Vájárként mégiscsak
 

az utcákat fejted, a házak közé ékelt betoncsíkokat,
ahol szertelen, merész és részeg az élet

és mozdulni-vágy türemkedik az alkonyi tájba,
csorran az árnyék, míg pára és harmat fogan;

vörösen kurrog a bedurrant, éhező torok,
csak lassan csúsznak az asztal alá a rettenetes

körök gyilkosai, jámborságból fűz össze csokrot és
szétfut a vízen a halak harapta kapatos fény.