"Kétségünk nincs, ez itt a kérdés.
                                 Határtalan az egyetértés."

A kortárs költészet általában nem szívesen bízza a hivatásos vagy önmagát hivatásossá előléptetni törekvő kanonizáló közösségekre be/elfogadtatásának szervezését, a költői magatartásmód legitimálását. Nemcsak a bevált (vagy csupán meghonosodott) esztétikai szabályrendszereket provokálja szüntelen, hanem meg nem szűnő késztetést érez a kialakult, korszerűnek gondolt műfaj, nyelvi, strukturális vonatkozások megkérdőjelezésére és periodizáló elidegenítésére; és a leginkább efféle szubverziók révén alkotás és értelmezés közmegegyezésének szétzilálására. Méghozzá többnyire olyképpen, hogy a jelen poétái vagy a külső és a belső forma vitájának terévé teszik a verset; vagy a nyelv eddig feltáratlanul maradt, netán az eddigiekben nem kellő módon értékelt lehetőségeit szabadítják föl; például azáltal, hogy a nyelv roncsolásából/roncsolódásából esztétikai/irodalmi értéket kísérelnek meg "kinyerni", és szűnni nem akaróan merülnek alá a világirodalom többezer esztendejébe, hogy onnan szövegdarabokat, motívumokat, toposzokat, jelképeket részint átalakítva integráljanak a maguk szövegébe, részint a maguk szituáltságát e világirodalmi textúrához képest határozzák meg. Mindeközben kétségessé válik (vagy válhat) az az értelmezői stratégia, amely a különféle, nem bizonyosan egymásra következő, nem egyszer egymással párhuzamosan egzisztáló modernségek lírai változatait, nyelv- és "lírai én"- felfogását regisztrálta, hierarchizálta, tipizálta, minősítette, továbbá viszonyította az elmúlt korok poétikáihoz. Nem pusztán arról a természetes váltásról van szó, amely a korszakküszöbhöz ért hagyománytörténés sajátossága, hanem a sokat emlegetett (ám az irodalmi kritikában még kevéssé átgondolt) "felgyorsult idő" szerint gyors egymásutánban megképződő újragondolási kísérletekről, amelyek folyamatosan és egymással is vitában át- meg átírják a valaha érvényben volt, illetőleg a jelenben még érvényesnek hitt költészettanok fogalomrendszerét. Az irodalmiságot nem a normatív rendszertani megfontolások szerint konstruált ellentétpárokban meghatározva, hanem a sokszólamúság, a szólamok egyenrangúsága jegyében oldva föl a tételezett bináris oppozíciókat, mint: irodalmi-nem-irodalmi, retorikus/retorizált - alul/felülretorizált, "szép"- irodalmi-irodalomalatti, illetőleg irodalmon kívüli. Mindezek nem ellentétpárokat alkotnak, de nem bizonyosan mosódnak össze; másképpen fogalmazva: egyfelől régi korok retorikája üzen azáltal, hogy minden tónus, minden megszólalás a maga helyén megfelelő, másfelől a "regiszterváltás" lehetőséget kínál egy és ugyanazon jelenség többfelől, többféleképpen történő szemlélésére/szemléltetésére. Minthogy az egy örök (költői) igazság helyett célszerűbb a pluralitás és a multikulturalitás több, egymással egyenrangú, azonos értékű (költői) igazságáról/igazságában gondolkodni. Ami egyben oda is vezethet, hogy e (költői) "igazságok" realizálódási folyamata többirányú, s a lírai én rögzíthetetlenségét jelzi.
      Míg az irodalomértelmezés - legalábbis annak több, joggal tekintélyes "iskolája" - nemcsak ragaszkodik a fentebb stílhez, hanem zárt fogalmi kört alkotva erősen normatív rendszernek igyekszik megfelelni, addig a költészet - legalábbis annak több, joggal tekintélyes változata - lehetségesnek minősítette a magasfokú retorizáltságnak, a nyelvi cizelláltságnak és a tudós költőt idéző (vagy annak "alakjára" rájátszó) magatartásnak lentebb stílű, a "profanum vulgus" szókincsét fölhasználó megszólaltatása összekapcsolását. Az irodalomértelmezésnek más, többek által (és nem egyszer) fenntartással fogadott eljárása azonban nem pusztán a nyelvi humor lehetőségeivel él, hanem a "primer" szöveg modalitását a magáévá élve, mintegy "privatizálva" a nyelvi imitáció révén közli "fölismeréseit" az irodalomról, irodalmi alkotásról/megalkotottságról; megszólaltatva annak - olykor csak egyik - szólamát. Míg a nyelvi műalkotások nem csekély hányada a régi vitát újítja föl eredetiség és utánzás tárgyában, összefüggésben a paródia és az irónia változóan jelentéstulajdonító cselekvésével.
     Mindez aligha választható el teljesen a lírai énre vonatkozó előföltevések többszörös módosulásától. A versszöveg fölé vagy a kötetborítóra, figyelmet fölhívó betűtípussal szedett tulajdonnévhez fűződő (fontos?) (nem oly nagyon fontos) közlések értékelésekor a romantikus, a modern és a (poszt)strukturalista megközelítésekben egymástól radikálisan eltérő személyiségképzetek rajzolódnak ki; durván leegyszerűsítve: a költővel azonosított, illetőleg egy költőfunkciót betöltő lírai ént nevezve meg/fogadva el a vers beszélőjeként, vagy mindezt az én-osztódottság jegyében láttatva, lett légyen szó perszonális megnyilatkozásról, tárgylíráról (amelyben éppenséggel nem ritka az ál-első személy), az úgynevezett önmegszólító alakzatról - vagy éppen az előbb említett (lírai- lírikusi) hasonmás-konstrukcióról, nemkülönben a Szabó Lőrinc-költészetből elvont "dialogikus" verstípusról. A többféle, többnyire jól argumentált nézet közül egyet, a Magyarországon talán kevésbé emlegetett Caspar Spinnerét idézem, nem annyira a probléma megoldottságát jelezve, mint inkább megfontolásul, egy lehetséges irányt jelölve, amely Orbán János Dénes (újra) összegyűjtött, bár néhány tekintetben átszerkesztett verseskötetének értelmezéséhez érdekes szempontokkal járulhat hozzá: "Ebben mutatkozik meg a lírai én funkcionális jellege: miként a színházban fiktív színpadi teret építenek föl, a regényben meg saját fiktív vonatkozási rendszert, akként lépnek vissza a lírában a reális kommunikációs helyzettel való összefüggések az önnön költői struktúra kedvéért. Noha lírai közlés visszavezethető tényleges történésre, élményre, ám ez a vonatkozás visszavonódik a költemény esztétikai-fikcionális struktúrájában, úgyhogy a nyelvi jelentés lényegében a költői szöveg saját összefüggéseiben tárul föl. Az én azok által a közlések által határozza meg magát, amelyek róla a szövegben szerkesztődnek meg: például egy szerelmes versben szerelmesként értetődik. Ezáltal a deixis még mindig nem utal egy megragadható személyre: az én mint elvont valami (létezik), akinek számlájára írják a versbéli tulajdonságokat, cselekedeteket, tapasztalatokat. Ezért üres deixisként jelölhető meg a lírai én; a fogalmat ama ‘üres hely’ fogalmi vonzáskörében gondolom el, amelyről W. Iser az irodalmi prózával kapcsolatban beszél."
     E hosszúra nyúlt bevezetésre azért volt szüksége e szöveg beszélőjének, hogy korábban közölt, az ifjú erdélyi irodalmat tárgyul választott dolgozatai és ez ismertetés közé hidat építsen, és Orbán János Dénes régi-új verseskötetét az 1990-es esztendőkben először olvasott, de a jelen kötettel némileg átrendeződő tapasztalatai szerint kísérelje meg értelmezni. Mindezt tekintetbe véve érezhető szinte a végletekig leegyszerűsített kérdésnek az alábbi: ki (volna) Orbán János Dénes Anna egy pesti bárban című verseskötetének (el)beszélője? Talán nem egészen fölösleges a probléma körüljárása, hiszen egyfelől megalkotódott egy költő-személyiség, aki sikeresen olvas föl az előadóesteken, saját szituáltságát versben-nyilatkozatokban határozottan írja körül, nem tartózkodik a látványos önlegitimációs aktusoktól, s ilyeténképpen gondoskodik egy/a szerző-funkció életben tartásáról, másfelől megjelent egy verseskötet, amely messze nem teljesen változatlan megismétlése az előzőnek (Párbaj a Grand-Hotelben, 2000. És itt nem kizárólag a megváltoztatott cím sugallatairól lehetne/kellene beszélni!); a legfontosabb többlet a novelláskötet címadó elbeszélésének (Vajda Albert csütörtököt mond) beiktatása, méghozzá az utószó helyett alcímmel ellátott megjelöléssel. Eképpen az önértelmezés nehezen egyértelműsíthető ajánlata látszik lezárni a könyv szépirodalmi részét: személyesség és fikció, önlegendásító játék(osság) és kiismerhetetlen személyiség kölcsönös feltételezettségét tanúsítva. Míg a Párbaj a Grand Hotelben az allegóriává emelt rejtőjenős helyszínt és modalitást sugallja, az Anna egy pesti bárban fokozott mértékben hívja föl a figyelmet arra, ami a kortársi - fiatal - költészettel összeköti: a tulajdonnévvel kiemelt szövegköziség a magyar irodalmi hagyományba (Balassitól Juhász Gyuláig, Kassákig) léptet be, a cím többi része, szintén hely-jelölés, viszont a sanzon műfaj felé irányít. Rövidebben és talán kevésbé nyakatekerten: empirikus és fiktív elválaszthatatlanságát (lehet, hogy egymásba tűnését?, vagy egymáson áttetszését?, a palimpszesztus-jelleget?) intencionálná ez a kötet, amely részint magába foglalja az 1993 és 1999 között, kötetekben közreadott OJD-lírát, de amely elé címében megváltoztatott vers kerül, a lírai anyag zárásául pedig, a kötetnyitó Intró (ellen)párjaképpen, a kötetben eddig nem publikált Extró; az Anna egy pesti bárban tehát bevezetéssel és kivezetéssel rendelkezik. A tartalomjegyzéket eligazító követi az "empirikus" költő születési évszámával-helyével, ez továbbá a kiadás helyére utal vissza (Brassó-Kolozsvár), majd - s ez már valamivel problematikusabb, de még mindig nem "igazi" probléma - a költő megjelentetett köteteinek jegyzékével, s mind a szituáltság, mind az önlegitimáció bizonyítékaképpen díjainak szépen és érdemelten megszaporodott számával (jó könyvelő módjára számítsuk ehhez a 2002-es esztendő József Attila-díját), a díjak száma 1996 és 2000 között hét darab, ez a fokozatos kanonizálódást is jelentheti. A kemény kötésű (!) könyv címlapját az igen kvalitásos festő, Szentes Zágon festménye ékíti, eleve játékba hozva a kötetcím minéműségét és a kötet címadó versének "irányultságát". Megint így írom: (ellen)párként a hátsó borítón "az ifjú erdélyi költő" (ez idézet) fényképe Faludy György néhánysoros ajánlásával, amelyet Faludy s.k. aláírása hitelesít, immár nem a költővé avatás/befogadás, hanem a magasra értékelés gesztusa érdemel hangsúlyos említést.
     Az Anna egy pesti bárban tehát körültekintően, a tételezett olvasói elvárásoknak megfelelni akarván megkomponált kötet, költészet-regény, egy költő regénye, egy lírai magatartásforma története, melynek bevezetése, "tárgyalása" és befejezése van, valamint egy függeléke, melynek téridejében részint elhelyezhető a kötetben megszerkesztődött költészettörténés, ám amely részint rejtve céloz az OJD-kötetek fikcionáltságát szavatoló előszöveg(ek)re. Tudniillik J.L. Borgesre. Méghozzá több szempontból is. A lírai hivatkozásaiban, a kötetzáró novella megidéző gesztusában és a címadó novella ideiktatása segítségével a novelláskötet Borges át(újra)szétírásaiban. Azaz: a Ficciones szerzőjének hangsúlyos jelenléte ("Borgesba habarodva" - hangzik személyesen és borgesül) sugallni látszik egyfelől a referenciális olvasást (fogadjuk el biografikus igazságnak, hogy a Vajda Albert csütörtököt mond emlékező-közreadó szerzője Borges tanulmányozásával tölti napjait), másfelől azonban éppen a verseskötet Borges-citátuma ("Tudni szeretném, ki hordozza múltam/ azok közül, kik én voltam") figyelmeztet arra, hogy a megidézés akarása révén nem egyszerűen az ismétlések alakzatai konstituálódnak, hanem annak belátásához juthat el a megidéző, hogy bár úgy tetszik, mintha X ismételné Y-t, de a valóságban nem teszi. (J. Hillis Miller szavaival: "...it seems that X repeats Y, but in fact it doesn’t.") Mivel az Intró hangvételével, tematikájával, műfaji megjelölésével imitál (A Szappan-repp), ajánlásával (a Nyelvterületnek) a megcélzott - ez itt többjelentésű szó! - lírai-szubkulturális mezőre irányít (Térey-Peer-Poós vállalkozására), ám motivikus struktúrájával az OJD-kötetek költészettörténetét, átírt-értelmezett múltját összegzi (azokét, akik ő voltak!!!), a följebb leírt Borges-idézetet a lírai gyakorlatba forgatva vissza. Ha a Borges-sorokból a lírai én lírai-poétikai előtörténete, a lírai én jelenkori helyzetéből megalkotott/megalkotódott hagyományértelmezése tetszik ki, ezáltal az én történetiségére vetülhet fény, akkor ez az Intró (re/de)konstrukciós igyekezetében az ismétlődésnek arra a sajátosságára alkalmazható, amely szerint a jelen szubkultúrájának szólamai közé iktatódhat egyfelől az OJD-névvel megnevezett líra-történés, másfelől e líratörténés énjének megannyi költői előképe/előszövege, amelynek átírása/átíródása a fikcionált lírai én konstituálódását eredményezi (de legalábbis bizonyos olvasói reakciókban eredményezheti). Példákkal élve: az Intró a szubkultúrát (azt a bizonyosat) mintegy létrejövési folyamatában szemléli, a nyelvi azonosulás és a líratörténeti elkülönülés dialektikájában. A tematikai utalások, illetőleg a szövegi idézetek egyként a repp jegyében szólalnak meg, mint például a megrövidített Kosztolányi-rímet/gondolatot a repp ritmusához és "tárgyi" hátteréhez alkalmazó sorok: "eszmélkedik a lét okain, / és első a listán a kokain." A Felejtsük el, Darling programszerűen hirdeti a lírai én világérzékelésének irodalom által szemléletessé váló eljárását, a legtöbbet idézett-fordított Apollinaire-vers újraírásának integrálható eljárását, egy olyan lírai szituáltság versbe fogását, amely eltávolít a klasszikus, a századfordulós modernségnek az állandóság versus változás allegóriájától, ennek helyébe tematizálja a múlt és a jelen fikcionált énjeinek eltéréseit. Az Intró beleírja a múltbeli és a "kortárs" lírai ént a szubkultúrába, ezáltal egy, a korábbitól különböző (nyelvi) kontextust rajzol köré, fölvázolván az eddig nem sejtett versalkotási lehetőségét annak a lírai énnek, amely Apollinaire-nél éppen a változás és az állandóság kényes "egyensúlyá"-val látszott megrögzíthetőnek, s amely illúzió már Apollinaire más verseiben is "foszlásnak indult":
 

Táncoljunk együtt Párizs fele,
nyomulj, na, bébi, mindent bele!
Mirabeau-reppem, alant a Szajna,
bukjál te édes, te balkáni szajha!

Az Intróból még egy példát hozok, ez már előlegezi az Extrót, illetőleg értelmezi az OJD-líra egy motívumát:
 

Konvertált lírám küldöm tehozzád,
szeretném, hogyha visszahoznád.
Visszahoznád tisztán, vasaltan,
csupán ennyit,
                      csak ezt akartam.
Szabadságot. Szerelmet. Szépet.
Ennyit. Magamnak.
                               És tenéked.

Aligha mehetünk el szó nélkül amellett, mily tudatossággal és erőteljesen hangsúlyozza a beszélő lírájának költőiségét, a vers lírába sorolhatóságát, méghozzá itt és másutt a vállalt és ritmusában elsajátított repp-megszólalás ellenében. Mivel a Nyelvterületnek szóló ajánlás messze nem bizonyosan azonosulás, az ismétlést "nem-platónikus" változatában elfogadhatónak és létrehozhatónak vélve. A versbe illesztett tárgyi anyag, szójárás emlékeztet a szubkulturálisként funkcionáló műfajra, ám a beszélő szerepként határozza meg az ebben a szubkultúrában ideiglenesen elfoglalt helyét. Lírája konvertálható, de időleges hely/területfoglalása (nyelvterület-foglalása?) korántsem állandósítható tartózkodás. Annál kevésbé, mivel líraiságába olyan, 19. századi, romantikus, Petőfi Sándorra emlékező/emlékeztető frazeológia épül be (még ha megtörve is az "eredeti" hely gondolatívét), amely a vers további sorait idegondolva-deretorizálva idézőjelek közé teszi, s így nem másról tanúskodik, mint a lírai én olyan "megképződéséről", amelynek során az önirónikus imitáció és az irónikus elhatárolódás egyensúlyának igénye munkál.
     Az Extró fölerősíti a Petőfi-utalást, a teljes cím félreérthetetlenné teszi, melyik Petőfi-verset írja szét a vers beszélője: "Nem párnák közt", és ennek révén mintha visszavonná a korábbi, az Egy lázmérő, virágcserépben felütését: "Ha meghalok - csakis ágyban, párnák közt - / hamvaimat töltsék egy virágcserépbe". Bár az Extró egy sora a távolról odagondolás lehetőségét derengteti föl, mikor némileg saját szövegére emlékeztet: "Hamvaival egy gyűszűnyi urna"... Még mindig a címnél időzve: dőlt betűvel a zárójeles alcím így hangzik: "(P. S. Oroszországban)". Ez ellene beszél a főcímnek, amely határozott utalás, ez azonban csak találgatás, a versben emlegetett Petrovics (Sándor) éppen úgy szóva jöhet, mint az Egy gondolat bánt engemet... Petőfi Sándora, ez utóbbi a tankönyvekből, az átlag-irodalmi ismeretből lépne elő, az előbbi az úgynevezett Petőfi-kultusz deformációjából, amely azonban szintén tekintélyes múltra tekinthet vissza, és amelynek "szerzői"/"ellenszerzői" között lelhetjük Jókai Mórt, Reviczky Gyulát és Krúdy Gyulát. Így az Extró tétje, s ez az egymás ellen feszülő fő- és alcímből kiolvasható, nem a Petőfi-líra újraértelmezése, hanem a Petőfi-életrajz utóéletének olyatén földolgozása, amely az ajánlás révén (apróbetűvel szedve: Tandori Dezsőnek) mai költészettörténeti jelentéshez juttathatja a biográfia időszámításával szemben fölvázolt lírai befogadástörténetet, azaz annak átstrukturálásához járulhat hozzá. Mielőtt a fő- és alcím, valamint az ajánlás összeolvasásából talán levonható tanulságra térnék, utalnék arra, hogy az Anna egy pesti bárban öntudatosan lírikus beszélője ritka következetességgel ismétli olyképpen metaforáit, hogy azokat (nem feltétlenül az elbizonytalanítás célzatával) sokféle szövegkörnyezetben, többféle vonatkoztatási rendszerben, a jelentésváltozatok szövevényében lehessen szemlélni. Ha az Extró első szakaszában ott a kijelentés: "lelkem ingét tisztára mostam", ez távolról utalás az Intró soraira, a konvertált líra tiszta, vasalt módon való visszahozására. Ennél jóval közvetlenebb szövegrokonságról is be lehet számolni: "Imák szappanos vizében mostam / ki saját lelkemet..." (Saját lelkéről, ez persze a Szappan-repp felé is irányíthat); "Azt a szép kövér asszonyt szeretném látni most, / aki fehérre mosta életem sáros ingét..." (Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost...) A találkozás elkerülhetetlen a pont utáni verset sejttette meg, az Extró a helyzetnek megfelelő túlfeszítéssel a halál utánit; T.H. úr Kolozsvárott (Troppauer Hümér) fölfigyel arra, hogy "A főtéren szobor van, / a lelkünk a szoborban", a beszélő köznyelvire fordítja le/át önnön pátoszát, különös tekintettel az erdélyiség emblémájára, az Extró józanabb közlése szerint: "bizony nem ékesíti márvány..."
     Olyan kivezetés az Extró, amely az OJD-költészet motívumaiból is elvezet, és az extrém helyzet miatt (P. S. Oroszországban, a versből kitetszően nem Puskin Sándor) az egyes szám első személyű előadás ellenére a "ki a lírai én e versben?" kérdést téteti föl; ki az, aki saját utóéletéről, megélt(?) utókoráról szól: A kérdést még indokoltabbá teheti, hogy a negyedik versszak mintha beszélőt váltana: "Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet?" Mintha az Egy gondolat bánt engemet szerzője nem volna azonos az oroszországi P.S.-sel... Hogy aztán a lírai énről, akinek (akiknek? vö. Borges-idézet) folyamatos jelenlétét a szétírt Petőfi-vers sorai hitelesítik, áttevődjék a hangsúly a befogadástörténetre, az ajánlás és a két fontos helyen szereplő tulajdonnév sugalmazásával a Tandori-költészet előtt hódoló gesztusokra. Ugyanakkor a Tandori-lírától messze nem nagyon idegen groteszk versszervező tényezőként problematizálja azt a feszültséget, amely a cím, az alcím meg az ajánlás révén előlegeződik, hiszen mindhárom versbéli mozzanat más poétai mezőre kalauzolhat. Ez a feszültség mindvégig fennmarad a versben, helyenként az abszurd határaihoz közelít. Önmagában szinte természetesnek vélhetnők ezt a kötetzárást, hiszen kivezetés; eltávolítás egy többszörösen lezárt líratörténéstől, visszatekintés arra, amit a lírai én el-lehagyni készül. Ezt erőteljesen jelzi a szerepversi megformálás, bár az ajánlás fenntartja az hommage-líra lehetőségét (is). A kettő persze nem összeférhetetlen, hiszen az OJD-líra a hagyományosan értett összeférhetetlenségeket fölszámolja. S ha mégis összeférhetetlenséget érezne az e költészettel ismerkedő olvasó, akkor a megszólalás különféle síkjainak összemosására volna szükséges emlékeztetnünk: ezúttal a Petőfi-idézetek segítségével nem imitálja Petőfi vizionáriusságát, a Tandori-ajánlással pedig nem hozza játékba Tandori különféle korszakainak lírai beszélőit, mindezek szembesítésével az OJD-költészeten töpreng el a vers megszólalója. Az Extró tehát az OJD-líra egy periódusának végkicsengése (a Bárka című folyóiratban közölt újabb három vers* ugyan előszövegek utánköltése és átjátszása, ám érzékelhető a pastiche-ban érdekelt lírikus fokozatos maszkcseréje). Az Extró azonban groteszk elemekkel élő elszámolás is szívesen használt, részben kiüresített, azaz a végsőkig kiírt motívumokkal, ki-átforgatott metaforákkal, versformával. Az Ady-, Kosztolányi- és József Attila-át/szétírások helyére Petőfi széttördelt verssorai kerülnek, valamint az utóélet disszonáns (ám vissza-visszatérő) mozzanata, amely a költősors extremitását helyezi a kortárs versnyelv kontextusába, s így a biográfiát, az utóéletet nyelvi alakzatként gondolja/gondoltatja el. Az ajánlás és két utalás segítségével versbe foglalódik egy másik költő, Tandori Dezső, életének-legendájának néhány külsősége (veréb, paripák), inkább anekdotikus ismeret, mint szöveges idézet révén. Az első utalás a halál utáni versek hamvait és Tandori verebeit hozza össze, a verslét és a vershalál kronológiájához igazítva, míg a második utalás költészettörténéseket vet egybe, a Petőfi-idézetet a vers végére Tandori-tematikává változtatva. Az Extró ennélfogva éppen a költői lakozás szélsőséges, a befogadás során misztifikálódó eseteire játszik rá, messze térvén a szerzővel (bármelyik szerzővel?) azonosítható lírai én tételezésének eshetőségétől. Hiszen az oroszországi P.S. felfogható egy kötetét záró poéta alakmásának, de értelmezhető akként is, mint egy különleges helyzet tétova, bizonytalan és elbizonytalanító költő értelmezője; eljátszik a legalább létének irodalmi témává lényegülésével, az életrajza, megjövendölt és nem képzelt utóélete által elhíresült költőt emlegetve, egyszerűen szólva egy szöveg(lét) továbbgondolásában munkálkodva. A szerepvers olykor a szerző által fölvett maszk és a maszk mögött rejtőző arc viszonyára kérdez, a megalkotott lírai én alak/hasonmásában keresve azt, milyen módon "arctalanítja" magát a szerző (vagy a szerzőt helyettesítő lírikus-beszélő), illetőleg mint adja át (nyelvi) kompetenciáját az általa létrehozott egyes szám első személynek. Az Extróban megszólaló P. S. természetesen nem azonosítható Orbán János Dénessel, még akkor sem, ha érzékeljük, mily kiváló ismerője az OJD-névvel megjelentetett lírának. Ugyanakkor a "megképződő" lírai én a "főcím" szerint megalkotja-elmondja a kötet befejező versét (volt róla szó), annak a kötetnek végső versszavát beszéli el, amelynek cím- és hátlapján "szerzői tulajdonnév" olvasható. Igaz, ezt a tulajdonnevet nem magánemberi mivoltában minősíthetjük jelentésesnek, hanem azoknak a könyveknek ismeretében, amelyekben az (ön)életrajzinak minősíthető vagy akként minősülő mozzanatok is egy lehetséges világ összetevőit alkotják. Azaz OJD, aki a cím- és a hátlapon "szerepel", egyben azoknak a lírai éneknek összessége, akiknek létét az 1993 és 1999 közt írt, kiadott versek tanúsítják.
     Még egyszer nem árt visszapillantani az Intró és az Extró ajánlásaira. Amennyiben az ajánlásban olvasható személynevekből vagy egyéb megjelölésekből nem csupán a(z) hommage néha üres gesztusa bukik elő, hanem jelentésesség intencionálódik általa, legalábbis az elfogadás, elutasítás, valahová kapcsolódni kívánás vagy elhatárolódás szándéka fogalmazódik meg, része lesz (vagy lehet) a versbeszélő önlegitimáló, öntematizáló törekvésének. Talán nem túlzás azt állítani, hogy részben kijelöli, mi, miféle más, miféle rokonuló világok vonhatók be az olvasás során, részben pedig az tulajdonítható az ajánlásnak, ki(k)-hez, mi(k)hez képest határozza meg önmagát, elfoglalandó helyét a vers beszélője. Történhet utalás egy csoportra, egy (harcos)társra, segítőre, közbenjáróra - és mindezek ellenkezőjére. Az Anna egy pesti bárban esetében a kötet két szélső pontján "beszédes" ajánlás olvasható, ama "poétai mező" (a kötetben nem szereplő, nem hivatkozott Csokonai Vitéz Mihálytól idéztem) kijelölése, amely pontok között az OJD-líra elhelyezhető. Hiszen a Nyelvterület e kötet beszélőjének is sok tekintetben rokon "tája", nemzedéki, érdeklődési, hagyományértelmezési problémák olykor hasonlóképpen merülnek föl. Ám az ajánlás azt a főcímet követi, amely nem enged meg többet, mint egy rokonszenv-megnyilatkozás tulajdonításának szemrevételezését; s az ajánlást követő vers a Téreyékétől nem egyszerűen a hangsúly és hanglejtés másfajta elosztásában tér el, hanem (s ez már az önlegitimáció része) a saját líra befogadtatásában mutatkozik érdekeltnek. És lényegében az Extró szintén nagyjában-egészében ilyen irányba tart (legalábbis én így látom). A Tandori Dezsőnek lovagias gesztussal átadott vershamvak messze nem egyértelmű hommage-szándékot sugallnak, mint ahogy a verset záró, nem kevésbé összetett Tandori-idézés sem feltétlenül az elismert mester poézise előtt hódoló lírikus befogadó magatartásáról árulkodik. Inkább (ismétlem) arra derít fényt a két ajánlás, mi közé szituálja az Anna egy pesti bárban lírikusa önmagát, költészetét, kik közé tört be az összegyűjtött verseknek evvel a változatával.
     A leplezetlenebbül (ön)életrajzi Vajda Albert csütörtököt mond már csak azáltal is eltávolít a "referenciális" olvasástól, hogy az apa alig vagy sokféleképpen értelmezhető beavatottságának irányába indít el, hogy a "végcél" elérhetetlen maradjon, s az apa "titka" borgesi keretbe helyeződjék. A titok feltárulása elhalasztódásának oka a jelentés-sokszorozódás lehetségessége, illetőleg egy olyan ismétlődés, amelynek térideje imaginatív, minek következtében inkább az ismétlődés látszata az, ami megjelenik. Az anekdotázó-mesélő előadás nem csupán a Borges-figurák megnevezésével, az apa borgesivé válásával lépi át önnön határoltságát, nevezetesen a családtörténet egy időben és térben viszonylagos pontossággal elhelyezhető szakaszát, hanem a Borges-értelmezés beléptetésével az "ábrázolt tárgyiasságok" közé. Minek következtében az olvasás "interaktív" cselekedetté válik, nem pusztán az olvasmányok kelnek létre, hanem azok visszahatásukban is érzékelhetők lesznek.
     "Magyarázataim fantazmagóriák, költői őrültségek. Apám, az ágyban fekvő, gondolkodó és emlékező apám most Funes, az emlékező. Ő a körkörös romok mágusa, aki megálmodott engem, hogy én újramondhassam őt. És másokat. A Szabad Európa Rádiót. Vajda Albertet, aki csütörtököt mond."
     Az akart és az akaratlan emlékezés összeér, mint ahogy a referenciális meg a fiktív is. A megidézett "tapasztalati, tárgyi valóság" a fikcionalitásban avatódik be abba a szimbolikus rendbe, amelyet az irodalmi alkotások sora szervezett egységbe. Ezúttal nem térek ki arra, hogy az erdélyiség emblémájaként funkcionáló Dsida-vers miképpen integrálódik a szövegbe, az újramondás nemcsak az apai életrajzra, irodalmi alakká válására irányul, hanem gondolkodás- és költészettörténeti "jelentés" intencionálására is vállalkozik, méghozzá aképpen, hogy kilendít a megszokásból, ismételten, mint annyiszor a kötet folyamán, az újramondást az átírással teszi elfogadhatóvá és szemléletessé. Többrétegű az a mnemotechnika, amely ebben az elbeszélésben megfigyelhető, hiszen az életrajzi és a líratörténeti egymást áthatva képzelteti el a múltat.
     A Vajda Albert csütörtököt mond beszélője emlékezésében megálmodottságok kereszteződési pontján képes csak egykori és jelenlegi önmagát szemlélni. Ennélfogva a lírai én sokszerűségére, az énsokszorozódásra döbben rá Borgest olvasva, Borgessel vitában állva, vitaverssé tömörítve az esetleges jelent, ám a jelen felől tekintett múlt és jövő esélyeit. A borgesi előszöveg-konstrukcióval a maga énjeinek többféle lehetőségét szegezi szembe, egyben elfedve a borgesi előszöveget, "kiigazítva" annak múlt-értelmezését, miközben latolgatja az írásvágy megvalósulhatóságát. A följebb felsorakoztatott motívum-együttesből kimaradt egy odaillő darab, amely egy jelentős vers jelentős helyén hangsúlyozza a motívum jelentőségét. Az In Aesthetica párvers első részét (Curriculum) eképpen fejezi be a versbeszélő:
 

Ó, ha le tudnám írni mostan,
hogy mennyi minden költözött belém,
midőn a lelkem hófehérré mosta!

(A motívumok összegyűjtése közben sem feledkezhetünk meg arról, hogy a most időjelölése miképpen rejtőzik el abban a szimbolikus cselekvésben, amely egyként tartalmazza a megtisztulás-megújulás, az ünnepre készülés, a váltás, a köznapiság elemeit...)
     Az Intró akart derűjére, magabiztos előadására, kihívó magatartásformájára az Extró visszafogottsága válaszol (nem csekély a különbség Téreyék és Tandori Dezső lírikusi megszólalásmódja között). A Vajda Albert csütörtököt mond pedig itt, ebben a kötetben fölerősíti a lírai én elszánását a világirodalmi labirintus bejárására, a "kinyerhető" jelentések műbe fogására, ezáltal újabb lírai én-ek megalkotására. Ez a megalkotás sosem lezárható, sosem véglegesíthető tevékenység, a mitológia ideidézhető alakjai közül talán a leginkább a próteuszi volna a megfelelő e lírai én természetét körülírandó. A "száz alakban" önnön líráját zengő, önnön lírájára mutató, önnön lírájában mutatkozó én a "benne-lét útjának harmadán" fölajzott irónjával veti papírra szétszaggatott szóvirágait. (Magyar Könyvklub, Bp. 2002)
 

* Orsolya, Az eső, A hosszú hal. Bárka, 2002. 2. 30-33. l.