Sokat hallhattunk arról, hogy mi a különbség tudományos irodalom és széppróza között. Az iskoláskönyvek szabályai éles, árnyékkal kiemelt határvonallal választják el egymástól a kétféle művet, mint a térképen az országokat. Ugyanakkor sokszor találkozunk olyan írói megnyilatkozásokkal, amelyek a határvonalakat nem hangsúlyozni akarják, hanem - jó szomszédokra emlékeztetően - inkább tompítják, halványítják. Maga az esszé is, mely gyakran erről szól, megtestesült bizonyítéka annak, hogy a tudomány és a szépirodalom közt inkább a szabad átjárás jellemző, mintsem a szigorúan lecsapott sorompó és a két területet elválasztó, aláaknázott senkiföldje. Különösen, ha az esszé szerzője költő vagy jó stílusú regényíró. A hatvanas, hetvenes években különösen gazdagon virágzott a "szépirodalmi" esszé. Illyés Gyulától Kolozsvári Grandpierre Emilig, Vas Istvántól Nemes Nagy Ágnesig, Rónay Györgytől Somlyó Györgyig és Csoóri Sándortól Sütő Andrásig impozáns a névsor.
     E karcsú növésű fákkal egy időben a terebélyesebb emlékirat és az írói napló is virágkorát élte, vagy ekkoriban érett meg arra, hogy gondozója betakarítsa több évtizedes termését. Számos költőről kiderült, hogy kitűnő elbeszélő is: nemcsak a maradandó érvényű pillanat megragadására képes, mely a versírás feltétele, hanem az életfolyamatot is éber figyelemmel kíséri, s a történelem sodrását is tudja érzékeltetni. Illyés naplóiba, Vas István emlékirataiba vagy Déry Tibor e két műfajt világsajtó-szemlével egyesítő írásaiba merülve (A napok hordaléka; Az újabb napok hordaléka) mintha magunk is tanúi volnánk azoknak az éveknek, évtizedeknek, amelyekben keletkeztek.
     Miközben a költők személyes hangon szóltak hozzánk műelemzésre, nyilvános gondolkodásra rendelt esszéikben, egyre nagyobb szerepet kapott verseikben is a tárgyszerűség, az okfejtő gondolat, az érvelés. A régen éneklésre szánt, kötött ritmusú vers mind gyakrabban átadta helyét a szabad, kötetlen formáknak. Megosztotta felségterületét a prózaformában írt költeménnyel, az úgynevezett prózaverssel is, melyről - ha csakugyan "vers" volt - az avatott kritikus is csak annyit mondhatott, hogy isten tudja, mitől vers, de hogy költészet, az biztos.
     Rába György ebben az időszakban is sajátságos módon viszonyult a prózához. Irodalomtudománnyal foglalkozott, és nem mutatta különösebben jelét annak, hogy a filológiát az önkifejezés egyik nemének tekinti. Tanulmányai, melyekből Csönd-herceg és a nikkel szamovár című kötetében adott mély merítésű ízelítőt, valamint monográfiái, melyekben Szabó Lőrincről és Babitsról festett pályaképet, a legaggályosabban véve is tudományos munkák. Ha stílusát és módszertanát nézzük, azt látjuk, hogy elemzései filozófiai alapozásúak, okfejtései tárgyszerűek. A tudományág lehetőségeihez képest maximális egzaktságra törekszik, és inkább vállalja a fogalmi kifejezésmód szárazságát, mint hogy engedjen a könnyedebb és személyesebb nyelvezet csábításainak. Tanulmányai és esszéi - igen, esszéi, amennyiben e műfaj gondolkodói kísérlet és nem a tárcaírói elmesziporkák műfaja - azt a szikárabb fajta tudományosságot folytatják, amelyet Kölcsey Ferenc, Arany János (!), Erdélyi János, Gyulai Pál, Komjáthy Jenő, Riedl Frigyes, Fülep Lajos, Horváth János és nyomukban - a többiek közt - Barta János, Németh G. Béla fejlesztett európai színvonalúra. (Az a tudományos értékekben gazdag írói esszé, amelyet Babits, Vas István, Illyés, Rónay György - Rába nemzedékéből pedig főként Nemes Nagy Ágnes és Somlyó György - művelt, illetve művel, személyesebb hangvételű az ő elemzéseinél.) Értekező prózája nem magyarosságban vagy szabatosságban tér el a szépirodalomhoz húzó, metaforákban gazdag esszényelvtől (melynek legfőbb mestere Németh László, a maiak közül Csoóri Sándor), hanem abban, hogy fogalmi szókincset használ, mely filozofikus eszmefuttatásokra is alkalmas. Kétségtelenül nem nyújt "könynyű" olvasmányt; nem is ez a dolga. Fokozott figyelemkoncentrációt kíván tőlünk, viszont nem riogat bennünket, halandó magyarokat azzal az elbizonytalanító, kellemetlen érzéssel, hogy német-latin keveréknyelvből készült, magyartalan tükörfordítást olvasunk.
     Hogy micsoda különbség van értekező és elbeszélő próza között, azt Rába György új, sokunk számára meglepetést szerző Remények és csalódások című elbeszéléskötete segít megvilágítani. Ez ugyanis előzmények nélkül áll Rába köteteinek sorában. S nemcsak annyiban, hogy epikusként eleddig még nem mutatkozott meg, hanem annyiban is, hogy elbeszélései egyáltalán nem emlékeztetnek sem a tanulmányaira, sem a verseire.
     Az "egyáltalán nem" talán kategorikusan hangzik, de egyetlen fenntartással vállalhatónak érzem. Rába elbeszélései stílusban, hangnemben, felfogásban és az anyanyelvhez való viszony tekintetében csakugyan anynyira mások, mint a versei és az irodalomtudományos munkái, mintha másvalaki írta volna őket. Ám verseihez mégis van közük az elbeszéléseinek, jóval több, mint a tanulmányokhoz, monográfiákhoz. Különösen akkor, ha az utóbbi tíz-tizenkét esztendő költeményeivel vetjük össze őket. Verseskönyveiről írva magam is megállapítottam már, nem is egyszer, hogy "nyitottabbá", közvetlenebbé vált, hogy élményszerűbb lett, hogy jelentősen fölerősödött a kezdettől fogva meglevő fogékonysága az intim megfigyelésekre, a komikumra, ezen belül a nyelvi humorra, a természet rezzenéseire vagy a többé-kevésbé mindnyájunkban megőrzött gyermekre. Költészete gyakran elbeszélő jelleget öltött - nemcsak az elégikus darabokban, hanem a Rábánál oly fontos dalokban is -, és az anekdotikus beszédmód terhelési próbáinak is egyre gyakrabban kitette lírai műveit. És költeményei sorában évtizedek óta gyakori az a fajta prózavers, amelynek vizsgálatával még adós a magyar poétikatudomány, mely alig tud róla egyebet mondani, mint a szabadversről vagy mint a költői prózáról, holott a prózavers ezektől lényegbe vágóan különbözik. E műformának pedig immár klasszikus példái vannak, a többi között Kassák Számozott versei, Illyés vagy Nagy László prózakölteményei. (Nem véletlenül fogalmaztam így: Kassák említett, rövidebb prózaverseitől érdemes megkülönböztetni a terjedelmesebb prózakölteményt vagy -poémát, lásd Illyés: Gyerekkorom lángjai, Nagy László: Jönnek a harangok értem).
     Kétségtelen, hogy az epikai és az emlékiratírói motívumok megbecsülésében a külső körülmények is segítettek Rába Györgynek. 1948-től sok évtizeden át sok mindenről nem lehetett beszélni. A "puhuló diktatúra" idején, a nyolcvanas években, amikor a költőkbe már nem lehetett beléfojtani a szót, szinte gátszakadásszerű bőséggel jelentek meg a különféle műfajokban az olyan történelmi eseményekhez, közéleti jelenségekhez kapcsolódó élmények, amelyekről azelőtt nem lehetett vagy nem volt tanácsos beszélni. E téren különösen a Rábához közelálló Kálnoky László volt kezdeményező. Rába maga is számos epikus verset írt a nyolcvanas-kilencvenes évek folyamán, amellyel mintegy megalapozta most megjelent szépprózai alkotásait. Köztük olyan is akad, amelyben parafrázisszerűen idézi meg Kálnoky Lászlót mint komikus-ironikus epikai költőt. Igaz, Rába stílusa ezen is átüt.
     Kálnoky kicsit olyasféle módon rajzolja meg elbeszélő verseinek hősét, mint Wilhelm Busch a maga karikaturisztikus költőfiguráját. Van, persze, van eltérés. Míg a régi német grafikus egy városi költőfigurát mutat be, aki a falusi és természeti világ áldásait keresve nevetséges kárvallottként kénytelen elviselni a szokatlan környezet szándékos és akaratlan durvaságait, melyek a kölcsönös idegenségből fakadnak, addig Kálnoky hőse olyan költő, aki a társadalmi miliő otromba hatalmasságainak és ízléstelen nyárspolgári szokásainak lesz áldozata különféle helyzetekben. Sérüléseiért azonban elmés élcekkel kárpótolja magát. A költő mindkét szerzőnél "irreálisan" - azaz nem "gyakorlatias" módon - viszonyul környezetéhez. Kálnoky hőse költő, akinek gondolkodásmódja az emberek túlnyomó többségétől idegen, némelyik főtörzsőrmester-, kupec- vagy "Steinmann, a grófnő" jellemű pályatársáétól is.
     Rába novelláinak hőse hasonló, bár hevesebbek a reakciói. Ő is azért ütközik állandóan láthatatlan falakba, mert föltételez valamilyen erkölcsi (és ízlésbeli) szabályokat, amelyek a társadalmi berendezkedéstől függetlenül mindenkire kötelezőek, és ezeket ismételten megszegik, többnyire úgy, hogy ő lesz a károsult. Ez szükségszerűen következik be, mert a "rend"-nek csúfolt és intézményesített erkölcsi káoszban ő csak a morális érzékére támaszkodik, s így önként sétál bele a dörzsöltebb, alkalmazkodóbb és a helyzetet jobban felismerő egyének csapdájába. "A mi országunk az alattvalók országa. Amikor először mentem iskolába, apám fölcsatolta hátamra a táskát, és azt mondta: iskolába mégy, tanulni fogsz. Viselkedj rendesen, de ha megütnek, azonnal üss vissza. Ezt hatéves korom óta nem felejtettem el. Ebben az országban mindenkit sokszor megütöttek, és ezt az emberek tudomásul vették. Még meg is csókolták a kezet, amelyik megütötte őket. Én erre képtelen vagyok." - mondja Rába a Magyar Nemzet 1998. április 25-i számában a Ferch Magdának adott interjúban.
     Ez az eredendő citoyen-önérzetesség - amelynek szerencsére szép előzményei vannak a magyar költészetben is, mert Magyarország nemcsak az alattvalók, hanem a lázadó költők, írók (Nagy Lajossal mondva A lázadó ember) országa is - önmagában is tanulságos. De figyelmeztet egyúttal az elbeszéléskötet belső indítékaira, melyek a költőben régóta jelen vannak, és szólásjogot követelnek a vele történt "remények" és főképpen "csalódások" epikai feldolgozásához. A prózakönyv műfaját illetően talán érdemes is föltenni a kérdést: voltaképpen emlékiratot vagy életrajzi indíttatású novellafüzért tett le az asztalra Rába György?
     Rába háromféle módon kezeli könyvében a történetek alanyát, saját személyét. Az egyikben egyes szám első személyben beszél, ilyen például A puska részei, amely a szerző leventekorából idézi fel az "alattvalói" lét - ez esetben a militarista közszellem - elleni lázadását a negyvenes évek elejéről.
     A második novellatípusban egyes szám harmadik személyben idézi meg hősét, például az Egy első napban, mely azt a hatévesen átélt jelenetet is ábrázolja, amelyet a Magyar Nemzet-interjúban mond el a szerző az életre szóló atyai intelemről.
     A novella alanyának harmadik kezelési módja független a szerző személyétől. Ilyen a Boldog Bódi, mely egy kutya története. Arról van benne szó, hogy az emberhez kezesedett kutyanemzetség egyik kivetett kölyök-egyede gazdát keres magának. Sajnálatos módon nem tudja megtalálni azt az embert, akivel kölcsönösen jól megértenék egymást. A hiba nem a kutyában, hanem a jó szándékú, mégis "önző és buta" gazdában rejlik, aki magához veszi, de cserében képtelen dolgokat vár el a négylábútól. Nem képes felfogni az állat érzelmeit, érdekeit és saját törvényeit. Körülbelül annyit tud róla, hogy időnként meg kell etetni és itatni, bár ezt a feladatát is hibásan látja el (hát még a többi életfunkciójával kapcsolatos tudni- és tennivalókat). Homályos, szokványos és igen felületes képzet alakult ki benne az ember és a kutya viszonyáról, s szemernyit sem érzékel a jószág egyéniségéből.
     Az állattörténetek legnagyobb része az emberről szól, akkor is, ha az állatokat alaposan ismerő, állatbarát szerző írja, mint például Jack London, Eric Knight (a Lassie hazatér írójaként), Fekete István vagy Déry Tibor. Történeteikben az állatok jól átkódolható visszajelzéseket adnak az embernek arról, hogy miként viszonyulnak négylábú társaikhoz, s így sajátos módon tartanak tükröt az ember elé. Rába kitűnően megoldja azt a meglehetősen nehéz írói feladatot, hogy miközben a kutyát olyan gondolatokkal ruházza fel, amelyek csak az ember fejében fordulhatnak meg, a kutyát meg tudja hagyni kutyának. Bódi, az érzékeny korcskutya "gondolatai" voltaképpen az állati ösztönvilágban lezajló folyamatok és érzelmi reakciók lefordításai az emberi nyelvre, és olvasói érzéseim szerint Rába György ebben a minőségében kitűnő tolmács, műfordító vagy értelmező - azt hiszem, mind a három. Föltételezem, Csányi Vilmos, a kitűnő etológus sem találna kivetni valót írásában. Érteni kell a másik lényt, nem birtokolni - körülbelül ez a lényeg.
     A novellahősök e háromféle kezelési módjában a közvetlen önéletrajzi indíttatás és az önmagától különböző mértékben elidegenített figurák fokozati különbségeit érzékelhetjük.
     Az elbeszélések nagyobb részéről e fokozatok ellenére is elmondható: változatok egy alaphelyzetre. Ez az alaphelyzet nem más, mint egy érzékeny, integritására fokozottan kényes személyiség válaszai az - egymással ellentétes berendezkedésű, valamiben mégis "rendszertől függetlenül" ismétlődő - társadalmi környezet, a hivatal (pl. iskola, irodalomtörténeti intézet, minisztérium, írószövetség stb.) packázásaira és kísértéseire, melyek azonban mindig személyes emberi gyarlóságok, gyávaság, stréberség, irigység és hasonlók által érvényesülnek. A negyvenes években a nemzetieskedéssel színezett háborús hisztériakeltéstől kellett elhatárolnia magát a gimnazista diáknak, korántsem veszélytelen módon. Maradandó élményeket gyűjtött be az emberi szolidaritásról, illetve annak hiányairól, amelyet tanárai és diáktársai tanúsítottak iránta. Kellemesebb ismeretség is köttetik egy-egy tanárával, főleg a tiszteletre méltó Vajthó Lászlóval, aki ugyan nem lett példaképe tanítási módszerével, de tisztességére és az irodalom iránti lelkesedésére jólesően emlékezik az író.
     A koalíciós években, egyetemistaként az emlékezetkiesésben szenvedő packázók viselkedésével szemben kellett kialakítania hősének - alteregójának - önvédelmi rendszerét. Javarészt ebben az időszakban tárja fel a könyv főszereplőjének párkereső kísérleteit. A nemzetközi környezetben (egy mindenféle nációból fiatalokat verbuváló olaszországi nyári egyetem környékén) ausztrál, német, svájci és egyéb nőket sodor közelébe a véletlen, és bemutatót ad a nemek közti érintkezés nehézségeiből. A kísérletek sikertelenségét többnyire a fiatalság viszonylagos természetessége sem képes feloldani. Valami rosszul működik. A felek rendre félreértik egymást. Szemellenzős céltudatosság indítja el őket az élet startvonalán, vaskos előítéletek befolyásolják mindnyájukat, és történelmi alapokra visszavezethető bizalmatlanság választja el őket egymástól. Csak arra tudnak gondolni, amit a másiktól várnak, voltaképp egyáltalán nem érdekli őket az, amit a külsőségek takarnak, és nem veszik észre a másik fél belső gátjait, preventíven működő önvédelmi reflexeit. Emlékeztetnek Bódi kutya gazdijára. Az értetlenség olykor kölcsönös. Az ironikus feldolgozás az öniróniával sem fukarkodik: érezhető, hogy a még friss, háborús eredetű lelki sérüléseivel a novellahős maga is túlságosan óvatos, tüskés.
     Belekóstolhatunk abba is, hogy az ötvenes években tanárként működő hőse miként kereste és alakítgatta a szellemi függetlenség megőrzésének módszereit. A hatvanas évek világát idézik a Knokkei Biennáléra megívott francia irodalmi szakember viszontagságai, ismét "a hivatalnak packázásai"-val és az újabb karcolásokat és maradandó sebeket okozó pályatársi kollegialitáshiány esettanulmányaival. Harmadszor jön tollamra Hamlet monológjának szava a hivatalról, talán nem véletlenül. A hivatal gyűrűjéből nem lehetett kitörnie annak, aki állásban dolgozott (mást nem is tehetett), aki külföldre szeretett volna utazni, aki evett, ivott, szeretett, gyűlölt, lélegzett és álmodott. Az ötvenes, hatvanas években a magyar értelmiség jelentős része hamleti szituációban élt. Emlékezetes számomra Rába Zbigniew Herbert-fordítása is, a Fortinbras gyászbeszéde.
     Az elbeszélések sorozata nyomán három összefoglaló vélemény fogalmazódik meg bennem. Az egyik az, hogy Rába kitűnő mesélő. A novellák cselekménye jól pereg, az alakokat érzékeltetően rajzolja meg, a takarékos előadásmódot könnyed irónia lebegteti. A másik az, hogy a novellák emlékirattá állnak össze. Az önéletrajzi részletek fontosak, s néhány igen jellemző mozzanatból a társadalom morális képe is kibontakozik. Harmadik észrevételem, hogy Rába kiemelt hősének életrajzából és ezzel szoros összefüggésben személyéből egy vonást, amelyet végigvitt a történetek nagy részén. Ez pedig az egyéniség sérülékenysége. Ha hőse egy fokkal érzékenyebb az "átlagembernél", akkor ez azért jó választás az író részéről, mert egy érzékenyebb ember életmozzanatain sokkal jobban tudja szemléltetni az egyéniséggyilkos huszadik század alattomos csapdáit és látványos merényleteit, mintha egy szokványos egyéniségről beszélne. "Átlagember" nincs, ezt joggal hangoztatják a pszichológusok. Szokványemberek mégis vannak: azok, akiken már elvégezte munkáját az elidegenedés, a diktatúra és a személytelenség különféle előjeleket és fokozatokat váltogató kora.
     A műfaji-műnemi méricskélést felfüggesztve, azt mondom: egy önérzet története révén kitűnő korrajzot kaptunk az epikus Rába Györgytől. Meggyőződésem, hogy az álnevek használata és a harmadik személyként kezelt főhős ellenére dokumentumot is tartunk a kezünkben. Maga a szerző erősít meg hitemben e szavaival: "Aki krónikát ír, legyen aggályosan pontos és igazmondó." Krónikaíró is tehát, aki a tapintatból használt (bár többnyire fölismerhető személyekhez kapcsolt) álnevek ellenére vállalja a felelősséget non fiction elbeszéléseinek tényszerűségéért, miközben novellákat formál.
     Ehhez hozzá kell tennem még egy észrevételt. Azt, ami a korszak vagy korszakok fölött áll. Az embert a kozmoszban. A természetben, a teremtés rendjében, fák, virágok, állatok, hegyek és vizek, házak, utcák és városok között, napsütésben és esőben, hidegben és kánikulában, nők és barátok, embertársak és könyvek, sok-sok könyv társaságában, festményekben, szobrokban, ételekben válogatva és gyönyörködve, munkára hajolva. Minduntalanul érzékelem az értelmes élet gyönyörűségét, amelyet a társadalom gonoszkodásai veszélyeztetnek. A könyv ízeket, illatokat közvetít, s a világot, önmagát, az életet és a kultúrát, civilizációt komolyan vevő budapesti értelmiségi hatására magunk is érzékenyebbé, szelektívebbé válunk tőle, és talán mi is komolyabban vesszük mindazt, ami erre érdemes.
     S még egy észrevétel. Olyan korban éltünk az elmúlt évtizedek során (s e tekintetben apáink idejét, a 20. század első felét is hozzá vehetjük), amikor a társadalom túlságosan sok ártalmat tartogatott az egyéniség számára. Nem mintha valami végleg megoldódott volna, s mintha nem volnának újabb közártalmak, de eszembe jut Ady szava, hogy "én kifelé megyek", lassacskán talán nemcsak az életből, hanem a föntebb vázolt korszakból is. Ideje kimondani: az írót nemcsak próbák sokaságának tette ki ez a kor, hanem meg is fosztotta valamitől. Attól, hogy kitegye önmagát a szabad önismeretnek, amelynek során nem védekeznie kell a várható támadások és újabb sérülések ellen, hanem egész lelkét feltárhatja előttünk. Hogy elérje önvizsgálatában azt a "meztelenségi fokot", amelyet Pilinszky emleget egyik prózájában. Ezt a mércét elfogadva úgy érzem, Rába versei határozottan magasabban állnak, mint a szépprózája. Önkényuram című versét idézem: a "lírai én" "felséges öregítő terhe" nagyobb súllyal van jelen költeményeiben, mint epikai alanya és tárgya az elbeszéléseiben. Ha a kortársi epika általában is adósunk valamivel, akkor ezen a téren látom a legfőbb pótolni valót. Egyelőre az önvédelemnél tartunk. Sündisznó-tüskéket látok meredezni a mai irodalom legnagyobb részében. A hasonlatot Rába könyvéből vettem, de korjellemzőnek érzem egész epikánkra nézve.
     Rába a közemberi méltóságot védi rendkívül tiszteletre méltóan. Ennek az önvédelemnek egyik nyílt megvallását olvashatjuk abban az elbeszélésében, amelyben az 1956-os forradalom után faggatják finom, nyugat-európai értelmiségi hölgyek: vajon ő is harcolt a forradalom oldalán? S a novellahős így válaszol: "Ha úgy érti, hogy fegyveresen, akkor nem." - S hozzáteszi, nem hangosan, mert úgysem értenék, csupán önmagában: "Csak az az önkényuralom bátor ellenfele, aki fegyvert ragad? Aki évekre, évtizedekre lemerül, eltitkolva tehetségét, messze néző vágyait, hogy a gonosz kisujját se ragadhassa meg, az kicsoda? Aki a bebörtönzött, hajdan mámoros hősök családjának viszi az élelmet, gyerekeinek a játékot és már rég rajta is a bélyeg, akárha puskát fogott volna, aki beleőszül, belerokkan, de nem mondja ki az egyezményes szót, mely a nyertesekhez csatolná, annak mi a neve?"
     A kérdés önmagában hordja a választ: az is hős volt, a föl nem lobogózott hétköznapok hőse; ő is a szabadság ügyét szolgálta. Nagy Lajossal mondva, ő is "lázadó ember" volt. De ki az, aki gyönge volt, ki az, aki félt, ki az, aki meghátrált, amikor nem kellett volna? Már nem Rába könyvéről beszélek, amelynek pontos helye van az életmű rendjében, még kevésbé hőséről vagy magáról a szerzőről.
     Közgondolkodásunk egészét illeti hiányérzetem. Oly sokan mondják, hogy negyven esztendőn keresztül a kisujjukat sem adták a hatalomnak. A kisujjukat azt nem, de a voksukat igen. Országosan kilencvenkilenc egész és nyolc-tized százalékban, ha jól emlékszem. (Orpheusz, Bp. 2001)