Egy hete elkezdett swingelni a szívem. Régen is volt, hogy egyet-kettőt erősebben vagy gyengébben vert, de akkor még rá lehetett fogni, hogy mert nől a mellkasom, azért. Meg az mégis más volt, nagy ritkán fordult elő, tréfának is vehette az ember. Az Úr 1999. évének utolsó napján viszont, minekelőtte két napig kibírhatatlan fejfájás gyötört, többször egymás után, szinte félóránként éreztem, hogy a szívem rendellenes dolgokat művel, egy nagyobb, indulatos összehúzódás után egy ütemet kihagy. Swingel tehát, mondtam volna, ha lettem volna annyira nagyképű. Csak nemes lelkű jazzereknek swingelhet a szíve, akárkinek nem, én pedig akárki vagyok, tehát nekem: nem. Így inkább azt mondtam, szarakodik. Tökéletes helyzetleírás. Az időzítés pedig egyenesen fenomenális: dátumváltás, világvége. Lehet, hogy nem vagyok 2000-kompatíbilis? A tervezőim valószínűleg nem gondoltak arra az eshetőségre, hogy egészen új kihívásoknak is meg kell majd felelnem.
     Mindegy, radikális intézkedéseket foganatosítottam. A vérem alkoholszintjét lenulláztam, krumplicukrot szereztem be, mert az megboldogult öreganyám tanítása szerint szíverősítő, meg galagonyateát, és ráadásképpen macskagyökértinktúrát is. Az előbbit zenész barátom javasolta, aki tehát érti a swinget, emellett nagy teaszakértő is, a keleti teaművészet nagymestere. Az utóbbiról pedig egy Symposion-beli novellában olvastam, és Gyuri, a novella szerzője élőszóban is biztosított afelől, hogy hatásos idegnyugtató szer; lám, jutott eszembe ismét, fikció és valóság kígyaja olykor hűvös nyirkossággal megérinti egymást... Így jutottam el hát a tegnapi napig, hetedikéig, amikor a szokásos reggeli kávémról is lemondtam. Ennek azért voltak következményei, ahogy előre sejtettem. Már déltájt fátyolos kábultság lett úrrá rajtam, le kellett dőlnöm kicsit. Azután meg a fejem kezdett tompán fájni; gondolom, ez szintén az elvonási tünetegyüttes része. Furcsa, hogy az ember még a kávéval is micsoda kötött viszonyban van. Kezdetben csak ártatlan szokás, később mindennapi szükséglet, végül kínos függőség. Hát igen. Így jutunk ki a (szeles) csillagokhoz...
     A sorscsapások ellen mindenféle friss szerzővel vértezem fel magam. Kitalálókám nem akar beindulni, ilyenkor kussol az ember, vagy jobb esetben könyvvel a kezében kuksol. Olvasok, abszolút mai regényeket. Őrzöm az égboltot, ránk ne essen. Ránk ne szédüljön teljes lendülettel.
     A poézis elevenségét igen, ám minőségét nem igazoló versdömpinges korunkban szép élményben volt részem, még mindig tegnap. M. mellettem olvasta Domonkos Majd-nem-vers-ét, én közben szöszmötöltem vagy vacsoráztam, valami ilyesmi, mellékes; és egyszercsak azt veszem észre, hogy M. szép kék szeme könnyes a verstől. Erről az oldaláról eddig nem ismertem. Lehet, hogy könnymutatványos?
     Kávétlan napom estéjén fáradtan csusszantam ágyba. Elcsigázottságom illusztrálása végett árulhatom el, hogy a Playboy péntek éjszakai tévémagazinja közben nyomott el a negédes álom. Épp mielőtt az akció kezdődött volna.
     Ma, nyolcadikán reggel aztán alig tudtam rábeszélni magam, hogy ideje felkelni. Nem szeretek sokáig aludni, így hát érthető a dühöm, ha jóval nyolc után is ágyban vagyok még. Fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem, ez sem töltött el különösebb örömmel. Benyomtam a tévét, hátha a beszédtől észhez térek végre, de nem, még egy jó fél órát olyan simán lehúztam, mint aki benyugtatózott. Ez így nem fog menni, döntöttem el magamban.
     Az elhatározást tett követte. Kiugrottam a takaró matriarchális melegéből, trapp a konyhába, ellentmondást nem tűrő mozdulattal vizet a dzsezvába, szigorú arccal föl a rezsóra. Néhány perc múlva a Wiener Extra jó illata lengi be a lakást. (Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretem, hogy ennyire imádom a kávét. Istenem, máris jobban vagyok, már az illata is micsoda gyönyörűség! Félő, hogy mégiscsak függő vagyok.)
     Holnap kilencedike lesz, vasárnap. Szép ködös reggel, alacsonyan szállnak a felhők. Az jutott eszembe, hogy ebben a határok nélküli, boldog világban egyedül a felhők maradtak, meg a folyók, amik kellemesen nyúlnak el fölöttünk, köztünk. És kéken oldanak vagy kötnek.
     Mikor, kinek, hogy, éppen.