Nem kis gondban lehetnek manapság a prózaírók, amennyiben a közönség tartós érdeklődésére számot tartó alkotás létrehozásán tépelődnek. A szövegirodalom egyértelműen zsákutcába jutott, a posztmodern csak kivételes alkotótehetséggel párosulva képes olvasmányos szövegek létrehozására, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a hagyományosan történetelvű és folyamatosságra törekvő időkezelésű elbeszélések reneszánsza is leáldozóban. Természetesen ez a tartalmi-stiláris elbizonytalanodás nem csupán a huszonegyedik század elejének válságtünete, csupán most is úgy van, miként a prózairodalom történetének elmúlt századaiban volt tapasztalható: igazán értékes és élvezhető műalkotást a tehetség, az elmondottak tartalma, és az elmondás módjának eredetisége hozhat együttesen létre. Pillanatnyilag az egyetemes műalkotás jellemzőit magára öltő naplóírás és más, de végső soron naplószerű szöveg létrehozását célzó eljárások mutatkoznak leginkább hitelesnek tűnőnek, bár ezt a műfajt az internetes blogok, webnaplók dömpingje jelentősen fölhígította, ami korántsem jelenti azt, hogy az utóbbi műfajokban nem keletkezik az öncélú öndokumentáláson túlmutató, irodalmi jellegű szöveg. Születik, mint ahogy minden más műfajban vannak jobban vagy kevésbe sikerült alkotások. Amennyiben valaki az öndokumentálást egyszerre tekinti létprogramnak és irodalmi programnak, amennyiben önmagát játsza meg tétül a naplóírás nyílt lapokkal folyó kártyajátékában, és összes művészi hajlamát egy folyamatosan alakuló műalkotáson belül éli szöveggé, olyan mű születhet, mint Szögi Csaba regénye, a Drót.
     Miként minden nagyszerű ötletnek, ennek a regénynek is az egyszerűség az alapja. Annyira egyszerűnek, szinte gyermeteg játéknak, a prózaírók gyermekbetegségének tűnik a koncepció, ami ha nem is mindenkit, de sokakat megérintett: lejegyezni a napi történéseket, a tépelődéseket, filozofikus futamokat, elvetélt prózakezdeményeket, versszerű képződményeket, levelek első fogalmazványait vagy azok tartalmi kivonatát, beleírva szenvedélyt, szerelmet, gyötrelmet, írói, költői, festői, színészi, zenészi, fiatalosan tébolyodott ambíciót, mindvégig valami elvonatkozatott Universales Kunstwerk létrehozására törekedvén. Szögi Csabánál az fordította irodalmi műalkotásba ezt a viszonylag elegyes öndokumentációs indíttatást, hogy véresen komolyan önmagát tette meg regénye tétjéül, kijátszotta az olvasó elé kártyáit, valamint, hogy mindezt a regényírás eltökélt szándékával tette. "Minden könyv egy vallomás, legyen az verseskötet, regény, vagy lexikon" - érvel, s mi tudjuk, hogy az életet a legnaturálisabb közvetlenséggel ábrázoló művek mögött ott áll valami formában a szerkesztettség, ami műalkotássá transzponálja a létélményt. Kölcsönösen egymásra talált munkájában a forma, a közlendő és a tehetség, összeállt az a hármasság, ami a prózára jellemző értékválság közepette autentikus, hiteles műalkotást eredményezett.
     A regény koncepciójában azonban van még egy csavar: zárt közösségen belül játszódik, ami regényben és drámában, filmen egyaránt jól kamatoztatható alapszituáció. A cím, Drót, eleve valami körülkerítettségre, ki- vagy bezártságra, elkülönítésre utal, leginkább a szögesdrótra, az ördög kötelére asszociál, ami erősebb, mint a whisky, és olcsóbb mint a levegő, miként amerikai gyártói hirdették a tizenkilencedik század végén, hogy mára a haláltáborok, fogolytáborok, börtönök, laktanyák, zárt intézetek egyetemes jelképévé váljon. Szögi Csaba egyetlen szóval se árulja el, hogy melyik, milyen intézmény drótja mögé van zárva első személyben megszólaló, az író és a hős azonosságát hangsúlyozó elbeszélője, csak az elkülönítés, a szabadságkorlátozás ténye a biztos, amiből azért az olvasó csak kikövetkezteti, hogy egy vagy több laktanyáról van szó, ahol a regényhős tényleges katonai szolgálatát tölti. Nem mondhatom, hogy teljesíti, mert ugyanis itt van a csavar: az író nem él az önmagától adódó szituáció hagyományos kiaknázási lehetőségeivel, ellenkezőleg - semmit se ír le a közösség belső életéről, napi tevékenységéről, feladatköréről, hanem a rákényszerített elzártságban teljesen magába fordul, az önvizsgálatnak él csupán. Azt persze nem hallgathatja el, hogy társai is vannak a kényszerpályára térített élet-szegmentumban, de név szerint jó ha öten bekerültek a regénybe, ketten azért, mert úgy hitték, a számukra érthetetlen nyelven íródó alkotás éppen a hadsereg mindennapjairól számol be, és ezért kikövetelték maguknak, hogy szerepeljenek a szövegben. Szerepelnek is, de csak a nevük, a szerző csupán ennyire volt hajlandó engedélyezni a valóság számára érdektelen, önkörén kívül rekedt szegmentumának beszivárgását a regénybe. S már a regény kezdetén megmutatkozik az ironikus távolságtartás következetesen végigvitt eltökéltsége és furfangja: "Akkor hagyjuk már ezt is inkább pihenni, mint azt a szerencsétlen Frenkit, aki itt alszik a mellettem lévő priccsen, és folyamatosan zaklat, hogy jegyezzem már végre le a botorságait. Azt hiszem, ő a világ legszerencsétlenebb sorsú főszereplője, beleértve Jean Valjeant, Rómeót és Júliát is. Sajnálom, öregem. A világ el fog felejteni." A környezetből még az éjszakai ügyeletek sora jelenik meg a regényben, de ezek az írás és a drog, vagyis a megteremtett belső szabadság, a rituális öngyilkosság, az "agyfogyókúra" órái. A beszélő elvétve szerbül szólal meg, hiszen a nem választott közösségnek ez az érintkezési nyelve, de jóval többször beszél angolul, az elsajátított kultúra szavaival, mint a környezet nyelvén. A szöveg hősének befelé fordulása sem egyértelmű, miként semmi se az ebben az egyértelműnek tűnő műben, hanem három síkon bontakozik ki. A leghatározottabban kijelölt menekülési útvonal maga a regényírás. S ennek a kívülrekedésnek a legnagyobb tanulsága, hogy minden behelyettesíthető, ám semmi se pótolható. Ezen belül találhatunk egy szövegszerűen is elkülönülő irányt, egy tervezett regény több fejezetét, regényt a regényben, ami ugyancsak az önvizsgálat lecsapódásának tekinthető, de messzire kivezet az író által éppen élt világból, egészen a mese, de még inkább a fantasy-irodalom vidékére, ahol mindennek valami mögöttes tartalma is van, a mögöttes mögött újabb mögöttes rétegek sejlenek föl, a szöveg allegorikus és szimbolikus burjánzásban, ugyanakkor ironikus távolságtartásban teljesedik ki. Az ábrázolatlanul hagyott mindennapokból kivezető másik menekülési útvonal a nosztalgikus múltidézés ösvényén halad, egészen vissza a gyermekkorig, de aranykorként mégis inkább az egyetemista éveket jelenítvén meg. Ezekből az emlékező passzusokból tudunk meg igazán mindent az elbeszélőről, mindenek fölött szexuális és szerelmi életének evoluálásáról, a kettő harmonizálásának igényéről. A harmadik ösvény a tudattágító szerek világába vezet, drogokról és alkoholokról esik itt szó, amelyek valamilyen útvonalon bekerülnek a drót mögé is, állandó használatuk nyomán az elbeszélő az egyik delíriumból a másikba réved, és a regény fejezetei is az ilyen "belőtt" állapot nyomán születnek, de nem ám valami zagyva víziók, "ostoba halandzsa" formájában, hanem a környezet által kikényszerített gátlásoktól megszabadult tudat tiszta önvizsgálódásaként, ami helyzettől függően összefüggő szövegegységekben, vagy éppen töredékekben, szimbolikus jelentőséggel felruházott fogalmak egymásmellé állításában tárgyiasul.
     Szögi Csaba ügyesen, mértéket ismerve, egyben teljes emberi-alkotói kitárulkozással fogta egybe regényének széttartó szálait, szövegének naplószerűen, többé-kevésbé fegyelmezetten dátumozott fejezetei sallangmentesen hozzák tapasztalatközelbe a zárt közösség kínjai között vergődő határozott személyiség vívódását, a világgal szembeni, folyamatosan kérdőjelek nélkül (egy sincs a regényben) kérdező elégedetlenségét, ami túlmutat a tudatregényen, el egészen egy sajátos, a társadalmi körülmények által a lét peremére szorított nemzedék létregényéig, amelyben líra ötvöződik a lelki horrorral. A "létnemigenlés" fájdalmas nihiljéig. "Nincs varázslat. Ez a pokol" - írja, az örök zaj birodalmában a Legmélyebb Csendről elmélkedő szerző. Talán meg se érti az olyan olvasó, akinek nem voltak a mai vajdasági, nem kizárólag, s nem utolsó sorban magyar fiatalok léttapasztalásához hasonlatos élményei, amikor a Semmi közelében élt József Attila versvilágának belső dúltsága hangzik elő a kaszárnyába zárt beszélő redukált világegyetem-élményéből: "Az imént a mellékhelységben a tűzforró fűtőtestre ültem, s a fejemet a fagyos ablaknak támasztottam, így átéreztem az univerzumot." Igazából nem is a 22-es csapdája ez a regény, hanem purgatórium. A szerző első regénye a Drót, s kitetszik belőle, hogy Szögi Csaba nem a tudat alattiját engedte benne szabadon, azt alaposan áttisztította, hanem ellenkezőleg, tudatosan építette föl a szöveget, egy nagyon egyszerű eljárást tehetségével műbe kamatoztatott, s kell-e ettől jobb útravaló egy ígéretes prózaíró számára? (zEtna - Képes Ifjúság Zenta - Újvidék 2004)