PAUL AUSTER könyvheti könyvét olvasom. Egy nekem való, nagyképűen azt is állíthatnám, nekem írott regényt. Egy kutya érzésein-gondolatain keresztül ábrázolódnak az amerikai mindennapok, illetve egy megszállott (kedvesen [!] dilettáns) szerző mindennapjai, halála és emléke. Austerről Laurence Norfolk mesélte tavasszal, itt Budapesten (no nem nekem), hogy az Auster házaspár olyan szép, ha megjelennek valahol, pl. egy fogadáson, mindenki zavarba jön. A Timbuktu borítóján viszont nem található a korábbi védőborítókról megszokott, fekete-fehérben is szép, nemes férfiarc. Látható viszont a fedőlapon egy ír farkas, kedvenc kutyám. Könyvhét előtt feleségem a katalógust lapozgatva, félénken megkérdezte, hogy én ugye szeretem Austert. Belekezdtem egy bemutató, dicsőítő ódába, majd előhúztam a táskából a könyvet, hogy megvettem neki. Azt mondja, ő is azért kérdezte, mert gondolta, megveszi nekem.

RÉMÁLOM A SZÉKELY BÉ UTCA KETTŐ PER ÁBAN. Három sor határozottan megvolt, a negyedik is alakult, már egy újabb szonettnyi terjedelmet sejtettem, éreztem magamban a fény és a sötétség kapcsolatáról, s mintha felébredve éppen hajnalodott volna, majd visszaaludtam és folytattam a verset, abszolút elégedett voltam az első három sorral, de nem volt nálam papír, így a humuszos talajba karcoltam bele bottal, mert féltem, hogy elfelejtem. És ahogy ott babrálgattam a sorokkal, két vagy három láb, pontosabban cipő jelent meg a látómezőmben. Próbáltam védeni a soraimat, de csak töredékeket sikerült a három és félsornyi töredékből megmentenem. Akkor felébredtem, de a sorokat elfelejtettem. Pedig úgy tűnt, igen jó sorok voltak. Nem tudtam áthozni őket. Ahogy az lenni szokott az álombeli versekkel. (És talán jobb is így, mert, ha sikerül, akkor meg az szokott kiderülni, hogy mégse voltak olyan jók.)
 

IGAZI NYÁR. Amilyenre mindig is vágytam. Szolid, de dús kert, a szőlő felkötözve, a fal mellett virágkáosz, a fű lenyírva. Hőmérséklet harminc fok fölött (árnyékban). Ilyen az első nyári nap, az évzáró után. Kimegyek megnézni, tényleg olyan szép-e a kertünk, amilyennek gondolom. Szebb. Mert közben a kert megtelt élettel, a meleg ellenére. A lányom az almafára szerelt hintán szálldos, mint egy balerina, fiam pedig egy lavór előtt ül a füvön és veri, paskolja a vizet. Csárli körülöttük ólálkodik, hátha el tudná csenni tőle a játékként használt joghurtos poharat. El tudja, teljes a boldogság.
 

A BALATON KÉKESZÖLD, üveg színe. Feleségem rokonai meghívják lányunkat néhány napra. Aztán felajánlják, hogy a feleségemet is leviszik Mátéval, nekem viszont itt van Csárli. Kölyökkutya, nem lehet még egyedül hagyni, és - sajnos - hozni se. De a lányomat valakinek fürdeni kéne vinnie, úszni, játszani vele a vízben, s feleségem, nem csak víziszonya miatt, Máté miatt sem teheti. Hétvégére tehát én is lemegyek velük, hála húgoméknak, akik megetetik az állatokat, s Csárli lelkét ápolgatják egy kicsit. Vitorlázás, fürdés, minden, ami kell. Én vasárnap délután elindulok haza, busszal, negyven fok, tömegnyomor, a lábam nem fér el a két ülés között, de velem van Auster könyve, amit direkt tartogattam, nem olvastam, minél később legyen vége. Így a fél könyvet meghagytam, viszont az út felére végére értem. És nem számított meleg, huzat, zötykölődés. Az út felétől könnyeim eltüntetésével-álcázásával fogalalkoztam, noha már a fülszövegből világosan kiderült, mi lesz e kutyás történet vége. Pedig anyám és apám halálakor, és temetésén is csak befelé tudtam sírni, szárazon, torokkaparással. Öreg kutyám angyallá válásakor viszont már, múlt év karácsonya előtt, rendesen szivárgott belőlem a tengervíz. Fájdalmamat akkor a fagyott földbe fojtottam, miközben ástam (volna, de inkább csak forgácsoltam) neki a sírt a kertben. Azóta gyakran elérzékenyülök, ezen-azon, persze, ha senki sem látja. Talán a kor miatt. De Balatonról estére hazaérve kölyökvizslám fejét lógatva, egykedvűen, mindenbe beletörődve feküdt a teraszon. Természetesen járt neki - még este - egy jó mozgás, majd fürdés a tóban. Ez a minimum, a testnek és léleknek.
 

MÁSNAP FÜLÉSZET GYŐRBEN. (Ezért kellett hazautaznom.) Egyedül lévén, hiába keltem hajnalban, mégis le tudtam késni, hihetetlen nyugalmammal azt a vonatot, mely a kiírt időre eljuttatott volna a klinikára. Hiányzott feleségem idegeskedése, hogy igyekezzek, lekésem a vonatot. Így is történt, nem noszogatott senki. Itthon villámgyorsan felmértem a lehetőségeket, busz, vonat, repülő. Tíz perc múlva nagyállomásról megy egy gyorsvonat, azzal talán... Elő a biciklit, taxira nincs idő, át a városon. S mire a biciklit lezárom, már mondják be a vonatot, s mire megérkezik, már loholok a felüljárón. A többi érdektelen, szokásos. Nincs ülőhely, csurom víz vagyok, izzadtság, negyed óráig lihegek még. Délben jövök visszefelé, kénytelen vagyok két doboz sörrel felfegyverkezni. Magány, meleg és frusztráció ellen. És végül túlélem ezt az erőltetett menetet is. Ahogy többnyire mindent túl szokott az ember, csupán önmagát nem. Az a legnehezebb feladat, persze, ha egyáltalán odaengeded önmagad önmagadhoz.

MENNYIRE MELLÉFOGTAM a Balatonnal József Attila kapcsán. Hát eléggé, ugyanis tenger-metaforáit gyerek- és felnőttkori Balaton-élményéből próbáltam levezetni már több ízben is emlegetett tenger-esszémben. Aztán megtaláltam fiatalkori levelében az ominózus beszámolót a francia tengerparton szerzett tapasztalatairól, majd pedig, most, egy gyerekkori, pontosabban 1918-ban történt tengerparti, abbáziai nyaralásról (gyereknyaraltatási akció) szóló, abszolút nem érdektelen történetet. A magyar fiúk között az volt a hős, aki "tudott valamit". J. A. például tréfás verseket írt a bemutatott színdarabokhoz, de ez nem számított "valaminek". Attila szeretett volna mégis imponálni "valamivel", ezért kitalálta, hogy ő milyen jól tud úszni. Erre bevitték csónakkal a társai jó messzire, és bedobták a vízbe. Állítólag, saját elmesélése alapján, kapálózva, halálfélelmével küzdve nagy nehezen tudott csak visszajutni a csónakig. (A legyek ura, Golding regénye jut eszembe, és az, hogy innentől mennyire másként fogom olvasni tenger-metaforikáit, s hogy a tenger és a szenvedés képzete nem csak az emberi könny sósságán keresztül működik a verseiben.)
  

IGAZÁBÓL AZÉRT a kertes ház még mindig olyan, mintha nyaralnánk. Olyasmi, mint szomódi lelkész barátom kúriáján szokott lenni, az az időtlen nyári semmittevés, egy kis olvasás, séták, kirándulások, nagy udvar, kukorica, gyümölcsök vásárlása házaktól, tej hordása stb. Amibe azért még beletartozik a széles tornác, ahol időnk nagy részét a hosszú asztalnál eltöltöttük, reggelitől vacsora utánig. Most, a nevünkön lévő kertes házzal éppen ez az ismerős érzés bujkál bennünk.
 

NYÁRI, MENETRENDSZERŰ PESTI LÁTOGATÁSUNKBA új programot illesztünk Villányi Lacival. Megejtjük a - részemről - régóta esedékes látogatást Rába Györgynél, akivel úgy beszélgetünk át három órát, hogy észre se vesszük. A lépcsőházban Laci nevetve mondja, mindig a csúcson kell abbahagyni. Deák Laci pedig már vár ránk a kiadóban, miatta jöttünk, már évek óta megy ez a program. (Mióta Laci felesége meghalt, s itt maradt egy kamasz fiúval barátunk, miközben egyszemélyben viszi a hátán az Orpheusz kiadót.) Telepakol könyvekkel, ismer, tudja melyekre vágytam. Tavaly meséltem neki, hogy a Ted Hughes-fordításkötetet megvettem (amit ő adott ki), azt mondta, hülye vagy? (Hát igen.) Ebéd a legendás Móri borozóban, ahol mintha megállt volna az idő, nem is tudni, hatvan- vagy hetven-valamennyit írunk. Laci nyilván ezért szereti, törzsvendég. Mire indulnánk haza, Laci telefont kap, menjen az Írószövetségbe, ki kell bogoznia valamilyen ügyet, visz hát bennünket is. Az ügy bonyolult, nehéz, kínos. Nem nagyon lehet beszélni róla, nyugtatjuk a szövetség kedves hölgymunkatársait, akik közben felköszöntik a Lacikat, úgy, hogy taxival érünk csak ki az esti vonathoz. Ilyen, ha a vidékiek fölruccannak New Yorkba.
 

KÉT HAJLÉKTALAN vonszol egy ágybetétet a rét szélén álló rejtett lugasba. Egy férfi és egy nő, látszólag. Egykedvűen, a vágy valószínűleg automatikus, minimális hőfokán. Szinte kedvetlenül, nulla erotikummal. Ahogy Krasznahorkai Laci írta le egy hasonló pár szeretkezését egy kocsmában. Furcsa, de erről a párról jut eszembe az a szép, filmbe nem illő jelenet, amikor a vitorlásról egy meztelen fiatal pár lassú szeretkezését láttam a vízibiciklin. Olyan szépek voltak, hogy egy filmben már giccs lett volna. Így csupán kortyoltam egyet a sörömből, fejemet hátrébb döntöttem, hadd hűsítse csak a kellemes alkonyi szél, és közben valamit motyogtam a lányomnak, rám figyeljen, ne nézzen hátra.
 

TECHNIKAI SZÜNET. Ez volt kiírva a kertvárosi kisposta ajtajára. Géppel. Majd tollal, hogy három órától három óra húsz-huszonötig, kb. 20 perc. Ez a kb. nemcsak a nyelvvel foglalkozó szakembereket zavarja meg. Én mindenesetre kitartóan ülök a lépcsőn, három óra múlt, négyig csak kinyitnak, s feladhatom a leveleimet. Fél négy körül nyílik az ajtó, fekete hajú, csinosnak mondható, fehér blúzos postás hölgy nyitja, feltűnően izzad. Figyelem, ettől zavarba jön. Ez után csak egy dologra tudok gondolni. S rá kell jönnöm, barátom, postáskisszonyokról írott versében, noha merészen erotikus dolgokat tulajdonított nekik, messze elmaradt a valóságtól. Na ja, a költészet...
 

KERESEM A KULCSOT, s mire beleilleszteném, megtalálom, egy hatalmas vaddarázs röppen ki a kulcslyukból. Ez alatt a fél óra alatt - amíg a postán voltam - beköltöztek. A kulcslyukba, vagy már az előszobába is?
 

ISTEN ADOTT SZÁMOMRA egy újabb sanszot, legyek híres. Elküldött a fordítótáborba felolvasni. Vagyis meghívatott Hites Sanyival és Kiss Noémivel. Nyilván azt szerette volna elérni, szívemből minden hiúság örökre múljék el. Nem kudarc és nem siker formájában. Egyszerűen megmutatta, ha nem állsz fejen, és nem tudod úgy felolvasni a művedet, nem tudsz elég érdekes lenni, vagy igazi macsó, nincs esélyed. Ha pl. nem hívnak Esterházy Péternek. És ezt - ők látják lelkem (Isten és Epé) - nem irigységből mondom. Program vagy egy programfüzetben. Még ha a Fő programozóéban is, látod, hogy nincs út, esély, kitörni ebből a mágikus körből. És látta Isten, hogy álltam a napon, izzadtam, és igyekeztem haza. Elegem volt a mások (értds: más szerzők) ügyeletes szidalmazásából. Csömört kaptam tőle, és talán fogadkoztam is, előre, hogy többet nem fogom, nem fogok kibeszélni másokat, felolvasásokon részt venni (nehéz lesz, már látom, egy csomó elvállalt dolog után). És talán arra lettem volna még kíváncsi, hogy szidnak engem a többiek a hátam mögött. Talán tanulhatnék belőle. A jó dolgokra figyelni, örülni. Miként a Keleti pályaudvar aluljárójában vett száz forintos Tolnai Ottó-könyvnek, a Világpornak. Apró isteni ajándék a meleg túlélésére a vonaton, a sör mellett. Dedikált példány, apró jelzetekkel. Érdekes összehasonlítani a saját, pillanatnyi véleményemmel. Csak csinálni a dolgunkat, írni tehát, valami egészen másból élni meg, kivonulni az irodalmi életből, csak irodalommal foglalkozni stb. Esténként kint ülni a kertben, olvasni vagy nem olvasni a pohár bor mellett (mert a sör kényszerpálya részemről), vizslafejjel a combon.

KEDVES NAPLÓM, ez a nap most mindenképpen az esőhöz kötődik. A záporhoz. Voltál már úgy, hogy azt hitted, sikerül, amit szeretnél, és a legutolsó pillanatban meghiúsult. Önnön hibádon kívül. Például, délelőtt tizenegykor derül ki, a foglaló átadása, az ügyvéd irodája előtt, hogy ezér’ meg azér’ (a hülyeség miatt) mégsem veszik meg lassan egy év óta eladandó lakásodat. Ha igen, tudod, milyen érzés, ha nem, nem érdemes magyarázni. Milyen érzés, ezután beleindulni két gyerekkel, feleséggel a vakvilágba, miközben mindezt még egy kiadós zápor is tetézi. Szarrá ázni, magyarán, a biciklin. Este, pszichoterápiás okokból lemenni a tópartra, kutyát fürdetni, és ismét szarrá ázni, de ott még a gyerekek is menthetetlenül. Szóval, mindennek a végén nem a kudarc marad meg élményként, hanem az eső. A zápor. (És nem tudja kiverni belőled azt a rossz ízt, embertársaid ismét becsaptak, mert nem az fáj legjobban, hogy nem veszik meg a lakásodat, miközben lealkudják az árat, de többet írnának a szerződésbe stb. Hanem a sumákolás. A képzelt vevő nem mondja meg, hogy mi van, hogy ne menj oda feleslegesen. És szerencse, hogy nem tudom akkor, lesz ilyen még. Naivitásom ilyenkor megvéd. Eső ellen persze nem.)
 

SZEXUÁLIS ÉLETÜNK A PADLÓN. Ha sokáig tart még ez a nyár, a hőség, a felajzás, ki tudja hova vezet mindez. Nappalok és éjszakák múlnak szinte egybefüggően el. Nem marad időnk egymásra, két gyerek, mi lenne, ha több is lenne, gondolom. Ugyanez. Majd öregkorunkban, ha marad még valami az eroszi töltetből. Nyár közepe van, s furcsa, de az őszt várom. És nemcsak a szexuális életünk megoldódása miatt, hanem a munkatempó normális visszanyerése miatt. Milyen lehet Afrikában élni?
 

KEDVES I., biztosan ismered ezt az érzést. Valami nagyon kell, hiányzik. Nem tudod pontosan mi, csak érzed. Nyugtalanságot, lüktetést, valamit. Ilyenkor csak a zene szokott segíteni (rajtam legalábbis). Ahogy Horváth Charlie mondja, cshak a zene vhaaan. De ilyenkor valami új kell. És elindulok, és keresek, keresem azt, ami megnyugtat, vagy épp nem. Ami felold, vagy elmélyíti bennem végleg ezt az érzést. És ha épp hónap vége van, nincs félretett vagy váratlan érkezett bónuszpénz valamelyik laptól, akkor csak a vágy kínoz, kotorászni a cédélemezek között. Szerencsés esetben turkálni a leárazott sávban. Előbb-utóbb úgyis venni kell valamit. Na, ez a pont volt az. Amikor a küldeményed megérkezett, benne G. Winston újabb, számomra ismeretlen lemezével. Szinte meg se kellett hallgatnom, tudtam, hogy baromi jó (lesz). A nyári melegre való tekintettel, írtad. Ugyanis az album címe DECEMBER. És azóta csak ezt hallgatom, lassan egy hete. Van, hogy végetelenítem, és azt mondom magamnak, örök élvezet. Miként a viccben az elefánt az egérkének, miután ormányát a fenekéhez illesztette. (Majd legközelebbi levelemben mesélem el, ha nem ismered, ezt az uroboroszi tréfát.) Hát kedves István, köszönöm rám való hangoltságod. Ilyenkor ez sokat segít. Ebben a melegben megzakkan néha az ember. Hallgatom egy kicsit a jégcsapok csöpögését és a hó hullásának ritmusát a zongorán. Tapicskolok egy kicsit a latyakban.
 

TALÁLUNK AZ ERDŐ SZÉLÉN 3 db kismacskát. Illetve ők találnak ránk, Csárli jelenléte ellenére jönnek elő rejtekhelyükről. Egyből látszik, kirakták őket, valaki a "humánusabb" megoldást vállalta (vödör víz vagy kapanyél helyett). Azonnal felmerül, haza kell vinnünk őket. Persze, mondom a lányomnak, meg se várva, hogy kimondja, de hova rakjuk őket, ott vannak az öreg macskák, Csárli, miféle állandó kavalkád fog ebből születni. Köztes megoldásként - nehéz döntésként, mivel a macskák gyönyörűek - hordjuk ki nekik napi háromszor a macskakaját az erdőszélre. Hangunkra vidáman bújnak elő, mert esős "évszak" van, és a fákon tanyáznak. Illetve egy már elő se jön, a legszebb, a vörös-tarka, hiába keressük fél óráig az erdőben Csárlival, nyilván elvitte valaki. Egyet még mi is elvittünk volna, de világos volt, csak együtt lehet... Közben kétségbeesett telefonálgatások, nem kell-e valakinek kismacska, kismacskák. Nem kell. Aztán mégis elkelnek. Egy autós párnak nagyon megtetszik a mutatványunk, ahogy a zuhogó esőben etetjük a kismacskákat egy fa alatt, elviszik őket. Mindannyiunk szerencséjére.
 

SZOMÓDI LELKÉSZ BARÁTOM esküvője, lagzija. Olyan esemény és élmény, amilyet már lehet, hogy soha többet nem fogok átélni, tapasztalni. Igazi, falusi, hagyományokon alapuló lakodalom. Leánykérés, esketés barátom saját templomában (ötszáz ülőhelyes, és még a templomudvaron is szorongtunk). Utána szeretetvendégség a parókia hatalmas udvarán, fúvószenekar, cigányzene, falusi süteményköltemények (amilyet itt lehet utoljára látni-enni, az idős falusi nénikékkel ezek a receptek, ez a tudás is örökre el fog tűnni), szomódi és miklósi borok. Fényképeszkedés az ifjú párral. Hosszú sorokban az ajándékok átadása. Este lagzi, ahogy kell, olyan minden. Szívom be az élményt, tudom, ez a 21. században nem lesz többé, ilyen lakodalmak. A vőfély profi, hajnalig szórakoztatja a közönséget. Játékok, tánc, ételek bevezetése, mennyasszonyrablás és -kiváltás csókos pálinkapróbával. Az udvaron, sátorban falusi asszonyok főzik a szakadatlanul tálalt fogásokat. Akár egy remek Krúdy-novellában. És csodálkozom, minden fogásból bőségesen eszem, még az éjjel két órakor tálalt óriási fasírtgombócokból is, kenyérrel és uborkával. Közben beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Utoljára gyerekkoromban voltam hasonló lagziban, a szlovákiai Gután, nagyanyámék rokonainál, ahol három napig tartott a csoda. Mert se előtte, se azóta nem láttam ilyet. (Nem hogy résztvevője lettem volna.)
 

HÚGOM BARÁTJÁNAK édesanyja hónapok óta haldoklik, fiatal (ötvenes), életerős nő. Amikor egy ízben, mikor az orvosok már lemondtak róla, felébred a kómából, húgomék épp itt ülnek nálunk, hirtelen nem is tudják, örüljenek-e vagy sem. Nem lehet tudni, ilyenkor mi a jobb. Mikor vagy elég bölcs. (Nem lehetsz persze, ilyen esetekben.) Őszinte tanácstalanság a döbbenettől merev arcokon. Aztán még néhány hét. Temetés a síkvölgyi temetőben (az élet mérlege két nap alatt kiegyenlítődött, egy esküvő + egy temetés - egál), rosszul is leszek egyből (egy ottani, korábbi temetés emlékétől), mintha csak a saját hozzátartozómat temetnék. Pedig csak Gábor miatt megyek el, tudom, hogy ilyenkor ez sokat számít (hiába mondja, hogy ne menjek). Az eső reménytelenül zuhog, mintha békétlenségét jelezné az Isten. Nincsenek rendben a dolgok, Gábor a jelentős hagyatékból semmit sem örökölt (szinte semmit, hiszen egy komódot azért kapott - meg az édesanyja fényképeit), viszont a temetést fizethette. Szomorú az idő, tapicskolunk a sáros fűben, valahogy mégis azt érzem, mindenkinek jobb így. Bizonyos dolgokat persze még meg kell szoknia Gábornak is. Nehéz felnőtté válni, s ezt - most - már ő is megérti valamennyire. De még sok idő kell az elfogadáshoz. Pl. megcsörren a mobilja, és a temetés napján azt írja ki a gép, hogy az anyukája hívja. Misztika helyett azonban a magyarázat túlzottan racionális, felveszi, beleszól, és kiderül, édesanyja élettársának új barátnője (ezek szerint ő is örökölt valamit) hívja valamilyen ügyes-bajos, aktuális, temetés környéki ügyben.
 

EGY FECSKE NEM CSINÁL NYARAT. Ezt akár egy Karafiát Orsolya-versből is tudhatnánk, de mi ezt éppen közvetlen élményből tapasztaljuk meg. A napok óta tartó esőzés le- vagy elsodort egy fiókát a szüleitől, a bolt előtt, lányom a kezében hozta haza. Mit csináljunk vele? Hát... Dobozból, rongyokból fészket csinálunk neki a spejzban, és nekilátunk, jó szülő módjára, eleség után nézni. A lakásban akad némi légy, szúnyog, de nem kell. A zuhogó esőben kimegyek a rétre gilisztát, kukacot szerezni. (Mit meg nem tesz egy apa a fiókájáért!) A friss giliszta tekergőzik a csőrén, vonaglik, táncol előtte, semmi. Másnap egyfolytában hívom ornitológus ismerősömet, mit csináljunk, hogyan etessük. Nem érem el. De kisüt a nap, lányom kinyitja a hátsó ajtót, elmegy valamiért a konyhába, mire visszamegy, a kisfecske kirepült. Szóval megcsinálta, mondom magamban. Megcsinálta a nyarat, visszahozta a napsütést, és elrepült. Megszabadított bennünket egy felesleges gondól.
 

A NYÁR LEGTELJESEBB NAPJA bakonyszűcsi (eposzköltő) barátom meglátogatása volt. Az utazás három órája oda (vissza négy) a vicinálison éppúgy hozzá tartozik a teljességhez, mint a hajnali ötkilométeres sétánk Szűcsről Franciavágásra a poros mezőgazdasági úton, a földek mellett. Fürdés a halastóban, ebéd után, majd az alkonyattól, no nem pirkadatig, addig a szúnyogok nem hagytak minket, csupán a szuroksötét, csillagokkal teli éjszakáig való ücsörgés Imre arborétumszerű kertjének közepén, az aranyhalas medence szélén. Egy unikumosüveg őrzi a közös este emlékét a "tó" mélyén. 
 

ÖREG MACSKÁNK LELOPJA a rántott patiszont az asztalon hagyott dobozból (apám felesége hozta az imént), de még az asztalon szétharapja, és méla undorral, gondolom én, otthagyja az asztalon (az árulkodó nyomot). Öregkorára az állatot is ennyire cserbenhagyják érzékszervei, merengek el, vagy csupán a megcsontosodott ösztön, vagy a jó pavlovi reflex hajtja, ha panír, akkor rántott hús. És valamiért Faludy György jut eszembe, cserbenhagyták az ösztönei, vén, fiúkat kedvelő kandúr létére kedvet kapott a friss nőstényhúsra. Öregkorunkra mind meghülyülünk? Vagy csak kicsit? Vagy nem is lesz öregkorunk? 
 

AUGUSZTUS 22. A fiam, tíz hónappal és néhány nappal földi élete megkezdése után megindult (miként San Gennaro vére az ereklyetartóban, évente kétszer), és néhány határozottnak mondható lépést tett a világ felé. És ugyanezen a napon egy ennél is radikálisabb civilizációs ugrást tett 21. századi, rohamosan gyorsuló világunkban, kimondta az első szót. Nem az általam várt, és megjövendölt "apa", "anna", "csárli" vagy "cica" szót, hanem egészen kommersz módon azt, hogy "baba". (Kicsit hosszabban ugyan, nem tudva elvágni az első szó fonalát, valahogy így: bababababa.) Lehet, persze, hogy anyukája gondos tanítása által, ám a második szó (még mindig ugyanezen a napon), határozott egyéniségről és önálló választásról tesz tanúbizonyságot, "lámpa". (Némileg öblösen ejtve, teljes odaadással és arccal fordulva a szó által megtestesített tárgy felé.) Korábbi érdeklődését a lámpák iránt már eddig is figyelmeztető jelnek véltem, leendő foglalkozását illetően, vagyis, hogy vagy villanyszerelő lesz, vagy teológus. Lévén, mindkettő a fény működésének mechanizmusával foglalkozik.
 

FELESÉGEM JAVASOLTA, hogy minden hónapban nálunk kellene tartani a szerkesztőségi ülést. Ugyanis a kertet úgy rendbe vágtam, amilyennek mindig is lennie kéne, és így talán folyamatosan, nem csupán kampányszerűen végeznénk el azt a kerti munkát, amely komoly idő- és fizikai erőbefektetést is igényel. Ennek következményei azonban cseppet sem kívánatosak, noha a kert tényleg olyan, amilyennek látni szeretnénk, de a tenyeremen két vízhólyag, a hüvelykujjam belső felén lévő égési sebhez hasonlatos horzsolás, derékfájásom, egyebek, jelzik, hogy ez nem fog menni. Nem mintha gyerekkoromban nem kapáltam, ástam volna eleget, de inkább maradok a fűnyírás és az öntözés-locsolás polgáriasabb örömeinél. Ha jól számolom, a tíz év alatt először van nálunk a nyári, családtagokkal kibővített szerkesztőségi ülés. Minden tíz évben azért ki fogom bírni ezeket az apró sérüléseket. Arról nem is beszélve, hogy szerkesztőtársaim nem is vették észre, legalábbis nem hozták szóba, az általam a kertbe fektetett munka eredményeit. (Ilyenkor persze elég, ha én tudom. No meg a feleségem.)
 

BARÁTOM KUTYÁJA itt hagyta őt. Néhány hete jelezte, hogy tizenötödik évében lévő gyönyörű dalmatája haldoklik. Ilyenkor az ember hallgat, annak kell beszélnie, akinek a vállán ekkora teher van, az egyetlen gyógyír (pillanatnyilag), ha beszélhet, azáltal számára is deklarálódik a "dolog". Itt fogják hagyni. Csak a kutyás ember tudja, milyen ez. Nem lehet emberi kapcsolatokhoz hasonlítani, ha nem is merem leírni, hogy mélyebb, de mindenképpen ősibb. Egy ember mindig több szálon kötődik a világhoz, lényét, énjét viszonyrendszerei határozzák meg. A kutyát egyetlen egy lény, a gazdája, vagyis élettársa és legjobb barátja. Akit feltétel nélkül elfogad, és imád, legyen bár a gazda érzelmileg bármilyen labilis is. Neki mindegy. 100%-os az elfogadása. A második telefonnál talán annyit tudtam kinyögni, osztozom a gyászában. És másnap elküldtem neki Paul Auster könyvét, a saját példányomat.