Régóta mondogatom Balázsnak, hogy majd megírom az órát. Azt a nagy faliórát, aminek a hangja mindig behallatszik a szobájából a telefonba, amikor beszélgetünk. Vagy inkább, amikor: hallgatunk. Amikor a vonal finom egyenletes zúgásán keresztül halkan, de tisztán kivehetően hallatszik az óra járása, s a félórákban, órákban az ütése is. Mindig irigyeltem ezt az óraütést. Nem, nem a rám maradt, apám halála óta álló, felhúzatlan (elromlott) falióra miatt, ami úgy nyeli itt magába az elhasznált időt, mint a port. Az ütés mindig a csendet, a Balázzsal szemben lévő ház egyik lakásának óraütésekkel tagolt csendjét juttatta eszembe, ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. Általános iskolás koromban itt vigyázott rám napközben egy idős ügyvéd idősödő lánya. A régi gangos házban le voltak osztva a szerepek: a szomszédban a Kisember és örökké veszekedő, termetes felesége; a másik szomszéd, a leválasztott (?) lakásban élő villamoskalauz főzelékszagú, kedves családja; és kívül, az udvarban (ahol reggelenként a háziasszonyok még porolták a szőnyegeket), a másik ház falához ragasztott kis épületben élő házmesterné, aki éppen akkor lesett meg, amikor elkövettem az egyik disznóságom.

Mindez nemcsak azért lehet a számomra fontos, mert ezt a házat az utóbbi hónapokban lebontották (a helyén mélygarázs, meg irodaház épül, "Bartók ház" lesz a neve), hanem azért is, mert mintha ebben a házban, jobban mondva mintha a régi házba való "áthallgatás" közben olvasgatnám újra Györe Balázs legújabb könyvét: 1982-ben megjelent első kötetének bővített kiadását. És mintha a régi beszélgetést folytatnám még akkor is, ha már csak valami egészen más idő órájának az ütését hallom, amikor telefonozunk; az új ház mindig is olyan lesz számomra, mint egy odvas, begyógyulhatatlan seb. "A fal megroggyan. / A tej kiloccsan. / A ház őrzői megremegnek." - írja egy Levél-versében Györe, s mi mással felelhetnék rá, mint az East Coker zenéjével: "Kezdetemben a vég. Egymást követve / Házak épülnek, hullnak, szétesnek magasodnak, / Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, / Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út." Majd felépülnek a falak, s a háznak új őrzői lesznek. (A ház felett, a Gellért hegyi bunker-szerű, védett lakónegyed előtt jegyezte meg séta közben a szerző: "Ezek magukat zárták be ide.") Majd újra elkezdődik az idő. "Az idő / összetört szikla." - írta Györe ebben az első kötetben, amit mégiscsak úgy tudnék a magam számára lefordítani, hogy az idő: begyógyulatlan seb. Kezdet?

Vannak versek, amelyek felsebzik: életre szólóan szólítják meg az embert. Van olyan is, ami feladatot, sőt hivatást ad. Amikor valaki felismeri, hogy mit kell tennie. Számomra ilyen volt Györének a "régi" Mozgó Világ egyik számában megjelent verse (Kő hull: arc), jóllehet sokáig csak ezt az egyetlen írást ismertem tőle. Szinte azonnal - s úgy vélem tévedhetetlenül - arra gondoltam, hogy valamiféle "utolsó" verset olvasok. Olyat, amilyet mindig is szerettem volna írni; ami után nincs több vers, nincs többé írás, csak a fehér papírlap tökéletessége, csak a hallgatás egyszerű és felséges nyugalma: "Lebontom arcomat: én?"
 

Azután 1982-ben megjelent a kötet, s még a számomra rettenetesen ízléstelen borítót is megtartottam a hátoldal szövege miatt: "Budára költöztünk, és végérvényesen elszakadtam barátaimtól és szerelmeimtől, elvesztettem azt a tökéletes biztonságot, melyet egyik délután a hóesésben éreztem." Én soha nem költöztem el Budáról, nem tudtam változtatni az életemen, pedig ugyancsak megpróbáltam. Számomra Budához kötődik minden. Mindaz, amit már régóta szeretnék elhagyni, megváltoztatni. Mikor éreztem itt magam biztonságban? Talán 56-ban, az elsötétített házmesterlakásban, összebújva a többi gyerekkel. Azóta sokfelé eljutottam, mégsem tudtam megérkezni sehová. "Az első emléket keresem. Mert a kő és csönd: egy és ugyanaz most." Most utazhatok hiába, mint a folyamatosan fogyatkozó (=elfogyó, de a vége előtt mégiscsak megtorpanó) szakaszokból álló Az egyetlen vers felé: "(103) Változások. / Középpont: mozdulatlan. Figyel. / Akár a kő. Sehonnan sem érkezett." Hol a középpont? Valóban mozdulatlan? Miért úgy figyel, mint a kő? Valóban nem érkezik sehonnan? Akkor nem jut el sehová sem? "Akárhová. Középpont akárhová lépsz..." - írtam pár évvel később, a Helyén kötetben.

1982 elején még nem tudom, hogy a következő évben megszületik a lányom. A Szkénében beszakadt, üres felületeket vetítek egymással szembe, hogy kioltsák egymást. Hogy végre sötét legyen. "Lebontom arcomat:", "Benyitok egy arcba:", "Arcom köveit bontom.": három versszak, három kezdősor. Három bejárat, három különböző szobába. És továbbvezetnek ezek a szobák? "Lépcsők az évek: lefele jutok." "Minden lépés: gyűlő hamu." Meddig jutok el? Magamig? "Néha egy lény önmagát eléri" - idézi Oravecz a hetvenes évek végén Czóbel Minkát, azt hiszem a Növénytakaró-ban. Az egyik szoba engem egyenesen a szemben álló, most már csak képzeletemben létező ház kapujához vezet. Elmegyek az öreg szűcs kirakata előtt, átvágok a poros udvaron. Az első emeleten becsöngetek. Ételszag, a konyhában már vár az ebéd. "A házon ajtót-ablakot nyitnak, / mert belül üresség rejlik: / a ház ezért használható." - írja a Tao. Hallom az óra ütését, próbálok benyitni, próbálom lebontani az arcom köveit. "Széthull: én? / Arcot nyitunk: kő?" Már csak egy lépés, egy távoli, szinte megtehetetlen lépés. "Kapuig jut a lelkem. Imába vedd!" És az ima? "Tanítsd meg kifeszíteni az eget, / és én elnémulok, és én nem leszek! / Hisz egyetlen ostorszavadra / sziklába fúródnak a gyökerek." (Madách Irodalmi Társaság, Bp. 2002)