Jellegtelen, pasztellszínű papírkötésben jelent meg a ’90-es évek szlovákiai magyar értekező prózájának egyik legjelentősebb teljesítménye, N. Tóth Anikó - nevezzük egyelőre így - tanulmánykötete, melyről - habent sua fata libelli Čechoslovenici Hungarici - tudomásunk szerint eddig két írás született, egy hírlapi ismertetés és Benyovszky Krisztián érzékeny elemzése a Kalligram 2000/3 számában. Pedig a szlovákiai magyar értekező próza - melynek az utóbbi két-három évben örvendetes és rég nem látott fellendülése tapasztalható, de ez egy külön értekezés tárgya lehetne - sosem volt olyan gazdag "remekművekben", hogy megengedhesse azt, hogy szó nélkül hagy egy ennyire "erős" kötetet, melyre már műfajánál fogva is érdemes odafigyelni. Hiszen szerzője nem elsősorban - e sorok írója a kötet nehezen meghatározható műfaja miatt bajban van a szerzői funkció megfelelő megnevezésével - ítészként (?), kritikusként (?), tanulmányíróként (?), esszéistaként (?) mutatkozott be. Az Iródia-csoport (?)/nemzedék (?) körül a ’80-as évek második felében megjelenő szerzőt elsősorban novellák írójaként ismerhettük meg, melyeket azonban soha nem jelentetett meg önálló kötetben. Közreadott viszont két mesekönyvet, a Tamarinduszt és az Alacindruskát, melyek közül különösen ez utóbbi mind a gyermekolvasók, mind a szakma körében nagy sikert aratott, jelenleg pedig (gyermek)színdarabokat tartalmazó kötetén dolgozik. Tehát ez a könyv afféle kitérőnek fogható fel, ahogy a címe is mutatja: Kísérlet megszólalásra és elnémulásra. Az alcím pedig ekként igazít el: Olvasói kalandok a 20. század magyar prózájában. Ennek talán csak a második fele tételezhető relevánsként, az olvasói kaland legalább annyira homályos, mint a kísérlet, bár ez utóbbi kifejezés kapcsán szinte közhelyszerűen kínálkozik a megoldás, hogy - némi Montaigne-i intencionálásra - esszéket várjunk a kötettől. Ezt a gondolatot támogatni látszik a kaland szó is. A 20. század egy fontos, ráadásul frankofón orientáltságú esszéistája, Gyergyai Albert így zárja egyik esszéről szóló esszéjét: "Az esszé: kaland, a lélek kalandja..." S noha posztmodern (utáni) korunkban a műfaj meghatározhatósága a "szöveg" univerzalizáló kategóriája miatt (is) egyre inkább problematikussá válik, az olvasót óhatatlanul foglalkoztatja ezeknek a nem egyszer szépirodalomba áttűnő írásoknak a műfajisága, annál is inkább, mert pontos (?) műfaji meghatározást a kötetben mindössze egyszer ad a szerző (de akkor is él némi elbizonytalanítással): a Radnóti naplója című írás utolsó bekezdésében ez áll: "De legyen ez egy nagyobb terjedelmű és mélységű dolgozat tárgya." Ebben a mondatban a dolgozat szó a bekezdés globális kohéziójából adódóan az előtte álló szövegre vonatkoztatható. A többi írás esetében ilyen "műfaji" megjelölésekkel találkozhatunk: közelítés, novellaértelmezés, cédulák, kísérlet; ill. a nemesen egyszerű, egészen az antik irodalomra visszavezethető. "De..." formulával: Gulácsy Lajos írásairól, Gion Nándor öt regényéről; esetenként a szerző neve áll birtokos szerkezetben az elemzett műfajjal (Szép Ernő és Tóth Árpád kisprózája, Grendel Lajos novellái), vagy egyszerűen "bibliográfiai adatként" szerepel szerző és műve. Ahogy N. Tóth Anikó maga is "sajátos Gulácsy-műfajoknak" nevezi a varázslatot, az emlékezést, az impressziót, az álmot, úgy a fentebb említett műfajokat - közelítés, cédulák, kísérlet - is sajátos N. Tóth-műfajoknak nevezhetjük. Ezen a vonalon tehát nem bizonyosan jutunk közelebb a szövegekhez, így fogadjuk el a cím és az alcím által erősen intencionált esszét mint műfajt.
      Bár az esszé műfajként való elfogadása óhatatlanul a "Ki szerint?" kérdését implikálja, hisz erre a műfajra nézvést koránt sincs konszenzus, Montaigne-től Emersonon át Lukácsig mindenütt "csak" "esszéisztikus" meghatározásokkal találkozhatunk. Az Európa Kiadó gondozásában megjelent esszésorozat - melyben a francia, az angol, a német és a latin-amerikai, "klasszikusnak" mondott szerzők esszéi jelentek meg, persze némi politikai korlátozással - elő- és utószavai sem vállalják a terminológiai tisztázást. A közelmúltban az Alföld adta közre a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozását, melynek témája az esszé volt, ezt megelőzően pedig a Jelenkor foglalkozott vele tematikus összeállításban. S bár a megjelent referátumok szak-szerűségéhez nem férhet kétség, általános-bevezető részében szinte valamennyi írás hangsúlyozta az esszé meghatározásának nehézségeit. Nézzük, a tudományt alkalmazni hivatott tankönyv miként igazítja útba az érdeklődőt: "Az esszé műfaja közismerten nehezen definiálható. Valószínűleg nyugodt szívvel (Kiemelés - K. L.) állíthatjuk, hogy annyiféle esszé létezik, ahány esszéíró." A műfajt meghatározói általában negatív irányból közelítik meg, mert lényegesen könnyebb megmondani azt, hogy mi nem esszé... Pozitív irányú, érvényesnek tűnő meghatározás pl. a svájci Ludwig Rohneré, aki azt állítja: "Az esszé önálló irodalmi műfajcsoport. Olyan rövidebb, zárt, viszonylag lazán komponált, szemlélődő prózai írás, amely esztétikailag igényes formában egyetlen, összemérhetetlen tárgyát többnyire kritikus értelmezéssel több oldalról közelíti meg, legszívesebben szintetikusan, képzettársítólag, szemléletesen jár el, a fiktív olvasót szellemi beszélgetésbe vonja, virtuóz módon szórakoztatja, és műveltségét, kombinatorikus gondolkozását és képzeletét élményszerűen mozgásba hozza." Ebben az értelemben tehát N. Tóth Anikó írásai esszéként/esszévé olvasódhatnak. S bár a (kritikai) esszé és a szépprózai szöveg nyelvi regisztere közötti átjárhatóság kérdésének fejtegetését nem szeretnénk hanyagolni, előtte azonban vegyük szemügyre, kik is kerültek be ebbe a "lírai olvasónaplóba".
     A kötet a 20. századi magyar prózájából válogat: Cholnoky Viktor, Gulácsy Lajos, Tóth Árpád, Szép Ernő, Hevesi András, Cs. Szabó László, Radnóti Miklós, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Grendel Lajos, Gion Nándor, Bodor Ádám és Darvasi László szövegeit teszi elemzése tárgyává, kinek csak egy novelláját, kinek a naplóját, kinek egy-egy kötetét, kinek pedig többet: Grendelnek hármat, Gion Nándornak és Mándynak ötöt. Az írások a kötetet megelőzően már megjelentek az Irodalmi Szemle és a Kalligram hasábjain, de az az első pillanatban nyilvánvalónak tetszik, hogy ezen írások kötetbe gyűjtésével/szerkesztésével lényegesen több jött létre, mint egyszerű gyűjteményes kötet: N. Tóth Anikó 20. századi magán-irodalomtörténete képződik meg lapjain. Bár nem tudjuk - és nem is érdekel bennünket - milyen mértékben volt ez a szerzői és/vagy szerkesztői szándék, tény, hogy a felsorolt szerzők művei kronológiai sorrendben követik egymást. Tehát a szövegek jelölnek egy bizonyos fajta hozzáállást a 20. század magyar prózairodalmához, beszédes választásukkal (még inkább beszédes nem-választásukkal), talán nem túlzás azt állítani, egy bizonyos, korlátozott érvényű kánont jelölnek ki. Végigtekintve ezen a sok szempontból heterogén névsoron a szerző- és műközpontúság érdekes együttállását figyelhetjük meg. N. Tóth Anikó magán-irodalomtörténete szerzőközpontú, mert e tizennégy szerző(i magatartás) mentén fejti ki véleményét a 20. századi magyar prózairodalom( alakulásá)ról. Ennek feltétlen jelentőséget kell tulajdonítanunk. A szerzők között vannak olyan erősen kanonikus pozíciót elfoglalók, mint Mészöly, Ottlik, Grendel vagy Bodor Ádám, akikről napjainkban monográfiák íródnak, s a két utóbbi szinte folyamatosan jelen van az irodalmi életben. Tóth Árpád, aki "a nagyok arcképcsarnokának tagja, valamivel szelídebb megvilágításban; irodalomkönyvek szerény terjedelemben tárgyalt anyaga. Elsősorban költő, de versei mögött nem sokkal maradnak el kritikái, esszéi, tárcái"; vagy Szép Ernő, aki "korának népszerű írója. Színművei, költeményei, sanzonjai, regényei révén ismert". Aztán itt vannak azok, akik (most éppen úgy tűnik) a pálya szélére szorultak, hébe-hóba foglalkoznak velük, esetleg régebben kismonográfiát is kaptak, de jelenleg nem pregnáns részei az irodalomról való beszédnek, mint Cholnoky, Gulácsy, Hevesi, Cs. Szabó, Mándy. Kétségtelen, N. Tóth Anikó betartja azt a Bloom által is idézett maximát, mely szerint "a rossz könyvek recenzálása rosszat tesz az ember jellemének", s noha az értékelés koronként változó, mégis igyekszik olyan műveket kiválasztani, melyek érvényes esztétikai választ produkál(hat)nak e befogadást előtérbe helyező, feminin horizont felől érkező kérdésekre. Ilyeténképpen N. Tóth Anikó magán-irodalomtörténete műközpontú.
     S noha utalhatnék az empirikus szerző személyének talán túlzott jelenlétére, s tény, hogy az írónő olykor szinte pozitivista módon von le következtetéseket szöveg és szerzői életrajz együttállása nyomán, azonban szerencsés módon ez a szólam esszéinek lényegesen kisebb részét teszi ki, s többségben vannak az érzékeny, aprólékos szövegvizsgálatok, melyeket (szerencsére?) nem lehet egy kurrens elméleti iskolához kötni. Ha mégis meg kéne nevezni egy elméleti irányzathoz kapcsolódó módszert, akkor az "új kritika" szoros olvasását említhetnénk; műfelfogása pedig a strukturalizmussal rokon, az irodalmi művet konstrukcióként, szerkezetként fogja fel - olykor az építészet metaforáival élve -, a jelentést szöveginherens tulajdonságként tételezi, s a szöveget kisebb szerveződési szintjeire lebontva vizsgálja. Leggyakrabban alkalmazott eljárása a téma- és motívumtörténeti elemzés, igyekezete a szerinte ívek mentén megképződő novella- és regénystruktúra "motívumrácsának", "motívumhálójának" feltárására irányul. Egy ilyesfajta motívumháló az ő kötetét is átszövi. Így a továbbiakban ennek felfejtésével próbálkozunk bemutatni a kötetet, mely ebből a szempontból rendkívül erősen szerkesztett belső utalásrendszert működtet, s olykor utalást vélünk kihallani az életmű egyéb darabjaira is. A kötetet Cholnoky Viktor-novellaelemzés nyitja, s ugyancsak egy novellaértelmezés (Darvasi László: Szerelmem, Dumumba elvtársnő) zárja. A két, gyökeresen eltérő poétikát érvényesítő szerző írásainak elemzése szigorú keretet ad a kötetnek, ui. mindkét értelmezés vezérmotívuma a (valaki arcába fröccsenő) vér: a lovag által megsebzett alerion vére gyilkosának arcába - homlokára és szemébe - hull, a család utolsó sarja pedig szemébe lő, saját szétfrecsegő vére borítja be arcát; ill. a Dumumba elvtársnőre sóvár vágyakozással tekintő fiú leharapja apja hüvelykujját, s a vér Rákosi elvtárs arcába fröccsen. További, mindkét elemzésben fellelhető motívum a látás-vakság. Malpertuix lovag megvakul a szent madár szemébe fröccsenő vérétől, utóda Des Maupertuis úr rövidlátó, csaknem vak, a regényíró Maupertuis-nak pedig fáj a szeme. A fizikai (fél)vakság kapcsán problematizálódik a látás-látásmód, a művészi szemlélet is. A rövidlátók látásával - "új, különös világot látnak meg, s ezt a világot akarják rávetíteni az egészséges szemű környezetükre is. Ez pedig[...] nem is a poklot jelenti, hanem annál is nagyobb szenvedést: az elveszett paradicsomot" - a művészi látásmód állítódik párhuzamba, a szerző következtetése szerint a művész kétféle látásmóddal van megáldva. A befejező írásban a vakság szimbolikus értelemmel telítődik, a Forradalomka nevű vak gyermek az ’56-os forradalom kilátástalanságát is kifejezni hivatott. De a látás-problematika több elemzésben is hasonlóan megterhelt módon jelenik meg, leghangsúlyosabban természetesen Mészöly Saulusának elemzésében, ahol a regény központi témája is ez. Saulus vaksága "eltakarja a világot, így befelé néz: a takarás védettségében jön rá, hogy másképp kell cselekednie". A Gulácsy-esszében ezt olvashatjuk: "»Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli...«" Fénytechnikai utalás olvasható a Bodor-elemzésben: "a szabadság fényei villóznak", ill. "a szabadság fényei a lélek mélyéből törnek elő". S ez utóbbi idézet tartalmazza a kötet két további, rendkívül fontos kulcsszavát, a lelket és a szabadságot.
     A kötet több esszéje szerint az alkotás folyamata a szerző lelkében megy végbe. Ezt az állításunkat látszanak erősíteni az alábbi idézetek is: Szép Ernő "lelkének páráiból nem a gúny hangja bontakozik ki"; Hevesi András "közérzetrajzai tágítják a lélek terét; a napló "a költő [ti. Radnóti] lelki rezdüléseinek dokumentuma"; Mándynál "sok-sok apró cselekményszál tekeredik, melyek lélekállapotrajzokkal vastagodnak"; "A tárgyak. Érzelmeik vannak. Csaknem emberi lelkük."; "az öneszmélés lassú vize mossa a lélek partjait". Nem a posztmodern által szinte megkövetelt transzcendenciátlanítás jegyében akarjuk száműzni a lélek szót, hanem mert a fenti idézetek - különösen, ha teljes mondatokat, bekezdéseket idéztünk volna - mintha túlzó módon a romantika egyéniség- és zsenikultuszára rímelnének, így (még inkább) anakronisztikussá teszik a szerzőfelfogást, s talán túlontúl patetikussá a szöveget.
     N. Tóth Anikó irodalomért(elmez)ésének másik kulcsszava a szabadság, s ez - különösen, ha a lélekkel együtt olvassuk - tovább erősíti az iménti, romantikára tett utalásunkat. Darvasi megtévesztett katonája "elhitte, hogy Kairóban harcol a német fasiszták [...] ellen az arabok szabadságáért"; Gion szereplőinek rokon vonása a "szabadság feltétlen tisztelete"; Grendel egyik kötetében "bölcseleti szinten jelentkezik a szabadságfogalom"; az Ottlik-esszé körüljárja az elemzett regény "Rabok legyünk vagy szabadok"-problematikáját s így tovább folytathatnánk, hisz a kötet tizenhárom fejezete közül mindössze kettőben nem tematizálódik (direkt módon) a szabadság. Azonban "oximoronikus" módon e "lelkes szabadsággal" rácsok, hálók, láncok feszülnek szembe: motívumrácsok, motívumhálók, motívumláncok. Miközben szubjektumfelfogását romantikus attitűd jellemzi, a struktúra feltárásakor szigorú elemző hozzáállás vezeti tollát, ennek fogalmi nyelve erősen metaforikus, s szókészlete erőt, intenzitást, megszerkesztettséget sugároz: "nekifeszül a hagyománynak" "a Saulus is visszatérő motívumok rácsára feszül rá"; "megtestesülése az ablaküvegen szintén a motívumlánc egyik szeme"; "sűrű szövésű motívumszövet". A másik, a struktúra tartósságát, szilárdságát, állandóságát kifejezni hivatott motívum az ív. Gulácsyt "a szerkezet íve érdekli", "Az egynapos hó című édeskés históriának" elszakad az íve; Ottlik Budájából "valamiféle élettörténeteket kihámozhatunk a sűrű szövésű motívumszövetből. Nevezzük ezeket mondjuk íveknek". Cs. Szabó Lászlónál "az elbeszélés íve négy támíven nyugszik, hogy felfelé emelkedve a csúcsívben összekapcsolódjanak".
     Dolgozatunk elején említettük a kötet nyelvezetének a szépirodalom nyelvterületére történő áttűnéseit, s bizony nem lehet nem észrevenni, mikor a szerző egy építészettel kapcsolatos novellát elemez csúcsívek és támívek mentén, a Mándyról szóló esszébe beleírja, hogy a létező szocializmus alatt Mándy "több kollégája kényszerült a pálya szélére"; amikor egy gasztronómiai témájú levélben ínyencségekkel fűszerezik a hasonlatokat; "a hősöket magasztaló cikornyás mondatok elkábítják a hallgatókat (és az olvasót), mint a nehéz francia borok"; Gulácsy "vonalainak dallamát szecessziós ecset komponálja"; Szép Ernő kisprózájának cselekménye "nagyon vékonyka sugárban folydogál" stb.
     N. Tóth Anikó az elemzett szerzők beszédmódjába próbál belehelyezkedni, stílusukat imitálja, olykor a szókincset, olykor még a mondatszerkezetet, mondatfűzést is. Ahogy Benyovszky Krisztián is megállapítja dolgozatunk elején említett elemzésében: "N. Tóth Anikó írásainak (mint metatextusoknak) jellemző eljárása, hogy olykor az interpretált szöveg (prototextus) stílusához próbálnak »közelíteni«, a szerző azt próbálja meg imitálni, vagyis: az interpretációt a pastiche helyettesíti." Benyovszky állításának első felével mindenképpen egyetértünk, az azonban, hogy a pastiche az interpretáció helyett állna, vitatnunk kell. A szerző esszéiben ui. jelen van a reflexió, az értékelő gesztus, az interpretáció, de az is az általa előnyben részesített (stílus)imitáló beszédmódban valósul meg. Így N. Tóth Anikó sajátos módon foglal állást a kritika autotelikus vagy nem autotelikus mivoltának vitájában. N. Tóth Anikó kritikai szövegei kapcsán Geoffrey Hartman sorai aktuálisnak mondhatók: "az irodalmi kommentár átléphet a (határ)vonalon és éppoly komoly erőfeszítést igényelhet, mint az irodalom: kiszámíthatatlan és képlékeny műfaj, amelyet nem lehet a priori alárendelni a referenciális vagy kommentárfunkciónak". Hartman ebben a (mára közhelyszerűen ismertté vált) tanulmányában T. S. Eliot és Lukács György kritika- és esszéfelfogására hivatkozik. A két idézett szellemi ősforrás közül Lukács álláspontja áll közelebb Hartmanéhoz, ő ui. a hivatkozott - egyébként Leo Poppernek ténylegesen elküldött - levelében amellett érvel, hogy a (kritikai) esszé, mert meglátja a sorsszerűt a formában, s ez a kifejezés, a tartalom, a forma, a lélek, a belső és a külső mitikus egyesüléséhez hasonlatos, s talán ez az tragédiai sorspillanathoz hasonlatos pillanat az, melyben az esszé egyenrangúvá válhat az elemzett műalkotással, mert a kritikus a formán - mint valóságon - keresztül teszi fel (lét)kérdéseit. Lukács szerint "a legnagyobb, a legtökéletesebb kritikusok írásai" csak ürügyként használják az irodalmat, a művészeteket, hogy kifejthessék saját felfogásukat.
     Lukácsnál óvatosabb Eliot, aki azt veti fel, hogy a szerzők önmaguk legjobb kritikusai, mert mire egy műalkotás elkészül, számtalan kritikai mozzanaton megy át, míg végső formáját elnyeri. Tehát a kritika az alkotás része, s mint ilyen: kreatív tevékenység. Ennek kapcsán tartja megfontolásra érdemesnek a kritika önálló státuszát, de ezt rögtön el is veti: "a kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Axiómaként feltételeztem, hogy az alkotás, a műalkotás öntörvényű; a kritika viszont per definitionem valami mással, s nem önmagával kapcsolatos. Ennélfogva az alkotást nem lehet úgy ötvözni a kritikával, mint a kritikát az alkotással." S később, A kritika határai című előadásában is kitart ezen állítása mellett.
     N. Tóth Anikó kritikái (?), esszéi (?), kritikai esszéi (?) pedig - hasonlatosan az esszé státuszához - valahol e két felfogás között helyezkednek el. A szerző - maga szépíró (is) - sikeresen imitálja az elemzett művek stílusjegyeit, sőt az egész kötetet (nehezen hihető, hogy nem) tudatos módon szerkesztett motívumháló köti össze, utalásrendszer hatja át. Azonban a "bravúros" stílusutánzás nem feltétlenül jelent gátlástalan azonosulást az interpretált művel és annak szerzőjével, hanem érződik a kellő távolságtartás, a reflektáltság, mely a kötetet jellemző, szépirodalomba áthajló nyelvezeten valósul meg.
     N. Tóth Anikó kötetét a regiszterváltást sajátosan megvalósító beszédmódja, s az elemzések rendkívüli érzékenysége miatt tartjuk az ezredvégi értekező próza jelentős művének.