A magyar irodalom ízlésvilága az elmúlt évtizedben nagyot fordult. Egy kis túlzással azt is mondhatnám: a biztos, mert esztétikailag kikezdhetetlen műveket magában hordó értékrangsor a feje tetejére állt. Kezdődött mindez a kényes füleknek nem elég tiszta (hangú) József Attila magyar irodalomból való kiseprűzésével - a kísérlet szerencsére kudarcba fulladt -, és tartott (tart?) a százéves Illyés Gyula ellehetetlenítésére szolgáló törekvésekig. Hogy egyik vagy másik fönt említett klasszikusunk törpe lett volna, azt senki sem mondja, hiszen a józanabb kétkedőket meghátrálásra késztette a mindkét életmű helyét már kijelölő közvélekedés. Viszont a szünetlen bírálat ébrentartására annyi is elég, ha személyük valamiképp gyanúba kevertetik. Vagyis József Attila zsenije csak akkor lenne szalonképes - hangzik -, ha a költő nem találkozott volna a munkásmozgalommal (hogy találkozott-e vagy sem, és az milyen hatást tett rá, abba most ne menjünk bele)! Illyést pedig az a vád éri: nem elég, hogy szürke életművét ilyen-olyan koloncok húzzák (a nemzet - a nem egy történelmi vesszőfutást megélt magyarság, a békediktátumok által szétszórt kisebbségek stb. - ügyei), ráadásul a költő még be is hódolt a hatalomnak.
     A hirtelen jött szabadsággal éledező személyiségfölszabadítás korában kit érdekel az a művészet, amely nem csupán az egyénre, de az őt fölnevelő közösségre is szán egy-egy futamot? Avittsága mindennél jobban kitetszik, ha - így a posztmodern irodalom pápái - valódi, am divatos művekkel vetjük össze. Modern kor - modern értékrangsor! Ám nekünk - sugallja Alföldy Jenő - nem szükséges néven neveznünk az "esztétika" hókusz-pókuszaival értékké avanzsált, valójában talmi alkotásokat, hogy kitessék az illyési életmű eredetisége. Amely már jócskán kiállta a próbát. Újabb és újabb elemzési módszerek ugyan divatba jöhetnek, de az időnél nincs bölcsebb értékmérő. Az irodalomtörténész-kritikus szerint pedig az Illyés-vers ezzel az érzékeny tolómércével - már megméretett. Neki csak eligazodnia kell a skálán.
     Ez az "eligazodás" - még olyan versértőnek is, mint Alföldy - természetesen komoly munkát jelent: egy-egy líradarab sokszori újraolvasását. És valamiféle huzamos, vagyis állandó szellemi készenlétet. Ezalatt nem csupán azt értem, hogy a kritikusnak műfajtól függetlenül, a legnagyobb biztonsággal kell tájékozódnia az életműben - enélkül nem születhetik komoly elemzés -, hanem azt is, hogy behatóan kell ismernie a hazai és a külhoni (régi és mai) irodalmat, mi több, a klasszikus és modern társművészetek (képzőművészet, színház, zene) jelentősebb alkotóit és műveit is. Eme éber szellemi készenlét - olvasás, tárlatlátogatás, zenehallgatás - termi azokat a viszonyítási pontokat, amik által érthetőbbé válik (a versre kevésbé érzékenyeknek fogódzót adhat) az Illyés-vers sok szálon futó egyetemessége. Benne a történelembe ágyazott s a személyiséget önmagából gyakorta kiforgató, elemi erejű düh is. Nem véletlenül hangzik el többször is egy-egy vers fölfejtésekor, hogy a költő lírai megszólalásának az idulat az egyik legfőbb motorja. Még a félelmen, a rettegésen is átüt ez a lendítőerő - klasszikus példa erre az Egy mondat a zsarnokságról -, hogy új és új lökést adjon az apokaliptikus valóság, eme "ostorozó és önostorozó mű" nyílt szavú kegyetlenségének a végigviteléhez.
     A Csongor és Tündéből kiemelt Éj-monológ egyik sora adja a tanulmánykötet címét (Halandó kézzel halhatatlanul). A szerző ezzel azt a Vörösmarty Mihályt idézi meg, akit Illyés Gyula talán legfőbb mestereként tisztelt. Azért is fontos a szellemi kötődések irányvonalát fölöttébb mutató jelzés, mert a szövegösszefüggéseket, a hangulati fogodzókat-megfeleléseket és nem utolsósorban a verselést tekintve A vén cigány szerzőjének nem egy poémája mintául szolgált a 20. századi klasszikus számára. (Itt alighanem elégséges a Gondolatok a könyvtárbant mint A reformáció genfi emlékműve előtt című vers előzményét megemlíteni.) A tanulmánykötet verselemzései szakszerű, a filológiában, verstanban stb. ugyancsak járatos szerzőt mutató írások, ugyanakkor közművelődési funkciójuk letagadhatatlan. Alföldy tehát egy-egy eszmefuttatását papírra vetve - hogy könyvének hősét idézzük - a kakason ülőkre is gondolt. A szaknyelvet esszészerű betétekkel, más művészeti ágakra utaló élménybeszámolókkal oldotta, hogy könnyebben megvilágosodjék az olvasó előtt (az érdeklődők táborában föltehetően tanárok és diákok is lesznek szép számmal) egy-egy filozófiailag, szociológiailag, társadalomlélektanilag megalapozott, a személyes érzelmeket bensőséges lírává alakító vers megannyi összetevője.
     Hát persze, hogy az elemzőt főképpen a kiismerhetetlenül nagy - szerkezetüket és mondanivalójukat tekintve bonyolult - versek izgatják. (A reformáció genfi emlékműve előtt; Bartók; Egy mondat a zsarnokságról; Koszorú) Ezek szövetébe, a történelmet is rejtő mélyrétegébe - mégha más is próbálkozott fölfejtésükkel - érdemes behatolni. Legtöbbször sikerül is, hiszen Alföldy valóságos mélyfúró. Mindenik vers mögé többnyire érzékletes történelmi és eszmetörténeti hátteret rajzol, értékszempontokat fölvillantva megnevezi az Illyés-vers ihletőjének, a dühnek irányultságát. Bőven hivatkozik - olykor elismerőleg, némelykor vitatkozva - a gazdag irodalomra: Tüskés Tibor, Tamás Attila, Izsák József monográfiáinak bölcs meglátásaira s egy-egy jellegzetes, mert idevonható irodalomtörténeti vagy szépírói munka - Rónay Györgytől, illetve Henrik Ibsentől származó - fölfedezéseire s leleményeire. Nem hallgatva el baráti jellegű, Benjámin Lászlóhoz és Csanádi Imréhez fűződő kötődéseit sem, kirekesztő feledékenységéért a szakmát megrója. Miközben a Finom fül magányos házban című költeménynek az idő percegését visszaadó, a "hangzó látomásokra érzékeny" költő ritmusbravúrjait taglalja (egy hasonló ütemezésű Arany János- és Vörösmarty-líradarab kínálja a rokonságot), egyetlen közbeszúrt mondattal igazságot szolgáltat "az ütemhangsúlyos verselés avatott mesterének", Csanádi Imrének: "ritmustanulmányai vallanak arról, hogy mennyi változatosság rejlik a tizes és tizenegyes - vagy e sorfajtákat váltogató - formában".
     Eddig ez a szakmaiság ügye volna, jóllehet működik benne valamiféle erkölcsi jóvátétel is. Ez a gesztusa pontosságra vezérlő kalauz. Minthogy nincsen titka, semmit sem hallgat el. Ha úgy véli - többekkel ellentétben - hogy a két változatban is ismert Egy mondat a zsarnokságról című vers gondolatiságát a rövidebb (vagyis a 183 soros) formaszerkezet adja hívebben vissza, nem mismásol: bátran kinyilvánítja érvekkel alátámasztott véleményét. A Koszorú elemzése meg azért lett a többinél kisebb terjedelmű, mert csak hozzátenni akart a korábbi meglátásokhoz - a Rónay György által említett Baróti Szabó Dávid-költeménynek, az 1786-os Verskoszorúnak előzményként való ideemelése meg egyenesen bravúr. ("Aligha véletlen, hogy a hexametrikus verselés tizennyolcadik századi kezdeményezőjéhez hasonlóan Illyés is daktilikus ritmusban - jóllehet változó sorhosszúsággal - írja művét; és az is aligha véletlen, hogy a Baróti Szabó versében a ťszélvésztől letiport nyelvünkŤ fordulat szerepel, Illyésnél pedig a ťszél-kaszabolta magyar nyelvŤ mindjárt a Koszorú harmadik sorában." Fönti filológiai találatai előtt - akár a véletlenből származnak, akár a tudatos olvasás-keresgélés eredményei - emeljük meg a kalapunkat.
     Hogy pontosító, a verssíkoknak rokonságot találó véleményei mindig a helyükön vannak-e - jóllehet nekem ez a gazdag összefüggésrendszer tetszik -, nem tudom. Duchamp lépcsőn lefelé ballagó nője, a beléje rejtett "alakmozgással" - a kép képiségéről van szó - lehet, hogy közelebb visz a Lábnyomok, eme tüneményes szerelmesvers (szeretetet ajándékozó vers?) titkainak a megfejtéséhez, de szerintem a költő "elhallgatásainak" a mögöttesét, az életrajzi tényeket kellene inkább jobban faggatni, hogy kiderüljön a vershívó élmény. Nehéz lesz, mert Illyés épp ezen a terrénumon a legszemérmesebb. (Láthatóvá tenni a nem láthatót, avagy a költő mint pártfogó). Lehet, hogy - miként Alföldy írja - "Illyés Gyula költészetében jóval fontosabb szerepet tölt be a szonettforma, mint ahogy az a költőről szóló irodalomból és az irodalmi köztudatból kiderül", de az állítást aligha bizonyítja meggyőzően az "eléggé szabálytalan szonett", vagyis a Távozó hattyúk elemzése. (Persze az is előfordulhat, hogy ez a furcsa vers engem nem ragadott meg annyira, mint az elemzőt.) Egy-két meglátásom volna még a szintén "ékszeres doboz" formában írott Számadóhoz is - például az, hogy Jékely 1936-os, A marosszentimrei templomban című versébe mennyivel harmonikusabban simul bele a bibliai vétetésű sor ("azt bünteti, akit szeret az Úr"), mint az Illyés-szonett első tercinájába a zárójeles közlés "(kit azzal áld, amivel ver az Úr)" -, de nem teszem, mert meggyőz a Számadó "pap" önként vállalt közösségi gondjának a nagyszerűsége, hitele.
     "Jó verselemző csak olyan ember lehet - írja az előszóban Csoóri Sándor -, aki szabadon, csapongva mozog a versek világában." A tanulmánykötet szerzője ennek nagyon is megfelel. Egy-egy verselemzésen belül is érezni a villanásokat (az összekötő utak bősége természetesen az irodalomtörténész-kritikus műveltségélményétől is függ), és a személyes ízlést jól tükröző válogatás ugyancsak tanúsítja az izgékony elme csapongásait. (Mármint az értékkereső gesztusban, amely "kis" verset és "nagy" verset is egymás mellé sorol.) Ennek tudható be, hogy az ismertebb antológia-darabokon kívül - a már említettek mellett a "magyar apokalipszist" (Csoóri) "gyomorforgató" élménnyé tevő Hullaevők sem maradhat homályban - olyan költeményekre is ráirányul a fény, amelyek valamiképp rejtve voltak előttünk. Rossz olvasók lettünk volna? Ezt Alföldy sosem mondja, csak akarva-akaratlan kinyitja a szemünket, hogy vegyük észre a Finom fül magányos házban (benne "egy rembrandti finomságú és karaktermélységű önarckép") magyarságvédő rejtjeleit, a négysoros Esti csoda káprázatát (A költői kép holdudvara), az Egy hajdani Hölderlin-hívőnek című vers talmit kifigurázó-megvető kegyetlenségét, s nem utolsósorban A hóolvadásra semmi-érzetét, melyben a hiábavalóság fájdalma s a szellemi ember kiszolgáltatottsága sűrűsödik.
     Több mint meglepő, hogy az elemző A tisztes ipar címszó alatt A "mester" és A mester gondjai című költeményeket egybevonja (Az építőkhöz aligha tartozhatik ebbe a sorba). Azért is, mert megformálásukat tekintve fényévekre vannak egymástól. Az Új versekből ismert A "mester" egyszerűsége valaminő gyerekversre emlékeztet, míg a másik "szakmaszeretete" - groteszk hangja ellenére is - egy vérlázító, az emlékezetből kitörülhetetlen drámára. A mester gondjaiban - legalábbis én így gondolom - 1956 tragédiájáról, s a forradalom bukása utáni megtorlásokról van szó. Illyésnek ez a költeménye nem más, mint groteszk ima - a méltó halálért. Ha veszni kell, hát vesszünk, de ne pancserok által! A megfeszítésnek is van erkölcse, etikája - a "tisztességes" hóhér nem hagyja áldozatát sokat szenvedni -, legalább ez követeltessék meg: a gyors kiszenvedés kegyelme. Rátartian, mert maga is mester, mondja mindezt. Olyan rátartian pöröl a szakmát nem tudó kontárokkal, hogy beleborzongunk. Soha ilyen nevetéssel gyöngyöző megvetést!
     A vers alakrajza is több mint talány. A középső keresztre kerülő keszegben - mert hát az 1956-os forradalomban az íróké volt a fő hely - mintha önmagát formázná. A zsufa köpcösben és a langalétában pedig Nagy Imrét, illetve Maléter Pált? (A langaléta alakjába vajon belejátszott-e Bibó István személye, jóllehet őt az akasztófa - főképp nemzetközi nyomásra - elkerülte.) A vers azért talány, mert több mint az élet. Bár nincs birtokomban semmilyen filológiai bizonyíték, az elemző csapongásait követve hadd maradjak meg fönti lázálmomnál!
     A könyvet bevezető Csoóri Sándor-esszé (Haza, a költészetben) nemcsak az immár húsz éve halott író máig fájó hiányáról vall - "Tegnap még Illyés volt a mérce: az ő szigorúsága, óvatossága, igazságkereső ösztöne alakította véleményünket..." -, de arra is figyelmeztet, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekhez viszonyítva az irodalom szerepe megváltozott. Szerinte Alföldy Jenő az elmúlt évtizedben "arra ébredt rá, hogy a költők nem csupán a szabadsághiánytól szenvedhetnek, mint régen, de az igazság hiányától is, sőt a természetességétől". És valóban, Illyésben - csak tudni kell olvasni - megtalálható mindaz, amellyel az irodalom visszaszerezheti rangját. S erre a Halandó kézzel halhatatlanul című tanulmánykötetnél aligha kell jobb példa. Mert - ugyancsak Csoóri írja - "a könyv minden mondata egyetlen törvényerejű gondolatot támaszt alá. A törvény így hangzik: Van igazság, amely a vers által lehet csak igaz!" (Orpheusz, Bp. 2003)