Azt hiszem, hölgyekkel kapcsolatban nem szokás krisztusi életkorról beszélni, esetünkben azonban ez elkerülhetetlennek látszik. Már csak azért is, mert Porhó című versgyűjteményében erre maga a szerző is többször tesz utalást. Az életkorra vonatkozó jelzések közvetlen és közvetett változataival egyaránt találkozunk a kötetben. Az új verseket tartalmazó részben előfordul, hogy tényszerű közlés hívja fel erre az olvasó figyelmét (Dosszié, Szálak), mely esetleg árnyalódik némi álnaív rácsodálkozással vagy éppen József Attila-, illetve Dante-reminiszcenciával (ilyen a kötetcímadó kulcsvers és az Óda az ötvenes férfiakhoz). Arra is több példát látunk azonban, hogy - továbbgondolva a biblikus-dantei párhuzamot - bújtatott motívumok támasztják alá e problematika hangsúlyozottságát, összetettségét: pl. 3 új versciklus társul a korábbi pályaszakaszt reprezentáló 3 kötet szemelvényeihez; a felidéző válogatásban éppen 33 opus található; szerkezeti szempontból a legtudatosabbnak mutatkozó új kompozíciókban triptichonszerű, 3-as tagolás érvényesül (ld. Havak éve ciklus, ill. Néma, néma, néma - 3-szor 30 sor); egy konkrét szövegbéli utalást követően ("Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat") a második ciklus 16 verset s mindannyiszor 16 soros szövegeket tartalmaz. (A recenzens - ha már így továbbihlette a számmisztikai vizsgálódás - nem hagyhatja említetlenül azt sem, hogy a válogatott szövegek összterjedelme éppen 666 sor, az újabbaké pedig 777 sornyi.)
     Túl azokon a toposzokon, amelyek tudatunkban a krisztusi életkorhoz fűződnek, Tóth Krisztina életszerű hitelességgel, az átéltség intenzitásával kapcsolja össze idetartozó érzéseit, gondolatait. Beszédmódja, hivatkozásai szubjektívek, ugyanakkor nyomatékosan kifejezik az általánosítás, tipizálás szándékát is. Ennek legszembetűnőbb nyelvi eszköze a (mutató, általános, határozatlan) névmások használatának minden korábbit messze meghaladó aránya a versszövegekben (annyiszor, annyit, annyi sok, minden, mind, valaki, valami, valahol, valahogy, valahányszor, akárki, bárki, bárhol), illetve a tágító jelentésű egyéb kifejezések (mindig, egész, folyton, egyáltalán, ésatöbbi, az ember). E nyelvi csoport különösen fontos elemei a szintén nagy számban alkalmazott tagadó névmások és tagadószók (sose, semmi, soha, semmikor, senki), melyeknek világképi, szemléletmódbeli vonatkozásairól lesz még szó a későbbiekben is.
     Az élet felén az embernek már van elég élménye, emléke, tapasztalata, hogy eljuthasson lényegi felismerésekig, legyen alapos rálátása a korra és benne önmaga helyzetére. Utóbbiak párhuzamát érzékeltetik Tóth Krisztina évszak-metaforái és a hozzájuk kapcsolódó tematikus szókincshányad. Míg az első kötetből beválogatott Terézvárosi elégiában nyár végi ünnepként említi a gyermekkor búcsúztatását, az újabb versekben már az őszi-téli képek kapják a főszerepet (hullott lomb, avarfüst, hűvös, fagy, hó, jég stb.), s ünnepi hangulatnak nyoma sincs. A költő zavartan döbben rá arra is, hogy vele egykorúak már nem élnek, hogy - álombéli látomás vagy valós félelem, tapasztalat - "ott mélyén a testnek. / Mi susog kanyarog fénylő kék gyöngyök hosszú sorban. / A halál fáraóhangyái menetelnek."
     Úgy tűnik, hogy míg az adott életkor a bölcseleti "beérés" időszaka, addig a kor maga mégis inkább a kiábrándító megérthetetlenség kora. Olyan éra, amely hiányérzetekkel, illúzió-rombolással józanítja a teljességre vágyót. Nem csoda hát, ha az eltűnődő ember még szentenciáiban is szkeptikus ("Mért lepleződnek le mindig a csodák", "Különben mit keres egyáltalán bárki bárhol", "Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya. / Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja", "Semmi sem volt elég az idő szavaink tapadós csúnya testünk [...] Semmi sem volt ha volt", "Valahányszor szeret, valami mindig elvész", "de hogy mi történt, mire volt jó / harminckét éven át e porhó, / havam, / hevem // hová gomolygott nyomtalan, / és ugyan hol, ha nyoma van"), hogy ponttal lezárt kijelentései gyakran nyitva hagyott, megválaszolhatatlan kérdések is egyszerre.
     E sajátos számvetéshelyzetben költőnk nő-mivolta is fontos tényezőként kap szerepet a versek motívumvilágában. Rá ilyen módon még inkább hatással van az első negatív testi változások - hol rezignált, hol elkeseredett, hol pedig megdöbbent - konstatálása, s ez megéltségében felerősíti egyébként is alapvető bölcseleti csalódottságérzetét. A legszebb korban van - mondják e hölgykorosztályra általában, itt azonban ebből az élethelyzetből is főként a beteljesülés vágya erősödik fel - testi, lelki vagy tudati-metaforikus valóságot értsünk bár rajta -, s mindenképpen elemi erővel (Néma, néma, néma; Óda az ötvenes férfiakhoz).
     Amint a bölcselkedés sem irányzatos-direkt formában zajlik, úgy a kötet verseiben a korrajz sem közvetlen témaválasztás eredménye. Tóth Krisztina legtöbbször általánosítható élethelyzetek apropóján beszél a jelenről (nyelvi eszköze ehhez pl. a többes szám első személyű megszólalás, s nem ritkán a társ - közvetve az olvasó - megszólítása is). A természeti metaforika ilyenkor fekete égről, növekvő sötétségről tesz említést, az évszak-párhuzamok pedig a havak és fagyok évéről, sőt az "állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaká"-ról beszélnek, még az ezredforduló időpontjához is kapcsolva az ábrázolást (Fehérhajú, A Minotaurosz álma).
     A szemlélésnek és szemléltetésnek a nyelvi leképezésben motivikus főkomponensei a néz-bámul szinonimacsoport különböző elemei. Úgy vélem, ezek többsége a már említett értetlenségi-érthetetlenségi szituációk jellemző gesztusai, s bizonyos fajta rácsodálkozások, rádöbbenések pillanatát jelképezik, olykor éppen az illúzióvesztését ("Néztem hanyatt a kana-pén [...] ilyet sose láttam", "és néz csak néz / a tágra nyílt egekkel", "és csak a vézna, üres jelentés bámul ébren", "eljött, és én / csak néztem rá", "Bámul, takaróminta-arc", "emlékidőben emlék- / szem, néz", "idegen életek ablakán minek bámulni utcahosszat", "a szája sarkában vékony, csillogó / damilszál lógott, csak nézett rám", "így jó lesz, félrenéztem"). Nincs szó tehát harmonikus-kontemplatív megvilágosodásról. A kötetcímadó vers zárlatában az derül ki, hogy a költő a kiábrándító szembesülések után nem is remél átlátható sors- és világképet, megnyugtató megértést, legfeljebb csak a misztikusnak tűnő, de ugyanúgy bizonytalansággal teli, már a tapasztalati valós léten túli dimenzióban számít igazi rálátásra, lényegi áttekinthetőségre: "Vagy túl / a túl // bonyolult léten, túl ezen / egyszercsak majd megérkezem / s ittlétemet / átlátom ott?!"
     Az ábrázolt jelen rendezettségének hiánya metaforikusan a versek szerkezetében is leképeződik, többféle módon. Bár a gyakori elbeszélő dikció logikai rendezettsége következetes, sokszor találkozunk mozaikszerű (rész)struktúrákkal, lazább logikájú halmozásokkal. A legtudatosabb a ziláltságképzet azokban a szövegekben, ahol az értelmi enjambement-ok ellenére az analizáló tudat hangsúlyozott széttördeltséget észlel a záró egyenírásjelekkel szabványdarabolt közlésegységek immár alig azonosítható határán, amit néhol szándékos kontextushiányok is bizonytalanabbá tesznek (ld. a Havak éve című ciklus verseit).
     Bár az álmok világa az újabb versekben is fontos szerephez jut, az időbeliség dimenziói esetében nem mutatkozik zavar, egyenetlenség. Emlékek gyakori megidézése által fontos szerepet kap a múlt. Költőnk hiányérzeteinek egyik komponense, hogy az idill (ha volt is ilyen) nem örökíthető, nem menekíthető át, hogy a jelen azt végképp elzárja és lezárja, olykor úgy, hogy a történtek tanulsága a jelen számára nemcsak kijózanító, hanem perspektivikusan is kiábrándító (Dosszié, A végvár, Szálak, Napló). A gyermekkori szituációk felelevenítése most azért is sajátos motiváltságú, mert költőnk anyaként már a saját gyermekét szeretné megóvni féltő-kegyetlen tanácsaival, útmutató parancsolataival az illúzióvesztésektől, a hiányérzetektől. Mindezekben ott sejtjük-érezzük jövőképzetének kételkedő-vágyakozó pesszimisztikusságát is (Porhó, Téli dal).
     Múlt, jelen és jövő áttekintésének kísérletei az újabb versekben minden eddiginél hangsúlyozottabban vetik fel a sors alakulásának, alakíthatóságának problematikáját. Míg a szokott logika szerint a harmincas éveikben járók egyik legfőbb igénye az életút egyenesbe hozása, addig költőnk versei arról a felismerésről tanúskodnak, hogy lényegében nem magunk irányítjuk az életünket. Ennek szemléltetését - még ha találunk is mitologikus utalásokat - azonban nem kapcsolja transzcendens okozathoz, legtöbbször köznapi metaforák segítségével jeleníti meg következetesen pesszimisztikus világképét. Motivikus szempontból sokat bíz e téren a szálak és az út szimboltikus toposzaira ("Én a szálakat az istennek nem tudom. / Sem fölgombolyítani, sem elengedni", "én szőni-fonni sose tudtam", "csak sejtem, hogy kapaszkodik meg szál a szálban", "volt-e egyáltalán fonalam meddig érhet"; "a járda tiszta jég", "Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka", "Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész. / Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva", "A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé", "Elveszett út, találj kanyarra"), de fontosak a kor szerinti aktualitást hordozó civilizáció-jelképek is: "Mint egy kaparós sorsjegyen, / a lábbal félrekotort föld / alatt évszám / vagy telefonszám, ki tudja / ki volt, ha ki se csöng: / nem nyert." A sorsképzet általánosított vetülete - visszautalva az évszak-metaforák gyakoriságára, s kiegészítve azt egyfajta vörösmartys-nietzschei permanencialogikával - olyan szimbolikában ölt testet, amely a körkörös ismétlődés apropóján ("Mint egy levél be nem váltott ígéret / földje forgó szavak között az elveszett / a hányódó soha partot nem érő véget / nem érő út kering", "Ismerős vagy pedig, mint [...] Kör-körös alagút", "innen figyeli forgás / Közben hogy fut a lámpa álomgaloppja körbe-körbe") azt sugallja, hogy a jelen megoldatlansága a mindenkori jelenidő megoldhatatlansága is.
      "Írok, kételkedem" - kezdi ténykedésének summázatát egy nemrégi interjúban Tóth Krisztina (KönyvHét, 2001. júl-aug., 5. o.), és versei valóban azt mutatják, hogy ez a szkepszis világképi érvényességű, s hogy néhány ellenkező, bizakodást sejtető jelzés ellenére szemléletmódjának ez az összetevője csak erősödött. A korábbi idézetpéldák is megszólaltatták már keserű kifakadásait, de azért is szükséges erre ismét hivatkozni, mert a Kölcseytől ismert, ám most romantikátlan (ál)közönnyel vegyített elkeseredettség nyelvi-stiláris értelemben (sőt nyelvkritikai értelemben - ld: Álmok, álmok; Álmos felhő; Vándorhold - II.) is erősen nyomot hagyott a versek szövegén. Költőnk nemegyszer vulgárisan fogalmaz ("Mire volt jó az a sok szar év", "Ne szedj pontokba semmit: hülyeség" stb.);verstanában kevés a díszítő elem, a köznyelvies-szlenges dikció viszont nagyon gazdag tagadószókban (pl: A könnyű poggyász, Szőnyeg, Napló - II., Szívhangra, Somnivore, Anyai lista), nyelvi játékainak, szóalkotó kedvének korábbi aktivitása radikális mértékben megcsappan; kérdéseiben gyakori a megkérdőjelező indíttatás; rímhelyzettel hozza reflektorfénybe a valóság-hiábavalóság szópárt (Szőnyeg). A groteszk jelenségek közül kiemelkedik az idegenségérzet, az én-elidegenedés több motívuma: "a testben / Keserű nedvek vándorolnak céltalanul", "lépcsők geometriája. / Idegen kert nyikorgó fái között", "idegen arcok villanya égett. / Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam", "Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol", "Álmomba visszalépve a címemet ott ha kérdezik. / Hirtelen nem tudom még az asztal az ágy helyét sem. / Nyitott könyv rajta név összeáll újra szétesik. / Hogy minden ami volt belőlem múlt el hova éltem." Nem csoda hát, ha az elkeseredettség kifakadásai közt a hátborzongató, kafkai végbölcsesség szólama is megjelenik: "forog / szája helyén az üres / mondat, szélmalom-arc: / add fel."
     Az említettekhez érdekes kiegészítést fűzhetnénk a motivikus kulcsszók további vizsgálatával. A leggyakrabban - és nagyon változatos összefüggésekben - szereplő ilyen kifejezés az álom. Régről kedvelt motívuma ez Tóth Krisztina költészetének, de sohasem, így most sem valamiféle operettes illúziópótlék szerepét töltötte be. Nála az álom legfeljebb szer-kezetében tér el a valós világtól, de elemeiben és lényegszemléltető képességében nem. Ennek fordítottja is igaz azonban, hiszen a versek tanúsága szerint a valós lét logikája a versben sokszor ugyanúgy szürreális képet ad, mint az álmoké. A második motívumcsoport a gyakoriság szempontjából a negativitást hordozó tél-fagy szinonimalánc, a korábbi versek tán legfőbb kulcsszavát - víz-eső - pedig a kötetkontextusnak megfelelően most a hó-jég jelentéskörben azonosíthatjuk. Mennyiségileg nem, súlyát tekintve azonban mégis jelentős emellett az üres, üresség, üreg fogalmak megjelenése a versekben.
     Tóth Krisztina könyve közel azonos arányban tartalmaz új és válogatott opusokat. A kötetegész elsősorban stiláris-motivikus kontinuitást hangsúlyoz az eddigi költői teljesít-ményben. Ugyanakkor a három új ciklus mindegyike önmagában is karakteres (erre formai szempontból főként a második ciklus erősít rá, mely szinte könyv a könyvben jelleggel szerepel). A korábbi kötetekből a szerző nem egyenlő arányban válogatott. Bár egykor tervezte az első könyv (Őszi kabátsuhogás) jelentékenyebb reprezentálását (ld. Látó, 1999/6. 51.), most mégis erre jutott figyelméből a legkevesebb, míg a korábbi recepció által tán legkevésbé méltatott második kötetből (A beszélgetés fonala) vette át a legtöbb verset. A kronologikus szempontból fordított rendű kötetszerkezet mintha arra utalna, hogy nem folyamatszemléltető pályaszakasz-lezárás volt itt az elsődleges cél, hanem annak az időbölcseleti aspektusban is tetten érhető látásmódnak a leképezése, hogy az elmúlt idők a jelenből szemlélve állíthatók leginkább összefüggésbe. (Magvető Bp. 2001)