A 2002-es év egyik nagy meglepetése volt számomra, hogy egyik jeles vajdasági szerzőnek az életműve szempontjából fontos könyve összesen száz példányban került ki a nyomdából. Gulyás József Volt idő (Kötetből kimaradt és más versek, 1956 - 1980) című kötete a kötelező-, a recenziós- és tiszteletpéldányok mellett jó, ha 50 érdeklődő olvasóhoz eljuthat. Ennyit ér egy vajdasági magyar költő életművének negyed százados szelete, az életmű alakulásának nagyszerű szemléltetése. Ötven példányt, vagy akár százat. Meglehet, hogy a példányszám nem a várt olvasói érdeklődést tükrözi, mert ha igen, akkor már régen annyi a vajdasági magyar szónak és a vajdasági magyarságnak, hanem ennyire futotta a pénz. Amíg nem készül mérvadó olvasásszociológiai felmérés, nem tudhatjuk, milyen értelme, hatása van az itteni könyvkiadásnak. A százpéldányos megjelentetés ugyanis nem szolgálhat közösségi célt és nem elégíthet ki közösségi igényt.
     Borongásomra mintegy válaszként került elém Danyi Zoltán Szívások című, első kötete, amelynek példányszáma 1800. Ez már igen, mondatja velem a remény, hogy száznál azért több olvasója van a vajdasági irodalomnak. Ennek a kis könyvecskének bizonyára, hiszen a Képes Ifjúság mellékleteként látott napvilágot, egy olyan lap olvasói vehették kézbe, amely példányszámának zöme előfizetők között kel el, vagyis nem a piac kénye szabja meg olvasótáborát. Danyi Zoltán kötetével indította útjára a zEtna webmagazin és elektronikus olvasóterem a Vulkáni Helikon elnevezésű sorozatát, amely a Képes Ifjúság mellékleteként mindig akkora példányszámra számíthat, amekkora éppen a lap olvasótábora, s ez a vajdasági magyar könyvek példányszámához viszonyítva igen jelentős. Nem mindegy, hogy egy könyv háromszáz vagy ötszáz példányban jelenik meg, és aztán ott porosodik a kiadó raktárának polcain, vagy ezernyolcszázban, és ennek a példányszámnak a túlnyomó többségét a kezébe is veszi az, aki előfizetőként a lapot is megvásárolja. Eleve nagyobb így a potenciális olvasótábor lélekszáma.
     Apropó: webmagazin. Néhány hete jelentette ki egyik idősebb írótársam, hogy jó ez, ami az internetes irodalmi portálokon történik, jó játék, de nem irodalom. Szerettem volna, ha tulajdonképpen arra gondol, hogy számára az nem irodalom, ami nem könyv, tehát nem kézzelfogható, de a barátom nem erre gondolt, hanem arra, hogy az irodalmi honlapokra készült írások fajsúlyilag nem mérhetők az irodalom, de még az irodalmiasság mércéjével sem. Részben igazat kell adnom neki: a szövegeknek semmiképpen se használ a születésükkel azonos idejű közzétételi lehetőség, pongyola, szószátyár, vulgáris írások is felkerülnek az olvasótermek anyagába, de nem ez a mérvadó, és korántsem ez az általános. Az, hogy valaki nem különbözteti meg az alanyi és a tárgyas ragozást, jelentheti a nyelvtani ismeretek hiányát, de ugyanakkor jelentheti e grammatikai szabály tagadását, és lehet egy póz kinyilvánítása is. Relativizálódó környezetünkben az esztétikai normák is viszonylagossá válnak. Egyfelől köldöknéző iskolák igyekeznek tudományt kreálni műelemzési vagy műértelmezési nézeteikből és módszereikből, másfelől annak az alapkérdésnek a megválaszolása is várat magára, hogy egyáltalán mi a vers. Manapság már minden szerkesztőség mást tart versnek, sőt legutóbbi írótábori tapasztalatom szerint maguk a költők is azt a naiv (amerikai középiskolás) definíciót vélik érvényesnek, hogy a vers olyan írásmű, amelynek sorai nem érnek ki a lapszélig (amin irodalomtudományi ismereteink biztonságában magunk is jókat derültünk vagy húsz évvel ezelőtt). Ami tegnap még megmosolygott különcködésnek tűnt, mára már normává vált. Ebben ugyan lehet, hogy ludas az internet is, de inkább ízlésváltozásról van szó, amit amerikai példán illusztrálva, a minimalista szerzőkről szólva így magyaráz Abádi Nagy Zoltán: "Nem csoda, hogy hatottak, hiszen a privát, intim szféra kis tragédiáiba dermedt miniatűr aktivitásába (interakcióiba) ragadt ember, a hétköznapi valóság banalitása fölé emelkedni programatikusan nem hajlandó, redukált világú-eszközű-stílusú próza (mert dióhéjban ez a mai amerikai minimalista emberábrázolás és próza lényege) merőben új jelenség volt a barokkosan bonyolult posztmodern metafizikai iróniák, az autonóm fantázia, az önvezérlésű posztmodern szövegvilágúság után."
     Danyi Zoltán mindenek előtt alapos felkészültségű kritikus, egyéni hangú költő, s immár kötetéből tapasztalhatjuk, prózavilága is sajátos, egyéni, személyes megszólalásra hangolt. A kötetbe foglalt írások először a világhálón voltak olvashatók. A prózában a szerző mindig sebezhetőbb, mint a lírában (Láng Zsolt), és ezeket a kötetbe gyűjtött szövegeket is bizonyára éri majd bírálat, legelőbb talán a Szappanregény címűt a szétzilált szálai miatt, ugyanakkor egy másik értékrend felől szemlélve ugyanez az elvarratlanság erénynek mutatkozik. Mert milyen lehet a novella egy olyan értékrendben, vagy mondjuk inkább trendben - mint például a kilencvenes évek magyar prózájában -, amelyben a regény is töredékregény vagy novellaregény? Csakis ironikus kaland lehet, a realitás szimulációja, vagy ahogy Háy János írta: "A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő". Mintha Danyi Zoltán is ugyanezt vallaná, szövegeit az irónia köré építi fel. Ironikus a realitással és a metafizikai mélységgel szemben egyaránt, amikor ezt írja: "Nálunk kétszer van karácsony, kétszer van újév. Meghalni is kétszer fogunk." Ironikus a műfajával szemben ("fikció és valóság kígyaja olykor hűvös nyirkossággal megérinti egymást"), az irodalommal szemben ("Olvasok, abszolút mai regényeket. Őrzöm az égboltot, ránk ne essen. Ránk ne szédüljön teljes lendülettel."), az olvasóval, amikor hősét a Széfer Jecirah utca 4. szám alá költözteti, a márkás zenecuccokat így sorolja fel: "Marantz, Technics, Cunnilingus", a napi sajtót pedig imigyen: "Narancs, Newsweek, Kuractebi", a szövegeit esetleg továbbíró kritikussal vagy olvasóval ("bogarak közt embernek lenni nem valami nagy mulatság, még jó, hogy nem külön mondatba írtam, így nem lehet idézni majd, remélem") s nem utolsó sorban önmagával, amikor szövege és könyve végefelé a "parttalan baromság" végéről ír. Persze az irónia önmagában még nem szövegteremtő alakzat, jó beszélőke kell ahhoz, ami a legbanálisabb valóságszimulációt is lényeges történetként képes tálalni, és ezzel a prózaírói adottsággal Danyi Zoltán rendelkezik, alkotói kibontakozását pedig kétségtelenül segíti a továbbiakban a Vulkáni Helikon sorozatban való megjelenés. Bízom benne, akárcsak a zEtna és a Képes Ifjúság vállalkozásában, hogy a fiatal szerzőknek ne csak a képernyőn és a folyóirat lapjain, hanem könyvben is megjelenési teret adjanak.
     Szerintem még nem dőlt el, hogy végül Danyi Zoltánban a szépíró vagy a kritikus kerekedik-e felül,ám az esélyt mindkét irányban megteremtette, a továbbiakban csak attól függ minden, hogy hogyan beszél olvasójához. (zEtna - Képes Ifjúság, Újvidék, 2002)