Verseiben, mondottuk, József Attila a legtöbb esetben kozmikus világot teremtett, ebben nyilvánvalóan eredendő kozmológiai érdeklődése is szerepet játszott, ugyanakkor az általa megteremtett "kozmikus világ" magán viselte gondolkodásának jegyeit is. Már többször idézett, a "Költőnk és Kora" című József Attila-versről írott tanulmányában Tverdota György mind a Newton, mind pedig az Einstein által alkotott világkép tükröződését kimutatta József Attila verseiben. Miképpen írta, az einsteini "szférikus - kvázi-szférikus térrel" leírható anyagi világegyetem a gömbfelülethez hasonlóan határtalan, de véges, ez a kifejezés tért vissza a József Attila által használt véges végtelen kifejezésben, vagy a határolt végtelenség kifejezésében, ezt a kifejtést az ihlettel kapcsolatban használta. (S hadd tegyük hozzá ehhez azt, hogy az emberélet végessége is ezen a képzetkörön belül jelent meg József Attila előtt, "Köztetek lettem bolond, én a véges. / Ember vagyok, így vagyok nevetséges", áll a [Le vagyok győzve...] című versben.)
     Tverdota György azonban nemcsak az einsteini világmodell ismeretét mutatta ki, hanem azt is, hogy József Attila ismerte a világmindenséggel kapcsolatosan a harmincas években teret nyerő táguló világegyetem kifejezéssel jellemezhető elméleteket is. Ennek kapcsán James Jeans magyarul 1936-ban megjelent munkáját idézte ("Talán jobb képet kapunk a térről, ha egy szappanbuborékkal hasonlítjuk össze. Ekkor önmagunkat és minden térben létező dolgot, valamint a térben haladó fénysugarat, olyan lényeknek és dolgoknak kell elképzelnünk, akik a szappanbuborék hártyájában élnek és sejtelmük sincs arról, hogy ebből a felületből ki lehet jutni. Einstein relativitása azt mondja, hogy a tér olyan értelemben véges, mint ahogyan véges a szappanbuborék hártyája. A legutóbbi években még egy szenzációs lépéssel haladt előre a térszemlélet. Minden gyerek tudja, hogy könnyű felfújni egy szappanbuborékot, de annál nehezebb megtartani ugyanabban a nagyságban, csak egy-két percre is, s azután igen hajlamos arra, hogy szétpattanjon és semmivé váljon. Nemrégiben Lemaître belga matematikus felfedezte, hogy így van a világegyetemmel is, mert Einstein világegyetemének ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint a szappanbuboréknak. [...] Abban a pillanatban, amint megszületett és a csillagok felpuffadnak benne, el kell kezdenie a kiterjedést a végtelenségig..."), s megmutatja, hogy József Attila ismerte ezt a felfogást, a Könnyű, fehér ruhában című versből idézi: "Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó, / vagy égbolt van fölöttem. A táguló világegyetem elmélete, ahogyan Tverdota György bizonyította, a széthullás képzetét erősítette fel József Attilában, legalábbis annak megjelenítésére szolgált, éppenséggel a Tverdota György által elemzett versben található: "mindenség a semmiségbe halad. Lengyel András Eddington A természettudomány új útjai című, magyarul 1935-ben megjelent s Tverdota György által is említett könyvének ismeretét mutatta ki. Eddingtontól a következőket idézte: "A fizikai világról vallott felfogásunk jóformán bármit befogadhat, annyira üres. [...] A jelképek vázrendszere saját ürességét hirdeti. Nemcsak megtölthető, de egyenesen követeli is, hogy töltsék meg valamivel, ami a vázat anyaggá, a tervet kivitellé, a jelképet magyarázattá alakítja át", majd ennek a gondolatmenetnek a jelenlétét mutatja meg a "Költőnk és Kora" című versben, rámutatva, hogy a "vers egésze [...] egy nagy metafikció, amelyet a realitás fikciója tölt meg." Ebben az összefüggésben említem meg, hogy Eddington könyvének angol kiadását Németh László 1934-ben ismertette, A kiterjedő világegyetem című írásában. "A spirálködök nem ködök, hanem órjás csillagvilágok s mégis ködök, mert az ő ’ködükből’ feslik ki az új világegyetem. A mi csillagvilágunk, a Tejúté, százezer millió csillagból áll; de az a százezer millió csillag csak egy sziget, más százezer millió csillagvilág, spirálköd közt, melyek a világegyetemet alkotják" - írta Németh. A "szétszóródás", a "taszítás" kifejezéseket Németh is használta, József Attilánál ezek a kifejezések a világ és az ember közötti viszony jelölésévé "lényegülnek" át. Németh arról is beszélt, hogy a világ tere "zárt, szférikus" tér, s leírta a "véges végtelen" világát is: "A csillagvilágok úgy helyezkednek el ebben a világegyetemben, hogy egyik sincs a világ végén s amint a spirálködök távolodása mutatja, a távolság köztük egyre nő. Ők terjednek szét a térben? Világos, hogy nem, hiszen a teret ők elfoglalják. Maga a tér terjed ki velük..." A "szappanbuborék" szétpattanásának jelensége Némethet is foglalkoztatta: "Amikor a fény már a szféra felét sem tudta megkerülni, voltak pontjai a világegyetemnek, melyek közt elszakadt minden összeköttetés, a buborék elpattant. Ezen a koron ma már messze túl vagyunk. A szétpattanás percében a világ sugara 1,7-e volt az eredetinek, ma talán ötszöröse. Eljön az idő, hogy spirálködtől spirálködig sem ér többet a fény, s a Tejút csillagcsoportja elveszti társai nyomát. Szerencsére, a világban anyag és gravitáció nem egyenletes, s így a szorosabb csillagvilágok még soká ellenállhatnak a repulziónak, de lassan az ő szoros szövetségüket is kikezdi a kiterjedés. A termodinamikai halálon kívül íme egy újfajta halál felé is halad a világegyetem, s ki tudja, nem függ-e össze a kettő?"
     Németh László ismertetése egyedül írott folyóirata, a Tanu VII., 1934 februárjában megjelent számában látott napvilágot, azzal kapcsolatosan, hogy József Attila olvasta-e ezt a számot, vagy éppenséggel a szóban forgó írást, nem rendelkezünk adattal, ám ebben az összefüggés-rendszerben nem is ez bír fontossággal, hanem az, ahogyan egy azon jelenséggel kapcsolatosan egymástól különböző módon tájékozódtak. Számomra Németh leírása most annyiban fontos, hogy fogódzókat adhat József Attila képeinek a megjelenítéséhez. Mert valójában erre a kozmológiai kitérőre is azért került sor, hogy József Attila képalkotására némi rátekintésünk lehessen. József Attila kozmikus képei közül ugyanis jó néhányat a newtoni, majd az einsteini felfogás alapján is lehet értelmezni, ám amikor ezek a képek "mozgásba lendülnek", akkor csak a táguló világegyetem elvének alapján lehet megérteni őket. Ismert töredékének első két sora így szól:
 

Világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.

Az üveggolyó képe tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy a Föld gömbölyű voltának ténye elfogadottá vált, azonosítható a Földdel, vagy más égitesttel, a kép egésze azonban csak a "csillagvilágok" létezésének és önálló, egymástól elszakadó létének feltételezésével válik értelmezhetővé, eszerint a költői én a világegyetem rendezőjeként mutatja meg magát, gyermekkori tapasztalatainak kompenzálásaként "világokkal játszik", az akkori aránytalansági képzetek ellentettjének megjelenítéseként, hiszen a töredék így folytatódik:
 

Nem szeretnek a gazdagok:
árva gyereknek látszom.

Nyilvánvalóan ezek a képzetek játszanak bele az Altató ismert soraiba:
 

A távolságot, mint üveg-
golyót megkapod, óriás
leszel...

(Érdemes megfigyelni, hogy a gyermek kicsiségével szemben itt is a világ felnövesztettsége jelenik meg.)
     Ugyancsak a táguló, s így önálló világokra szakadó világegyetemet jelenítette meg József Attila [Mint a tejút] című töredékében: 
 

Mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán
s mint a valóság heveny láz után

úgy ragyog és világít
lelkemben, mely világot áhít,
az emberi fölszabadulás.

A mindenség oly tisztán és üdén
csillog, mint harmatcsepp ... levelén.

A maga számára kialakított kozmikus nézőpontból válik érthetővé egyik sora: "Töredeznek a világ pántjai" ([A hallgatag gép]. A Flórának című vers az űrt "nem üres űrnek" mutatja, hanem olyan űrnek, amelyben egymástól elszakadó világok léteznek (ezért feltételezhetjük, hogy a maga kiüresedését vetítette rá az űrre, amikor így írt: "... énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon" [Négykézláb másztam...]. Az űr és a lélek állapotának egymásra vetítése egyébként is visszatérő jelenség József Attila költészetében: "Kitágul, mint az űr, az elme" - olvastuk a [Kiknek adtam a boldogot...] című versben, "Űr a lelkem", olvasható a "Költőnk és Kora" című versben. Ehhez hasonlóan az emberek világát és külön álló világokként jelenítette meg. A Babits Mihályhoz írott [Magad emésztő...] című versben találjuk a következő sorokat, a szemben állás, az eltávolodás magyarázataként: "Világomon, mint üvegen át / hallgattam új álmod madara dalát", a külön, ezúttal emberi világokat itt is, mint a később írott versekben is, üveg határolja, az átláthatóság jeleként. A Miben hisztek... című versben is az égitestek jelennek meg az egymástól távol lévő emberek (itt: a költő és kedvese) felidézőjeként:
 

Miben hisztek, ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek,
csak kerülitek egymást óvakodva.

Ennek a jelenségnek az ellenkezőjét is megfigyelhetjük: nemcsak az emberek, hanem a hiányuk is égitestként mutatkozott meg, miközben ismét a lélek és az űr egymásra vetítésére látunk példát. Az árnyékok című versből más összefüggésben már idéztem a képet:
 

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
A lelkemben hiányod.

A negatív jelenséggel szemben kedvese jelenlétének megmutatására is kozmikus képet használt, az [Én, ki emberként...] című, Flórához írott versben Flóra jelenlétét így mutatta be: 
 

Este van, mindent körüláll a csillag,
lásd, a mindenség aranyos kalitka,
benne itt vagy, én csevegőm, óh itt vagy,
     rabmadaracskám!

Látjuk: "a mindenség aranyos kalitka", azaz itt és most, nem nyitott, hanem "zárt világ", ahogy azt más versében is írta önnön világának jellemzőjeként. A Gyömrői Edithez írott ... Aki szeretni gyáva vagy című versben áll: "Add kezembe e zárt világ kilincsét, / könnyű kezedet - vár kinn a szabad." Ezt a zárt világot Flóra változtatta "aranyos kalitkává".
     József Attila kozmikus képeiben az égitestek mozgása során, a világegyetem tágulása, szétesése közepette jelent meg a semmi képzete. A nyugalom partja a fecsegő csillagfellegek közepette a "nem üres űr martja"-ként mutatkozott meg, a semmihez hasonlító valami a táguló űrben tárult fel. Ezek mellett a konkrétként értelmezett jelenségek mellett a semmi a felnövesztett világ ellentettjeként is megjelent, sőt, valójában így jelent meg József Attila költészetében. Ismert a Reménytelenül című, 1933-ban írott vers képe:
 

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
 

Szigeti Csaba elemzése óta elfogadott az a megállapítás, hogy József Attila a régi magyar irodalom egyik kedvenc toposzához, a "világ ágán"-hoz kapcsolódott, s azt helyettesítette a "semmi ágán"-képzettel. Mindehhez Lengyel András azt tette hozzá, hogy a "semmi ága nem egyszerűen a világ ága ’helyettesítése’, sokkal inkább ellentétbe fordítása", s az is elfogadott megállapítás, hogy ekkor még a semmi ága kifejezés kevésbé bírt filozófiai tartalommal, inkább a költő hangulatának kifejezésére szolgált. Maga a "világ ágán" szerkezet néhány változata megjelent József Attila más verseiben is, így a szintén 1933-ban írott Téli éjszakában (... Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy - valami szalag - / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán), 1937-ben a Le vagyok győzve... című összegző szándékú versében: "Úgy leszakadtam minden más világról, / ahogyan lehull a gyümölcs az ágról". Ez utóbbi kép révén ideköthető a Flórának című vers képe is: "szemlélni a világokat, / mint bokron a virágokat". A képhez kapcsolódó eredendő jelenségkör megőrződött tehát, miközben maga a kép fokozatosan átalakult, s részese lett József Attila kozmikus képalkotásának.
     A világ fogalma József Attila elméleti gondolkodásának egyik legfontosabb tisztázandó fogalma volt, nem csoda tehát - erre már az eddigiekben is láttunk példákat -, hogy a világ képzete költészetében is középponti helyet foglalt el. Egy idő után, ismerve a világgal való szemben állását, majdhogynem szükségszerűen jelent meg a világgal szembeállítható új világ képzete. Az új világ-motívumkört Szigeti Lajos Sándor elemezte a legrészletesebben, Tamás Attila gondolatmenetéből kiindulva mutatott rá arra, hogy "a világgal szemben, épp e torz tudatot leküzdeni vágyva jelenik meg költészetében egy másik világ, a jövő rendjének képe s a ... költői kép alkalmas arra is, hogy egyidejűleg az új rend megvalósításának lehetőségét is kifejezze vele a költő." Maga az új világ kifejezés egy 1933-ban írott töredékben jelent meg ("Szépen beszélsz! Fogalmad úgy / világít, mint ott kinn a nyers tél / s igazad van! De most aludj, / ma éheztél s nem kerestél, / egész nap uj világra lestél." A kifejezés használata 1934 után vált gyakorivá, jelentéstartalmait Szigeti Lajos Sándor így foglalta össze: "jelentheti a vas világgal szembeni, a szabadság szülte rend, a ’szebb jövő’ társadalmi képzetét, s jelentheti a csak a versben kiküzdhető világot is, amelyet a maga számára teremt a költő s amelyben egészen más törvények uralkodnak; ez utóbbi jelentéshez kapcsolódhat egy harmadik is: transszcendenssé is válhat az új világ, kötődve így a ’csend’, a ’semmi’, az ’Űr’ s az anya motívumához is." Miután valamennyi képzetkör József Attila költészetének meghatározó részét képezi, egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy József Attila meghatározó jelentőségű verseiben, vagy azok kapcsán tűnik fel ez a kifejezés. Az Ars poetica fogalmazványában önmagára vonatkoztatva írta: "Én utánam repes a hűség. / Én értem sír, kit esz a rák. / Énbennem öleli meg hősét / Az ujnak készülő világ." Az Eszmélet által megmutatott nem élő világgal szemben jelentheti az organikus világ képzetét is, a Hazám című versben a kifejezéshez kapcsolódó képzet társadalmi vonatkozásai a meghatározóak:
 

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

A kivándorlókra való utalás önmagában is előhívja az "új világ" képzetét, hiszen a kivándorlók az Újvilágba vándoroltak ki, boldogulást keresve önmaguknak és családjuknak, József Attila úgy tudta, legalábbis egy ideig, hogy apja Amerikába, az Újvilágba vándorolt ki. Erre az "áttételre" alapozva több képet is teremtett. A Flóra című versben az új világ képzetét a szerelemmel kapcsolatban fogalmazta meg:
 

Tudnál-e engem új világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen erőm ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Ugyancsak ez a képzetkör jelent meg a [Csak most...] című versben, József Attila itt családja legendái közül arra utalt vissza, amelyik szerint apja Amerikába vándorolt ki, s így a családi motívumkört is a Flóra-versek motívumkörének részévé tette: 
 

Csak most értem meg az apámat,
aki a csalárd tengeren
nekivágott Amerikának.

Csak most, hogy új világba tartok.
Flórám az én Amerikám.
Elenyésztek a régi partok...

Az új világhoz kapcsolódó képzetek - látni fogjuk - búcsúverseiben is fontos szerepet töltenek majd be, a világ képzetéhez kapcsolódó motívumok pedig át- meg átszövik költészetét. Önmaga világának jellemzéseként írta a [Már régesrég...] című versében:
 

Tengerem ölelő karok
meleg homályú, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

A zárt világ képzetével szemben jelent meg a szabadság rendjének végtelensége. Az [Ahol a szabadság...] című töredékében olvashatjuk:
 

Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.

A végtelenre utalás korábbi verseit idézi fel, ám a szabadságot különböző területek - szférák: rend, játék - egymásra vetítődésének eredményeként értelmezte, ezért talán indokolt, hogy kiküzdöttségének megmutatkozását itt, a "táguló világ" versei között tartjuk számon. A töredékben szerephez jutó végtelen nyilvánvalóan kozmikus képeinek végtelenje, József Attila tehát a szabadság rendjét nyitott, végtelen világként képzelte el. Ezt erősíti meg a világ képzetének és a játéknak az összekapcsolása. Ugyancsak Szigeti Lajos Sándor írta: "A játékvágy irányítja, hiánya pedig riasztja a költőt, ahol mégis jelen van a játék e kései versekben, ott torz, ijesztő nagyságában hat, s ugyanaz sűrítődik benne, mint ami általában is jellemzi verseinek e csoportját: az egész életút megkérdőjelezése."
     Láthatjuk, a világ motívumköre s a hozzákapcsolódó újabb motívumkörök a József Attila költészetét behálózó motívumháló részeit képezték, végső soron abban oldódtak fel, követve ennek a költői világnak a mozgástörvényeit követve...
 

Ha József Attila versekben és teoretikus írásokban megmutatkozó világát statikus világnak tételeznénk, akkor azt gondolhatnánk, hogy ezt a világot a külső világgal szemben, mintegy annak a helyébe állítva építette fel. Ennek az elképzelésnek meg is lennének az alapjai, s nem is csupán a teoretikus alapvetések következtében, hanem azért is, mert a költő világlátása, mondjuk úgy, valóság-érzékelése utolsó éveiben erősen leszűkült - miközben versei világa gazdagodott, hihetetlen belső feszültségekkel telítődött. Az igazsághoz azonban mégiscsak akkor járhatunk közelebb, ha ebben a világban mindent mozgásban, átalakulóban lévőként értelmezünk, láttuk, a statikus kozmikus képek is elevenné, mozgásokat magukba sűrítővé váltak az utolsó években. Ehhez hasonlóan József Attilának a világgal, költészettel és az énnel kapcsolatos képzeteit is állandó mozgás és átalakulás jellemzi. Az idekapcsolható fogalmak és képzetek, megnevezések számos változáson mentek keresztül addig, amíg a három fogalom közötti végleges - végleges? inkább végzetes - kapcsolódás kialakult. Tverdota György írta a "Költőnk és Kora" kapcsán: "A három valami, a költemény, a világ és az én között ... kölcsönös benne foglaltsági reláció jön létre: a költemény az énben van, az én a világban, a világ pedig a költeményben. A makrokozmosz, tehát a mindenség és a táguló űr, valamint a mikrokozmosz alanyi formája, az én és tárgyi alakja, a költemény szétválaszthatatlanul összebogozódva jelennek meg a versben." Azt a folyamatot, amelynek során ez a bonyolult kapcsolódási-bennefoglaltsági rendszer kialakult, írásunkban nem követhetjük nyomon, arról is csupán futó említést tehetünk, hogy József Attila önmaga költészetének a különböző időszakokban különböző meghatározását adta, adott léthelyzetének, költői alapállásának megfelelően. Volt, hogy a tiszta költészet művelőjeként mutatta be magát - erről ugyancsak Tverdota György tett alapvető megállapításokat -, volt, hogy a "való világ" törvényeinek megértését és a "való világ" leírását tartotta feladatának, emlékezzünk, az Ars poetica című versben olvashatjuk: "Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején." Verseinek a "valódi világhoz" való kapcsolódásáról sokat írtak már, arról azonban kevesebbet, hogy ezzel a "meghatározással" majdhogynem egy időben ezt a felfogást tagadva határozta meg költészetének lényegét: "Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm. / Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm..." Az idézett sorok a már sokszor említett "Költőnk és Kora" című versből származnak, az így rögzített költészet-felfogásról Szőke György írt fontos tanulmányt, nélküle keveset tudnánk az emlékek feltöréséről, József Attila költészetében elfoglalt helyükről, arról, hogy a gyermekkori emlékekre, itt az evés (pontosabban: a nem-evés) és a verés, az ölelés és az ölés motívumkörét említem, miképpen épült rá József Attila költői világa, ahogyan keveset tudnánk az anyának, s az anya iránt érzett szerelemnek a középpontba kerüléséről is. "A Szabad-ötletek és a többi, hasonló jellegű írás érdekfeszítő nyersanyag, melyet József Attila költeményeinek salakmentes tisztasága hitelesít. A csapongó, nemegyszer szokatlan mozzanatokat is tartalmazó fantáziák költeményeiben szublimálódnak; az esetleges patogén tartalom átlényegül. Műveinek izolált, egyoldalú patográfiai vagy irodalmi elemzése önmagában nem vezethet alkotáslélektani sajátosságainak feltárásághoz: a kettő egybehangolása szolgálhat igazi tanulságokkal" - írta Szőke György. Ennek kapcsán kell kiemelnünk Vágó Márta emlékezésének azt a részletét, amelyben József Attila szavait idézte pszichoanalitikus vallomásai és versei megszületésével kapcsolatosan: "Gyakran említette, hogy a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel az elfojtott mondanivalók... Például A Dunánál egy soráról: ’S mint édesanyám ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét’: - Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott - magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben. [...] - Addig nem voltak konkrét emlékeid? - kérdeztem csodálkozva. - Nem, talán utáltam is sok mindenre visszagondolni, azért... - Nagyot sóhajtott. - Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, szemét kimeresztette: - Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?" Ezt az emlékezésrészletet felidézve érthetjük meg a [Könnyű emlékek...] című versének első szakaszát:
 

Könnyű emlékek, hova tűntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék -
Libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Ha a költészettel kapcsolatos felfogásának változásait nem is vizsgálhatjuk, József Attilának a költészet szerepével kapcsolatos képzeteiről mégiscsak szót kell ejtenünk. A művészi-költői tehetség eredetével kapcsolatosan jóformán nincsen semmi fogódzónk, legfeljebb arról beszélhetünk, hogy miért kezdett el valaki írni, festeni, rajzolni... József Attilánál az írással kapcsolatos elképzelések is az egyéniség mélyrétegeire utalnak vissza - ebből fakadóan a rendelkezésünkre álló momentumok ugyan csak csekély számúak, viszont az ezekből kibontható feltételezések ismét csak zárt rendszert alkotnak. Ismeretes, a Brassói Lapoknak adott, s ott 1936 júliusában megjelent interjújában a következőképpen magyarázta, hogy miért is lett költő: "még gyermek voltam, amikor hallottam, hogy mások írnak verseket és hogy azok nagy emberek. Anyám kis, alacsony termetű, törékeny asszony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot és kosarat is könnyebben cipeli..." Ebben a magyarázatban benne rejlik a maga gyermekkori kiszolgáltatottsági érzetének a feloldási kísérlete, vagy inkább az az elképzelés, hogy a kiszolgáltatottság a költészettel elért nagyság által szüntethető meg. Alapvető gondolat ez József Attila esetében, s bár nem tudjuk bizonyosan, hogy valóban a gyermekkorból származik-e, avagy az életének utolsó szakaszát kísérő aránytalansági érzést vetítette-e vissza gyermekkorába. Mégis: mindaz, amit József Attiláról tudunk, a gyermekkori eredet mellett foglal állást... A Rapaport Samuhoz 1934-ben írott levélben, abban a levélben, amelyik tulajdonképpen első "pszichoanalitikus vallomását" tartalmazza, a következőket olvashatjuk: "óriási személyek azonban ma csak szellemiek lehetnek és ezért támadok én mindig szellemi sikon". A gyermekkorával kapcsolatos emlékei mindig saját kicsi voltához és a külső világ elemeinek nagy voltához kapcsolódtak, a már idézett interjúban is kitért erre: "Írja úgy meg, hogy az olvasó, aki most ezt a cikket elolvassa, emelkedjen fel a helyéről, nézze meg, hogy milyen magas és képzelje el, hogy én ilyen óriási, embermagasságú disznókat őriztem. Gyermek voltam, alig látszottam ki a földből és nekem kellett ezeket az embermagasságú disznókat őriznem. Ezeknek az időknek az emléke kitörölhetetlenül megmaradt bennem." Erre az időszakra utal vissza a Szabad ötletek jegyzékének vallomása is: "Öcsödön rossz volt / kellett volna két kis ló / kis nő kis eke / kis ház, kis kutya, kis csikó, / kis kasza, kis búza". Élete utolsó időszakában már ezekhez az emlékekhez hasonult a világ is, ahogyan A bűn című versben olvassuk: "Ám lehet, bűnöm gyermekes / és együgyű nagyon. / Akkor a világ kicsi lesz / s én játszani hagyom", az élete utolsó szakaszát kísérő aránytalansági képzeteket pedig az eddig idézettekhez hasonló képekkel jelenítette meg, a Bukj föl az árból című verséből idézem:
  

Ijessz meg engem, istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Önmagát ebben a képben a gyermekhez "arányosította", így a képben ismét megjelent a játék képzete, ám ez a játék már a "felnőttség" törvényei szerint zajlott.
     Az emlékezés, a pszichoanalitikus vallomás és a vers tanúsága és József Attila életének egész alapállása is amellett érvel, hogy a versírást, a költészetet a nagyság hordozójának tekintette, olyan jelenségnek, amelynek révén a világban a helyét elfoglalhatja. Számtalanszor követelte, hogy verseit fizessék meg, úgy érezte, hogy a versei révén van jelen a világban, s éppen ezért nem tudta elfogadni, ezért bántotta, ha kényszeradományokat kapott. Kívül volt a világon, már a Vágó Mártával való megismerkedése után érezte, hogy Vágóék társaságába költő voltában sem tud beilleszkedni, pedig így, költőként egyenrangúnak gondolta magát a társaság tagjaival, máskor azt sérelmezte, hogy Hatvany Lajos Adynak másképpen adott pénzt, mint ahogy neki. Élete utolsó szakaszában külön terhet jelentett számára, hogy kezelése költségét Hatvany Bertalan sokallta. A helyzetet ismerve Flóra minden bizonnyal ezért javasolta, hogy szerkesztői munkáját, verseit fizessék meg, vagy hogy az irodalomhoz közel - szerkesztőségben, Rádióban - keressenek neki állást, hogy azt érezhesse, a munkájáért fizetik meg, s nem adományt kap. Az ily módon sikertelennek érzett költői tevékenysége kérdőjeleztette meg vele költői munkásságának egészét, s ekkor már költészetét is úgy állította be, mintha valóban csak azért történt volna meg, hogy vele társadalmi-lélektani kitörési kísérletét alátámassza. A Szabad ötletek jegyzékében olvashatjuk: "a verseim nem én vagyok: / az vagyok én, amit itt / írok [...] mutatnom kell, hogy / valaki vagyok..."
     Akár a világhiány feloldási kísérleteként, akár önmaga legitimizálásának eszközeiként szemléljük József Attila verseit, s akár önmagukban állónak, szerzőjük teoretikus alapvetéseitől és a versek megszületésének idején tudatosított léthelyzetétől elvonatkoztatva, érezhető, hogy a versektől általánosan elfogadottnál nagyobb erővel bírnak, azt is mondhatnánk, hogy túllépnek a versek hagyományosan értelmezett határain. A tanító, nevelő jelleg például már korai, Tanítások című ciklusában feltűnt (példaként idézem: "Ne legyen bennetek kegyetlenség / és irgalmasság se legyen bennetek. /Az irgalmasok irgalmasságra várnak, / ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek, / hogy ne legyen szükségtek irgalomra / s ne legyen miért irgalmazni nektek"), aligha kétséges, hogy un. világteremtő és a teremtett világ törvényeit kialakító verseibe is átöröklődött ez a hangvétel, ahogyan kései, önmegszólító verseiben is megfigyelhető ez az oktató hang, a költő a beszűkülő világban önmagának mondja: "Légy fegyelmezett!", aztán: "Légy ostoba!" (József Attila éppen ebben a versben tudatosította a világ eszmei kiüresedését: "... Ne félj; a szép szabadság / csak ostobaság. Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát"), "Tudod, hogy nincs bocsánat...", s így tovább. A versnek mint önálló világnak a tételezéséről beszél az is, hogy a költői szót törvényként értelmezte, pontosabban a törvény kimondójának a költészetet látta: "A lét dadog / csak a törvény a tiszta beszéd" - írta az Ódában, itt a "tiszta beszéd"-et értelmezte törvényként, ezzel kapcsolatban írta Lengyel András: "... van, létezik ’törvény’, amely a ’dadogó’ létről tiszta, szabatos fölvilágosítást ad-adhat", s ezt követően állította szembe az idézetteket az Eszmélet soraival: "és megint fölnéztem az égre / álmaim gőze alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol." Ugyancsak a költészet fölfokozott jelentőségét jelzi, hogy József Attila számos alkalommal jellemezte költészetét, s ezek a jellemzések mindig az érzelem és az értelem közötti sávban helyezték el ezt a költészetet. Az írásunk indításakor idézett [Ha lelked, logikád...] című versben is azért "rántotta" vissza a költészetet a tudománytól, mert előzőleg "elindította" ebbe az irányba: "A líra: logika; de nem tudomány". A [Magad emésztő...] című versben kérdezi:
 

...mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?

Ismert A város peremén című vers "meghatározása" a költőről: az "adott világ varázsainak mérnökeként" az értelem és az érzelem, az értelem és a látomás összekapcsolása lene a feladata. Az Elégia című versben a lelkek "egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak", ahogy "komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról". A Levegőt! című versben, önmagáról és értőiről szólva az álmodozást és a megértést említi: "Aktába írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg." Az értelem és az érzelem, a komolyság és a szépség, a rend és a játék szinte minden ide kötődő képében egymás mellett áll. A Levegőt! hatalmas vallomásában is megfigyelhetjük ezt a kettősséget:
 

Az én vezérem bensőmből vezérel!
     Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel,
     nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
     szép komoly fiadat!

Az általa meglátott jövőképet tagadó "fasiszta kommunizmus" renddel kapcsolatos elképzeléseit is az érzelem és a képzelet tagadása miatt utasította el, erről a "rendről" írta a Világosítsd föl című versben: "mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó". Az említett kettősség számos versében visszatér, legteljesebben - feltehetően nem véletlenül - a Freud nyolcvanadik születésnapjára írott versben:
 

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

Ahogyan a költészetének mibenléte, úgy a költői formában megmutatkozó gondolat felszínre hozatalának kérdései és a vers születésének kérdései foglalkoztatták. A gondolathoz, a tiszta költői gondolathoz korán hozzákötötte magát, "Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka", írta a Téli éjszaka című versében, az utolsó versei közé tartozó [Ős patkány terjeszt kórt...] című versében pedig így írt: "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad." A gondolat mellett az emlékek határozták meg költészetét, az emlékek - láttuk - világának kiürülése és költészetének teljessé válásának folyamata kapcsán uralkodtak el költészetén, voltaképpen ugyanazt a jelenséget fedi le mindkét kifejezés. A költői gondolat megjelenését már korai Kassák-írásában az eszmélet kifejezésből vezette le. "Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről - de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza fel képeit" - mondta. Azt az állapotot, amelyben ez a folyamat végbement, József Attila eszméletnek nevezte, pontos leírását pedig Tverdota György adta meg: "... Bergson nyomán József Attila az eszméletet az intuíció és az értelem szintézise révén tett óriási szellemi erőfeszítésnek tekintette, a személyiség sorskérdéseinek tisztázására, az alkotó cselekvés előtt feltornyosult akadályok elhárítására, olyan állapotnak, amely legalábbis rokon az ihlet működésével. Mivel a személyiség legnagyobb fokú koncentrációját követeli meg, csak pillanatokig tarthat, ritka ajándék, legalábbis nem jelent folyamatos szellemi tevékenységet." Aligha kell mondani, hogy ezeknek a törekvéseknek és ennek az állapotnak a következményeként született meg az Eszmélet tizenkét szakasza, a magyar nyelvű gondolati költészet talán legnagyobbika...
 

Az a kiindulópont, amelyik József Attila költészetének egészét a világgal - s így az élettel - szemben helyezte el, magában rejtette a világ leszűkítésének, ugyanakkor pedig a költészet felnövesztésének, a világ helyére állításának eshetőségét. Ha következetesen végiggondoljuk az alaptételben benne rejlő momentumokat, akkor azt látjuk, hogy a költészet kiteljesítése végső soron a világ, vele együtt pedig az élet kiszorításával járt-járhatott együtt, a valódi világ helyére a teremtett világ került, s mivel a teremtett világ a megélt életet is helyettesítette, teljessé formálása az élet felszámolását követelte meg. Igaz, a teremtett világok mindig a valódi világok helyére kerülnek, ám helykeresésük a legtöbb esetben mégiscsak töredékesnek tekinthető, hiszen áttranszponáltságuk csak egy-egy mozzanatban mutatkozik valódinak, ez biztosítja az élet megőrzésének lehetőségét. József Attila költészetének az egyik legfőbb sajátossága éppen abban mutatkozik meg, hogy az élet kérdéseinek a költészetbe való átültetése teljesnek bizonyult - ebben feltehetően betegsége is közrejátszott -, ami a költészet kiterebélyesedésével és teljessé válásával az élet folytathatóságát is lehetetlenné tette számára. 
     A külső szemlélő természetesen nagyon nehezen mondhatja ki azt, hogy egy költészet a maga motívumaival eljutott a kiteljesíthetőség határára, mégis azt kell mondanunk, hogy élete utolsó szakaszában József Attila az addigra kialakított motívumait összefoglalta-lezárta, miközben az élet és a mű összekapcsolódása, a műnek az élet helyére kerülése, s az életnek a mű általi felszámolása hihetetlen, másutt nem tapasztalt mélységeket adott ennek a költészetnek. S mindezzel együtt ismét csak megemelte ezt a költészetet az, hogy az elmúlással, széteséssel, pusztulással szemben nem mutatott semmiféle tiltakozást, azt mély belátással, az élet, saját életének, gondolkodói létének és a világ mozgásának lényegéből fakadó tapasztalatnak mutatta be...
      József Attila költői világa az Eszmélet megírását követően az átalakulás jegyeit hordozta. Maga az átalakulás nem volt idegen ettől a világtól, ő is, mint mindenki, sőt, maga a világ is, folytonos átalakulásban létezett. Az előző időszakokban úgy "alakította át magát" - nyilvánvalóan a történéseknek való kiszolgáltatottsággal -, hogy költői világának egyes elemeit felszámolta, más elemeket azonban folytatott és hangsúlyozottá tett. Így történt ez az Eszmélet megírását követően is, hiszen számos esetben folytatta költői gyakorlatát, más vonatkozásokban viszont új elemek tűntek fel, vagy már régiek uralkodtak el költői világán. Ez az átalakulás-sorozat annyiban tekinthető másnak, mint a korábbiak, hogy mélyebb volt náluk, s számos vonatkozásban átformálta József Attila költői világát. Tanulmányunk mostani keretei ennek az átalakulás-sorozatnak a pontos nyomon követését nem teszik lehetővé, mélységét pedig az 1935-ben írott versek kapcsán Lengyel András pedig már megmutatta, így csupán jelzésszerű megállapításokra szorítkozunk. Az Eszmélet X. szakaszában olvashatjuk: "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg". Az idézett részben legalább két fontos állítás található. Az egyik egyfajta negatív állítás, s az élettel szemben a halált tekinti meghatározónak, majdhogynem állandósuló jelenségnek, hiszen a nem-lét van az élet előtt, s az követi az életet is, az élet a nem-léttel szemben kivételes jelenségként mutatja meg magát, ám ezt az állapotot a meglett ember - mondja a második állítás - önmagában, örökölt meghatározottságait kizárva éli meg. Az Eszmélet megírását követően született meg a Mama című vers, ez a vers, különösen pedig az, ahogyan megszületett, viszont már a gyermekkori emlékek eluralkodásával járt együtt. A vers születésének körülményeiről Szántó Judit, a költő élettársa elmondta, hogy megírása kapcsán a legmélyebb emlékek, ösztönök törtek fel József Attilában, egy Hatvany Lajoséknál eltöltött este és vacsora után ismét csak szegénységét tudatosította, s ez hozta elő az anyjával szembeni vádakat, egészen addig, hogy ki akart menni a temetőbe, hogy körmeivel ássa ki a sírt, s verje szét anyja koponyáját... (Az ölés és az ölelés motívuma később is ismétlődik József Attila életében és költészetében, a Mama című vers az motívumkör egyik pólusát jelenítette meg.) Ezt követően telítődött emlékekkel József Attila költészete, formálódott át költői felfogása, az "eszmélet" pillanataiban megmutatkozó "törvények" leírása helyére fokozatosan a "szublimálom ösztönöm" felfogása került. A bűn fogalma is ennek az átalakulási folyamatnak a részeként jelent meg. "Én úgy hallgattam mindig, mint mesét, / a bűnről szóló tanítást"- írta az Én nem tudtam című versben. A bűnt itt eredendő bűnként határozta meg, "eredendő gazság"-ként, ahogyan ebben a versben írta, s ez már önmagában emlékvilága felé fordította:
 

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

Gyermekkori világába helyezte a bűnt a Mint gyermek... című versében is (Világot hamvasztottam el szivemben / s nincs jó szó, mely megríkasson engem, / kuporogva várom a csodát, // hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / Bocsát meg nékem e farkasveremben!" A bűntelen bűnösség gondolata ezt követően visszatérő motívuma lesz költészetének, a bűnösség keresése pedig minden alkalommal gyermekkorára mutat vissza. A bűn című versben olvassuk:
 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
     de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
     mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
     De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
     Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
     e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
     bár szívem nem kemény.

Az emlékek - közöttük anyja alakjának felidézése és verseinek legfőbb szervezőjévé formálódása - és a bűn képzetének eluralkodása közepette erősödött fel a költészetét kísérő halálérzet is. József Attila költészetében a halál mindvégig, azaz a kezdetektől jelen volt, erre a jelenségre már kortársai is felfigyeltek, Fejtő Ferenc írta ennek kapcsán: "Még élt, s már a halálthozó fű sarjadt belőle. [...] A Nagyon fáj-t telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. [...] azt mondtam akkor [...] Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogan-boldogtalanul: ’Nagyon-nagyon fáj.’ De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább lethargikusan. A halál árnyékozta be s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott." Mondhatnánk, a halál a költészetnek ősi témája, ugyanúgy toposza, mint a szerelem, József Attila költészetével kapcsolatosan azonban ezzel csak megkerülnénk a kérdést, merthogy a halál valóban egész életében a kísérője volt. Öngyilkossági kísérletei ismétlődtek, az én-pusztítás én-ideállá, a felettes én ideáljává vált, ahogyan Cserne István írta. A halál képzete eluralkodott életén, utolsó hónapjaiban afféle "adósságtörlesztésként" verseket ajánlott barátainak, az üresség, a kiüresedés, a magány érzete mellett mind gyakrabban jelent meg a halál képzete, ahogyan mondottuk, önmagát szinte kívülről szemlélve, szinte egyfajta természetes folyamat részeként, mindenképpen egyfajta belátást érvényesítve. Az összefoglalásra, lezárásra készülődött, a költészettel végképpen szakítani akart, hiszen úgy ítélte meg - a verseiben ekkor hangsúlyossá váló bolond-státusz is erről árulkodik -, hogy nem ért el vele eredményt. Az összefoglalás és a lezárás momentuma ekkor már összekapcsolódott a halál képzetével, ahogyan az a Kész a leltár című versben olvasható:
 

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
Ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

A halálnak ez az eleve elrendeltsége és megváltoztathatatlansága jelenik meg a Flórának című versben:
 

Mert jó meghalni.

Ehhez hasonlóan az utolsó verseit is a megváltoztathatatlan halál képzete uralja, ezek a versek búcsúversként olvashatóak. Ezt a jellegzetességet felerősíti az is, hogy ezekben a versekben összefoglalta legfontosabb motívumait, költészetét ezzel formálta zárttá - és teljessé. Azzal, hogy ezt megtette, nem csupán a költészet, hanem az élet folytathatósága is lehetetlenné vált számára. Láttuk, költői gondolkodása az egyéni élet, hozzákapcsolódóan az ösztönök és a költészet, a társadalom és a természet - a világ és a világok - szférájára terjeszkedett ki, utolsó összegzőnek tekinthető verseiben József Attila mindhárom szférához tartozó motívumait lezárta, folytathatatlanná formálta.
 

Mert eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
Kitágul mint az űr, az elme;
a csöndbe térnek a dalok.
A hűség is eloldalog
és elmulik szivem szerelme.
Kitetszik, mily üres dolog,
mily világ visszája bolyog
bennem, mint lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok

 - olvastuk a [Kiknek adtam a boldogot...] című versben. Ez a vers véglegessé tette az anyával való találkozást ("Mert eljön értem a halott / ki szült, ki dajkált énekelve", ez a találkozás csak a halálban jöhet létre, a "teste melegével" való találkozás vágyáról, a kifejezés a Rapaport Samuhoz írott levelében szerepel - immáron lemondva. Idekapcsolódik az Elmaradt ölelés miatt című versének képe is: "De mélyben, egyben él, aki szeret".) "... a csöndbe térnek a dalok", azaz a költészet is eljut a hallgatásig, feloldódik a pusztulásra ítélt világegyetemben. József Attila máskor is írt a csendről, a költői elhallgatásról, az idézett kép tartalmát azonban "felerősíti", hogy más vonatkozásban is a lezárás képei váltak uralkodóvá verseiben. A "Költőnk és Kora" című vers, azzal, hogy a vers születését tette meg témájának, önmagában is addigi költészetének lezárulását mutatta. (Ehhez hasonló jelenséget figyelhetünk meg az említett vers "kísérő versében" a [Le vagyok győzve...] című versben is. "S ’dolgozom’, imhol e papírhalom - / a működésben van a nyugalom" - olvassuk, a versírás ebben az esetben is a költő által megfigyelt, mintegy tőle elszakadó tevékenységként értelmezhető. A "Költőnk és Kora" című versben a versre vonatkoztatva is a semmi szállong... Ez a vers is a pusztulásból, a táj pusztulásából indult ki, Németh Andor szerint először az utolsó versszak íródott meg: "Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl." A pusztulásnak ez a megtapasztalt víziója kapott értelmet a verssé szerveződő és kozmikussá növesztett látomásban...
     Láttuk, József Attilának a jövő társadalmával kapcsolatos elképzelései az új világról alkotott képzetében mutatkoztak meg. Az [Ime, hát megleltem hazámat...] című versben ezt a képzetet is felszámolta:
 

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely,
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy új világ,
jog, föld. ...

Az új világ képzetétől való elszakadás együtt történt meg a képzetkör kísérő motívumainak felszámolásával. Az új világ képzete az ág-világ-virág motívumkörrel együtt jelent meg József Attila költészetében, utolsó verseinek egyikében elfordult a virág képzettől is: "Karóval jöttél, nem virággal", írta, s ennek megfelelően már nem az új világgal, hanem a "másvilággal" feleselőként mutatta be magát. Így érthető a [Talán eltűnök hirtelen ...] című versének záró képe:
 

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

Utolsó verseiben elfogadta a bűnösség gondolatát is: "A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed"- írta a Tudod, hogy nincs bocsánat című versében, s így a büntetés ellen sem tiltakozott.
     A halállal való küzdelem során jelent meg József Attila költészetében a semmi. Először - láttuk - elvontan, aztán 1934-35 táján, ahogy a jelenségkört legmélyebben elemző Lengyel András írta, az "űr képzetének hangsúlyossá, majd fokozatosan absztrakttá válása, aminek eredményeként 1935-re megjelenik az elvont, mondhatnánk metafizikai Semmi is". A tapasztalat megértésében bizonyára szerepet játszottak olvasmányélményei, József Attila minden bizonnyal ismerte Heidegger korabeli írásait, s hatással volt rá Kosztolányi nihilista költészete is, mindezzel együtt azonban saját létének, s a halállal vívott küzdelmének tapasztalatai formálták a semmit az utolsó időszaka legjelentősebb motívumává, s tették ekkori versvilága legfőbb szervezőjévé. Éppenséggel a költészetén eluralkodó semmi mutatja meg, hogy milyen óriási küzdelmet vívott a pusztulással. A versvilága más elemeire is jellemző kettősséget a semmi kapcsán is megtaláljuk. "A semmiből vissza ne rántsatok" - írta a Ki-be ugrál... című versben, míg a Flóra című ciklus ötödik darabjában ez áll: "Ő az okmány, kivel a kellem / a porráomlás ellen, a szellem / az ólálkodó semmi ellen / szól, pöröl, szorongó szerelmem". Utolsó verseiben ismét a semmi ellen küzdött: "ne rántson el a semmi sodra", írta a Bukj föl az árból című versben, s még az utolsó versek közé számító [Négykézláb másztam...] című versben is az áll, hogy "... velem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" A pusztulás elkerülhetetlenségének belátása aztán a semmit is uralkodóvá tette a költészetén...