van politikai, társadalomtörténeti, sajtóetikai (és a többi) pikantériája annak a vállalkozásnak, hogy valakik feldolgozzák egy megye minden fellelhető publicisztikai kordokumentumát. A babrálós munka ezért is lehet ennyire páratlan. A tatabányai József Attila Megyei Könyvtárban viszont több évtizedes hagyományokra tekint vissza ez a rendszerezési szándék, s azon értelmes szenvedések közé tartozik, amelyeket érdemes vállalni és tovább csinálni. Jelen kiadványuk a nyolcadik nekifutásról tudósít bennünket, de versenyfutást is mondhatnánk – az idővel.
     Olvasói kíváncsiságunkat külön is izgatja, hogy egy várakozásokkal teli történelmi korszak (melyik nem az?) reménységei, keserűségei, kudarcai és talpraállásai néznek farkasszemet velünk, e könyv hajdani hőseivel és még élő utókorával. Szembesít bennünket akkori értékeinkkel, választásainkkal, a bennünk romló emlékezettel. De őrzi és rendszerezi az újabb nemzedékek számára is, ami történt, történhetett volna.

Témakörei számokkal jól meghatározhatóak. A számok arányokat alakítanak ki, amelyek már önmagukban is igazolhatnak vagy cáfolhatnak korukban keletkezett hiedelmeket, múltbeli felmagasztalt vagy alábecsült történéseket. Kilenc nagy témakörben oszlik meg a 13206 megyei (megyében vagy országosan publikált) tény, információ (műfajilag kísérletet sem tehetünk a besorolásra), mindez 224 hazai sajtótermék hasábjain (napilaptól a tudományos, szakmai folyóiratokig). Sok-e vagy kevés, nem tudom, az ország legkisebb megyéjéről ez évente átlagosan 3301 (naponta 9) írást jelent. Van-e ember, aki így és ennyit képes lenne látókörébe vonni és meg is emészteni? Ugyanakkor napi 9 írást publikálni egy megyéről nem tűnik nagy számnak, ennél a megyei napilapok eleve többet írnak. Vagyis azonnal beleköthetnénk a válogatók, szerkesztők ízlésébe, értékrendjébe, figyelmének kiterjedtségébe. De csak utunk végén tegyünk kísérletet rá, hogy minősítsük(-e) az olvasottakat.

A számok tekintetében legkiemeltebb nagy falat a gazdasági élet (4407 írás), alosztályait nem sorolom, még kitérünk néhány elemére. Nagy horderejű kérdés a közigazgatásé, főleg a rendszerváltásnak nevezett (?), gondolt (?), átélt (?) időszak miatt lehet ez így (3388 adat). Nem mellékes ügy a művelődésé sem (2619) – egyszer majd érdemes lesz a későbbi változásokkal is összevetni. Azután viszont óriási a vákuum, mert csupán 905 írás jut a földrajz, történelem, életrajz témakörnek, 713 a sportéletnek, 650 az egészségügynek, 564 a város- és községfejlesztésnek, 402 az egyház, vallás témakörnek, s mindösszesen 10 írás foglalkozik az állategészségügyekkel.
     Ha napjaink (elemzésem írásának idején: 2005 utolsó negyedének) divatos témái (változások és viták az egyházak életében, madárinfluenza, időjárás-változás, terrorizmus, európai integráció) cikkei egyszer majd sorra kerülnek, alighanem megint érdemes lesz eltűnődnünk változó önmagunkon.

A tömör "szócikkek" olyasmire vállalkoznak, amik már-már a zanza műfajára emlékeztetnek. A pontos forrásmegjelölés (szerző, cím, közlés helye, ideje) után tárgyszóként olyan kiegészítésekkel szolgálnak, amelyek az esetek többségében hiánytalanul eligazítják az érdeklődőt (ilyen adat az érintett település, személy, intézmény, jogi személy megnevezése, néhány szavas témapontosítással, mint "tanácsi lakások eladása", "beszélgetés X. Y. államtitkárral", "Nyergesújfalu, 10-es út", "APEH üldözötteinek szövetsége", "az orosz katonai létesítmény őrzése" stb.). Korszerűségét éppen azáltal őrizte meg ez a vállalkozás, hogy közel tud maradni korunk kikerülhetetlen rossz szokásának, a gyorsolvasásnak lényeget közlő technikájához, van egy erre utaló üzenete az információs társadalom(nak nevezett zűrzavar) számára. Ezért a közel- és távoljövő kutatói fogják igazán megbecsülni, forrásként magukénak tekinteni e sűrítményt – s ez alighanem máris az első és legfontosabb tanulsága ennek a példátlan munkának.

Mint ahogy a fentebb bemutatott (bölcs könyvtárosi szemlélet szerint szétválogatott) témakörök is kutatókért kiáltanak. Tizenöt év után hirtelen távlatossá, levegőssé teszik az idő szövetét, amelyen ujjainkkal újratapinthatjuk az egyszer már ruhaként magunkra vett (vagy észrevétlenül elmulasztott) pillanatot.

Néhány esetlegesnek tűnő mélyfúrással igazoljuk ezek után állításainkat!
     A legnagyobb számú írást felsorakoztató témakör a gazdasági életről számol be. Van-e sajátosan megyei íze, zamata mindannak, ami ebben a gyűjteményben kínálja magát?
     Az ipar (volt idő, amikor magyar Ruhr-vidéknek túloztuk a megye létesítménysorát) már ízlelgeti a vállalkozás, az ipartestület, az ipari park, a gazdasági kamara, a gyáriparos szövetség új vagy feltámasztott fogalmait. Harmincöt helyi téma, alig országos figyelem: ez a legelső benyomásunk (a HVG, a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap egy-egy betekintése alig növeli a tekintélyét a zömmel megyei sajtós terepnek). A főszerep néhány városé, de semmi sem maradt a korábbi idők optimizmusából, feszített rohamaiból, vas- és acélországából. A várakozás négy éve visszhangzik ebben a csöndben.
     A bányászat helyzetét már kifejezőbb képek illusztrálják. Itt nincs tétova ide-oda nézelődés, mai torkunkat is szorongatják még az alábbi címek, idézetek kíméletlen igazmondásukkal: "Az árharcban alulmaradtam" (Kapolyi László nyilatkozik); "Megkezdődött a visszaszámlálás Nagyegyházán"; "A dorogi szénbányák helyzete"; "Szertefoszlott álom" stb. Nagyobb az országos sajtóból "betekintők" száma is, szinte az egész közismert heti- és napilapvertikum megtalálható (Új Magyarország, Kurír, Mai Nap, Tallózó, Figyelő stb. nevével kiegészülve), sőt a szaklapokon át a bulvárig terjed a névsor. A csőd, az in memoriam, a felszámolás, a "merre tovább?" hangulatjelentései uralják a lapokat, s a 15 év után visszatekintő most érti igazán, miért volt keserédes annyi bányászjubileum, ünnepség hangulata.
     Az ún. járulék témák sem változtatnak a képen: a bányaerőművekben minden második mondat az integráció bűvösen titokzatos jövőképét festegeti; a bányásznapok kampányokba, siratókba, emlékező avatásokba, nyílt leveleket aláíró akciókba torkollanak. Ritkul a "méltó ünnep", itt-ott komolytalankodik egy-két sörfesztivál, alig tapasztalható már a nagy emberek elvegyülése, feltámad viszont a Borbála-kultusz, a vallásosabb bányászhagyomány; a kiegészítő üzemek, melléküzemágak nagy haldoklásait élhetjük újra (van benne brikettüzem, szénmosó, szénsiló, energiahelyzet, szénmaffia, szénjegy az egyik oldalon, privatizáció, kft-k alakulása, részvénytulajdonosok téblábolása a másikon) – s megint csak döbbenten állunk a folyamatok végén, vagy éppen csak botladozunk arrafelé haladtunkban...
     A megye, számos városa a szénbányászat hőse és foglya volt egyszerre évtizedeken át. A siker reménye nélküli hadakozás négy éve alig mutat még kitörési pontokat. Még állami beavatkozásra várnak a régi reflexek, nosztalgikus a reménykedés, még akad erőtlen erődemonstráció is. Utólag is nehéz szembenézni ennyi csőddel, hagyományvesztéssel, félelemmel. Ha megírjuk egyszer a szénbányászat utáni ipartörténetét ennek a megyének, alighanem demonstratív lesz országos összevetésekben is az ide tömörült történelem – a szén nélküli rendszerre váltás történelme.

Azon kevesen csodálkozhatunk, hogy a közigazgatás ebben a négyéves periódusban az előkelő második helyet vívta ki magának a témakörök versengésében. Benne az első altéma (igazgatási kérdések, területrendezés) korábbi évtizedek lappangó igazságait kereste, ásta ki újra egy már alig remélt helyreigazítás reményében. A csokorba gyűjthető problémák közül csak néhány jellemzőt idézzünk: Esztergom elnyomorítását követi-e a megyeszékhely-rehabilitáció? Hány kényszerházasságba kergetett település nyújtja be a válópert? Ki kapja vissza (írja át) nemszeretem nevét? Ki akar megyét váltani? Elkerülhetetlen és viharos viták, egyezkedések, veszekedések vissza nem térő négy éve forgatta meg a szeleket, hogy vitorlák duzzadjanak vagy omoljanak össze látványosan!
     Az országgyűlés, benne a választások tárgyszói külön tanulmányt érdemelnek egyszer majd az utókortól. Innen most (minden személyeskedést elkerülve) csak annyit emeljünk ki: tanulságos névsorokat, politikai pályafutásokat követhetünk "vissza" az időben az erős felindulásból elkövetett pártalapítások és közéletiség jegyében. Kérdéseket indukálnak a négy év névsorai: hová lettek, visszataláltak-e szakmájukhoz, netán önmagukhoz az elbukottak, a tévedésüket belátók, az alkalmatlanok, a csalódottak? De nosztalgiára is van okunk, ha a kor stílusát, hangnemét vetjük össze mai gyakorlatunkkal – még ha borzongtunk is az akkori hangrendszerváltástól, szokatlan harciasságunktól. Néhány párt, csoportosulás nevét elsöpörték a szelek (természetesen) képviselőikkel együtt.
     Ha akadtak túlélők, azok egy megyében már inkább a tanácsok, önkormányzatok témakörben keresendők. Mint ahogy itt még iskola lesz a pártházból, óvoda a munkásőrségből (intézménybezárásról pedig szó sem esik). Viszont fluktuáció van az apparátusban (milyen viharosan elavultak az ideológiai szakzsargon blöffjei), humorizálgatni kezd a sajtó a múlttal ("érdemeinek elismerése nélkül menesztették", "rendszerzáró tanácsülés" stb.), s a megrettent apparátus nyugdíjba vonul, lemond, vagy elmarasztalják. De mai füllel ez már egy békés, alig gyötrelmes átmenet.
     Alakulnak az önkormányzatok, megszületik a független jelöltek tábora, a tiszteletdíjas polgármester, a koalíció, a bizottság, a városrészi önkormányzat, a kisebbségek önkormányzata, az alpolgármester és jegyző nélküli átmeneti állapot, az időközi választások közönye, a bizalmatlansági indítvány szokatlan arroganciája, az alacsony részvételi arány fogalma, sőt a kintszülött polgármester prototípusa is. Az írások címe szkepszist sugall: "én nem ilyen lovat akartam", "nincs felelet", "a karaván halad", "közmeghallgatásból közbeolvasás" stb. A sajtó nyelve, stílusa, választása és hallgatása távlatosabb visszatekintést kíván még ebből a messzeségből is. S ebben a megyeiség valószínűleg kevesebb sajátossággal bír a jelenségek sorában.
     A közrendészet, rendőrség fejezet is országos jelenségekre mutat helyi példákat: pótolják az elve(sze)tt kapitányságokat, főkapitányokat kísért a gyanakvás, összezavarodik a nyugalomhoz és a szabadsághoz való jog, ami miatt zajos háborúk keletkeznek a szórakozóhelyek körül. Szegény a bűnüldöző és serény a bűnöző, de már itt vannak az első polgárőrségek (hány van vajon talpon még közülük?), bejegyzik az első közbiztonsági közalapítványokat (ki tud róluk mostanában?). Csak a ciklus végére vált hangot a sajtó, magabiztosabb, elismerésre méltó emberré válik a rend sokféle megítélésen átesett őre.
     S elkerülhetetlen korhangulat-jelző a honvédelem, hadsereg fejezet is, ahol rakétáktól, parancsnokoktól köszönünk el, s olyan tiltott hadászati kifejezéseket tanulunk, mint a kéksisakosok, a kanadai tábornok, a zsoldos amcsik, a NATO-tisztek... (Viszont a politikai élet nagyfejezetében különül el a megye stratégiai helyzetét erősen meghatározó szovjethadsereg téma-, sőt problémakör. A rendszerváltás hozadékai között nem vitás, hogy az idegen hadsereg kivonulásával, a laktanyák sorsával kapcsolatos gyűjtemény az a kuriózum, amely sorsdöntően izgalmas fejezete csakis ennek a korszaknak lehetett.)
     A határmenti kapcsolatok főhírei közé még az esztergomi Mária-Valéria híd újjáépítésének huzavonája tartozik. Nem is zárul hepienddel a vita, ám jelképesnek tekinthetjük, hogy a téma utolsó cikke Homor Kálmán tollából a megépítés szükségessége mellett vívja a maga (reménytelennek látszó) csatáját a megyei napilapban. Ma már történelem: márványtábla őrzi a lokálpatrióta küszködéseinek emlékét a városban, a sikert a legjobb harcosok nem szokták megérni.

S ennél a – személyes – megjegyzésnél meg is állunk. Nem lehet a véletlen műve, hogy számos – a megyeiséget erősen érintő – kérdésben szerkesztői, válogatói koncepciót vélünk észrevenni. A tárgyszavak, az alfejezetek sok általánosan megfogalmazott címe között több, nevesítve kiemelt témát fedezhetünk fel. Ezek esetenként jeles személyiségeket, máskor önmagukon túlmutató objektumokat tesznek egy-egy témakörön belül is központi(nak látszó) kérdéssé. Az egyházak, vallás témakörben ilyen Mindszenty József neve. A földrajz, történelem, életrajz témakört a tatabányai Turul, a város- és községfejlesztést a Dorogi Hulladékégető, a gazdasági élet ipar fejezetét a Magyar Suzuki Rt., az egyéb iparágakat a Látszerészeti Eszközök Gyára, a mezőgazdaságot a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát (IKR) reprezentálja – tegyük hozzá: méltán. Van ezek között felfutó sikertörténet éppen úgy, mint egy korszak végét jelző leszálló ág is. De megyei szerepük, kötődésük nem vitatható (legfeljebb hasonló kiemeléseket mi is tudnánk javasolni, ha előbbre jutnánk ötletünkkel). Inkább egy másik hiányra utaljunk azonban a szerkesztői szándék megértésével: más megyék hasonló repertóriumai is éppen ezekkel a súlypontokkal nyernének sajátos, ugyanakkor egymást erősítő és kiegészítő értelmet. A kiemelés ezért nem válna elkülönüléssé, sokkal inkább egyéni színt, hangsúlyt teremtő értékké.

Egy kulturális folyóirat nem engedheti meg magának, hogy elkerülje a művelődésügy tegnapi kérdéseit.
     Az oktatás alfejezet mintha nem is mai előzményünk lenne! Holott: oktatási törvényért perel, tankönyvpiacot vajúdik, alternatív pedagógiákat követel, nyelvtanulást sürget – másként...
     De a mindennapokat elfoglalják az iskolanévadási viták, a programváltás adminisztrációs terhei, az évfordulók újrafelfedezései – vagyis az arculatkeresés napi gondjai. Oktatási koncepciókkal, iskolaszövetkezetekkel, saját kiadványokkal, címerekkel és zászlókkal, egymás diákjainak "lenyúlásán" spekuláló alsó- és középfokú iskolaszerkezet-átalakításokkal, elfelejtett példaképek emléktábláival arculatteremtő objektivációk zajos örömnapjait élik az iskolák. Szó nincs itt bezárásokról, összevonásokról, sok mosoly kíséri a nemzeti alaptanterv vitáit, tisztes távolból szemlélik az oktatási, a közalkalmazotti törvény bonyodalmait a főszereplők.
     Ha valahol már múlóban van a közmegegyezés, az a közművelődés forrongásaiban érhető tetten. Egyrészt pezsgés, tematikai gazdagodás figyelhető meg a művelődési házak (és rokonaik) mindennapjaiban; másrészt az átkeresztelkedési, tulajdonosváltási lázzal (meg trükkökkel) együtt a megszűnés huhogó rémei járják be a településeket. A legkifejezőbb címet elég idézni a megyei lapból: "Lakat vagy alapítvány?" Mindent elmondtunk vele.

Az irodalom jelenvalósága az országos vérkeringésben statisztikailag is megfogható. Egyrészt nem kívánatos a belterjesség (ha többségében a megyei orgánumokig terjed a hatás). Másrészt – rendszerváltó időkben – nem mindegy, hogy a (megcsonkított, elhallgatott) múlt és az (új helyét kereső) jelen között milyen arányok alakulnak ki. A napilap aligha alkalmas a fentiek mérlegelésére, reprezentálására. Ez meglátszik a változás-változtatás szándékában. Eltűnnek az irodalmi blokkok a vasárnapi (ünnepi) számokból, ugyanakkor szélesedik azok köre, akiket megszólaltat, bemutat, hazahoz gyors interjúival, recenzióival a napi sajtó.
     Van viszont kifelé közvetítő, gyakran megyeiségét is vállaló orgánuma a régiónak (Új Forrás, Limes). S van visszacsatolás is sokfelől, sokféle fel- és elismerésben. A nevek máig ismertek: Csoóri Sándor, Nemere István, Gáll István, Sárándi József, Baráth Lajos, a feltámadó Babits és Csokonai a leggyakoribb érték. "Kívülről" a Phralipe, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Magyar Hírlap, az Irodalmi Szemle, az Amaro Drom, a Tekintet, a Kurir, a Ring, a Népszabadság, az Új Magyarország (általában többször is) hírt ad a megyében létező irodalmi életről, folyamatokról.
     Különösen nagy a forrongás a kiadványok körül, hiszen leomlottak a cenzúra, a kiadási jog áttörhetetlennek látszó falai.
     A sajtó fejezet pedig a rendszerek váltásának és megváltozásának tükröt tartó gyűjteménye. Megszületik a megyei sajtónap, nevek, kiadók, formátumok változnak, települési kiadványok (saját lap, könyvek) mutatkoznak be és küszködnek a megmaradásért. Helytörténészek, helyi értékek zúdulnak a megyei, városi sajtótermékekre, a legfeltűnőbb jegy mégis a szolidaritás: lapok írnak lapokról, egymás értékeiről, szerzőiről. Még a belterjesség veszélyét sem kerüli ez a sajtó, ha/mert önigazolásra van szüksége. Kortünet? Cseppben a tenger? A tények alapján igennel kell válaszolnunk.

Lehetetlenre vállalkoznánk, ha objektívnek szánt sajátos megközelítésünket ennél az ízelítésnél bőségesebbre szánnánk. Nem lenne érdektelen vizsgálódni a munkanélküliség, netán a természet- és környezetvédelem kérdései között ugyanúgy, mint a sportélet megroggyanó szponzori köreiben, a hitélet pedig (az éppen Esztergomból elköltöző bíboros érsek, vagy az Esztergomba látogató II. János Pál pápa okán) is, az ideológiai nyomás megszüntetésének kihirdetése révén is kitüntetett figyelmünkre tarthatna számot. Csak azt mondhatjuk: a válaszok forrása minden elképzelhető kérdéshez elkészült.
     Két vaskos könyv, "reklámanyag" a megyei könyvtár repertóriuma: a közelmúltat közelítő (közelíteni, érteni akaró), kutatásra ösztönző szakanyag. Azzá teszik magyarázó, világos szerkezetű tárgyszavai, hatalmas névmutatói, kiterjedt sajtófigyelő és -feldolgozó szándéka. Két válogató szerkesztőt dicsér a repertórium: Schmidt József (ki már nem érhette meg a befejezést követő elismerést) és Nász János – a technikai szerkesztő Vida Évával szövetkezve – elődeik munkájához méltó, korunk elvárásaihoz emelt színvonalú munkát végzett. Nincs róla említés, ezért megjegyezzük: kívánalom ebben az igényességben egy elektronikus változat mellékelése is, amit a kiadó könyvtár bizonyára nem mulaszt el pótolni – a folytatást pedig erősen ösztönözni. (Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára, Tatabánya, 2005)