hogy a csillagos eget ne felejtsem
 

megkönnyezik az éjszakák
a lugas hámló bőrét, szél hordja
szét álmukat. rovod az aszfaltot,
mélyen gyűrűzik meggypiros
szerpentin, torkod mente.
mikor koccintottunk, harangoztak.

negédes fürtbe markolt, uram, kiscseléd
lába közt piros kukoricacsutka. szüreteli
az üszköt arcomról, bársonyosom
járja csürhét, sikongatnak az asszonyok.

resti, csarnok, talponálló.
kimért a cukrozott lőre,
előre köszön a csapos, már tölt is,
borszagunk egymással telik be.
kezedre műanyag palack horpad,
karika helye ujjamra, cinegére.

kiscseléd tengerit hántják,
sűrül a vér, a szomjat oltó.
sárgás bőre fordul a ruhahúsból ki,
felsír az asszony, lánytemető.

ahol most állok, onnan messzire ellátni.
dereng a város, rebegnek fényei.
a budai hegyekig egész, tornyok, cizellák,
mocorog bennem valami apróság, gombocska.
kút fölé hajoltam, arcod pirkadt benne, fényeit
úsztattam, csóvás szemed, papírmasét.

parazsat táncol, uram. kiscseléd kezit
el nem eresztem. nyöszörög az úr, madarat
röptet. markolom, gyűröm selymed. térdébe
kapaszkodom, hogy el ne dőljön.


egy madár ül a vállamon. méhemből
csipeget, nehéz, nehéz, röptében tartja
vállam. ne hagyd, kincsem, szárnyad
szegni, vájd vállamba karmaid. hallom,
fülemnél ott pozsog irtózatos madár szíve.
ha elröpülne egy napon, most már eldőlnék nélküle.