Bertók László verseiben kezdettől fogva érződik a küzdelem az illetékes költői szóért, hogy élettényeit, tapasztalatait próbára tegye és érvényesítse abban a tartományban, ahol az emberiség közös gondo- latkincse halmozódott fel. Gyermekkora falusi világából, a negyvenes évek középkorias viszonyaiból indult ki, melyek a maguk módján még egyértelműek és kézzelfoghatóak voltak. Semmi oka arra, hogy ezt a régi életmódot a szegénységgel és elmaradottsággal együtt idealizálja, de amit így megismert, az súlyos teherpróbáival is áttekinthető és természetes volt. Diákként, majd értelmiségiként a városi élet kaotikus valóságába kerülve, az ismeretközvetítők (média, hivatalos iskolai tanok) által megteremtett látszatvilággal dacolva tette föl kérdéseit, s próbált válaszolni verseiben. Az értelmes rendet kereste a versben, e régimódi keretben, amely lényegére tekintve akkor is alig különbözik a régi időkben kitalált, aprólékos és (Rimbaud-val mondva) "megzenésített" kis szövegkirakós játéktól, a ritmizált szavak puzzle-jától, ha időközben a költők szétzúzták a külső rámát, és "korhűen" forgácsossá vagy folyékonnyá változatták tartalmát, részben romboló, részben újító kedvüktől hajtva. Bertók úgy lett modern költő, hogy nem hajigálta szét a régi formákat. Megőrizte és előszeretettel alkalmazza például a szonettet, éreztetve, hogy a szigorúan kötött, tizennégy soros, rímes-jambikus formában is ki lehet fejezni a mai ember kételyeit, meghasonlásait és a szüntelen változásokba belefásult életérzését. S közben szert tehet bizonyos bölcsességre, amely a sokkoló változásokat nem beletörődéssel, hanem józan kritikával szemléli. Tudomásul vesz, leszűr és elraktároz, s bizonyos ellenálló képességgel is fölvértez. Megőrzi a lélek épségét, anélkül, hogy régimódivá tenne. Nem bujkálásról, önáltató struccpolitikáról van szó, ellenkezőleg, hisztériamentes gondolkodó és ítélőképességről, amely képessé tesz a további megrázkódtatások elviselésére és feldolgozására. Indulatait visszafogja, de le nem hűtheti.
     Egyik oldalon valami kézzelfogható, kiismerhető és értelmezhető tényanyag - a másikon csupa elvonatkoztatottság, sok-sok nehezen kiismerhető és alig értelmezhető látszat; szavak nyomán született szavak, eredeti jelentésüktől elszakadt, legföljebb gesztusértékű jelzések. Közben a rendteremtés mindenkor fennálló igénye, tudatos építkezés. A viszonylatok és összefüggések megragadásának igénye. A világ csapdáinak kiismerése; fölvértezés a belső ellenálló képesség érdekében. Röviden így foglalhatom néhány mondatba összbenyomásomat Bertók költészetéről. Jelentőségét minden részletszépségen, formakultúrán, klasszicizáláson és újítóképességen túl ebben látom: a kapcsolat- teremtést a régi és az új, a hagyományos és a modern között. Nem pusztán mímeli a rendet, mint a pedáns és naivan jóhiszemű konzervatívok, hanem igyekszik rendet vágni és rendet teremteni a káoszban. Van hozzá archimedészi pontja. Ragaszkodik a természetességhez és a józansághoz, miközben nyelvezetével, stílusával érezteti, hogy megviseli a divatos életmód, a társadalmi szokások, az erkölcsök vagy a közízlés állapota.
     Stílusának a nyolcvanas évektől bekövetkezett változásai épp ezért izgalmasak. Nem pusztán arról van szó, hogy egyre többet tud a formákról, és egyre ügyesebben vagy leleményesebben kezeli őket, hanem arról, hogy örökös szembesítésre ad alkalmat. A 20. század kezdeti forrongása óta egyre érdekesebb kérdés, hogy a költészet régi, zárt, harmonikus és ha tetszik, ósdi formáival - melyek az ember érzelmi életének és gondolkodásmódjának alapformái valamiképpen - miként egyezik vagy divergál a mai élet- és gondolkodásmód, a diszharmónia, és hogyan fejezhető ki a tiltakozásunk, amelyet közérzetünk és ízlésünk háborgása diktál. Bertók bő négy évtizede érlelődő költészetében nyomon követhető, hogy miként lesz az egészséges gyermekből az ártalmaknak egyre inkább kitett, de védekezni is egyre jobban akaró és tudó felnőtt. Versei nemcsak önmagukért érdekesek: folyamatos gyarapodásuk, egymáshoz szervesülésük és egymástól való távolodásuk, majd újbóli visszatérésük a régebbi minőségjegyekhez ugyancsak megnyeri az olvasót. Oldás és kötés váltakozása, kölcsönössége kevés költőnél figyelhető meg ilyen kedvező arányban. S ami a versben, a szerkezetben, a mondatban, a képalkotásban végbemegy, az nem pusztán formabontás és formateremtés: az emberi lélekben végbemenő folyamatokat is kifejezi. Németh Lászlóval mondva, vonzó az "emberi kísérlet": az, hogy Bertók miként alakítja költészetté elidegeníthetetlen, egyszeri és mulandó életanyagát, és a gyarapodó tudás szűrőin keresztülbocsátott új tapasztalatok milyen új formákba rendeződnek verseiben a múló évek, évtizedek során.
     Szembetűnő a folyamat, ahogy a konkréttól halad az absztrakt felé. Kissé merész - vagy éppen iskolásan elnagyolt? - általánosítással azt mondhatnám, hogy a természethez közel élő ember realisztikus lírai önéletírásából, reflexióiból indult ki, és a tapasztalatok intellektuális leszűrése, a tárgyias elvonatkoztatás felé halad. Jókora utat tett meg. Mintha végig követte volna a magyar (s részben a világ-) irodalom útját Petőfi tájlírájától Illyés Gyulán, Szabó Lőrincen át az érett József Attiláig, majd Nagy Lászlót érintve még tovább, Weöres Sándorig, Nemes Nagy Ágnesig, a korai Tandori Dezsőig. Közben hű maradt ahhoz, aki volt, megkülönböztető egyéni jegyeivel. A sokoldalú tájékozódás sosem kötözte más költőkhöz, de megóvta az egyhúrúságtól, mely mint láttuk már nem is egy ösztönösebb pályatársánál, begubózáshoz vagy korai elhallgatáshoz vezetett.
     Tudatos építkezése - melynek dokumentumait pécsi pályatársa, Nagy Imre interjúkönyvében kísérhetjük figyelemmel - azt az igényét jelzi, hogy "az értelemig és tovább" kíván hatolni a költői szó révén. Új és egyéni költői nyelvet alakított ki, hogy az ok és okozati viszonylatokon túli, nehezen fölfogható, sejtésen alapuló jelenségeket is hálóba fogja. Ugyanakkor nem tartozik a költészet hazárd játékosai közé. Ő határozza meg, mit bíz a véletlenre, és mit nem, s a gondolat nyitottságát többnyire a forma zártságával párosítja. Formafegyelme arra való, hogy kordában tartsa és ily módon növelje sokszorosára a verselés transzformátora segítségével - Füst Milánnal mondva - "a látomást és az indulatot". A látomás nála nem nyersen hagyott, szeszélyes képzeletanyag a versekben, hanem gondos kiválasztás dolga, bonyolult rendszerben lecsapódott párlat. Az indulat pedig nagy áttételekkel sistereg és csihad le a megformálás műveletei során, de nem veszít hőmérsékletéből. Az indulat - az indíték -, a versötlet vagy a kép jöhet bárhonnét, a lelki alaphelyzet lehet bármilyen, a tudat mérőműszerei ellenőrzik, s kordában tartja a formaművészet. Szabad verseiről is az a benyomásunk, hogy zártak: igen közel állnak a kötött formákhoz, ökonomikusak és rendezettek, híven követik a költői elvet.
     Verseinek valamiképpen mindig van valami földközeli, talajszintről származó eleme (mint a fáknak, mondhatnám kedvelt lényeivel), amelyet valami magasabb értékkel vet össze. A "fák" hasonlata persze csak úgy érvényes, ha nem a csupán a mélyben gyökerező és égbe nyújtózó testeket látjuk, hanem titkosabb funkcióikat is figyelembe vesszük. A magok terjedése rábízva a szélre, vízre: a versek el-elszakadni látszanak a gondolat egyben látható növekedéstervétől. Másképpen mondva, széles asszociációs térben mozognak egy jól bemérhető központ körül. A nyelvi neologizmusok, metaforák sokszor önálló életre kelnek, megmutatva, hogy a költő nemcsak a termés, termelés, hanem a teremtés műveletére is igényt tart - habár ezek is egyetlen fogalom- és szóbokorba tartoznak. Egyre közelebb az ég, egyre távolabb a föld - de az egész értelme a kölcsönösségben és a körforgásban rejlik.
     Az árnyékvilág és a magasabb, eszmei szférák közti távolságot egyre inkább fogalmi úton próbálja áthidalni. Ám a fogalmak is képek, szóképek. "Megeredt a hó, sűrű öltésekkel / összevarrja a levegőt." A tájkép itt szó szerint eget és földet köt össze. A kép szemléletes. Ám a tájkép "ege" még nem az eszmék titokzatos, plátoni hona, csupán tágas, szürke folt, a festmény felső része; párhuzamos olajfestékcsíkokkal bekent vászon. Hegy, völgy, síkság levegő a havazásban. De közben több is, akárcsak az avatott kézzel festett képeken: ábrákkal teleírt sejtelem, titok. Rend a homályban. Valaminek (valakinek?) a rendje, amit (akit?) nem ismerünk.

A Bertók-vers híven kifejezi a huszadik századi életérzés bizonytalanságát. A költő mégis - vagy épp ezért - a bizonyosságot keresi. Paul Johnson A modern kor - A huszadik század igazi arca című könyve voltaképpen azt járja körül, hogy mióta a természettudományban fény derült a viszonylagosság törvényére, miképpen hatolt be a relativitás az emberi élet más területeire, és miként hódított mindenütt, például az erkölcsi tudatban. Hogyan bomlasztotta fel a régebben szilárdnak hitt normákat. S a különféle ideológiagyártók közreműködésével miként hozta létre a történelem legvégletesebb szörnytársadalmait. A maga módján Bertók is erre a kérdésre keresi a választ. Erkölcsi fogódzókat keres abban a nem tudni, hová vezető (tehát szükségképpen gyanús) átmenetiségben, amely a diktatúra hosszas erjedése, majd felbomlása óta új próbákat ró az emberre. Először is újabb látleletekre van szükség, és ehhez meg kell találni a megfelelő költői formát.
     A Táj című vers például régi-új megrögzöttségükben mutatja meg az emberi viszonyokat a zötyögő, meg-megálló vasúti kupé zárt világában. Determináltságot éreztet a fejhallgatóján walk man-t hallgató lány ferde mosolya és a "papucsállatka" formájú mobiltelefont üzemeltető utasok bezártsága. Mindkét forrásból csúcstechnológiával közvetített közhelygyűjtemény csorog a fülbe. Az együtt utazók minden lehetséges eszközzel kirekesztik létükből a többieket, miközben döbbenetesen egyformán viselkednek: szeretnének átvenni valamilyen üzenetet, s részesülni egy közös akaratban, ami a társadalmi manipuláció ismeretlen központjaiban honol, ki tudja, hol. Az emberi kéz itt "hazafelé kocogó barom", tétova mozdulata a modern élet taposómalmából hazafelé tartó ingázó kénytelen-kelletlen végzett kényszer- cselekvése. A bóbiskoló tekintetek kiutat keresnek, de "összeakadnak", vagy nyomasztó látványt nyújtó tárgyakon akadnak meg az egymást követő állomások unalmában: "Sárga / vizeletnyom a havon, befagyott locsolócső" és hasonlók. Az állomások közt az elsuhanó táj fehérsége, a minden irányban szállongó vetési madarak egyformasága sem vigasztalóbb. A közérzetet az üzemi sorozatmunkát végzők reflexszerű képzetei fejezik ki: "Csak néhány oxidálódott szál lóg ki a napból. / Megfeszül. Elszakad." Életkép, riportszerű helyzetjelentés az életformáról és a közérzetről. A szabad formájú, sorátvetésekkel több helyen megszakított szabad vers tárgyilagos hangon szól a kiúttalanságról. Az utazással járó helyváltoztatás még erősebben érezteti a változatlanságot, mint a mozdulatlanság. Lehet pillanatfelvételt készíteni a monotóniáról? - Eszerint lehet.
     A Kék című vers vigasztalan állapotrajza. A szűkszavú leírásból egy magatehetetlenné vált, nagyon öreg és beteg ember képe dereng föl. A szinte céltalan mozdulatokkal erőlködő, arctalan személy sejthetően kedves a beszélőnek. A vers másik, rejtettebb résztvevője a szemlélő maga. A homályosra satírozott, de korántsem ködös versben a tudat legmélyén fészkelődő, rejtett lelkiismeret-furdalás meg a részvét pólusa közt indukálódik az érzelem gyengeárama. Az ilyen titkos rezdülések a Bertók-vers megkülönböztető karakterjegyei közé tartoznak. Tudatosításuk igen fontos ahhoz, hogy a világtól és önmagunktól való elidegenedés ellen tehessünk valamit.
     A Holnapra is könyörtelen helyzetjelentés, de a jövő iránti várakozásról, magyarán a reményről nem mond le semmiképpen. Az év, az évszázad és az évezred végén visszagondolni az elmúlt nyárra, nyarakra, az elmúló életre: csupa értelmetlenség, hiábavalóság. Akárcsak a költőnek váratlanul eszébe villanó "lekvárvarrógép" szó, mely valahogy a 20. századi modernizmus egyik alap-aforizmájának groteszk utóreflexe: "a szép a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon". Ez az önkényes esztétikai meghatározás sok mindent kifejezett az elmúlt évszázad látásmódjából, s olykor ellenőrizhetetlen művészi gesztusokat szentesített. A funkciójuktól megfosztott tárgyak, formák még a szecesszió találmányai voltak, s az art deco áramlatával sok új élményt hoztak a szemnek. Ám a műtárgyként kiállított vécékagylók s a patkányprémmel burkolt ivócsészék már a szépséggel is leszámoltak: a formák teljes kiüresedését hangsúlyozták. Mindent tagadtak, ami csak művészi - vagy már nem is művészi, hanem antiesztétikus - értelemben tagadható. A betetőződött elidegenülés jelei ezek a képzőművészetben. A költő számol ezekkel, amikor lelki épségére ügyel.
     Bertók ért ahhoz, hogy egy-egy futó utalással évszázados távlatba helyezze a maga észrevételeit. A nemzedékről nemzedékre örökíthető tudás azonban akkor is konstruktívvá lesz versében, ha lényege a tagadás. Már-már a bizakodás nagymesterei, például Illyés vagy Radnóti látásmódjával jellemezhető a vers zárása: "A hegyen / kifeszül a pelenka, jön az új év, / évszázad, évezred. A kíváncsiság / bátorság. Ha nem veszel el a / bábák között, holnapra minden / tisztázódhat." Ez a képsor végképp nem azoknak az esztétáknak szája íze szerint való, akik csak a rombolás múzsáját ismerik el. Lehet, hogy minden kezdődik elölről, az is, amitől szabadulni szeretett volna a jóra törekvő emberiség, jöhet százféle új technikai csoda, csakúgy, mint az új változatok sokasága az erőszakra, ostobaságra -, de ha nem lesz bennünk és utódainkban remény, akkor már nem ugyanúgy történnek meg a dolgok, mint eddig, hanem sokkal elviselhetetlenebbül.
     Bertók verseiben arányosan jut szerep az intellektualitásnak, a festőiségnek és a zeneiségnek. Szonettjeinek zeneiségéről és ciklikus, matematikai rendjéről másutt már szóltam a Három az ötödiken című kötete alkalmával. (Ebben a kötetben is van két új, képekből fogalmat alkotó, aforisztikus csattanóval záródó szonettje; a "szonett-korszak", remélhetjük, nem zárult le teljesen.) Most inkább festőiségéről és ehhez ugyancsak szorosan kapcsolódó filozofikusságáról mondanám el még egy-két észrevételemet.
     A Homokóra azokra a 20. századi festményekre emlékeztet, amelyek nem a közönséges látványt, hanem a képzeletben megjelenő tárgyat, a látomást rögzítik. E vers az idő materializálása a nonszensz eszközével. Hatására Salvador Dalí idő-látomása ötlik fel bennem, amelyben a zsebóra rétestésztaként folyik le a kőasztalról. Itt egy homokórát látunk magunk előtt, amely az emberi test eresztékeiben alácsorogva, majd a mozgás hatására megfordulva méri a mérhetetlent. Mérhetetlent, ugyanis nem a fizikai, hanem a biológiai és a filozófiai értelemben vett időt méri rendeltetése szerint. Fölmerülnek ugyanis a versben e kérdések: kinek méri?, ki akarja tudni, hogy mennyi az idő - az ember, vagy maga a homokóra? Egyáltalán, mi mennyi? - és így tovább; a kérdések további, abszurd kérdéseket fialnak. Említettem Tandori nevét; valóban, az ő egyik kis nonszensz-versében olvasható olyasféle párbeszéd, melyben a kérdésre, hogy hány óra, újabb kérdés válaszol: mikor? - Végül is ki tudja, mi az idő? Talán az óra, amely méri, "ellenőrzi"? És melyik idő: az objektív avagy a szubjektív? És ha az utóbbi, akkor a szívünkben ketyegő élettani időről van-e szó, mely előbb-utóbb lejár (pedig nem az óra romlik el, hanem bennünk merül ki a telep vagy az elem), esetleg robban, mint a pokolgép. Vagy egy másikról beszélünk, a képzeletben élő, esetleg a bölcseleti értelemben vett időről, amely visszafelé is pörgethető, s hol felgyorsul és "rohan", hol pedig lelassul vagy megáll, attól függően, hogyan éljük meg? Mindezt Bertók a belénk helyezett, titkos homokóra csorgásával, szeszélyes megakadásaival, oldalra és visszafordulásaival szemlélteti, mely mintha nem is a mi viselkedésünkhöz, mozgásunkhoz alkalmazkodna, hanem fordítva, mintha mi volnánk kitéve az ő szeszélyeinek. Kafka novellahőse féreggé változik át; Bertók nem ilyen radikális az ember önundorában és ön-elidegenedésében, de az ő költői hőse is "átváltozik", méghozzá lélekben lesz mechanikusan működő tárgy - homokóra. De tudja azt, amit Kafka óta illik tudni, és amire a huszadik század Kafka nélkül is rávezetné az embert, ha érzékenynek született, vagy azzá lett.
     Egyre apróbb mozzanatokból bontja ki Bertók az egzisztenciális következtetésekre vezető gondolatait, látomásait. Apró című verse (értsd: aprópénz) a bevásárlás egyik jellegzetes mozzanatát elemzi: "Valamit pontosan szeretne / tudni, hogy legyen mihez / viszonyítania, de minden / önmagává bizonytalanodik, / mihelyt megérinti. / Úgy érzi, meghal, pedig csak / ott felejti az aprót." Ha csak félig figyelünk ügyes-bajos dolgainkra, hajlamosak vagyunk meggyanúsítani másokat és önmagunkat különféle tévedésekkel, mulasztásokkal. Lassan őrlő malmocskák működnek bennünk, amelyek időnket és energiáinkat fogyasztják, s egy-egy pillanatban életveszélyesnek is érezhetjük őket. Hasonló életmozzanatot dolgoz fel Mintha az élete című versében, mely a három nagy egységből álló kötet harmadik harmadában foglal helyet. Emez az előzőknél jóval realisztikusabb, életképszerű vers - és a látszólag szóra sem érdemes jelenet lélektani értelmezése: "mindig sajnálta az effélékre / elfecsérelt időt, s még inkább, hogy / többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben / múlt el az élete, veszett el a ťnagy műŤ, / lett oda a megnyugvás lehetősége" - így kommentálja élelmiszer-áruházi bevásárlása történetét. Életünk nagy részét csakugyan ilyen kényszertevékenységek töltik ki, s az alkotói ösztönzéstől hajtott ember ismeri a szorongást, mely a vélt mulasztások miatt fogja el. A nyáját élethosszig, naponta őrző pásztor nem ismeri ezt az érzést, ő csak farkastól, betyártól, villámcsapástól tart. Ez a fajta belső féreg tudtommal a romantikus költészet, esetleg a laboratóriumban pepecselő alkimisták óta rágja az értelmiséget.
     Nem folytatom az egyes versek boncolgatását. Az olvasó talán észrevette, hogy "elemzéseim" - ha egyáltalán így nevezhetjük őket - néhol eléggé kockázatosak: inkább következtetések és beleérzések, afféle versolvasói képzettársítások, továbbgondolások, mint aggályosan pontos értelmezések. Ez azonban a Bertók-versek természetéből is következik. A képről képre, mozzanatról mozzanatra előrehaladó elemzés szinte lehetetlen a versek nagyobb részében. Bertóknak inkább csak a nyolcvanas éveknél korábbi költeményeiben volt lehetséges az a fajta verselemzés, amely például Petőfi vagy Radnóti tájlírája esetében használható. Másféle olvasást, értelmezést igényel ez a líra: több tűnődést, mérlegelést. Egyre inkább a vers olvassa a befogadót, nemcsak az olvasó a verset. Meglehetős hiátusokat kell kitöltenünk a megnevezett fogalmak, tárgyak és a belőlük formált komplex költői képek sorában. Társszerzővé kell szegődnünk a versek írójához. Érdemes összpontosítani a költő viselkedésmódjára, szellemi magatartására. Alig beszél magáról, csak nagyon közvetve és jelzésszerűen "vall" érzéseiről. Inkább éreztet, sejtet, mint közöl és ábrázol - föltéve, hogy verseire sikerül ráhangolódnunk, amihez azért nekünk is kell tennünk némi erőfeszítést. A kötet közepe táján üdítő formajátékokkal, elmés haikukkal, divatosan játékos limerickekkel (nálunk Várady Szabolcs által meghonosított, angol eredetű, epigramma-szerű, gunyoros műfaj és kaptafára készíthető műforma), valamint szórakoztató ritmustanulmányokkal oldja a kötet alapjában véve igen súlyos anyagát. Mint aki tudja: kell némi játék és derű is ahhoz, hogy miközben mozgásunkat egyre szigorúbban meghatározza a világ finom négyzethálója és kemény rácsa -, el tudjuk viselni a létet s a belőle kicsapódó, óhatatlanul fájdalmas gondolatainkat. (Magvető Kiadó, Bp. 2003)