sorban a kátrányba öltöztetett, betontalpú villanyoszlopokat tapogatva;

agyad a drótoknak feszül, a fecskék a dróton,
a gólyákat kevés áhítattal várták vissza
(s mennyi mindenben maradtál alul még,
mert a többek hite kevés volt);

szóval és tettel keresed közös frekvenciád,
oszlopokkal, kikre titkokat bíztál felelős és
felelőtlen pillanataid meredek, elvágott peremén;

a delírium küszöbén, kiszáradva, hótól fagyva,
csoszogó esőben, saraboló szélben,
evidens és májusi herzig napsütésben,

de ők juszt sem felelnek, megint csakúgy felelnek,
s párhuzamos, megszaggatott egyenesként
tűnnek el a horizont alján; a távolban szikra pattan,
hogy halld: fecsegnek még rólad elegáns körökben.