Szófogadóból
 
 

"Én túllépek e mai korcsmán,
az értelemig s tovább!"
(József Attila) 

  
Az, mivel kimondom, hogy összeköt,
máris elválaszt magamtól, s akinek;
s attól is, ami nem hallhatja meg,
mert puszta tárgy vagy halott s férge-dög.

Így mi valóban összeköt: nincsen.
Ettől a léte. Megnyilvánulatlan.
(Nem miben most főnék: az üres katlan).
Nélküle semmi sincs kint és nincs bent.

Oldoz és kötöz, bár maga tétlen.
S csak belőle mondható, hogy nincs rá szó,
és ha bármink van: nincs; "ő" föltétlen.

Síró-nevető, megülő, szétmászó
lények, csak hit az, hogy választhatunk.
Megadva, üres-formán, így: vagyunk.

A nincs útján 
 
 
A nincs útján minden létezőhöz.
Üres terében világod teljesül,
míg árnya-sötétje fényével vegyül.
Gyöngeséged kapcsol az erőhöz.

Peremére feltör a legbelül.
Túli dolgokról tud a bőröd.
Tanulsz hegyhez, tóhoz, tűzhöz, esőhöz.
Ők a formáid, velük létesülsz.

Gyermeked vezet, lett az elődöd.
Neved, tested se már, de az arcod,
ahogyan hullám csapódik a parthoz,

s bezúgja most a teljes lét terét.
Jövődbe fut, múltadból előzött,
kioldva onnan sorsot és reményt.