"Ez itt a világ közepe" – gondolta. És ha körülnézett, igazolva látta váratlan ötletét. Háta mögött a falu kocsmája, zárás után már csendesen, vele szemben az útelágazás túloldalán a régi feszület. Tőle jobbra a buszmegálló mellett, mint mindig, most is két lány álldogált mélyen kivágott blúzban, combhajlatig érő miniszoknyában. Mintha itt, ezen a ponton sűrűsödött volna össze mindaz, amit a világról tudott, amit valaha is megtudhat róla.
     "Hülye vagyok" – gondolta aztán.

Mindig csak három parti biliárdot játszott le. Mihelyt megnyerte a harmadikat is (még senkinek sem sikerült megvernie őt a faluban, de a néha betévedő kirándulók közül sem bírt el vele senki), lehajtotta a maradék ujjnyi sört a kocsma vízköves korsójából és bicegve távozott.
     Borcsa – érett férfi volt már, mégis ez a gúnynév járta róla a faluban. Bár pontosan senki sem tudta, ki ragasztotta rá ezt a cseppet sem hízelgő nevet, egyértelműnek tűnt mindenkinek, anyjához való furcsa ragaszkodása ihlette azt. Apja kiscsecsemő korában tűnt el egyik napról a másikra, ki tudja hogyan, talán csak lelépett, de egyesek tudni vélték, a feleség keze van a dologban. Borcsa azóta élt anyjával kettesben, elzártan. Vendégek nem jártak hozzájuk, az asszony a néha mégis betévedő szomszédokat is elűzte epés megjegyzéseivel. Bezárkóztak. Borcsa csak a kocsmába járt, ahol este hét és fél kilenc között mindig megivott két korsó sört és a maga lassú tempójában lejátszott három parti biliárdot, majd távozott. Játék közben soha nem szólt senkihez, nem zavartatta magát semmitől, gyér, rövid bajsza alatt hümmögött maga elé és élénk szemekkel figyelte a színes golyók koccanásait. Fején néha megigazította szakadt, koszos baseball-sapkáját.
     Mielőtt elment, az akkor már üres korsóból az utolsó csepp sört mindig a posztóra öntötte. A biliárdasztal bal sarkában a mai napig sörfoltok jelzik győzelmeit.

A dolgok változatlanságában hitt. Minden este majdnem ugyanúgy játszódott le. Amikorra hazaért, anyja általában már türelmetlenül várta. Borcsa óvatosan behajtotta maga után a szúnyoghálós ajtót, mire anyja belekezdett az unalomig megszokott lamentálásba, melynek témája az ő züllött élete. Mit csinál ilyen sokáig, mindig a kocsma, na meg biztos a kis kurvák a faluból, akikben megbízni sem lehet, biztos elkap még egyszer tőlük valamit, meg különben is mit képzel ő, hogy a pénzét mire veri el, mért nem ad belőle még többet haza, hol marad a gyermeki szeretet, és így tovább, vég nélküli áradatban. Borcsa erre soha nem mondott semmit, csak kihúzta a kopott barna sámlit és leült a konyhaasztalhoz. Maga elé vette a tojásos nokedlit, ezt a sótlan, íztelen, szagtalan valamit. Ilyenkor Borcsa néha halkan dúdolni kezdett egy dalt (valószínűleg azt, amit aznap reggel borotválkozás vagy fogmosás közben hallott a rádióban), majd, mint akit rajtakapnak valamin, abba is hagyta. Közben anyja beszélt és beszélt. Igyekezett odafigyelni rá, de nem tudott. Képtelen volt végigkövetni egyetlen egy mondatát. Így teltek az esték, belegondolni sem mert, mi lenne, ha mindennek egyszercsak végeszakadna. Hiszen még tojásos nokedlit sem tud főzni.

– Ezért határozta el magát végülis, hogy megöli nevelőapját – mesélte Sulek.
     – Elég bizonyíték volt ez? – kérdezte Borcsa.
     – Persze, bár már enélkül is szinte teljesen biztos volt benne, de addig nem merte rászánni magát. Amolyan tökölős fajta volt ez a Hamlet. Tudod, értelmiségi, mint valamikor én. Nem ízlett neki a bosszú.
     – De miért gondolkodott ezen annyit, ha egyszer az megölte az apját, majd az anyját vette el feleségül?
     – Tegyük hozzá, aki nem is tudott semmit az egészről.
     Hosszabb csend következett, Sulek kifordított három lapát földet a gödörből.
     – Néha csak ennyi az egész – mondta aztán. – Heteken át tartó tépelődés, meg a bűntudat Ofélia miatt, az út Londonba, és eldurrant az agya, érted?
     – Nem igazán – dörmögte maga elé Borcsa. – A dánok mind ilyenek?
     – Nemcsak a dánok, bárki – felelte Sulek és egy alsó állkapcsot dobott a földkupac tetejére.

Sulek volt az egyetlen, akivel megértette magát. Még a szomszéd Markovics fiúval, aki az olcsó jugó cigit hordta és terítette a faluban, sem tudott pár mondatnál többet váltani, pedig gyerekkorukban legendás jóbarátnak ismerték őket.
     Sulek sírásó volt, a temető melletti düledező kis vályogházban lakott, egyedül. Egy üveg pálinkáért órák hosszat képes volt mesélni mindenféle történetet Borcsának távoli, ismeretlen emberekről, megfoghatatlan, érdekes dolgokról. Kocsmába nem járt, sokáig senki nem tudott róla semmit, azon kapta magát a falu egyik nap, hogy már hetek óta közöttük él. Onnantól egy ideig mindenki róla beszélt, értelmet adott az eseménytelen hétköznapoknak. Az öreg Bajkó tudni vélte, hogy szökött rab, hallott is egyszer egy Suhajdáról, aki a közeli város börtönéből szökött meg. Józsa ezzel szemben biztos ífformációval (így mondta Bajkónak a pulton könyökölve: ífformáció) rendelkezett arról, hogy tanár volt, magyar tanár, valahol, a Dunán túl, egy általános iskolában, fene tudja hol, de nem is az számít, hanem hogy úgy hallotta, valahol mesélték neki, hogy tapperolta a gyerekeket, nyolc-tíz éveseket, és ez még nem minden, mert főleg fiúkat. Ignác intette le őket, hagyják már, biztosan csak kirúgták az állásából. Igaz, arra ő sem tudott választ adni, hogy került ide.
     A szülők, biztos, ami biztos, soha nem lehet tudni, eltiltották gyerekeiket a temető környékéről, Borcsán kívül amolyan munkaköri kötelességként csak a plébános tartotta Sulekkel a kapcsolatot. A falu lakói csak a temetéseken látták, amint unott arccal a háttérben támaszkodik ásójára. Pár hét alatt megszokták, mint mindent és mindenkit, már róla sem volt mit beszélni.

Borcsa aprólékosan átrágta magában. Ha a könnyű lövésekkel kezdi, a végére a fal mellé lapuló, az egymás mellé simuló golyók elrakása több gondot okozhat, a nehezen megoldható helyzetek több hibalehetőséget rejtenek. Elsőnek tehát inkább ezekkel próbálkozott. Sokat nem veszíthetett, ha sikerülnek, önbizalmát növelő lökések ezek, ha elrontja valamelyiket, a meglökött golyók eltávolodnak egymástól, kikerülnek az asztal szélének takarásából. Így biztosan megtalálja hamar a megfelelő szituációt, hogy egymást követő négy-öt lökéssel megszerezze újabb győzelmét.

Sejtette, hogy anyja nem fog válaszolni kérdésére, soha nem is válaszolt, miért pont akkor, pont erre válaszolt volna, mikor még soha nem beszélt neki az apjáról, vagy úgy általában a férfiakról. Mindent, amit tudott, másoktól tudta. Megszokta már, hogy kikerüli kérdéseit: mint egy szakmunkás az esztergagép mellett, jól begyakorolt válaszokkal, szakavatottan tért rá másra. Miért nem keresett soha magának másik férfit, elkelt volna a háznál, miért utasított el mindenkit, mert hiszen kérők biztos akadtak, kérdezte, miközben anyja rezzenéstelenül akasztotta be a kút kerekébe a rozsdás kampót. Talán csak tekintete kalandozott el egy óvatlan pillanatra a tyúkól felé, ahol a kakas borzolta büszkén tollait tyúkjai között. A kampó halkan megnyikkant a vödör és a drótkötél súlya alatt. Azután nem akarta volna senki őt, jött a megszokott válasz, tudja jól, hogy elkerülték a falubeliek, különben is már ezerszer elmondta, ne ácsorogjon már ilyen bambán, hozza be a kannát, mikor fognak így enni, soha nem lesz kész az étel.
     És ki volt az apám, kérdezte volna Borcsa, mint kérdezte volna már annyiszor, de mégsem kérdezte meg még soha. Kezében a kannával követte anyját.
     Ezúttal aprólékosan, a kezdetektől a kész ételig végigkövette a tojásos nokedli elkészültének műveletét, a megszokottnál jóval hamarabb ért haza, anyja még nem rakta oda főni a vizet. Most sámlin ülő fia előtt sürgölődött és morgott magában, nem is próbálta szokásos mondandóját fiára erőltetni. Borcsa, miközben a késsel a viaszosvásznon piszkált egy vágást, fél szemmel anyja mozdulatait leste, a sparhertre rakott lábosban a sercegő hangot adó forró vizet, az aprólékos műgonddal kiszaggatott tésztát, a megrepedő tojásokat, az összekeveredő és felhabzó fehérjét, sárgáját. A biliárdgolyók jutottak eszébe, a zöld posztó, ujjai között a kést, mint a dákó nyelét szorította.

– Nem tudta, hogy az apja, honnan tudta volna? Azt hitte magáról, hogy ő a korinthoszi király fia, királyfi fehér lovon, érted?
     – Vajon miért nem mondták meg neki, hogy nem tőlük van?
     – Tudod, hogy van ez az örökbefogadásokkal. Nehéz eldönteni – egy újabb lapát föld. – Megmondja vagy ne az ember? Belegázolhat a gyerek lelkivilágába. Sokan belegázolnak ma is – Sulek jó nagy kortyot nyelt az üvegből.
     – Aztán meg ez lett a vége – mondta az üveget bámulva Borcsa.
     – Mi más lehetett volna? Egyszóval szó szót követett az útelágazásban, veszekedés, egymásnak estek, megölte, leszúrta a kardjával. Mindig is mondtam mindenkinek, a gőg, a gőg, az visz minket a bűn útjára. Látod, én nem vagyok gőgös, inkább túrom a földet, semminthogy mégegyszer visszamenjek oda – Sulek elhallgatott. Megtörölte homlokát, majd tovább mélyítette a gödröt.
     – És mi történt azután?
     – Azután? Elment ez az Ojdiposz Tébába, és feleségül vette a király, azaz az apja feleségét, tehát az anyját. Na de nem tudta, nem tudott a jóslatról se.
     – Miféle jóslatról? – ez felkeltette Borcsa érdeklődését.
     – Hát erről. Hogy saját fia fogja megölni a királyt, aztán elveszi saját anyját. Érted, vérfertőzés. Elég csúnya idők voltak ezek.
     – Kitől tudta meg?
     – Nem emlékszem már pontosan – mintha pár pillanatig gondolkodott volna Sulek, majd kidobott pár lapát földet. Egy lábszárcsontban akadt meg az ásója. Kezébe vette, azzal hadonászva folytatta. – Úgy rémlik, valami vak hajléktalantól. Beszélnek azok össze-vissza.
     – És mi lett velük?
     – Mi lett volna? Ojdiposz megvakította magát. Így is halt meg, eltűnt, köddé vált, felszívódott. A királyné, na, az anyja meg felkötötte magát egy fára. Öngyilkos lett.
     – Öngyilkos?
     – Az.
     Sulek messzire hajította a lábszárcsontot.

Máig tisztán emlékezett arra a napra. Nyolc éves lehetett, Markoviccsal voltak a Fekete-víz partján, a nádas mellett. A gáton vékony szálként folyt át a víz, csörgedezésével az festette alá aprólékos műveletüket. Borcsa fogta le a béka lábait, az kapálózott, ugrándozott volna, de szorosan tartotta, nem szabadulhatott. Markovics elővette bicskáját, amire mindig olyan büszke volt, dagadó mellekkel mutogatta az iskolában, mígnem pár évvel ezután egy nap a tanárnő elkobozta tőle, mert a kisebbek fenyítésére használta. De akkor még megvolt, éles volt. A fiú akkurátusan kinyitotta. Mintha értett volna a boncoláshoz, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna, nekinyomta a bicskát a béka hasának és egy megfontolt mozdulattal felhasította a bőrt. A beleket, mint egy spárgát húzta ki, és dobta a fűre, de amikor az apró, még verdeső szívhez ért, elsápadt, pár pillanatig még bámulta azt az izomcsomót, majd öklendezve, bőgve felpattant és elszaladt a falu felé.
     Borcsa ott maradt a még párat rángó állattal, figyelte némán, nehogy elszalassza akárcsak egyetlen mozdulatát is. Tetszett neki.

Soha nem hitt Istenben, templomban sem volt. Életében egyszer sem volt szerelmes még, és azok a lányok a kereszteződésben az igazat megvallva, nagyon nem tetszettek neki. Úgy érezte, ha valaha is döntenie kellene, az üdvözülés melyik formáját választja, a kocsma lenne az. A füsttel, a bor savanyú szagával, a zenegéppel, mindenestül. De valójában talán csak a biliárdasztal miatt, semmi másért.

Azon gondolkodott, olyan ez ezzel a biliárddal, hogy ezernyi lehetséges megoldás közül ki kell választania egy variációt. Mondjuk úgy, hogy először a tizenötöst, majd a kilencest, itt belefér egy kihagyás, de ezután már nem szabad hibáznia: tizennégy, tizenegy, tizenkettő, tíz, végül a tizenhármas a bal középső lyukba. Így megfelelő helyzete alakulhat ki a feketére, valamelyik sarokba. Persze ez is csak egy, az adott partiban választott kombináció, és úgy, ahogy emellett döntött, dönthetett volna bármelyik másik mellett is. És akkor azt kellett volna végigjátszania következetesen, egy pillanatra sem kételkedve. Csak remélnie kellett, a lökései is sikerülni fognak, nem hibázik.

Libabőrös lett ettől a hangtól. Valahányszor a fenőkövet a csap alá tartotta, majd begyakorolt mozdulattal nekiállt a konyhakés élezésének, már-már kiállhatatlan bizsergés futott végig testén, mely a tarkójáról indult, végigszaladt gerince mellett, míg karjához nem ért. A szőrszálak, mint egyetlen tarajdísz meredeztek bőrén.
     Ezen a szombaton felrúgva a mindennapos rendet, anyja kizavarta a tyúkólba, hogy levágja az egyik tyúkot. Ma változtat a menün, mondta, elég régen ettek már pörköltet, tudja, Borcsának nem kedvence, de ideje mást is enni, még a végén kiütést kapnak a sok tojástól. Ne akadékoskodjon, ne húzza a száját, muszáj, meg különben is, hozzászokhatott volna rég, mert amikor mégis mást, akkor mindig vele vágatja le a kiszemelt áldozatot, azzal kezébe nyomta a kést.
     Borcsa nem szerette hallani a tyúk rikoltozását, nem szerette érezni kezei közt a vergődő állat tollait, és utálta, amikor tenyere a vértől lesz maszatos, miközben orrában összekeveredik szaga a sár és a tyúkszar szagával. Erre a gondolatra a tarkójától kiindulva másodszor is végigfutott rajta a hideg. Azon kapta magát, hogy anyját figyeli. Nem amit mond, csak szájának, ajkainak és nyelvének ritmikus mozgását. Görcsösen szorította markában a kést. Úgy érezte, tehetetlenül forgolódik valami körül.

– Mindenki őt tartotta bűnösnek. Hiába tagadott.
     – Ha belegondolsz, a bizonyítékok, a pénz, a fenyegetés. Világos, nem? – jegyezte meg Borcsa.
     – Túlságosan is egyértelmű volt, hogy igaz legyen, csodálom, hogy ez nem tűnt fel a nyomozóknak – fűzte tovább Sulek, majd megállt a munkában, a mesélésben: egy kőben akadt meg ásója.
     – Miért? Minden ellene szólt.
     – Azért az apagyilkosság nem ilyen egyszerű dolog – folytatta rövid hallgatás után. – Ott volt ez a hatalmas, démoni figura, az öreg, ez az önző, mohó, az érzéki gyönyörökért mindenre képes alak. Ugyanazt a nőt szerették, persze, hogy megutálták egymást. Sok mindenre képessé válik a férfi, ha eluralkodik rajta a vágy meg a düh.
     Mintha ez a töprengés Sulekből is előhozott volna valamit, hirtelen félbeszakította mondandóját, és a követ az ásóval félredobva némán folytatta a munkát.
     – Ki más követte volna el? – kérdezte Borcsa.
     – Mondjuk a harmadik fiú, Ivan. Tudod, Dmitrij inkább csak vágyott rá, hogy eltegye valaki láb alól az öreget, az ösztönei vezették, az ivászat, az a nő. De vele ellentétben Ivan még elméletet is gyártott hozzá. Hideg fejjel is lehet ölni – inge ujjával megtörölte homlokát. – Úgy lehet csak igazán – mi mást is tehetett volna még hozzá ehhez?
     – Ő nem lett volna képes rá – közölte, mint egyszerű tényt Borcsa.
     – De nem ám, jól gondolod – ettől a következtetéstől felderült Sulek arca. – Aljosát kizárhatjuk, ő túlságosan is szűzies volt ehhez. Marad a fattyú, a törvénytelen gyerek, Szmergyakov. Befolyásolható alak. Az indok megvolt, Ivan meggyőzte az elméletével.
     – Tényleg így lehetett.
     Bár egy kis bizonytalanságot ki lehetett érezni Borcsa megállapításából, Sulek ráhagyta: 
     – Nem is ez számít igazán.
     – Hát mi?
     Sulek hosszasan meredt a kőre, amit az előbb dobott Borcsa lábai elé.
     – Az, hogy mindegyikükben ott volt a vágy az ölésre. Mintha mind a négyen egy embert adtak volna ki. Még Aljosa is a maga szenteskedésével. Még ő sem kivétel – majd, mint aki le akarja zárni a beszélgetést, hozzátette: – Senki sem kivétel.

Borcsán minden nappal egyre jobban eluralkodott az érzés, hogy kezdi elveszíteni uralmát a biliárdgolyók felett. Mintha minden partival nehezebben sikerültek volna lökései, az általa kiválasztott kombinációk mind nagyobb nehézséget okoztak neki.

Hiába kereste, nem találta a pajtában sem. Pedig hamar fel kellett volna tűnjön neki tekintélyes alakja még ebben a poros félhomályban is, akár valamelyik sarokban, akár a szanaszét heverő rozsdás szerszámok és az egérrágta üres zsákok között. Állatokat már rég nem tartottak ebben a hodályban, csak a tyúkokat odakint, márpedig a tojásos nokedlihez elég az is. Biztos, ami biztos, soha nem lehet tudni, mégegyszer óvatosan körbejártatta tekintetét a korhadó, szúmintás gerendákon, de nem látta nyomát semminek, amiből következtetni tudott volna, sem egy ruhafoszlánynak, sem egy kötéldarabnak. Csak a foghíjas cserepek között beeső fénynyaláb metszette át a poros levegőt.
     Bár, mint általában (mondhatnánk a leggyakrabban), most is időben ért haza, sehol nem találta anyját. A konyhában az ebédkészítés nyomaira bukkant, lábos víz a sparheten, megmosott tojások egy tálban, itt-ott evőeszközök, só és liszt. Csak anyja hiányzott közülük. Tűvé tette a házat, de mintha szénakazalban keresgélt volna egyetlen gombostűt. Az éléskamra a maga megszokott rendjében, semmi feltűnő, a szobában a tévé bekapcsolva, pár ruha szanaszét, az átlagos rendetlenség, a fürdőszobában a mindennap belélegzett dohos, párás levegő, a tornácon pár száradni kicsipeszelt zokni.
     A pajtából felment a kertbe, egy gyors mozdulattal körbenézett: a veteményes, a szőlők, a gyümölcsfák. Maga is furcsállotta, de egy idő után élvezni kezdte a helyzetet. Rendőrnek képzelte magát, nyomozónak, olyannak, mint akit a tévében látott. Bőrdzseki, farmernadrág. Látta, ahogy szerelmét elrabolják, őt megfenyegetik, a lányt megerőszakolják. De boszszút áll és a végére biztosan megfejti ezt a bűntényt is, egészen biztosan.
     Leszakított egy barackot a fáról, és élvezettel harapott bele.

Sokáig beszéltek arról az estéről a faluban.
     A kezdéssel még nem volt baj, a nyitólökés, mint mindig, ezúttal is szépen sikerült, kellő erővel, pontos célzással – a fehér golyó szétszórta az asztalon a többit. Senki nem hitte volna, ha nem látja a folytatást. Hiába nyerte nehezen végül is Borcsa az első partit, sejteni lehetett, hogy valami megváltozott, valami nem a régi, hamar többen körbeállták őket, némán, poharaikból kortyolva figyelték ezt a nem mindennapi eseményt.
     Ismét a piros golyó tréfálta meg Borcsát a második partiban. Lövését a középső lyukra irányította, ám túlságosan balra kanyarodott el a golyó, így, hajszállal bár, de a falnak ütközött. Valamivel később, pár jobb lökést követően, a falhoz simuló sárga koccant szerencsétlenül a feketével, amelyik így közvetlenül a bal felső lyuk szélén állt meg. A következő lövésénél már nem sikerült elkerülnie Borcsának végzetét. A kék golyóval való ütközés után a fehér a lyuk legszélén álló feketét érte, ami így egy pillanatnyi megingás után az asztal zsebében kötött ki.
     Egy-egy.
     Még ezt se nagyon hitték a bámészkodók, de arra, hogy a harmadik, mindent eldöntő partit simán, egyetlen valamire való lökés nélkül veszíti el, ezzel megszerzi első vereségét, senki nem fogadott volna korábban. Páran hitetlenkedve a zöld posztóra meredtek, páran Borcsa arcát kutatták, de sem ez, sem az nem adott választ semmire. Borcsa nyugodtan támaszkodott az asztal szélére, és mintha mi sem történt volna, kihajtotta a maradék sört, ám ezúttal nem fordította meg a korsót, az utolsó csepp a pohár alján maradt.
     "Biztosan az ufók voltak" – gondolta magában, ahogy anyja eltűnése jutott eszébe, és mint egy igazi nyomozóhoz illik, ezzel lezártnak tekintette az ügyet.