Csoóri Sándor életműve nemcsak az elmúlt évszázadok magyar történelmének és legutóbbi évtizedeinek alapkérdéseit veti fel immár csaknem fél évszázada egyforma hőfokon izzó, lényeg megragadó erővel és szenvedéllyel, hanem utakat mér föl és rajzol körbe a homályból a magyar kultúra, különösen az irodalom egyes jelenségeinek vonatkozásában; lírikusi megnyilatkozásainak egyik rétegével pedig eleven képviselője költészetünk "új egyetemességre" nyíló, bartóki vonulatának. Nem csoda hát, hogy a korábbi évszázadok és a jelen legégetőbb sorskérdései egymást átsugárzó és többszörösen átértelmező rendszerben, a korábbi életmű esszé, líra-, vagy szociográfiabeli súlypontjaira is visszafénylő mozdulatokkal fogalmazódnak meg legújabb, Elveszett utak című esszékötetében. S a pályán átívelő, hármas rétegződésű gondolati anyagot: a nemzeti történeti, a magyar kultúrát érintő tartományokat és a világirodalom látóteréből szemlélt bartóki törekvések sorsát a jelen idő gyűjtőlencséin át mérik föl újra, s rögzítik, az érzékletes metaforákkal mindig céltudatosan, az adott problémakör atommagjának irányába mozgó, felrázó szövegekké. A Csoóri-esszék az irodalom, a politika, a kultúra, az európai és a magyar történelem, a belső szellemi tradíciók és a külső intellektuális fejlemények tágasságaiban mozognak, ezek szálaiból képeznek organikus és nyitott, befogadó szellemű egységet. A szerző ugyan Illyésről veti papírra, hogy "költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás" teszik mozgalmassá a Puszták népe szerzőjének gondolkodását, Cs. Szabó Lászlóról rögzíti továbbá, hogy írásaiban "a korszak száz és száz szereplője is fölvillan egy pillanatra", valamint, hogy teljes írói világa azért születik, mert "tartósan nem élhetünk igazság nélkül". De ugyanezek a modelláló és morális természetű elvek az ő írásművészetére is érvényesek, és akár mottóként írható oda esszéírói életműve fölé az Illyésről megformált gondolata: "De bármibe kezd, fél pillanat alatt világ teremtődik mondatai köré." Új esszékötete ismét olyan prizma, amibe - az utóbbi nyolcszáz év távlatából szemlélt - nemzeti sors-, valamint kulturális és irodalmi alapkérdések sokasága sűrűsödik bele: Szent Istvántól Bartók Bélán át Ady Endréig és Trianonig, a középkortól a jelen idő politikai helyzetéig.
     Az esszék történeti rétegében lényegében azt a tézist ismétli meg új kötetében is, és nem csillapodó intenzitással a szerző, ami írói fellépésétől, a Kádár-kor kezdetétől fogva az egyik sarkalatos felismerése ítéleteinek. Azt a meglátását, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége nemhogy századok óta nem lehetett se életfeltételeiben (fizikai-materiális sorsában) se kultúrájában birtokosa a saját hazájának, de ma sem az. A politika és a vele egybenőtt, a láthatatlan kötélzeten a maga marionett-bábuit mozgató tömegkultúra a lelkek manipulálásával sikeresen érte el, hogy nemzet helyett egy önmaga emberi érdekeivel szembefordított "populációt" terel csak maga előtt az anyaországban, amely saját maga antropológiai értékeivel szemben vált immár közömbössé. E folyamat 20. századi kezdőpontját új könyvében is hangsúlyosan a Trianonig juttató évtizedekben jelöli meg az író. Alig van írása, ahol közvetlenül vagy áttételesen ne történne rá utalás, s folytonos megjegyzéseiből, hozzáfűzéseiből a történelmi "esemény" hatásának máig nyíló, széleskörű képe bontakozik ki. "Ma már látszik, hogy Trianon volt az első nagyhatású "atombomba", amely a következményeivel vált igazán azzá." (Mennyezetről lezuhant csillár) "Ha Trianon ‘csak’ annyi és ‘csak’ az lett volna, ami megszületése pillanatában volt, talán együtt lehetett volna vele élni, de Trianon a következményeivel vált igazán azzá. Trianon jelen idő." (A demokrácia háborúja) A volt nemzetiségek "a szörnyűséges évszázad démonitásához, diktatúráihoz igazodva sokkal roncsolóbb és végzetesebb bűnöket követtek el, mint mi Trianonig. [...] Trianon, de még inkább az 1947-es párizsi béke óta a magyarság látványosan sorvad. Trianonban a hazáját vesztette el, a kommunizmusban a tulajdonát. Létezése alapjait" - írja. (Az irodalom lármafája) "Épp ideje volna egymás mellett megmutatni azokat a bűnöket, amelyekért mi Trianont kaptuk, s azokat, amelyeket 1920 óta az utódállamok követtek el a hozzájuk került magyarok ellen." (Szent István ünnepe Délvidéken) "A magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje." (Az eredetiség természete). "A Trianon utáni magyarság ijesztően megfogyatkozott, elszegényedett, elvesztette százados műveltségének fényeit, a tulajdonát állami közreműködéssel vették el tőle." (Csucsa hanyatlása) S ezeket tetézi be a legfontosabb, mindezekből a mai magatartásunkra vonatkoztatott, a legfájóbb belső tudati-ismereti és morális állapotokra utaló következtetése: "még mindig nem rendít meg bennünket eléggé, hogy a magyarság nyolc részre szakadva él a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, ami egyébként folyamatos veszteségekkel jár. Ezt a veszteséget, vagyis a külső szétszakadásainkat újabban a belső, az anyaországi szétszakadás, szétdarabolódás súlyosítja el igazán" - szögezi le Szárszó ma újra kérdez - című írásában. Hogy Szárszó ebben a vonatkozásban ma mennyire újra kérdez, az a határon túli magyarok kettős állampolgárságára kérdező 2004-es népszavazás kampányában nyilatkozott meg igazán a maga lélekverő tragikusságában. Így válik ezekben a napokban is kegyetlenül aktuálissá Márai Sándornak az a néhány sora, amit Csoóri Sándor a Sütő Andrásnak ajánlott Az utolsó remény című írása élére idéz a könyvben. "Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett, a történelmi, hanem az, amely megmaradt."
     Aligha váratlan tehát a szerző pályáját nyomon követők számára, hogy a történelmi kérdések élveboncolása helyére a Csoóri-esszék világában az utóbbi évtizedben mindinkább a magyarországi kultúra, a kulturális élet, a sokáig a magasban őrzött, majd ezt a pozícióját is elveszített és cserépdarabjaira hullott kulturális integritás, a "szellemi haza" kérdései nyomultak, mert ez lehet a legfontosabb bázis az identitást és a nemzetet a mában is tovább bomlasztó erőkkel szemben. Már a Trianonig jutást is jelentős arányaiban a kulturális identitásvesztés, azaz a belső, a szellemi ellenállás meggyengülése egyenes következményének fogja fel. A kizuhanás eredményének a szellemi önvédelemből, abból a saját tradíciókra és értékekre is figyelő integritásból és kultúrából, amit például a francia, az angol, az olasz, a zsidó nép minden történelmi hányattatása ellenére képes volt megőrizni, megvédeni. Koncepciójában tehát Trianont nagymértékben a magyar kultúra válsága idézte elő, előzte meg, méreteiben pedig hasonló ahhoz, mint amit napjainkban élünk újra át. (Trianon anyaországi, belső megerősítése menetrendszerűen be is következett.) S ezek a kérdések adják élesen villogó irányfényeit mindhárom rétegében az új kötetének. Mert óhatatlanul növekszik föl - mint minden tudathasadásos történelmi állapotban - a protestantizmustól az 1956 előtti hónapokig, s a legutóbbi történelmi percekig a kultúra emberi közösséget, sőt a gazdaságot és a lakosság pszichológiai és egészségi állapotát is megtartó felelőssége és szerepe ma is. Hamis látszat csak - üzeni Csoóri Sándor -, hogy a rendszerváltozás után és immár az Európai Unió tagjaként ez a felelősség már nem kérdés többé, vagyis - értelmezhető pontosabban az üzenet - még tovább oszlatható, zülleszthető. Csoóri Sándor új esszéinek súlyponti kérdését adja az így kialakult, új, mai nemzeti állapottal szembeni lázadás, centrumában a kiáltással: "A föladat (ti. ami az ország, nemzet előtt áll) a huszonegyedik században semmivel sem kevesebb, mint öt évvel Mohács után. Az ember torka elszorul." (Évfordulók ünnepe Pápán)
     S ugyanennek a gondolatnak számos szinonimája, alternánsa is elhangzik a könyvben, a szemiotika szintjén is jelezve a probléma méreteit, s ebből a gondolati csomópontból hajtva ki, az esszék sorában ennek a baljós állapotnak az egyes mikroelemeket, rész-összetevőket is megjelenítő, alapos értelmezése történik. Csoóri Sándor olyan problémaköröket érint meg a magyar humán kultúra, különösen az irodalmi élet összefüggésében, amelyek egytől egyig azt tanúsítják, hogy ez a tudatforma napjainkra már nemcsak közösségmegtartó, annak gondjaira figyelő elveit, a maga folyton protestáló és útkereső hajlamait veszítette el, hanem ezzel együtt a nemzeti sorsba avatkozás elemi esélyét is. Az erre vonatkozó súlyos igazságokat, az állami és a közéletben rejlő ellentmondásokat a magyar kultúra és közélet számos övezetére figyelve a teljes társadalmi lét koherenciájában mondja ki. Nagy Gáspárhoz hasonlóan például azt, hogy nálunk "az ötvenhat utáni számonkérés büntetőbírói, sőt vérbírái is ugyanazt kapták kéretlenül a demokrácia minden kínálatából, mint az általuk elítélt áldozatok." Vagy (ugyanebben az írásában) azt a tényt, hogy a volt és ismét aktuálissá váló nemzeti tragédiák árnyékában "történelmünk során soha annyit nem vihogtak, hahotáztak, kacagtak, röhögtek Magyarországon, mint napjainkban." (Szárszó ma újra kérdez) Vagyis - hangzik a Csoóri-esszék e szempontból összegzett tanulsága -, a szétdarabolás és az egymással szembefordítás külső, manipulatív mechanizmusának nem tudván ellenállni, gyakorlatilag önmagát számolta föl a - még a diktatúra atmoszférájában is működni képes - kulturális érdekvédelem, önvédelem, a közös alapértékek mentén fölépített kohéziós szellemi fókusz. S ez az önfeladás különösen és fájdalmasan jellemző az irodalomra és az irodalmi életre. "Mint egy mennyezetről lehullott csillár, darabjaira esett szét irodalmunk." (Mennyezetről lezuhant csillár)
 

Csoóri Sándor egyik legnagyobb vitája a történelmi amnéziával van. Azzal a hatalom által évtizedek óta előidézett lélekpusztító folyamattal, amely a történelmi emlékezet kifosztásával, majd a maga igényei szerinti átstrukturálásával (a külső körülményeknek a saját érdekei szerint történő átszabása után) a lelkekben folytatta tovább az alávetett lakosságnak a maga érdekeihez idomítását. Előbb elvtársnak, újabban polgárnak nevezve saját kitaszítottjait. Az elmúlt korszakoknak Csoóri Sándor felfogásában a nemzettudatot széttörő, darabjaira tördelő átváltoztatása, a lakosságnak alattvalókká vagy vazallusokká alázása volt a legnagyobb bűne. A hódítást, a dologi javak kifosztását s a társadalmi feltételeknek ehhez az akarathoz kötözését egy még radikálisabb kifosztás követte: a fejekben élő szellemé. Hát hogyan is lett volna véletlen Szécsi Margit lázadó tiltakozása már a nyolcvanas években, a tudatot is birtokban venni, gyarmatosítani akaró kultúrpolitikai törekvésekkel szemben: "Arany irhánkkal a mohók / vágya beteljen. / Legyen elég a szőr, a vér, - / Lelkünk ne kelljen. // Ne becézzék a nagy sikolyt / végső derűvé. / Életünket a halál síkján / tedd érthetővé." (Vadak Jegyében). A rendszerváltozás után is továbbfolyó lelki kolonializmus ellen protestáló mozgalomba illeszkedik Csoóri Sándor lázadása is. Úgy látja, hogy a hatalom részéről egyébként nyilvánosan "szabadnak" sőt "öntevékenynek" minősített, hitetett, a személyes szabadság illúziójának minden médiafestékével kipingált, valójában szolgává tett személyiségek belső manipulálása, az integrális szellemi tartományukba avatkozó átalakítása már-már totális mértékűvé vált. Csoóri Sándornak ezeket az essszékbe írt tapasztalatait, amelyeket a kultúra nemzettudatot védő mechanizmusának kifosztásában összegez, más, kis népek tapasztalatai is erősítik és hitelesítik, s hasonló meglátássor sugárzik a nyugati államokban élő színes kisebbségek jelzéseiből is. A kirgiz Ajtmatov egyik, nyilvánvalóan hazája belső állapotait allegorizáló, egy hódítás folyamatát ábrázoló regényét elemezve írja többek között, még a nyolcvanas évek közepén, a Szécsi Margit-mű keletkezésének idején Hermann István: a hódítók a műben a foglyok egy részét "olyan kínzásnak vetteték [...] alá, amely e foglyokat ‘mankurttá’ teszi. Ez annyit jelent, hogy fiziológiailag viszonylag kevéssé csonkítják meg a foglyot, de szellemileg eltorzítják. Egyetlenegy dolgot vesznek el tőle: az emlékezetet. Az emlékezettől, személyes történetétől és népe történetétől egyaránt megfosztják a mankurtot, aki ennek következtében már csak urait ismeri, és már csupán a vak engedelmességre képes. Nem tudom olvasta-e Ajtmatov Adornonak azt a fejtegetését, mely szerint a legborzalmasabb rémkép a jövőről annak a világnak a képe, mely elvesztette történeti emlékezetét." A "mankurt"-lét magyarországi változatainak nemzetközi távlatát természetesen más földrajzi irányok is megszólaltatják a közelmúlt évtizedeiből. Elsősorban a fejlődő országoké, a volt gyarmatoké, de a közép-európai kis népek között is megtalálhatók az Ajtmatov-mű pontos páthuzamai. Az orvostudományi egyetemet végzett, ma a posztkolonializmus esztétikai elméleteiben egyre gyakrabban emlegetett, Martinique szigetén született és Algériában eltemetett Frantz Fanon nem másutt: 1959-ben, Rómában, a néger írók és művészek II. kongresszusán tartott előadásában rögzíti, már az indító sorokban ugyanezt a képletet. Felrázó erővel fogalmazza meg a feketék 1959-es fórumán, hogy a gyarmatosítók "erőfeszítéseinek célja az, hogy a gyarmatosított elismerje ösztönös viselkedésformákká átalakult kultúrájának alsóbbrendűségét, nemzete irrealitását, vagyis saját biológiai alkata szervezetlen és be nem fejezett voltát. [...] az értelmiségi dühödten a hódító kultúrájának elsajátítására törekszik, ügyel arra, hogy pejoratívan jellemezze saját nemzeti kultúráját [...] A nemzeti kultúra a gyarmati uralom alatt vitatott kultúra, amit rendszeresen pusztítanak, rövid időn belül illegalitásra ítélt kultúrává válik. Közvetlenül észlelhető ez a hódító reagálásaiban, aki a hagyományokhoz való vonzódást úgy értelmezi, mint a hűséget a nemzeti szellemhez, mint a behódolás megtagadását." Csoóri Sándor közép-európai és magyar viszonylatokban gondolva át ugyanezt a kérdést, szinte hajszálpontos analógiájaként Ajtmatov és Fanon írásainak Milan Kunderát idézi. A felejtés és a nevetés könyvéből emeli át az emlékezetkifosztó kolonializáló módszer tökéletes mását a Csucsa hanyatlása című esszéjének lapjaira: "A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt."
     Mindezek következtében a hasonló a tapasztalatokon a 20. század nagy magyar költőiben, Adyban, József Attilában, Radnótiban, Nagy Lászlóban megnyilatkozó "elveszett haza", a hiányzó otthon érzését fogalmazza a jelen keretek között újra Csoóri Sándor esszéinek világa. A magyarságát "számkivetve" megélő, "sikoltva" megriadó József Attilát (Hazám), az "oly korban éltem én e földön, amikor besúgni érdem volt" tényét és a pusztulás közvetlen előérzetét rögzítő Radnótiét, (Töredék) az "Úristen, én nem vagyok itthon?" (Szólítlak, hattyú) kérdését föltevő Nagy Lászlóét, s a magyar sorskérdések megjelölésében és megválaszolásában mára ismét a legaktuálisabb gondolkodóvá előlépő Adyét (A szétszóródás előtt, A perc-emberkék után, Elhanyagolt, véres szívünk). S mindezt természetesen az 1989 utáni állapotokban, amikor a nemzet oda jutott, hogy az utolsó magyar forradalom kivégzett miniszterelnökéről készített filmhez belső források "híján" a szlovákok és a lengyelek adnak támogatást, a Trianonról készített dokumentumfilm képtelen felkerülni a magyar televízió fő csatornáira, a médiában pedig a magyar kormánykoalíció hatalmas kampányt folytat a trianoni határon túl élő magyarok kettős állampolgárságának megadása ellen. Csoóri gondolataira azért is érdemes odafigyelnünk, mert - ismét az Ajtmatov-interpretációból idézve - "A történelemhamisítás nyomatéka azonban a pokol különböző bugyraiban egyre lejjebb nyomja a hamísítás áldozatát" - azaz, ahol ebben a vonatkozásban ma tartunk, az még korántsem a folyamat záróaktusa. A döntés előtti napok, tetejükön a vasárnap szeges koronájával hűen idézték föl atmoszférájukban Csoóri Sándor már évekkel korábbi, Vasárnapi csendélet - asztallal, késsel című művének egyik versszakát:
 

Minden megtörtént velünk újra
ami még megtörténhet: tankok
helyett harsány cirkuszos kocsik
száguldoztak heteken át a városokban,
és csak a hullaházak előtt
álltak meg egy-egy pillanatra,
hogy ne feledkezzünk el a félelemről.

Az idézetek csak illusztrálni tudják mindazt a keserűséget és Csoóri Sándornak a magyarországi népek jobbik esélyéért megszólaló üzeneteit, amit a könyv ismét tudatosítóan és megdöbbentően tár föl a mai magyar politikai "élet" rossz cirkuszának erőterében. "Az elmúlt tizenöt esztendő számomra még nem múlt idő [...], hanem folyamatos jelen idő és folyamatos gyötrelem" - adja meg alaphangját e tárgyú kifejtéseinek (Egy évforduló hátterében Illyéssel). Néhány éve leírt gondolata, hogy "jöhet még olyan világ is, amikor a bűnösök vígasztalnak minket, áldozatokat, sőt ők kezdenek beszélni legaggodalmasabb hangon az igazságról" (Pipacsok és restauráció) pedig már régen nem jóslás, hanem egyértelmű és mindennapi, a képernyőből, a rádióból a nap több órájában sugárzó, Franz Kafka látnoki műveit közvetlenül a magyarországi hétköznapokba hozó valóság. A magyar világnak az a - kafkai-dürrenmatti-ionesco-i - paradoxonokba rándult, egyszerre sötéten groteszk és vigyorgóan tragikus arca tárul fel ezekben az írásokban, ami egyébként erősen hiányzik a kornak - a nyelv referenciális funkciójától finnyásan elforduló - szépirodalmából. Csoóri Sándor a tömkelegét adja műveiben az idézett mondatához illeszkedő jelenségeknek, riasztó bizonyságokat ír le azokról az identitásbeli, morális csapásokról, sőt a széthullás fölötti örömnek arról a dáridójáról (lásd: Ady: E nagy tivornyán), ami a nemzeti tudat utolsó sáncait érte el. S amiből csak illusztrációkat lehet idézni, mert a krízis tömény kínját csak a teljes könyv elolvasása képes visszaadni. Egy pillanatra sem véletlen, hogy Csoóri Sándor szemléletének és gondolkodásának sokfelé figyelő, organikus rendet kereső optikája ma a lehető legtermészetesebben koncentrál Adyra a költő legkönyörtelenebbül őszinte magyar sorsválaszainak felidézésével. (Csucsa hanyatlása, Karácsonyi napló, Az eredetiség természete, Költők, asztal nélkül)
     A manipulált kultúrával szemben az író a szellemi lét és az irodalom történeti felelősségét, fontosságát és a küldetés további fölvállalásának nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza. Mindezt István királytól napjainkig követi nyomon gondolati utalásaival. "A magyar állam és a magyar királyság 526 éven át, István megkoronázásától a mohácsi vészig nem csupán fizikai képződmény, hanem szellemi is" (Szent István ünnepe Délvidéken) - indítja diakronikus históriai összegzését. Nagy európai népek példáit is felidézi annak bizonyítására, hogy egy-egy állam történelmi sikereiben mekkora szerepet játszott szellemi életének, értelmiségének minősége. "Ha nem lett volna oxfordi és cambridge-i egyetem, Anglia sohase lett volna brit világbirodalom. Vagy ugyanezt a gondolatot más dimenzióban behelyettesítve: az 1870-es porosz háború sikere a franciák ellen nem más, mint a porosz iskolamesterek és a német professzorok győzelme." Németh László nyomán a biztató gesztust hazájának is megteszi. "Kis nemzet csak a szellem, a kultúra és a kivételes tulajdonságok révén növesztheti meg magát." (Évfordulók ünnepe Pápán) Történeti úton bizonyítja alaptézisét, hogy "a nemzet nem multinacionális cég, nem összeszerelő nagyüzem, hanem rejtélyesen és határozottan működő szellem is. Ha nem volna szellem, nem is létezne már." (Légiveszély) Tudatosítóan vési fel ismét az ország fölé emelkedő virtuális kőtáblára, hogy még az egypárti diktatúra idején is létező erő volt ez a szellem, amely a nemzeti összetartozás egységét erősítette, és bázist képezett a hatalom nemzettudatot szaggató csapataival szemben. "A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon levők akarata. Vele szemben rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek, különösen az irodalomnak. Az országot az említett időben már nem csupán politikai erők kormányozták, de szellemi és erkölcsi erők is." (Hatalmas nagy korszakban éltem) Azt az állásfoglalását nyomatékosítja a művészet összefüggésében is, hogy "a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van". (Az eredetiség természete) Ennek az ellenálló morális erőnek a gyengülését, a bázishordozó szellem manipulálását és torzulásait, majd pozícióvesztését a rendszerváltozás napja óta az aktuális kulturális élet és a politika terepén kíséri nyomon. Az e vonatkozásban megtörtént szerepcserét, amely során a kulturális élet több szférája a politika átjáróházává minősült át, a magyar kultúra tragédiájának fogja föl. "1990 óta a magyar közéletnek egyetlen szereplője van. A magyar parlament [...] Régebben [...] volt egy másik szereplője is. Úgy lehet nevezni, hogy a mindenkori szellemi élet." (Mennyezetről lezuhant csillár) A kulturális-szellemi élet alárendeltségét, identitásának sorvadását akár a leghétköznapibb jelenségekből is képes kimutatni. Arról például, hogy milyen társadalmi nyilvánosságot kap a tömegek tájékoztatásában egy-egy igazán nagy alkotó évfordulója, ünnepe. "1977 őszén [...] Ady plakátja ellepte Budapest utcáit. Tavaly Németh László, idén Illyés Gyula születésének a századik évfordulóját hozta közre az Idő, és Budapest utcáin egyikük arcképe sem jelent meg ebből az alkalomból" - írta le néhány éve. (Egy híd mért nem hazugság) Az irodalmi élet és a hagyomány viszonyában megfogalmazott gondolatai - miközben az ebben a témakörben a szerves kapcsolódást képviselő elvekre az anakronizmus vádja zuhog - a legszorosabban kapcsolódnak azokba a hermeneutikai kutatásokba, amelyek a mai embernek a tradíciókhoz való viszonyát, és ennek folytonos átalakulását vizsgálják. Csoóri éppen azt mutatja be, hogy amíg irodalmunk egyik vonulatában a hagyomány történetileg is erős szerepet kapott, "s hogy Balassi, Ady, József Attila úgy voltak újítók, hogy a belső tradíciók, a hagyományok bennük keresték meg legizgalmasabb távlataikat", addig a kortárs magyar kultúrában a hagyományok alábecsülése és mellőzése lett az egyik legszembetűnőbb "szokás". "Magyarországon ma mindennek van piaca, kivéve a több évszázadon át kikristályosodott hagyománynak. Nemzet? Haza? Közélet? Politizáló irodalom? Ezek már csak a népmesékbe illenek." Aligha véletlen, hogy ezek a gondolatok a Kádár-kor derékidejének politikai taktikáit és kulturális nyomását emelik jelenvalóvá a humán kultúrában, különösen a hagyomány, a nemzet és a "haza" három pólusú vonatkoztatási rendszerében. Ennek a sorsproblémákat elhárító folyamatnak a korszerű esztétikai irányzatokra hivatkozást ekként írja le: "Egyre több neves író és kritikus azt kezdte ismételgetni, hogy a magyar irodalomnak több századon át komoly tehertétele volt a közéletiség, a politikai, a nemzeti gondok képviselete, ezért röpült olyan gyakran földközelben, de a demokráciában végre ettől megszabadulhat..." (Egy Hitel-est bevezetője)
     Az irodalomnak a kortárs magyar társadalmi valóság, vagyis a haza létének alapkérdései iránti közönyével szemben ugyanolyan felrázó erővel teszi meg tiltakozását, mint ugyanezt a Kádár-idők elmaradt, meg nem írt regényeivel kapcsolatban korábban Domokos Mátyás tette. Jellemző, hogy amikor az effajta szemléletet felvállaló írói magatartásra példát keres, már nem is az elmúlt évtizedek magyar irodalmának képviselői közül veszi az első mintát. "Hol van egy új Szolzsenyicin, aki a káosz, a korrupció, a hazudozás, az állandó röhögtetés terrorjával szembeszállna? Sehol! Pedig ahhoz, hogy megtudjuk: mi törtét velünk az utolsó évtizedben, filozófia kellene, irodalom, valóságot föltáró szociográfiák. Új Puszták népe, új Néma forradalom, új Viharsarok." (Az irodalom lármafája)
 

Stephan Courtois pontosan mutat rá A kommunizmus bűnei című könyvében, hogy a hatalmi rendszereknek a nyelv kifosztása és manipulálása volt a legfontosabb eszközük a közvélemény szándékuk szerinti átformálására. E folyamat ellenpólusából éppen ezért illeti meg külön figyelem Csoóri Sándor esszéírói nyelvét: az élet és a történelem jelenségeit leleplezően átvilágító, plasztikus metaforáit. A lengyel író, Brandys életműve összefüggésében idézi, hogy "a költői képek, metaforák tudnak csak [...] egyértelműen eligazítani minket a lét szövevényes dolgaiban". Mindezzel ő is azt igazolja, amit az irodalomelmélet és a stilisztika gyakran hangoztatott már, hogy a metafora magas fokú intellektuális művelet, olyan sűrítő és plaszticizáló gondolati eljárás, amely akár korszakok lappangó tendenciáit is képes hirtelen éles fénybe vonni. Pusztán néhányat kiragadva Csoóri Sándor írói nyelvének képszerű példái közül, könnyen belátható, hogy a terminusok tüskebozótjával szemben a kreatív metafora mekkora szerepű lehet a dolgok összefüggéseinek és lényeges vonásainak megláttatásában. Magáról az irodalmi nyelvről és szerepéről a nemzeti nyelv formálásában írja ezt: "A húszas, harmincas évek: Kosztolányi, Babits, Móricz és a fiatalok: a nyelvet röptető, világot ismerő solymászok: úgy tágul nyelvünk, mint a világegyetem, minden irányba." S természetesen képi nyelven fogalmazza meg az írói és a beszélt nyelv tönkretételének folyamatát is, a nyelv lejáratásának a politikai közegtől szított akcióit. "Ezt a nyelvet a háborús idők és a proletárdiktatúra évei sárba taposták, elszürkítették[...]. A politika meddőhányót csinált belőle, akár az országból." (Unokaszótár) A jelen korban pedig nyelv, kultúra és - különösen a nemzeti hagyományokkal, valamint a társadalomban és a létegészben gondolkodó művekkel szemben már-már kötelezővé tett - folyamatos irónia közötti kapcsolatrendszert mutatja be többször és feltáróan, mégpedig ezzel a következtetéssel: "ahol gátlástalanul portyázik az irónia, ott előbb-utóbb romlékonnyá válik a kultúra." S figyelmeztet arra is, hogy a magyar szavak mekkora veszélybe kerültek a kultúra tömegesedésével és elsilányulásával "Rengeteg szavunk holt szó. A fiatalok nem értik.", s lassan ott tartunk, hogy a magyart mint idegen nyelvet kell tanítani - az anyaországi magyaroknak is.
     A Csoóri-metaforákból csupán egy kisebb csokor is képes érzékeltetni egy-egy, a célba vett társadalmi, történelmi jelenségek lényegére villanó szókép megláttató szerepű jelentőségét a kifejezés, a kreatív nyelv fenntartásában. "A történelemben kialakult nemzeteket nem lehet félretaposott rabszolgabakancsban járatni" - írja például 1956-ról. "A politika többszörös kígyóvedlése közben az irodalom helyzete is gyökeresen megváltozott" - veti papírra az utóbbi másfél évtizedről. S mindkét metaforájában az azonosító pólus egyértelműen a viszonyításban kifejeződő ítéletet is visel, társadalomtörténeti, magatartási és etikai kódokat is hordoz. A határon túli magyarokról a nyelv két fogalmát újraértelmezve veti papírra, mára mind az ottani, mind az itteni országra érvényesen, hogy "ők azok, akiknek csak szülőföldjük van, de hazájuk nincs". (A demokrácia háborúja) A magyar kultúra öntudatának visszaadása érdekében s egyik tündökletes vonulatának tudatosítási szándékából is kap helyet a kötetben a korábbi esszék tartalmi köreinek egyik kardinális részét adó "új egyetemesség" programja, s vele a bartóki modell gondolata. (Szárszó ma újra kérdez, Unokaszótár, Hatalmas nagy korszakban éltem, Farkas Ferenc márványköve) Az ebben felvillantott esztétikai üzeneteiben - egyetemes szintek irányából is körültapogatva Csoóri Sándor megnyilatkozásait -, a szerzőnek a vonulat világirodalmi folyamatában is fontos, a nagy mítoszkutatók és irodalomteoretikai szakemberek (Meletyinszkij, Jauss, Retamar és mások) megállapításaival párhuzamos jelentősége nyilatkozik meg. A párhuzamok megvonása révén egyértelmű kapcsolatokat lehet vonni a volt gyarmatok, a harmadik világ irodalma és a bartóki modell között. De mindezek a közvetlenebb módon a kultúra övezeteiben cikázó gondolatok az utóbbi évek, hónapok, napok magyar társadalmi történéseinek hatására elhalványulnak már a könyv olvasásakor Csoóri Sándornak a magyar történelmet és napjaink közéletét, sorskérdéseit faggató mondatai között. Régi, a történelemben már régen odahagyottnak gondolt emlékeket ébreszt meglátásainak és rendszerező szellemének ez a mozgása, s az egykor, a Tulipánok című versében festett önarcképet teszi mind jelenvalóbbá a mai magyar élet riasztó tünetei között. "Hisz szörnyű merényletek / központja vagyok évek óta / szétvert csomópont rossz romok fölött, / vádló törmelékhegy és véres forgács." Az önportréban lerajzolt arc - s ezt egy mély lélegzetvétel után írom ide - olyan gondolatokat fogalmazott meg jóslatosan az utóbbi években írt, de a legutóbbi napok történéseit is előre kódoló esszéiben, amelyek egy nemzet önfelszámolásának irányait rögzítik az írások fekete-fehér fotóin. Az ekképp kontúrozott nemzetkép marad ott érdes, fájó vonásaival a kötet elolvasása után az olvasó szemében: "Egy rettenetesen megviselt nép férfijai és női, felnőttjei és öregei vonultak el előttem. Alig volt néhány kihúzott gerinc, emelt fő, vakmerő, szabad lélek. A legtöbb mellkas tele volt bombatölcsérrel, mint szülőfalum földje 1945 után." (Karácsonyi napló) 
     Csoóri Sándor esszében, versben, riportokban rögzített, a magyar sorskérdésekkel és napjaink megválaszolatlan kérdéseivel sűrűn telerótt kőtáblái egyre súlyosabbak, egyre nyomasztóbbak és feketébbek a szívünk fölött. (Nap Kiadó, Bp. 2003)
 

* Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a 75 éves Csoóri Sándort.