Egy jellegzetes, hányatott sorsú közép-európai festősorsot állított elénk, egy viszontagságos körülmények között felépült, tágabb körökben mindmáig viszonylag ismeretlen életművet villantott fel Nagy Márton festőművész a komáromi Klapka György Múzeumban 2001 novemberében megrendezett emlékkiállítása. A 20. századot csaknem teljességében átfogó életutat - a művész 1901-ben született a később Komarnová vált Komáromban és 1990-ben hunyt el az időközben magyar Komárommá kiépült városban - szétzilálta a történelem: a háborúk, a politikai hullámverések, a kitelepítés, a vándorlás - és mindez természetesen nem hagyta érintetlenül festészetét sem. Festészetét, amely mindez ideig meglehetős ismeretlenségben és elismeretlenségben lappang, hiszen az 1926-os, bemutatkozó jellegű tárlatát öt évtizedes, hosszú-hosszú csend követte: átfogó jellegű, önálló kollekcióval csak a hetvenes évek közepén jelentkezhetett újra a komarnoi Duna Menti Múzeumban, majd a Duna jobb partján, a Művelődési Központban.
     Vagyis felfedezésre vár a Nagy Márton-munkásság, amely a komáromi Harmos Károly-műhelyben és a budapesti Iparművészeti Iskolában szerzett szakmai alapokra épült, és amelynek kezdő periódusa a századelő évtizedeinek pezsgő ritmusú, rendkívül élénk komáromi művészeti élet közegében zajlott. Harmos Károly mellett a Jókai-szobor-alkotó Berecz Gyula, s a festők; Lenhardt György, Rauscher György és Ráfael Viktor neve és munkálkodása említhető mások mellett, illetve a Nagy Márton tevékeny közreműködésével megalakult JESZO, a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályának működése. Önálló és csoportos kiállítások, ösztöndíjak, utazások jellemezték e térség művészeinek két világháború közötti alkotótevékenységének időszakát, de a kulturális-művészeti virágzás a negyvenes évek elején megszakadt: a háborús évek katonáskodással teltek, s a háború után Nagy Márton számára megkezdődött a kitelepítést követő, több magyarországi várost behálózó vándorút, amelynek végén, az ötvenes években csak-csak visszakanyarodhatott Szőnybe, majd végre újra Komáromba. Rajzpedagógusként, ritkán kiállító festőként élt és dolgozott: munkásságát beárnyékolták a megpróbáltatások, és az, hogy hosszú időszakok teltek alkotómunka nélkül. Nehéz körülmények között megszülető művei nem kapták meg az éltető nyilvánosságot, a kellő visszhangot.
     A Klapka György Múzeumban bemutatott, az életművet teljes gazdagságában korántsem reprezentáló válogatás is jelezte Nagy Márton széleskörű festői érdeklődését, illetve körvonalazta piktúrájának jellegzetes stilisztikai vonásait. Pontosan nyomon követhető volt, hogy az olajfestés mellett a kamara jellegű képalkotó-ágazatokban: az akvarellfestés, a pasztell, és a különböző grafikai technikák terén is elmélyülten és avatottan dolgozott, s hogy ezen eszközeivel a tradicionális festői műfajokban alkotta meg legfontosabb kompozícióit: a tájképekből, városképekből, életképekből, portrékból szerveződött művészetet, amely valóságközpontú, impresszionista szemlélettel felépített piktúra, s amelyet hol szecessziós, hol szimbolista, hol expresszív jellegű alakítás, átírás árnyal. A stíluskategóriák megjelölésénél azonban fontosabb, hogy igen érzékeny festőiség, finom színvilág teremti meg műveinek azon atmoszféráját, amelynek alaphangja hol a világos, fénnyel átitatott színekre, hol a súlyos, sötét árnyalatokra alapozott. Sajnos, e kiállításon nem szerepelhettek a két világháború között festett nagyméretű, a szociális érzékenységről tanúskodó, a korszak történelmét is oly szemléletesen dokumentáló vásznak - mint a Szapuló asszonyok, a Kisgazdák vagy a Munkát keresők, a Szombat délután című alkotások -, de nyilvánosságot kaptak a Komáromot, a magyarországi városok korabeli képét történeti hűséggel megörökítő, egyszersmind azonban festői értékeket is megcsillogtató kompozíciói, karakteres portréi, s a tűnő pillanatok hangulatait tolmácsoló, tartózkodó természetábrázolásai. Egy 1975-ben közölt, az Irodalmi Szemlében napvilágot látott tanulmányban méltán összegezte így e festészet értékeit Simkó Tibor: "Nagy Márton életműve így, az életmű torzó-volta ellenére is megérdemli a figyelmünket. Méltatói valamikor a csehszlovákiai magyar képzőművészet egyik nagy ígéretét üdvözölték benne, ő pedig olcsó sikerek hajhászása helyett a nehezebben járható utat választotta: önmagával és a társadalommal elégedetlen, mindig újra, jobbra, igazabbra törekedve művészetét a szegények fölemelésének az ügyéhez kötötte, s ha a teljes beérkezés soha nem is adatott meg neki, java alkotásaival méltóképpen reprezentálja a hazai magyar kultúrát. Hézagos életműve - hézagaival együtt - igaz, őszinte vallomás. Művészi tanúságtétel egy korról, egy világról, amelyben mi is éltünk, s amely mai valóságunkat is meghatározta."
     A komáromi emlékkiállítás tulajdonképpen többszörösen is - és kényszerűen - véletlenszerűen összeállt kollekció volt csupán: a művész családja által őrzött hagyaték legjelentősebb műveit ölelte fel. Nagy Márton művei közül több a révkomáromi Duna Menti Múzeumban, s magángyűjteményekben van, és mindemellett méltatói mindig megemlékeznek arról, hogy alkotásainak legnagyobb része elpusztult a második világháborúban, vagy elkallódott a gyakori költözések során. Vagyis ez az emléktárlat csupán figyelemfelkeltő válogatásként volt értékelhető, amelyet majd követnie kell egy hosszabb távú történeti rekonstrukciónak, a Nagy Márton-művek nagyobb ívű és teljesebb összegyűjtésének, amely majd kettős célt valósít meg: egy furcsa történetet megélt város 20. századi művészettörténetének, és egy nehéz sorsú művész életművének teljességre törő feltárását szolgálja.