Légüres utca az álom
 
 
Légüres utca az álom, bumfordi urak
vállán landol a nap. Mintha lebegne a cél
egy panoráma fölött, de fogása alig
van, s én megkövülök, nem hiszem el, hogy a hang
elvész, mozdulatom nincs, hogy csak lefelé
visznek e földön a lépcsősorok. - És ezután
tél lesz. Majd ki-kibámulgatok ablakomon.
Nézem a bő urakat, nézem a sok dobozolt
nőt, szanaszét dobozolt nőkön a fix jeligét.
Lázas kottafejek buknak a csendbe, derűs
dallamok egyszeri emlékei. Ám az idő
múlik, mert idejét múlja. Amit tehetek:
nagy fenekekre kerítek jó nagy feneket,
s eltakarom vele mások libabőrös egét.
 
 

Mások laknak a házban 
 
 
Mások laknak a házban, Habakuk. Befelé
nem megyek és kifelé nem jövök, elkerülöm
már a kaput. Telefon sincs odabenn, sem akit
hívhatnék, akinek szólhatnék, akinek
mondhatnám a nevét. Régi, idétlen idők
őrzik a lábnyomokat, sárga fotók nagyanyót,
bordó lábasok étkek melegét, vacsorák
ízét. Még hazamennék - hidd el, Habakuk -
néhanap, és nevetésünktől lenne megint
hangos az utca, a ház minden zegzuga - s egy
pillanatig legalább újra ragyogna reánk
némi kis életerő, hajnali fény. Aranyos
színből, tiszta reményből kerekedne körénk
aztán egy gyönyörű udvar a föld közepén.