Térey János Paulus című műve valószínűleg még hosszú ideig elsősorban feladatként fogalmazódik meg a lírakritika és -értelmezés számára, hiszen egyelőre nehezen beláthatók azok a horizontok, melyek lehetővé teszik, hogy megnyugtatóan elhelyezzük a 20. századi magyar költészet kontextusában, illetve amelyek lehetséges következményeivel számolni tudnak. A mű legfontosabb elemeinek vizsgálatán túl magyarázatra szorul majd annak a poétikának az ilyen irányú elmozdulása, mely az utóbbi évtizedben hatásosan újította meg a rá irányuló kritikai figyelem interpretációs eljárásait - értékválasztásait. Az eddigi életműben láthatóan határként elhelyezett munka módosíthatja a megelőző művek olvasása során kialakított szempontok hangsúlyait, és kiválthatja azok utólagos átrendeződését egy olyan rendszerbe, mely képes lineárisan elgondolni a szövegsorozatokat.
      A mű leginkább zavarba ejtő oldala a "formai", mely a verses regény romantikus (puskini) modelljének felelevenítésén és tökéletes imitációján alapul, és eredménye így egy történetileg magasan kanonizált műforma nagyszabású aktualizációja. A Paulusban megnyilvánuló epikai entitás látszólag könnyebben kaphat igazolást a korábbi Térey-művek ismeretében, hiszen a Paulust megelőző Drezda februárban kvázi-narratív kötetstruktúrájával mintegy előrevetíti a továbbiakban történetekben konstituálódó makroszerkezetet. Az ott kialakított arányok a nagytörténelmi panoráma és magánszféra, háborús várostörténet és önéletrajz tárgyában, majd a Paulusban nyernek ökonomikus és szigorúan szabályozott formát, azonban feszültséget teremtő széttartó folyamatként már a Drezda verseiben/fejezeteiben megmutatkoztak.
     A Paulus számos ponton mutat párhuzamokat a verseskötetben felvázolt tér-idő rendszerrel, s voltaképpen értelmezhető az extenzív tematikai regiszter újrarendezéseként. A Paulus (Pál)-figurának és a Friedrich Paulus-alaknak együttes jelentkezése található A Sztálingrád-hasonlat, avagy: miért emlegettem annyiszor a katonákat című versben, melyben a helybenmaradás vagy helyváltoztatás stratégiai lehetetlenségének az énelbeszélő helyzetére való analógiás kiterjesztése szervezi a Paulus egyik legközvetlenebb előzményeként olvasható szöveget:
 

Ha akarom, ez is sündisznóállás,
ahol hónapokig kitarthatok -
és persze zárványterület, amelynek
lakója alapszükségletekre szorítkozik.
Innen fölfejlődni vagy kitörni: nincs módom.

Számos hasonló vershelyzet áttanulmányozása után a Paulus (Pál)-story kialakulása visszautalható a korábbi versek elbeszélőinek szintjére, és ez motivikusan előrevetíti a figura különállásának-leválasztásának lehetőségét. A Paulus előzményeként való újraolvasás során a kötet azoknak a szerkezeti egységeknek a kialakításaként tűnik fel, melyeknek későbbi átcsoportosítását a név (Paulus) hasonlatként/analógiaként jelentkező funkciója hagyja jóvá. A Drezda februárban közvetlen előszövegként való elhelyezését támasztják alá a következő konkrét párosítások is, melyekben a Paulus-beli alakzatok és azok előzményei találhatók: I./6. - Apám és a fegyelem II/66. - Semmi jónak elrontója. VI/30. - Óbirodalom VI./33/a - A két malomtól a Szent Annáig stb.
     A Paulusban megnyilvánuló széttartó tendenciák ellenében hatnak a műben kompozicionálisan összerendeződő trópusok. Ezek mindegyike kijelölheti az értelmezés olyan irányait, melyek látszólagos részlegességükön túl holisztikus perspektívák kiépítését implikálják. A teljes felsorolást mellőzve ide tartozik az opera-jelleg, melynek leglátványosabb megnyilvánulásai az ária- és cavatina-formák felemlítése, ám a művet átszövi az ezekre vonatkozó, ezeket árnyaló megjegyzések sokasága. Ehhez hasonlóan a narráció eljárásaira vonatkozó véleményt módosíthatják a filmszerűség/a mozgóképszerűen rendezett történet jelzései. Ide sorolható a hagyományos eposz kellékeinek részleges felhasználása, továbbá Dante Isteni színjátékának (Pokol) hatása, melynek feldolgozása szintén szövegszerű nyomokat hagy a Pauluson. Külön leírást igényelne a vallási szimbolika újraértése, illetve a Biblia parabolikus szereplehetőségének kijelölése, mely a könyvet az eszkatológiai szövegminőségek megformálása felé mozdítja el. A modern magyar irodalom beépítésének módozatai az Anyegin hasonló eljárásait legitimálják, mely olvasható az orosz irodalmi hagyomány feldolgozására/akceptálására irányuló kísérletként is. A szövegkölcsönzés ilyen értelmezése Téreynél automatikusan vonja maga után a citátumok felhívó jellegének kiemelését. Az intertextuális kapcsolat általában reprezentatív minták új kontextusba helyezésével valósul meg (sűrűn találunk címeket és jellegzetes sorokat, kifejezéseket az idézetek között). Ez a szemlélet legalább annyira az eredeti szövegek interpretatív energiáinak felszabadításában érdekelt, s így azokat értelmezve visszautaló stratégiában realizálódik, mint amennyire a Paulus erővonalait rendezik át az előszövegek. Egy harmadik, semleges funkciót tulajdonít az idézetnek Kálmán C. György, mikor alkalmazásukból kizárja a nyelvkritikai attitűd érvényesítését és az olvasás tapasztalatát velük szemben a felismerésben látja kimerülni (Ld.: uő: Paulus-cetlik, In.: Beszélő 2002/4., 121.).
     Korábban említettük a verses regénynek a Paulus névhez köthető kompozicionális megoldását. A tulajdonnév szerepének felértékelése és lehetséges felhasználási körének kibővítése már a korábbiakban is a Térey-líra fontos kérdése volt. A városnév/földrajzi név jelölő szerepének nagyszabású átértékelése a referencializálható tartalmak fikciós-metaforikus felülírásának programját tűzi ki célul. A Termann-személynév pedig az elbeszélői-szerzői pozíciók problematizálását a jelölő által implikált alteregó-szerű megjelenítés kapcsán veti fel. A Paulusban a név centrumba emelésével a történetszegmentumok kiegyenlítése olyan poétika keretében történik meg, mely elképzelhetetlen az olvasói-befogadói aktivizáció szempontjából már a korábbiakban prognosztizált konstruktivista közlés- és befogadáselméleti fordulat nélkül (Ld.: Szilasi László: Te(rr)ore(szté)tika, In.: A Kopereczky-effektus, Jelenkor, 2000, 166.). A név köré szerveződő történetstruktúra megállapítását szorgalmazza a kauzális logika elemeinek narratív sémák leírásakor való felfüggesztődése, hiszen rendre nehézségekbe ütközik az értelmezés a jelölő-jelölt klasszikusan dualista szemiotikai modelljében.
 

S a nevekhez nyúlnak legott:
A Név a Fölcserélhetőség.

"A Paulus a Paulus név - a pálfordulás - mítoszának kifejtése."- állapítja meg Szilágyi Ákos apofatikus kritikájában (Uő: De Paulibus, In.: ÉS 2001. nov. 2.). Valóban a mítosz működésmódjával való összevetés szolgálhat tanulságokkal a mű által radikálisan újraírt narrációs kérdésekre. A mítosz fogalmának egy kultúrafüggetlen-fenomenológiai megközelítése alátámasztja az olyan értelmezéseket, melyek egy centrális szimbolikus jelölő köré szerveződő koncepcióban öltenek testet: "a mítosz tulajdonképpen nem más, mint a szó maga. Nem egy elgondolás vagy egy költemény, nem a világ primitív magyarázata vagy egy filozófia csírája (annak ellenére, hogy a mítosz minden ilyesmi lehet, és olykor lesz is). A mítosz egy olyan kimondott szó, amelynek döntő hatalma van azáltal, hogy megismétlik." (Gerardus van der Leeuw: A vallás fenomenológiája, Osiris, 2001, 359.) A Paulus esetében aktuális kérdésként merülhet fel, hogy ki ismétli el az adott, speciális funkciókkal rendelkező kifejezést. A probléma természetesen az elbeszélő szerepének szokatlansága, a narrátor "hatalmának" új területekre történő átvitele mentén értékelhető. A Paulusban a mítoszi történést egy szélsőségesen szubjektív elbeszélői horizont biztosítja, mely a bibliai minta analógiás-tipizáló funkcióját a név kiterjeszthetőségében véli elvégezhetőnek.
 

Kilenc Camoena, hála nektek!
Párkák, metsszetek szálakat!
Gyűrűt s szimmetriát teremtek,
Küllőket és körutakat,
És én állok minden köröndön.

A teológiai szakirodalom ugyancsak kiemeli a mítoszhoz kapcsolódó bizonyos önkényesség, világkonstruáló képzet szerepét: "De az élet, ha a mitikus ige határozza meg, nem a szokásos valóság. Erről a valóságról nem kell dönteni, egyszerűen csak »el kell fogadni«. A mítosz nem fogad el semmit, hanem »elköveti « a valóságot. A mítosz azt teszi a valósággal, amit csak akar. Saját törvényei szerint bánik vele." (im. 360.) Ezek a törvényszerűségek pedig a Paulusnál a narráció menetének a mítoszi alapesemény (pálfordulás) felé való elmozdítását oly módon készítik elő, hogy a köré épített kontextusban egyedül a név azonossága jelenik meg valódi argumentumként:
 

Paulus sztyeppei Phlegetonját
Olajtócsák lepik. Potomság!
De csitt. Ő jön. Fogjuk nevén:
Ha ő a Választott Edény
Az üdv útjának harmatával...

Szintén lehetséges, hogy a Paulus előzetes elvárási struktúrákat beteljesítő történeteinek teleologikus irányultságában mítoszi kvalitások párhuzamait fedezzük fel. Az idő rendjébe való beavatkozás, mely az esemény egyedisége mögött mindenkor kimutatja a repetitív tendenciák érvényességét is, ugyancsak szervezi a verses regény kronotoposz-rendszerét. "A mítoszban az esemény örökérvényűvé válik, most és mindig történik, és a hatása példaszerű [...] Meg kell ismételni, hogy az esemény eleven maradjon." (im. 361.) A Paulus megjelenését követően publikált munkákból (A Nibelung-lakópark) a kanonikus műfajok felelevenítése és a mítoszi potenciál aktivizálása nem csupán egyszeri kísérletnek tetszik, sőt, némileg szorosabb kontextusban, kötöttebb attribútumrendszert feltételezve értelmezhetők a szövegek. 
     A Paulus, mint a név mítoszának műve összegző jelleggel járul hozzá egy, a Térey-lírában az utóbbi kötetekben előtérbe kerülő expanzív szimbólum, a rom értelmezéséhez. A név már többször említett strukturáló szerepe magyarázat lehet egy, a Drezda-kötetben többször leírt optikai paradoxonra. Ez a romváros kiegészülésének mozzanatát tartalmazza, azt mindössze a szemlélő térbeli pozíciójához kötve:
 

Apám, a szerencsés, széttekintett.
Megmutatták neki azt a pontot, ahonnan
egésznek mutatkozik a maradék.

A szövegként tételeződő rom képében a széttartó narratív elemek, poétikai eljárások kiegyenlítődését a Paulus név analógiás kivetítése biztosítja. A Paulus elején a "Nagyszabás" elutasítása azonosítható a nyelvi önreflexiónak az analízisben és redukcióban megfogalmazott programjával. A formában átörökített hagyományhoz viszonyulás dekonstruktív gesztusa a negatív önmeghatározás eseteihez vezet:
 

Forma óhajtott volna lenni,
S nem-formaként, de gazdagon
Időt virágzik most a Rom.

A reprezentatív forma felidézésének, majd leépítésének kettőssége a szöveget azért hasonítja a romhoz, mert az hiátusaiban, sérüléseiben jelez egy megelőző állapotot, s így a temporalitás logikájának felfüggeszthetetlenségét tapasztalatként közli szemlélőjével. A mű mindhárom Paulus szereplőjének esetében releváns a rom jelentésének feltérképezése, hiszen a történet-szegmensek fontos színhelyét képezi. A tarzuszi Pálról kibontakozó "hitvita" Pál és Kemenszky között egy romépületben zajlik le. Friedrich Paulus személyéhez is szignifikánsan köthető a rom-tematika: egyrészről a sztálingrádi részek háborús panorámájának képében, másrészről a bombázások utáni Drezda romjai közé vizionált tábornok csarnokáriájában. Ugyancsak a tér befolyásolja a diskurzus menetét - az interpretáció irányát a pesti Pál kalinyingrádi zárójelenetében, amelyben a történet feloldásának lehetősége a rommá válás momentumának metaforikus kiterjesztéséhez kötődik.
     A restauráció elutasítása, a rom esztétikumának önértékként való felértékelése sajátosan későmodern alakulat, hiszen a modernitás kezdetein a kiegészítés vagy pótlás nemcsak a képzelet eljárásai között szerepel, hanem megtörténik számos híres műemlék esetében is (Ld.: Kocziszky Éva: Pán, a gondolkodók istene, Osiris-Gond, 1998, 26-37). A Paulus integrálja ezt a korai tradíciót is (Ld.: II/2-5), de a Térey-szövegek általában határozottan elutasítják a gesztust. Ezt jelzi, hogy a rom autentikusságának állításától a Paulus eljut a rombolás apoteózisáig. Már a Drezda februárban lapjain ars poetica-szerűen ismétlődik meg azon tétel, mely a rom konnotációjába vonja a kiegyenlítődés-harmónia fogalmait:
 

Az újjáépítés-eszme
tavaszi élethazugság"

A Paulus rom-képe fokozatosan jut el a szemlélet tárgyaként felfogott hely objektumszerű leírásától a diskurzus terének kialakítására tett erőfeszítésig:
 

Hamisat renddé igazít
Arkánumunk, a dinamit.

Hannes Böhringer építészeti indíttatású kultúraelméletében a "számvetés a készletekkel" Gottfried Benn-i maximáját tekinti a posztmodern epoché vagy kortárs művészettapasztalat legfőbb tendenciájának. A Paulus a benne érvényesülő hagyományminták mennyisége és szövegalkotó szerepe, illetve az azok struktúrálását végző műveletek alapján szintén redukció és eklektika dialektikájában írható le. Az avantgard által indukált időtapasztalat elutasításának helyébe azonban nem egy átfogó korszakelképzelés lép, hanem a korszerűség kritériumainak újragondolása. "A posthistoire idején a stílus már nem egy meghatározott korszak szignatúrája, nem korszerű vagy korszerűtlen többé." (H. Böhringer: Romok a történelmen túli időben, In.: Uő: Kísérletek és tévelygések Bp.,1995, 39.) A rom ekkor válik több szempontból fontossá, mind szimbolikus, mind valóságos értelemben. Az a szemantikai komplexitás, mellyel korszakunkban felruházzuk, egyrészt a művészi folyamat kérdéseivel, másrészt a történetfilozófia egy irányzatával vet számot. Az első kör a "centrumát elvesztett", "összeomlott egység", "a szabaddá vált kollázsszerűség" szerkezeti kérdéseit érinti. Ugyanakkor a rom, mint tárgy, a véletlen "becsapásának" eredménye, s ezzel "olyan formai komplexitást hordoz, amilyen semminemű szándék és kompozíció megvalósítása során sem jöhet létre". (im. 43.) Ha mindez találkozik egy történelmi problémával - mint Téreynél a II. világháború utáni Európa képével - ,akkor Böhringer szemében ez a rom vigasztaló szerepét emeli ki, hiszen a "történelemmel rendelkező korszakok" iránti nosztalgia szintén a romban talál önigazolást. A Paulusban a romépület kétfajta feldolgozása zajlik: mint mulandóság szimbólum (a csontvázzal való megfeleltetéssel) a bázisra redukálódás folyamatát jelöli ki, mely az idő linearitását rögzíti: "Valódi romházat találtam. / Őshüllő csontváza gyanánt / Enyészik ott - akár az átok." (I/45) Ugyanakkor a lebomlás rendszerinti jellegét ugyanazon tárgy kapcsán egyesíti egy másfajta időtapasztalattal, az időt megbontó véletlenével, mely a bomlás eredményének egyediségét példázza: "A megsemmisítési mámor / Hagyott itt emlékül - nekem." (I/45) (Ebből a szempontból értékes a Paulust is megidéző Az Ikrek gyászbeszéde című vers, Ld.: ÉS 2001. nov.16.) Az egyeztetés a motívum referenciális olvasása ellenében hat, s így a textualizált rom alakzata a hasonlat szövegszervező feladatkörét látja el. Például az Anyegin formájának megismétlése az eredeti mű filológiai pontosságú utánzatát adja, hiszen a számozásnál és a jegyzetek kialakításakor az idődimenziók és a szövegváltozatok véletlenszerű megfelelése analógiás mintává válik.
     A Romisten kifejezés szerepeltetése egyrészt a már említett mítoszi alakzat továbbépítésének tűnik. Másrészt, mint Vörösmarty-allúzió (Ld.: A rom) kihatással van az elbeszélői pozíciók kérdésére is, amennyiben az előszöveg jellegzetes eljárása, az "álomnarratíva" szervezte jelenetezés kimutatható a Pauluson. Az építés kontra rombolás (Vörösmatynál: Rom, Véd) oppozíció a Kemenszky (építész)-Paulus viszonyban realizálódik. A rom pedig mintha keletkezésének és interpretatív komplexitásának minden következményét a szöveg keletkezésének és interpretatív komplexitásának megtapasztalására vetítené vissza.
 

Izgat, Romisten, tartományod:
oly hitvány rajta a lakat.

Ez a tartomány pedig hasonlatos azokhoz a színlelt tűzfészkekhez, melyeket a Paulus sztálingrádi színeiben a szovjet Honvédelmi Bizottság készít elő:
 

Üszök, parázs, korom s a pernye,
Hajlott vas, égett tégla
Szenes szilánkja - mértana
A káosznak, csőd kósza rendje.

A "káosz mértana" szókapcsolat valóban olvasható a Paulus kvalitásait híven visszaadó kifejezésként: az összegző szándék indukálta tematikai terjeszkedés, az atmoszférateremtő részletgazdagság és a mintakészlet széles köre jellemzi, de mindezeket a mítoszi narratíva, illetve néhány analógia- vagy hasonlatszerűen elrendezett trópus működése korlátozza, hangolja össze, és teszi Térey János eddigi legérdekesebb művévé. (Palatinus, Bp., 2001)