- Budapesten született, és jelenleg is itt él. 1997-ben Zugló díszpolgárává választották, Mit jelent önnek a főváros és az a városrész, amelynek utcái több művében is megjelennek?
     -  Nagyon sokat jelent számomra. Az emlékeim, a sorsom helyszínét, a gondolkozásom helyeinek a színterét jelenti. Itt vannak a sétahelyeim, itt játszottam gyermekként a hajdani Columbus utcai kertben. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki írjon, a talentumon kívül sok mindenre van szüksége: fegyelemre, önmaga csiszolására, de leginkább arra, hogy anyaga legyen, amit fel kell dolgoznia. Ez az anyag az ő élete is és mindazon életek, amelyeket megismer az élete során. Ebben az értelemben az én agyagom forrásvidéke Zugló. Még az is ide vonz, hogy a szomszéd ház kertjében - mint megtudtam - József Attila írta a verseit. Ugyanakkor nagyon sok olyan pontja van a fővárosnak, amely számomra tele van történettel, eseménnyel, összekapcsol a munkámmal, a város miliőjével, a barátaimmal. Hozzá kell tennem azt is, hogy negyedszázada van egy másik otthonom, a Badacsony északi lejtője, Nemesgulács, ahol az időm egyharmadát töltöm, és dolgozom ott is.
     -  Tehát itt töltötte a gyermekéveket. Milyen családban nőtt fel?
     -  Az én családi otthonom inkább kispolgári, mint polgári miliő volt. Nagyon dolgos, szeretettel teli, kultúrált családban nőttem fel. Anyám egy fővárosi kereskedőcsalád második lánya volt a három gyermek közül. Valamikor fiatal korában tanult zongorázni, tudott egy kicsit franciául és németül. Apám egy nyolcgyermekes kiskunhalasi zsidó paraszt kiskereskedő negyedik fiúgyermeke. Nagy szeretetben éltünk, és valószínűleg ez a nyugodt családi háttér is hozzájárult az emlékvilágomhoz, indíttatásomhoz. A nagyszüleim és a szülők élete, illetve emlékanyaga harmonikusan épült be az életembe. Teljesen konfliktusmentes családi életünkbe aztán a háború tört be a maga szörnyűségeivel, és az 1938-39-es zsidótörvények miatt különleges súlyként nehezedett a lelkünkre a megkülönböztetés és a beszorítottság. 1944. november 15-én szüleimmel együtt az óbudai téglagyárba vittek. A következő hónapokban bújkáltam.
     - Hol járt iskolába? Milyen emlékeket őriz az iskolaévekről?
     -  Az elemi osztályait a Hungária körúti községi népiskolában végeztem, majd tízéves koromban az izraelita gimnáziumban kezdtem el tanulmányaimat. Ott Komlós Aladár lett a magyartanárom, aki a Nyugat első és második nemzedékének kiváló irodalomtörténésze volt. Amikor odakint már az izraelita gimnázium diákjait súlyos és megszégyenítő veszélyeztetettség vette körül, Komlós Petőfi-verseket mondott, és szavaltatott velünk. Ez is természetessé tette, hogy szinte az irodalmon át jelent meg nekem az az emberi miliő, ami az erkölcsöt, az etikát, a történelmet és a magyarsághoz való tartozást összefogta számomra indíttatásként.
     -  Ezek az élmények tehát mind hozzájárultak íróvá válásához.
     - Nem akarom ezeket a gyermekkori vagy egészen fiatalkori élményeket eltúlozva közvetlen kapcsolatba hozni a pályámmal. Kétségtelen azonban, hogy ha ma visszagondolok arra, mi minden játszott szerepet az írói énem kialakulásában, akkor a múlt gomolygó homályában ilyen dolgok is felmerülnek. Tizenöt-tizenhat évesen már írtam novellákat, de csak a magam számára. Az iskolai önképzőköri faliújságon később megjelent egy versem. Egészen furcsa, hogy közel hat évtized után egy másik vers, amit tizenhat éves koromban írtam, ma is szó szerint él bennem, és öt-tíz évenként felmondom magamnak. Valószínűleg az emlékek szépítik meg, de azt mondhatom, hogy a pályám tulajdonképpen ezzel a verssel indult. Hozzá kell tennem azonban, hogy gyorsan le is tértem az útról, hiszen utána hosszú évekig nem írtam. A vers rövid, és sehol nincs leírva. Maga az egyetlen, akinek elmondom, vállalva ezt a komikus szerepet:
 

Fáradtam havas a nap,
süti a homlokomat.
Földes a hó, vagy tán a föld havas,
nézem a lábnyomokat.

Árnyékok a földeken,
összehúzom a szemem.
Aludni kéne, de a hó hideg,
megtámasztom fejemet.

Nedves és hideg és puha,
nem jó, mint meleg ruha,
álmosan huppan a lábom alatt,
elringatom magamat.

     Ez egy jelentéktelen diákversecske, de azt hiszem, mégis egyértelműen látszik József Attila hatása, mert ebben a korban mindenki utánoz valakit, még ha nem is tud róla.
     -  Néhány év szünet után nagyon nehéz időszakban, az ötvenes években, ahogy többször is megfogalmazta, a "nem létező" irodalom korszakában jelentek meg újabb írásai.
     -   Az első értékelhető novellám 1955-ben jelent meg az Új Hang című  folyóiratban, amelynek akkor Juhász Ferenc és Simon István volt a főszerkesztője. Az 1955-ös esztendő még a sematizmus iszonyúbb időszakához tartozott. Az én évjáratom egy különösen peches évjárat, mert mi, akik 1930 körül születtünk, a legtöményebb sematizmust kaptuk. Ráadásul én, aki három évet a katonaságnál, közben börtönben és munkaszolgálatban töltöttem, kortársaim között is elszigetelt voltam. Amikor 1953 végén leszereltem, és bekerültem az Írószövetségbe, semmiféle kontaktusom nem volt a jelentős írókkal, de még a kortársaimmal sem. Ezzel szemben azok a kollégáim, akik három-négy évvel előbb születtek, és 1944-45-46-ban érettségiztek, még megtanulhatták, hogy mi az igazi irodalom. Bekerülhettek az Eötvös Kollégiumba vagy Sárközi Márta Válasz című folyóirata közelébe, és együtt ülhettek Illyéssel és Bibóval. Gondolok itt Kormos Istvánra, Lator Lászlóra és Domokos Mátyásra. Akkoriban egy ötös névsor határozta meg a sematizmusban induló, de a sematizmust már túlírni próbáló irodalmi tábort: Sánta Ferenc, Szabó István, Galgóczi Erzsébet, Kamondy Tóth László és Moldova György. Nagyjából egyidősek voltunk, ám én szinte névtelen voltam. Szabó és Kamondy fiatalon meghaltak, azóta Galgóczi is, Sánta harminc éve nem ír, Moldova inkább szociográfiát, riportot. Én maradtam íróként. Ahogy több helyen is elmondtam, nagyon magányosan indultam, ami rengeteg teherrel járt, de valójában lehetővé tette saját hangom kicsiszolódását és írói énem megtalálását.
     -  Hogyan élte meg az 1956-os eseményeket?
     -  Ha ma, közel fél évszázad után visszanézek, azt mondhatom, úgy éltem meg, ahogy egy, a történelem hullámverésébe vetett ember a történelem nagy mozgásait, a forradalom gomolygását és kavargását megéli. Gondoljunk csak Stendhal klasszikus regénye, A pármai kolostor hősére, aki a történelmet hosszú időre eldöntő waterloo-i csata helyszínén úgy bolyong, hogy nem tudja, milyen meghatározó színtéren van. Mindez persze nem jelenti azt, hogy mi nem éreztük akkor, hogy azok történelmi sorsfordító napok. Ugyanakkor radikálisan képviselem azt az álláspontot akár másokkal szemben is, hogy még 1956. október 23-án délután, a Bem-szobornál zajló tüntetésen sem tudták az ott lévők, hogy forradalom lesz, nemhogy az előtte lévő lázas felkészülési napokban ezt bárki tudhatta volna. A történelem mélyén ott gomolyogtak azok az erők és indulatok, amelyekben az ország mintegy 90 százaléka teljesen egységes volt. Ez két követelést jelentett: a szovjetek menjenek ki az országból, és a Rákosi-rendszer ne maradjon meg. E két alapvető és dominánsan egyértelmű találkozási ponton kívül a résztvevők, a magyar honpolgárok többsége másképpen gondolta, hogy mi legyen, és miként legyen a továbbiakban. Ez megmutatkozott a fegyveres harcok minden mozzanatában, a parancsokban és kontraparancsokban, az egy oldalon állók egymás elleni küzdelmeiben, vádaskodásaiban vagy összefogásaiban, megmutatkozott az értelmiségi csoportok, a munkástanácsok és az utcai hangulat egymással állandóan összecsapó, és másként gondolkodó hullámzásában. Én 1954-ben már az Írószövetség - ma úgy mondanánk - fiatal aktivistája voltam, később pedig rendszeresen eljártam a Petőfi Körbe, és részt vettem az ottani vitákon.
     -  1954-ben a Műegyetem lapja, a Jövő Mérnöke szerkesztője lett.
     -  Véletlenül kerültem oda. Kellett egy szerkesztő, és egy volt katonatársam szólt telefonon, hogy egy értelmiségi íróembert keresnek a műegyetemi laphoz. Mentem és odakerültem. A Jövő Mérnökéből rövid idő alatt reformújságot csináltunk, az újság az egyetemi mozgások egyik fontos bázisa lett. 1956. október 22-én este így kerültem olyan helyzetbe, hogy a lapban megjelentettem a forradalmi pontokat, miután a rádió, a Szabad Nép és a Szabad Ifjúság nem vállalta a követelések közzétételét. Miután a lapot már többször áttördeltük, hogy a legújabb hírek, a Petőfi Kör, az Írószövetség, a szegedi egyetemisták felhívásai még belekerülhessenek, megérkezett a műegyetemi küldöttség a forradalmi pontokkal. Vállaltam a követelések kinyomtatását, ám a nyomda tele volt belügyessel. Végül találtam egy nyomdászt, akinek közvetlenül a szedőgépbe diktáltam a szöveget. Másnap a nagy műegyetemi diákgyűlésen, majd az ezt követő tüntetésen már a kinyomtatott forradalmi pontokkal vettünk részt. A forradalom után, 1956 novemberében ideggyulladással ágynak dőltem. A családom és a barátaim szerint az mentett meg a letartóztatástól, hogy fél évig mozdulatlanul feküdtem.
     -  Ezt követően évtizedeket töltött el a Film Színház Muzsika szerkesztőjeként, majd főszerkesztő-helyetteseként. Hogyan gondol vissza arra az időszakra?
     -  A véletlen következtében, 1957-ben kerültem a színházi lap szerkesztőségébe, ahol pillanatok alatt beleszerettem a színházba. Ennek voltak előzményei, ugyanis a szüleim tizenhárom-tizennégy éves koromban bérletet vettek a bátyámnak meg nekem a Nemzeti Színházba. Évekkel később nagy rendezők, színészek, drámaírók közelébe kerültem, de ahhoz, hogy írjak róluk, meg kellett tanulnom a színházat mint mesterséget, meg kellett ismerkednem a drámairodalommal és a színháztörténettel. A színház iránti szerelmem odáig vitt, hogy elkezdtem darabokat írni. Ez a pályámon egy kezdeti mellékút lett, habár volt két-három olyan bemutatóm, amely igazán nagy élményt jelentett a számomra, és kritikai visszhangja is kedvező volt. Mindenekelőtt a Tiszaeszlár című drámára gondolok, amit Lendvai Ferenc rendezett, és a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be.
     -  Első regénye, a Hullámok 1967-ben jelent meg. Hogyan kezdett el regényírással foglalkozni?
     -  Elmondhatom, hogy véletlenül lettem regényíró. Szeretném hozzátenni, hogy a véletlen többször is belejátszott a sorsomba és műveim alakulástörténetébe. A véletlennek igen nagy szerepet tulajdonítok az emberi sors és a történelem alakulásában. Itt egy számomra nagyon kedves Musil-gondolatot szeretnék idézni, ami az ars poeticáim között szerepel: Mindannyian mindennel össze vagyunk kapcsolva. Össze vagyunk kapcsolva a másik emberrel, azzal, akiről talán nem is tudjuk, hogy közünk van hozzá. Össze vagyunk kapcsolva a múltunkkal, a sorsunkkal meg az álmainkkal is.
     A novellák írását elég hamar, a hatvanas évek elején abbahagytam. A rövidpróza számomra abban az értelemben volt kevés, hogy nem fértem el benne. Már akkor is nagyobb történetívekben gondolkodtam. 1964-ben a Nemzeti Színház kamaraszínháza, az Ódry Színház műsorára tűzte egyik darabomat, ám bemutatására politikai okok miatt nem került sor. Ez olyan csalódást jelentett számomra, hogy bosszúságomban írtam a történetből egy prózát. A kisregényt a Magvető Kiadónál visszadobták, majd felkerestem a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőit. A kiadó vezetőjétől, Illés Endrétől néhány hét múlva érkezett egy üzenet, amely úgy szólt, hogy a hetven oldal terjedelmű kisregény kevés a megjelenéshez, vagy írjak hozzá még egyet, vagy nézzük meg, mit tudok regényben. Erre a hívásra írtam meg a Hullámokat. Így lettem regényíró.
     -  Ezt két év múlva követte a Földközelben című regény, amelyben egy volt MADISZ-tag, Fábik István története olvasható. A főhőst eltávolították az ifjúsági szervezet éléről, majd letartóztatták. Mindez azonban évekkel korábban Sándor Ivánnal történt meg.
     -  Nézze, az ’56-ot megelőző események, az 1948-49-ben kezdődő koncepciós perek a magyar történelem mélyrétegéhez tartoznak. Engem akkoriban - és ez eltartott a kilencvenes évek elejéig, az Arabeszk című regényemig - azok a figurák érdekeltek, akik valahogy a történelem centrális szorítóiba kerültek. Ez az oka annak, hogy a Földközelben óta több regényemben is megjelenik ez a motívum. Engem 1952 februárjában tartóztattak le, majd munkaszolgálatra vittek. Az én történetem könnyű történet volt ahhoz képest, ami akkoriban a letartóztatásokkal járt. Ennek ellenére a börtön bizonyos mechanizmusait átéltem, a bezártságtól a talányokig. Személyes tapasztalataim segítettek abban, hogy alámerülhessek a koncepciós perek ördögi mélységeibe. Mindez lehetővé tette, hogy megformáljam a Földközelben Fábik-figuráját, az Arabeszk Zoltán-figuráját és előtte a Ködlovas főhősét. Azt, hogy egy olyan időszakban, amikor ezek a tapasztalatok nem lehettek publikusak, ismerősen mozogtam ebben az alvilágban, el sősorban Szász Béla híres memoárkönyvének köszönhetem. Ő volt a Rajk-per vádlottai közül az egyedüli, aki nem tört meg a fizikai kínzások ellenére sem. Nagy megpróbáltatások után került ki a börtönből, és Londonba emigrált, ahol megírta a memoárját. A könyvet az 1962-ben külföldön nyomtatott, itthon tiltott kiadásban kaptam meg egy barátomtól.
     -  Több interjúban is elmondta, hogy korai regényeit pályakezdő munkáknak tartja, és az M. L. esetei című novellafüzér volt az első olyan mű, amit ön is érvényes prózának tekint. Miért?
     -  Akkor találtam rá a hangomra. Őrzöm Örkény István egy mondatát, aki elolvasta, és azt mondta: "Iván, jót írtál, mert szavadra találtál." Ez sokkal több volt számomra, mint egy nagytekintélyű kolléga dicsérő szava: azt jelentette, hogy arra az írói énemre találtam rá negyedszázaddal később, aminek genezisét az imént próbáltam felidézni. Ennek ellenére ez a mű is amolyan "elmegy-kötet" volt. Valójában az irodalomtörténet az 1976-os regényemtől, A futártól indítja a pályámat, amit akkor az Újhold-körhöz tartozó kritikus, Lengyel Balázs fedezett fel.
     -  A nyolcvanas évektől megjelenő regényeire egyfajta alakulás, a nézőpontokkal való kísérletezés jellemző. Miért?
     -  Emögött van valami, ami számomra mindmáig a legfontosabb kérdés, és ez valóban a nyolcvanas évek közepétől lett a munkáim centrális poétikai kérdése. Az utóbbi tizenöt év regényprodukcióiban az Én veszendőségének, töredezettségének, a történelemben való szétesésének ábrázolásához olyan prózapoétikát, prózanyelvet kerestem, amelyben a többnézőpontúság, többszempontúság úgy tud keveredni, hogy a történetmondás alapvető igényét fenntartsa. Ez valójában a Századvégi történettel kezdődik, majd a későbbi regényekben is folytatódik.
     -  Életművét a hetvenes évek óta kettősség kíséri végig: a regények mellett rendszeresen látnak napvilágot esszékötetei. Mit tud elmondani az esszékben, amire a regény műfaja nem ad lehetőséget?
     -  Nézze én végigtanultam az életemet, és még ma is tanulok. Egyrészt meg akartam érteni a saját sorsomat, a saját történelmemet és mindazt, ami a történelem értelmezésével és ábrázolásával engem foglalkoztatott. Az esszé mint műfaj ebben az értelemben a beszívott ismeretek saját írói énünkön való átszűrését jelenti, és egy olyan horizontnyitással jár, amely alkalmat ad arra, hogy az ember megfogalmazza az írói énjének a világhoz, történelemhez és létezéshez fűződő kapcsolatát. Azt mondhatom tehát, hogy az esszé lélegzéstechnikámmá vált.
     Esszémunkálkodásom kétirányú: egyrészt történelmi, bölcseleti, 20. századi, a másik iránya pedig a regénnyel, regénypoétikával, a regény évszázados útjával és mai helyzetével foglalkozik. Az esszével szemben a regény nem az adott világ értelmezését tűzi ki célul, hanem önmaga teremt világot, regényvilágot. Így teremtett világként próbálja elmondani mindazt, amit az Én fölszívott az anyagából, ismereteiből, az invencióiból. Itt az író az ismeretlenből hoz fel valami ki nem mondottat, még meg nem találtat, és azt rendezi szuverén regényvilágba. Az esszé problémákból, apóriákból akarja a szellemi-történelmi horizontba foglalhatót megtalálni. A regény mélyfurat az ismeretlenbe, ahonnan fel akar hozni valamit, hogy aztán - többnyire egy történet keretében, alakjai sorsán keresztül - elmesélje azt. Nagyon meg kellett küzdenem azért, hogy el tudjam választani magamban az esszéírói és a regényírói énemet, ugyanis egészen más a két munka mechanizmusa. A korai esszéim még szinte történetben, cselekményben beszélnek, míg a Ködlovas előtt íródott regényeimben nagyon sok esszéisztikus betét található.
     - 1981-ben jelent meg a Németh László üdvtana című esszékönyve, majd ezt követte néhány évvel később a Németh László-pör. Miért szentelt két kötetet Németh László alakjának, életművének?
     -  Ebben is közrejátszott a véletlen. Mivel szerzőként és kritikusként sokat foglalkoztam a drámairodalommal, a Gondolat Kiadó felkért, hogy írjak egy könyvet Németh László drámáiról. Erre készülve néhány hónap alatt végigolvastam Németh László műveit, és rájöttem, hogy nem lehet csak a drámákról írni, mert a megértésükhöz meg kell világítani az eszmetörténetet, az esszéket és a tanulmányokat. A véletlen mellett azért kezdtem Németh Lászlóval foglalkozni, mert úgy éreztem, hogy az ő életművén keresztül egyszerre kapok információkat a történelemről és az irodalomtörténetről. Németh végtelenül személyes író, rengeteget beszél önmagáról, minden művét kommentálja, és ennek olyan szuggesztív nyelve és mélyvilága van, hogy szinte beszippantja azt, aki először találkozik vele.
     Mindkét kötetben arra törekedtem, hogy sem az apológiáját, a feltétel nélküli, rajongó dicséretét ne adjam a Németh László-i életműnek, ugyanakkor élesen határolódjak el az őt ért súlyos és igaztalan bírálatoktól. Németh László munkái mellett párhuzamosan foglalkoztam Bibó István műveivel is. Ez a több mint tízesztendős foglalatosság hozzásegített ahhoz, hogy kialakítsam az énemnek, szellemi világomnak azokat a stabilnak érzett pontjait, ahonnan elindulva talán tudtam néhány olyan munkát létrehozni, amelyek nem közvetlenül folytatják, amit Németh vagy Bibó csinált, hiszen egy másik életvilág átvilágítása a céljuk. Életkoromból adódóan hosszabb időt éltem meg a történelemből, egy olyan negyedszázadot Németh Lászlóhoz és Bibóhoz képest is, amelynek a tapasztalataival ők nem rendelkezhettek. Ennek a negyedszázadnak a változásai és tanulságai az európai és magyar történelemben és az irodalomban bizonyos kérdések és az ő műveik újragondolását és értelmezését is megkívánják.
     -  Az iménti válaszában említette Bibó István nevét, akiről 1988-ban nagyesszét jelentetett meg, és többn munkájában is foglalkozott vele. Mit jelent önnek Bibó szellemisége, gondolkodásmódja?
     -  Bibót évszázadokra visszamenőleg, de a 20. században egyértelműen az egyik legnagyobb magyar gondolkodónak tartom. Példás etikával rendelkezett, makulátlan volt 1956-os szerepvállalása, az ’56 utáni programja és börtönvállalása. Rendelkezett azzal a rendkívüli képességgel, hogy legalább fél évezred horizontja alatt nézte a mindennapok történelmét. Megkereste a magyar történelem fejlődésének és - ahogy ő mondta - a közép-európai kisnépek közös nyomorúságának, tehát a régió fejlődéstörténetének azokat a kulcspontjait, amelyek alapján megfogalmazta, hogy a régió és Magyarország történelmére miképpen jellemző egy olyan amorfság, amelyben hol a nyugatias, nyitó, hol a keleties, despotikus, záruló tendenciák érvényesülnek, hol a kettő ötvözete. Bibó azt vizsgálta, hogy miért nem tudott kialakulni a magyar történelemben homogén és valóban nyugatias típusú társadalmi szerkezet. Olyan tudományos nyelvet és metaforavilágot talált a társadalom fejlődésének formációira, ami most is életben tartja az ő szellemét, és számomra nagyon fontos támpontot jelent.
     -  Három év esszénaplóiban követte nyomon a rendszerváltás eseményeit 1989 és 1991 között. Ilyennek képzelte-e akkor a harmadik évezred első éveinek Magyarországát?
     -  Nem ilyennek képzeltem. De rögtön hozzáteszem, hogy ha azokra a szellemi társaimra gondolok, akikkel a nyolcvanas évek elejétől együtt voltunk, és akik szellemileg, erkölcsileg, emberileg talpon tudtak maradni - elég kevesen maradtak ilyenek -, állíthatom, hogy senki nem így képzelte. Ennek nagyon sok oka van. Az egyik az, hogy tapasztalatlanok voltunk abban a tekintetben, hogy mit jelentenek a magyar történelem fordulói. Nem láttuk, hogy mit is jelent ez a hatalmas forduló, hogy a nagyobb és távolabbra mutató - éppen Bibó által kidolgozott - történelmi folyamatosságoknak csak egy újabb hullámában vagyunk. A rendszerváltás a puha diktatúrából, vagyis egy nem parlamenti államformából egy parlamenti demokráciába vitt át, ami nagy történelmi váltás volt. Ezt ma is így látom. Ugyanakkor mégis olyan fordulat volt, ami azokat a lineamentumokat, nagy históriai és mentalitásbeli törésvonalakat, amelyek évszázadok óta jellemzik a magyar történelmet, alig-alig bontotta meg, és ezek a repedések jöttek tovább. Erre akkor nem ismerhettünk rá. A következő oka annak, hogy nem így képzeltem el a rendszerváltást követő időszakot az volt, hogy már 1990-től nagyon rossz hullámok keveredtek fel, és játszottak bele az új magyar demokrácia kialakulásába, úgy a személyeket, mint az áramlatokjat illetően. Ezzel kapcsolatban - újraolvasva az említett három esszénaplót és a rájuk reflektáló, 2000-ben megjelent Menekülő évek című kötetemet - némi öntelt nyugalommal állapíthatom meg, hogy - habár tele voltam lelkesedéssel - már akkor megéreztem sok mindent, ami azóta történt. De ezzel nem csak én voltam így.
     -  Egyik művében azt írja, hogy "a különböző történelmi korszakokban felgyűlt konfliktusokat, problémahalmazt szokásossá vált a szőnyeg alá söpörve örökségül hagyni a mindig utánunk következőkre". Ennek következtében úgy léptünk át a 21. századba, hogy nem néztünk szembe, nem vetettünk számot az előző század történéseivel.
     -  Valóban ezt vallom, és ez az egyik magyarázata jelenbeli állapotainknak. Magyarország a Monarchia óta mindmáig nincs kitalálva. Nincs kitalálva, hogy milyen legyen ez az ország, milyen legyen a politikai elitje, szellemi, politikai, gazdasági horizontja. Minden változás után az történt, hogy az adott politikai elit nem nézett szembe az előző korszakkal, nem talált ki valóságos országot, ehelyett hurcolta tovább a hordalékokat, a hamis helyzeteket. Itt állunk a rendszerváltozás utáni új magyar demokráciában, egy olyan országban, amelynek nem egyszerűen az 1989 előtti puha diktatúrával és a Kádár-rendszerrel kell szembenéznie, hanem az 1944-45 előtti Horthy-rendszerrel, és még a Monarchia bukását előidéző okokkal is. Ráadásul - mivel az idő felgyorsulásának korszakát éljük - a rendszerváltás óta eltelt időszakban négyévenként nincs szembenézve az előző négy év történéseivel. Valójában tehát azt mondhatjuk, hogy nem volt olyan fordulat vagy rendszerváltás, amely képes lett volna méltó politikai elitet létrehozni és működtetni, olyat, amelyik megértette volna azt, hogy itt mivel és hogyan kell szembenézni. És éppen az egymásra rétegződő, különböző múltakkal való szembenézések nélkül mindmáig nem történhetett meg ennek az országnak a kitalálása.
     -   Rocinante nyomában című kötetének esszéi a regény fejlődésével és a mai regénnyel foglalkoznak. Hogyan látja ma a regény szerepét?
     -  Nagyon sokat írtam erről a témáról, így tulajdonképpen az a kérdés, hogy időszerű-e még mindaz, amit leírtam. Némi bizonytalan hivalkodással indítom a válaszomat, mert nemrégiben néhány figyelemreméltó tanulmány jelent meg az ön által említett könyvemről, amely kompetensnek érzi napjainkban is az ott leírtakat. A mai regényt illetően két alapvető irányzatot kell megemlítenünk. Egyrészt beszélhetünk az itt maradt klasszikus modernitásról, amelyre jellemző az egybetartott cselekmény és személyiség, a klasszikus értékek jelenléte. A másik irányzat, a posztmodernitás az Én egybetarthatatlanságára, a minimalizálódásokra, a mozaikosságokra, a centrumhiányokra és a különböző nézőpontokra alapozza a maga epikáját. Mindkét irányzatnak megvannak a mai magyar irodalomban a kiváló alkotói. A kilencvenes évek elején a posztmodern teória olyan hegemóniát akart magának kivívni, amivel felülértékelte a posztmodern próza technikáit. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a posztmodern teória értékelését az idő felül fogja írni, mert az irodalomban nem az történik, hogy egy irányzat kifutja magát, és véglegesen elmúlik, aztán jön az újabb. A különböző irányzatok, poétikák áthullámzanak egymásba. Abban is, amit én próbálok csinálni, egymásba játszanak a klasszikus modernitás és a posztmodernitás eredményei. Az idő felgyorsulásával, a tér állandó változásaival egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nemcsak a klasszikus modernitás utániságában, hanem már a posztmodernitás utániságának korszakában is vagyunk. Nevezzük ezt egyelőre "utániság"-nak. Arról van ugyanis szó, hogy hiába jósolták meg a regény, a történelem halálát, az Én pusztulását, hiszen van történelem, van élet, van sors, sőt mintha az Én is jelen lenne, csak már nem a hősies, összefogott, centrális formájában, hanem a küzdelmes, kapkodó, önmagát kereső, veszendő alakulásában. A regénynek ebbe az új valóságtömbbe mint ismeretlenbe kell lehatolnia. Ez olyan komplex feladat, ami szerintem csak az egész 20. századi regényirodalom teljes "technikai" arzenáljával közelíthető meg. Az én regénytörekvésem ezeknek a regénytechnikáknak az együttéléseire épül. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy annyi regény és regénytechnika van, ahány regényíró. Nem szabad kánonokba, tömbökbe, poétikákba sorolni azt az élő, küzdő valamit, amit regénynek nevezünk. Mindegyik más.
     -  Az ünnepi könyvhétre jelent meg legújabb könyve, a Drága Liv, amely az elmúlt félszázad magyar történelmét mutatja be egyéni sorsokon keresztül. Hogyan foglalná össze a regény mondanivalóját?
     - Van az elmúlt hatvan évnek - ennyit fog át a Drága Liv - egy mélyben rejlő, és a magyar regény által szerintem még mindig meg nem szólaltatott, vagy csak nagyon részlegesen megszólaltatott valóságtömbje. A személyes sorsokban fókuszálódva olyan "megszólítatlan" rétegek húzódnak, amelyekről nemcsak azt mondhatjuk el, hogy a különböző tudatok, és emlékezettanok különbözőképpen titkolják el, hanem azt is, hogy az emberi mentalitásokat a "minden másképpen van! - volt!", miképpen roncsolta-roncsolja. A regény szereplői próbálnak szembesülni a fedett rétegekkel, eseményekkel, önmaguk álarcaival és a maszkok mögött újabb maszkokkal. Meddig képesek erre? Meddig juthatnak? Milyen a személyiség roncsolódásának mai fokozata? Miféle önreflexióra képesek még a regény figurái? Egy szerelmi történetben beszélek erről, és komolyan vallom, ami a kötet hátsó borítóján olvasható: "Ez egy szerelmi történet. De ha csak az lenne, akkor nem írtam volna meg." A szerelmi történet históriai kontextusokban, a többi között az ötvenhatos magyar forradalomnak a történésekbe való bejátszódásával jelenik meg.
     - Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy napjainkban kevés regény születik a jelen Magyarországáról, ezzel szemben a szerzők inkább történelmi témát választanak, és a regények cselekménye régmúlt századokba nyúlik vissza. Ide sorolhatjuk - többek között - Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László és Szilágyi István műveit. Az ön művei közül említhetjük A futár, a Századvégi történet és A szefforiszi ösvény című regényeket.
     -  Távlat kell. Gondolja meg, hogy Stendhal vagy Tolsztoj műveiben is egy-egy nagy történelmi pillanat után jelentek meg azoknak az időknek a regényváltozatai. Ma olyan gomolygó az élet, olyan gyorsak a változások, oly mértékben inogtak meg a stabil pontok, hogy mindenki - így az író is - csak kapkodja a fejét. A belső csendhez, a kontemplativitáshoz idő kell. A Drága Livre, mint végül is jelenidejű regényre nagyon hosszan készültem, és éppen az ön által is említett korábbi történelmi időkben vagy imaginárius világokban játszódó regényeimre is. A történelmi regény jó ideje, lassan száz éve, legalábbis Virginia Woolf Orlandója óta már nem a múltban, hanem a múlt-jelen közös "világpillanataiban" játszódó regény. Ez vezetett a regényben az Idő és a Tér egészen új szerkezeteihez. Ilyen történeti regények az említett írók művei is. Ha tematikailag látszólag másképpen, de ezek is mai regények. (És lám az interjú óta eltelt másfél évben milyen sok a mában játszódó regény is megjelent.)
     -  A mai magyar irodalom sajnálatos módon nagyon kevés befogadóra talál: a felmérések szerint a könyvolvasók 2-3 százaléka olvas kortárs szépirodalmi művet, és ezért igen alacsony példányszámban jelennek meg a könyvek. Mi erről a véleménye?
     -  Ez jólismert dilemma. Az is, hogy a képi világ hegemóniájával, a felgyorsulással, a belső világok és igények roncsolódásával függ össze. A 20. század első harmadáig a regény, az irodalom még a kultúra oszlopa volt. Egy nagyon jelentős rétegnek segített a világ és saját sorsa jobb megértésében. Ma már a kultúra is megszűnt az élet tartóoszlopai közé tartozni. A regényt talán még az éltetheti, hogy tud valamit, amit a korszak, a történelem nem tud. Próbál lehatolni az emberi sorsokon át abba a mélységbe, ahová nincs az a függeszkedő kötél, amellyel bárki-bármi le tud ereszkedni. Amit ott meglát, azt felhozza, és odateríti az olvasó elé: ilyen vagy, ilyenek vagyunk. Valóban nagy kérdés: ki tud, ki akar, ki mer ezzel szembenézni. Egészen más kérdés, hogy katasztrofális az irodalom finanszírozási rendszere, a könyvek támogatási struktúrája, és főképpen a terjesztése, az olvasóhoz való eljuttatás organizációja, amivel azért sok mindenen lehetne segíteni.
     -  Min dolgozik most? Milyen kérdések foglalkoztatják?
     -  Két regény "között" többnyire esszéket írok, amelyekben a korszak tapasztalatait dolgozom fel. Most is belekaptam néhányba a nyáron. Az egyikben a magyar regény közismert és folyamatos fázislemaradásának egyik okaként azt próbálom elmondani, hogy Madách Tragédiájának elemzése kimutatja: mennyire a kifejletlen, a gyermeki függőségben maradó, a történelmi tapasztalatokból nem tanuló, önmaga autonóm világát megteremteni nem képes személyiség uralja a mentalitásvilágunkat, akár az egész régióét is. Foglalkoztat, hogy mindez hogyan nyilvánult meg a magyar regény, a gondolkodástörténet folyamatos fáziskéséseiben. Hogyan jutottunk el odáig, hogy - amikor az európai gondolkodás, az európai regény már régen felismerte az Én veszendőségét, erodálódását - nálunk az Én még mindig egy valójában önmagát megteremteni, kifejleszteni, uralni alig képes szakaszban volt.
     (Teszem hozzá a korrektúra olvasásakor, hogy azokat az esszéket, amiket az interjú óta írtam, a harminc év alatt kidolgozott és kötetben még meg nem jelent esszéimmel közös kötetben Séta a holdfényben címmel 2003 karácsonyára jelenteti meg a Tiszatáj Kiadó. Azóta új regényen dolgozom. De erről nem szeretnék többet mondani.)