"Ebben a könyvben minden benne van. Az élet lírai intenzitása és egyben egészen magas, mondhatnám egyetemi nívón álló filozófia. Legfőbb célom az volt, hogy a modern filozófia és matematika problémáit felszívjam a modern divatba, szerelembe és az élet minden megnyilatkozásába." (Szentkuthy Miklós)

Szentkuthy Miklós "döbbenetes" regényét a korabeli méltatók megkísérelték értelmezni és kategóriákba sorolni, ami természetesen nem ment zökkenőmentesen, ugyanis nem találtak olyan elődre a magyar irodalomban, amelyhez a "szörnyszülött" Praet hasonlíthatták volna. Nem volt előzménye, s az értetlenül álló irodalomtudósok, kritikusok a hasonló hírnevű Joyce-ot és Proustot hívták segítségül. Többek szerint más nem is igen kellett a regény elkészüléséhez, mint a joyce-i asszociációs technika és a prousti időkezelés.
     A későbbi kutatás bebizonyította, hogy ezeknek az állításoknak szilárdabb alapja nem volt, csupán az, hogy Joyce-ot és Proustot ugyanolyan kevesen olvasták, mint magát Szentkuthyt.¹ Németh László már 1936-os tanulmányában kifejtette felismerését, miszerint a két nagy író-előd hatása Szentkuthy esetében nem annyira kifejezett, miként gondolták: "Ha már a nagy szörnyetegek valamelyikéhez akarjuk őt hasonlítani: sokkal találóbb Proustnál és Joyce-nál: Kant. A tiszta ész kritikája; tulajdonképpen a kiürített ész önmegfigyelése. Az ész kidobja magából a világot, és igyekszik megfogni, ami visszamaradt. Aztán kísérletül be-bekap valamit a világból, és nézi: tér, idő és kategóriák hogy rágják meg."² E tételből azt is kiolvashatjuk, hogy a Prae sokkal inkább filozófia, mint regény, legalábbis a Németh László-i regényfelfogás értelmében. Pontosabban nem igazán tudott vele mit kezdeni, néhány "fejezet" ismeretében azonban érezte, valami nagyszerű dolog van születőben: "A Tanuban többször írtam azokról az előelméletekről, melyek mint egy tárgyat kereső szellemi struktúra lebegnek a tudós és a felfedezése közt. Hasonlóképp lehetne beszélni előműfajokról, esetleg egyetlen előműfajról, amely még sokkal közelebb esik az íróhoz, semhogy regénynek, filozófiarendszernek, történelmi műnek vagy tanulmánynak lehetne nevezni. Pfisterer Miklós regényének, ha addig le nem beszélik róla, »Prae« lesz a címe. Azt érti-e a prae-n, amit én? Nem tudom."³ Mit is érthetünk a prae alatt? Tanulmányában Béládi Miklós is feltette e kérdést, és imigyen válaszolt rá: "...mit jelent a cím [...] A későbbiek Előtti regényt, a művet, amelyet újabbak követnek. A Prae bevezetés, előszó, előkép, vázlat egy majdani nagy műhöz. Előjáték az Igazihoz. [...] a Prae [...] a Nem-Prae is [...] a Prae tartalmazza önmaga kommentárját, széljegyzetét, kibővítését, némelykor az ellenpéldáját, sőt a cáfolatát is."⁴ A legteljesebbnek tűnő megfogalmazás, amivel eddig találkoztam, a következő: "Sipos Gyula szerint a cím magyarázata (fordítjuk): »Prae mint preambulum, prefáció, prelúdum (Ludus preliminaris), pretextus és pre-textus, prédikáció és prezumpció, prefiguráció és prekurzor, précis (rövid összefoglalás - vagyis inkább nagy terjedelmű, önellentmondásos kézikönyv) és preciozitás (manierizmus és barokk), továbbá: (alkémiai) precipitáció; prémfa (hajóperem velencei hajóra), előkamra, hengerűr (préchambre) dízelolaj porlasztására és még annyi minden.«"⁵
     Azt minden esetre leszögezhetjük: a kanti filozófia Szentkuthy Miklós egyik eszmei alapköve⁶, az író módszerét illetően (a Prae vonatkozásában) pedig levonhatjuk az első következtetést: Szentkuthy Miklós számára nem annyira a gondolat fontos, inkább maga a gondolkodás.
     Később teljesen más irányban keresték Szentkuthy eszmei elődeit. Lakatos István, Pomogáts Béla és Vas István egyaránt Rabelais-ban találta meg. Ezt a rokonságot az írói is vállalja Breviáriumában. Vas István sántító érvelése, hogy Szentkuthy és Joyce nem lehetnek rokonok, mert az előbbi nem kötődik ugyanúgy a magyar valósághoz és a magyar kultúrához, mint Joyce az ír élethez és az angol nyelvhez, nem is különösebben fontos ez esetben. A Babits által a Praeből hiányolt rabelais-i gazdagságot írónk azonban csak a Prae utáni műveiben pótolta. A Breviáriumot bővérű tömegjelenetek és kavargó cselekmények tarkítják, az 1957 után írt regényeiben azonban még tovább megy; boncoló tudós vagy vakmerő, véres kézzel dolgozó művész módjára nyúl a történelembe. Szituációi és figurái véresebbek, tarkábbak, vadabbak és eltúlzottabbak, mint ahogy azt a szabályos regényillemtan kívánná, de az adatok, a szórakoztatás, a népszerű tanítás és a filmromantika hasznos keverési arányát alkalmazó bestsellereken is túltesz. Babits egyébként olvasónaplójában jegyzi, hogy a Praevel egyetemben több 800-1000 oldalas regény is olvasásra várt könyvespolcán⁷. Szentkuthy műve azonban azzal különbözött a többi, "nehéz irodalomtól", hogy nem akart regény lenni: noha a világ mondénsége izgatta, és központi témája a szerelem⁸, nem arról szólt, amit a mondénség és a szerelem a korabeli regényekben jelentett. Tandori Dezső erről a következőket állapította meg: "Ha igaz az, hogy Szentkuthy regénye megőrizte magán, pontosabban, nem rázhatta le magáról a nagyvilágiságot, máris meg kell jegyeznünk ezzel kapcsolatban két fontos »mozzanatot«; követvén ezzel a szóválasztással a regényszerző nem mindig aprólékoskodó eljárását, a gondolatiság meredekebb, kevésbé mutatós oldaláról »történő« sziklamászásban. Először is, a harmincas évek »kultúracentrikus« vagy »mondén« munkáival, netán a világsikerűekkel vetjük össze, azaz ha összevetjük efféle fél-fantasztikus, bűnügyi, eszmetörténeti stb. regényekkel s tanulmánymonstrumokkal a Prae-t, messzeszökően, felhős-magasosan az előnyei közé kell sorolnunk, hogy sokkal kevésbé törekszik a tetszetősségre, mi több, semennyire se törekszik ilyesmire, nincs lekerekítve, nincs művien meghatározott vagy ráerőltethető közlendője... folyamata van, ám etől még nem tudatregény stb. Vagyis megmarad képződménynek, sőt képződmény bír lenni. Másrészt: a nagyvilágias, felszíni - bármennyire kidolgozott, végigmunkált, elmaradhatatlanul regényalkotó - elemek rikoltó jelenléte végig idézőjelbe teszi a gondolatok egyébkénti túlfogalmazottságát, netán a tömérdekség miatt megfogalmazatlanság vádjával illethető képzetbőséget, fogalomtársítás-kavargást stb."⁹
     Szentkuthy az ábrázolás művésze - nem csupán amiatt, mert nyelvében ő jutott legtávolabb a kortársai közül, hanem mert szerinte az ábrázolás az egyetlen lehetséges magatartás az élettel, a valósággal szemben¹⁰, mert általa az író nem kompromittálja magát sem a "történelmi tettek", sem a "bölcseleti alapelvek" gyanús útvesztőjében. Az ábrázolásmániának, az összefüggesztés mohó technikájának természetszerűen alkotáslélektani indítékai is vannak: "két dolog izgat: legszubjektívebb életem legszubjektívabb epikai részletei, efemer apróságai, a maguk adatszerű, stilizálatlan egyéniségükben - és a világ nagy tényei, allegorikus Standbild-szerű nagyságukban: halál, nyár, tenger, szerelem, istenek, virág. Stíluszavarom oka már most az, hogy a mondat témája rendszerint valami analitikus apróság, finesse, kép- vagy gondolatbeli paradoxon - s ezen részletek-részletének leírásába pumpálom bele mellékmondatok, szó-összetételek, ritmus-gyilkos jelző-litániák alakjában a mitikus kulisszákat (tengert, nyarat, halált stb.). Leírok pl. egy speciális női ajak-formát s azon egy még speciálisabb rouge-ízt s ezen leíráshoz szükséges apparátust megtöltöm élet és halál, szervek és vérnyomás, szerelem és mesterkéltség nagy, általános érdekű tényeivel s problémáival. Ez is egy fóbia: nem merem a »nagy«-gyal kezdeni, s innen a groteszk mondat: az efemerség hajszálaiba költözött ólom-nehéz örökkévalóság. Ahelyett, hogy egy regényben szerepeltetnék tíz személyt, egyetlen személyt írok le s analízis közben mondok el (gyáván!) tíz regényt zárójelben."¹¹
     A formát megújító modernség tartalmát Szentkuthynál is azoknak a társadalmilag és történelmileg meghatározott, fontos, új fejlődéstendenciáknak hiteles művészi vetületében fedezhetjük fel, amelyek lényegesen befolyásolják az emberi létformát. A korabeli modern kubista festészet és építészet mellett ott találjuk a modern elméleti fizika és az élettani kutatás eredményeit, akár a műveiben folyamatosan visszatérő divatlapokban, amelyek szinte sűrítve tartalmazzák a természet legegyszerűbb (!) jelenségeinek sémáját és az emberi agy legrafináltabb produktumait. "...Három kiúton is szököm, úgy látszik, a lélekelemzés elől: tájkép, építészet és téma-textil..."¹² Az idézett mondatot a következőképpen magyarázhatnánk: ha a festészet, a zene és az irodalom köre külön-külön lezárult, az olvasó "kéjes és keserves gyönyörűségére" szintetizálni kell őket, aminek hármas egysége így képzelhető el: először egy mikro- vagy makrotájkép, majd merész gondolati átcsapással egy bizarr építészeti remek leírása következik; ezekből általánosításokat von le, azaz szabályokat generál, amelyek megerősítésére kidolgoz egy téma-tervet, elveti és újabbat javasol, és így tovább, amíg az egy jelenséghez kapcsolódó összes gondolatát részletesen ki nem dolgozta. Ez a módszer nem más, mint az asszociáció, hiszen a jelenség a gondolatok, fogalmak, történetvázak vagy hangulatleírások végtelenjét indukálja. A Praeben azonban felfedezhetünk egy másik érdekes technikát, ami jelentős szerepet játszik az immanens írói világkép felépítésében és hitelesítésében. Jobb híján nevezzük ezt egyelőre a "valamit valami más helyett" technikájának (nem eltérítésről van szó!). Például Leville-Touqué, a Prae első kétharmadának "hőse" elindul reggeli fürdőjére, de a tisztálkodási aktus helyett architektúrai, fenomenológiai, ontológiai¹³, gnoszeológiai traktátust kap az olvasó, akinek élvezete hamarosan borzongássá válik a filozofikus zuhany alatt.
     Regényírói módszeréről egyebek között a következőket írja: "A regény területe nem azonos az epikai elemek összeadott területével, ahogy az akvárium medencéje nagyobb, mint a halak tömege."¹⁴ Szentkuthy korai megállapítása nagyon is helytálló, hiszen rátapint a szöveg ambivalens jelegére, többértelműségére és nyitottságára.
     Az ambivalenciát és a nyitottságot, az elhallgatások praktikáját el lehet érni egy zárt szerkezetű, szófukar alkotással is, hiszen (J. M. Lotman szerint) a szöveg végtelen beszédszöveggé bővítésének a kísérlete tévútra vezethet, ugyanis a valóság nyelvi szempontból egy eleve végtelen beszédszöveget kínál fel, aminek csupán egy véges modell lehet a tükre: "A műalkotás funkciója kötelező feltétellé teszi az elhatárolás, a befejezettség jelenlétét..."¹⁵ Szentkuthy prózája nem cáfolja ezt az állítást, hanem éppenséggel illusztrálja - nála a szilárd kompozíció modellálja a szöveget.
     A kora irodalomtudományát bár nem megelőző, de mindenesetre lépésben nyomon követő Szentkuthy Miklós a Praeben erről a kérdésről is véleményt mond: "Téma és kidolgozás sohasem függtek össze nálam: voltak témáim, melyek örökre témák voltak, és éppen úgy nem lehetett őket kidolgozni, mint ahogy egy teljesen önmagába összehúzódó higanygolyóból nem lehet a kínai falat felépíteni vagy kidolgozni: egy vázlat sohasem vonatkozhatik a későbbi kidolgozásra, minden vázlat öncélú és folytathatatlan. A »téma« is külön műfaj és a »regény« is külön műfaj, és a kettő között a legtávolabbi rokonságot sem lehet felfedezni. [...]...ha megírtam két jelenetet (»téma« nélkül) és utána valami szerkesztési trükk, kompozíciós lehetőség jutott az eszembe, ezzel a trükkel nem a két leírt jelenetet foglaltam szerkezeti egységbe, hanem mint egy új, harmadik jelenetként használtam fel a »szerkezetet« a már kész két jelenet után. Az úgynevezett szerkezet nem a regény váza, összetartó traverz-rendszere volt, hanem önálló szereplő, mintha a Rómeó és Júlia egyik aktív szereplőjévé válna ugyanezen tragédia cselekményvonala. Ezáltal maga a kidolgozás végtelen lesz, örökké terjed, alakját állandóan változtatja, mindent felszed magába és mindent bármikor elveszíthet, de ezen kidolgozás kontinuum örök habjai fölött ott fog úszkálni parafa-ornamentikaként a külön szereplővé emelt szerkezet."¹⁶ Miként a dolog a bölcseletben anti-dolog párjával képes csak kiteljesedni, úgy a téma is csak a téma-tagadásban lombosodhat ki - vallja a szerző, eszméjéhez Az alázat kalendáriumában is visszatérve: "Tökéletes egyenrangúságban érezni itt látást, a megfigyelés mikroszkopikus precízióját, valamilyen hipochonder realizmust, de éppen ezért - és ez az impresszionizmus paradoxona - valami egészen hallucinatívat, realitás- és apropó-tagadót is. Nem téma-hűséget, hanem téma-tagadást, szadisztikusan élezett téma-semmisítést."¹⁷

Szentkuthy tehát egy képlékeny, amorf mű kidolgozásából indult ki, amelynek csupán a szövegterjedelem szab határt, és elő-elővillantja kompozíciós elemeinek körvonalait. Ezzel együtt azonban megalkotta az olyan regény tervét, amely valódi interakcióba lép az olvasóval, s minden intellektuális póz ellenére megkívánja az olvasótól, hogy együtt alkossák meg a művet - az író a kompozíciós vázzal és a téma-textúrákkal, az olvasó pedig az alkotó olvasással vesz részt a műteremtésben. Természetesen az irodalomelmélet tételét, hogy az író-mű-olvasó interakció nélkül nem létezhet a műalkotás, nem Szentkuthy mondta ki először - de amíg ez a tétel minden műre érvényes, ő arra törekedett, hogy regényében ezt az interakciót annyira kihangsúlyozza, hogy az olvasó, figyelmének pillanatnyi lankadása esetén eltéved a szöveg labirintusában, s utána hiába keres "vörös fonalat", ami útba igazítaná.
     A szöveg természetéről még majd esik szó a továbbiakban, előbb azonban meg kellene határozni a Prae műfaját. Azt már említettem, hogy a tárgyalt ismeretanyag, a módszer egyeduralma és tárgyalásmódja alapján akár filozófiának is tekinthetnénk, hiszen Kant példájára Szentkuthy is megpróbálta alapos rendszerbe állítani a világ jelenségeit. Filozofikus jellege mellett azt is láthattuk, hogy az irodalomelmélet egyre táguló kategóriái befogadják a Praet minden cselekménytelensége ellenére. De végső soron mi hát a Prae? Regény vagy filozófia, esetleg a művészi próza valamilyen változata?
     Nem véletlenül vetődik fel a kérdés, hiszen a Prae újbóli kiadásának idején (1980) az elszórtan napvilágot látott elemzések folyton e gondolat körül mozogtak, az interjúkészítők makacs következetlenséggel ugyanezt a kérdést szegezték az író mellének. Talán nem csoda, hiszen ekkora ismeretanyagot, filozófiai és álfilozófiai (vagy egyszerűen érthetetlennek tűnő?) gondolatot magyar regényben még nem talált az olvasó. És hát legkönnyebb filozófiának nevezni azt - amit nem értünk.
     Pedig nem vitás, a Prae nem bölcselet, nem eszmehirdetés. Írónk esetében nem eszmepropagálásról, nem egy elméleti rendszer irodalmi alátámasztásáról van szó, hanem ellenkezőleg - a korabeli modern (és a görögségig visszanyúló) filozófiák számbavételéről és ütköztetéséről. (S ebben valóban Rabelais munkájához viszonyítható a mű.) Filozófiá(k)ra épül a regény, de közülük egyet sem vállal a szerző. Már-már elhiteti az olvasóval, hogy felismerte a szóban forgó gondolkodási irányt, rajtakapta az írót életvallásán - ám ekkor Szentkuthy egy félmondatban visszájára fordítja az előzőeket, fricskát ad filozófiának, olvasónak egyaránt. Kitalált filozófusok kitalált művei (valós filozófusok valós műveinek karikírozása - Rabelais!) mögül tekint ránk a mindent analizáló tudat, s mindaz, amit az olvasó ebből észrevehet - a ráció tükröztetése a lélek tükrében, a szubjektum szubjektív önmegfigyelése.
     Heidegger, Nietzsche, Klages, Kant, Bergson, Schopenhauer és Kierkegaard gondolkodó rendszereire¹⁸ ismerhetünk a Praeben. Ám a Prae "alapköveit" inkább a következőkben látom:
1. Az európai filozófia virágzása. Megjegyzendő, hogy Szentkuthy szóhasználatában a szóban forgó virágzás azonnal kibővül antipódusával, tehát: virágzása-hervadása.
2. Az elméleti fizika vívmányai, és ezzel együtt a biológiai kutatás eredményei. A szerző a filozófiával szembeni antibiotikumnak nevezi a kvantumfizikával való ismerkedését, a világ egyre apróbb összetevőinek felfedezését, amit nem csupán Einstein, Planck, Louis de Broglie, Eddington, Jeans és Heisenberg tanulmányainak mohó lapozásával tudatosított, hanem egyetemista társaitól kölcsönzött mikroszkóppal gyakorlati ismeretekre kívánt szert tenni. Mivel azonban házi laboratóriumában nem ellenőrizhette az atomfizika új tételeit, a botanika felé tájolódott, felemésztve közben a biológiát Paracelsus univerzalizmusától Raoul Francének az ősállatok szerelmi életét feldolgozó tanulmányokig.
3. A szerző európai körútján, majd ösztöndíjas londoni tartózkodása idején látott angol és francia katedrálisépítkezés és a legmodernebb kubista architektúra ugyancsak a szerkezet iránti vonzalmát ösztökélte, akárcsak az anyagszerkezeti vizsgálódások. Németországban a Bauhaus, Bécsben, Prágában, Antwerpenben és Párizsban a "kubisztikus" épületek látványa éget belé kitörölhetetlen nyomot. 
4. Ugyanilyen kontextusban szerkezeti ihletőnek tarthatóak a korabeli divatlapok is, amelyeknek ultramodern kreációi már-már szerves összefüggést mutatnak a modern tudomány vívmányaival és a modern művészetek alkotásaival.
5. A kor modern festészete, mindenek előtt Picasso művészete, a századelő zenéje ugyancsak egyik ihletője a Praenek, de nem az avantgardizmus felé billentője, hanem ellenkezőleg: felismertetője, hogy a legmodernebb megoldásokat és célokat már a századokkal előbbi alkotók is értették, művelték. (Legközvetlenebb példa erre, hogy Szentkuthy a Tudor Erzsébet korabeli Ben Jonson drámáiban felfedezi a legmodernebb színpadi szerzők módszereit.) A modern művészet ihletése így egyenes összefüggésbe kerül az egyetemes művészettörténettel.
6. Láthatjuk, hogy amíg a szerző "bedől" a modern tudománynak, a modern művészettel szemben komoly fenntartásai vannak. Ez talán onnét is eredeztethető, hogy a British Museum keleti gyűjteményének megismerése rádöbbentette, hogy a kultúra nem záródott le Európa határaival. Sőt, az igazi civilizáció, az igazi kultúra, a valódi művészet nem Európában született meg.
7. Végül ide kell sorolnom, de immár külön tényezőként a mű megírásának az idejét, ami strukturáló elemként indukálta a Praet: "Részben utazásaim alapján, részben olvasmányaimból kiszíva, a Praenek egyik alapvető motívuma - Anglia és Franciaország ellentéte. [...] A Prae egyik főhőse francia: Levile-Touqué. Másik főhőse: az angol Halbert. [...] Benne voltak a Times Literary Supplement cikkei, ezeknek kritikai szelleme - benne voltak az angol román és gótikus katedrálisok csodái, izgalma - benne volt a 17. századi angol barokk líra - benne volt Chesterton szelleme, ahogy műveiből árasztja a humoros, paradox, fantasztikus, játékos, bukfencező, skolasztikus, blöffölő katolicizmust. Benne volt persze John Keats költészete - emlékszem, mikor tanár voltam: Keats verseit hittanként tanítottam a gyerekeknek. Benne volt - Shakespeare, és benne volt Ben Johnson, akiről doktori disszertációmat írtam."¹⁹
     Mindezek a tényezők furcsamód ahhoz járultak hozzá, hogy Szentkuthy regényében regényhősök helyett a nem mimetikus regény, az experimentális regény került a középpontba, amely öntörvényei sugarában fejezi ki az embert, a szubjektumot, a gondolkodó és érzékelő szubjektumot, minden villanásában, minden rezdülésében. A Prae tulajdonképpen egy új kultúra megteremtését célzó kísérlet, amelyben más logika, más ontológia, más ismeretelmélet uralkodik.
     Szentkuthy Miklós regényei az olvasó "szeme láttára" készülnek. Az író történetek és témák között válogat, illusztrálja és kommentálja őket, majd a részben kidolgozott történetet elveti egy újabb lehetőség kedvéért. A "regény a regényben" technikával sorakoztat egymás mellé szándékot, ötletet és tanulmányt, esszét, prekoncepciót és antikoncepciót. A valóság által kompromittált értelem (az avantgárd mozgalmakat kiváltó felismerés) viszonylagosságát, véletlenszerű értékét és érvényességét hivatott hangsúlyozni a rend és rendetlenség, a szabály és a szabálytalanság tudatos relativitása a szürrealista-barokk kompozícióban. Az emberi érzelmesség, a lélektani regény helyét Szentkuthynál a véletlenszerűségek végletes elfogadása és kifejlesztése foglalja el. Ha irodalom, akkor inkább barokk, mint bármilyen -izmus - vallja a szerző: "A modern irodalomból teljesen hiányzik téma és kifejezés, valóság és irodalom közvetlen, nyers, harcias ellentéte. Ha ma egy átlag-regényt olvasok, egyáltalán nem érzem, hogy a világ egyrészt valóságból áll (fák, halál, csillagok, szerelmespárok), másrészt annak kifejezéséből (költészet, matematika, etikett stb.). A regény mögött nem a valóság irracionális és izgató konkrétumát érzem, a regényben nem a formula és a dísz, a gondolat és a szó kétségbeesett harcát az érthetetlen-értendő világ meghódításáért. Sem a valóságot, sem a nyelvet nem juttatja eszembe - ezért nem is érzem irodalomnak.
     A barokk költészetnek viszont épp az a legfőbb érdeme, hogy a valóság és a rá vonatkozó kifejezés mindig az életre-halálra menő küzdelem alakjában jelentkezik."²⁰
  
Ígéretes ősállapot (prae) akar hát lenni a regény, új kezdet, új teremtés, ahol a gondolkodás kiegyenlítődik az ész és az érzékek szimbiózisával. Hatalmas medence, ahol a sűrű "ősmasszában" gondolatfoszlányok és érzéki behatások állandóan változtatják molekulaképletüket, újabbnál újabb struktúrákat vesznek fel, teljesen véletlenszerű kapcsolódásuk azonban mindig verifikálható, értelemhordozóként elfogadható, mert ugyanazt a dolgot más és más aspektusból közelíti meg, és így próbálja szélsőséges szubjektivitása által objektivizálni az életbevetettség realitását. A valóság eme befelé, a mélylélektan, az intellektus felé történő kitágítása - storm of consciousnes - a szürrealizmusra vall, pontosabban a szürrealizmusnak az intellektualista változatára, ami már nem az ösztönösséget vallotta alapelvének. A Prae cselekménye (mert ilyen is van) azonban tiltakozik a szürrealizmussal való rokonítás ellen, ugyanis nincs benne semmi fantasztikus, misztikus, de még csak különös sem. Szilárdan áll a valóság talaján, és szinte keresi a legköznapibb, legbanálisabb helyzeteket, amelyek egysíkúságát az akcidentalizmus²¹dicséretével az esztétikumba fordítja át. Bori Imre egész tanulmányt²² szentelt Szentkuthy szürrealizmusa elemzésének. Ebben olvashatjuk a következőket: "...a megállapítások, melyek Szentkuthy rendszerének központját képezik, a Praet a szürrealista világirodalomban is páratlan jelentőségű alkotássá avatják, éppolyan klasszikus dokumentuma (ismeretlenségében, fel nem fedezettségében is), mint Aragon, Breton regényei és esszékönyvei, Marko Ristićnek és Koča Popovićnak vizsgálatai az irracionális fenomenológia körében.
     A Prae ugyanis teljes szürrealista elméleti alapvetés - a Szentkuthy hozta variáns kifejtése, hiszen pl. az asszociációk egész rendszertana is készen van a Praeben, s az emléknek, a vágynak tipológiája, összefüggéseik törvényeinek foglalata is adott, mi több: terminológiai forradalmat is hozott: egy szürrealista esztétikai kislexikont lehetne készíteni mindebből (az asszociációk születése és a prae-állapot összefüggései, az indulás- és értés-asszociációk, az emlék haladása és a lélek kinézise, az »átszülő álom« természete, az álom-katalógus, a »vágy dilemmák és álombeli megoldásuk« stb.), a magyar szürrealizmus eredeti alakulási görbéje újabb bizonyságaként is."²³ Bori szerint ennek a szürrealizmus tudatsíkjára építkező új epikának nem rokona Proust és Joyce műve, hanem inkább a huszadik század derekának epikai törekvéseit vetíti elő. S itt mi másra gondolhatnánk, mint az experimentális regényre. Véleményével egybehangzik Béládi Miklós megállapítása, aki szerint nem igazán az az érdekes a Praeben, hogy beszél a barokkról, a Neue Sachlichkeitről és a szürrealizmusról, hanem, hogy olyan előremutató mozzanatai vannak, amelyek a tárgyregény, a nouveau roman vagy a nyitott mű irányába mutatnak. Béládi szerint - Borival szemben - a Prae nem szürrealista mű: "A Prae, a regényelméleti betéteket kivéve, antiszürrealista alkotás. [...] A szürrealista boldog, üdvözült lélek. Tagad is, de elsősorban új világot teremt: csodaföldet, édenkertet ajánl olvasójának az apostol, a vallásalapító, a költészet mágikus papja hitével. [...] Szentkuthy Prae-je ezzel a szürrealizmussal, melynek egyik alapelve, hogy szakítani kell a logikával, s a művet a véletlen ajándékának kell tekinteni, semmi rokonságot nem tart, hiszen az író fő törekvése épp arra szegeződik, hogy a véletlent kiküszöbölje, s a jelenségek és a törvények újfajta harmóniáját valósítsa meg."²⁴ Nagy Pálnak a Praet Az eltűnt idő nyomábannal és a Finegans Wake-kel összevető nagytanulmánya pedig egyenesen az experimentális regény fogalomkörébe utasítja Szentkuthy mindenképpen előremutató (progresszív) kísérletét (utópiáját): "A realista regény tájékoztat a valóságról, az experimentális regény valóságot hoz létre. Nem leír, hanem alkot (Alain Robbe-Grillet). A modern írásmű így válik a nyelv utópiájává (Roland Barthes). Ez a pszichológiai oka annak, hogy az írók a holnapot tekintik az írás idejének, s az éppen befejezett művet csak készülődésnek; a »nagy« művet elnapolják (Roland Barthes). [...] A fentebb elmondottak jórészt a Praere is vonatkoznak. Szentkuthy nemcsak a XX. század első harmadának reprezentatív experimentális regényét írta meg, hanem bizonyos értelemben - 25 évvel a többiek előtt - az első újregényt is. Talán ez magyarázza, miért nem szereti a francia újregényt: úgy érzi, ő már jóval korábban írt olyan szöveget, amilyennek az újregényesek kísérleteznek. [...]...alapjában véve igazságtalan a noveau roman szerzőivel szemben. Nem érzékeli, hogy Robbe-Grillet, Beckett és társaik radikalizálták mindazt, amit a század eleji experimentális regények - köztük a Prae - felvetettek (a leírás, a metafora, a szerkesztés, a szereplők, az idő stb. problémáira gondolunk), s megkísérelték a »lehetetlen irodalmat« megvalósítani. A krono-logikus rendet náluk a morfo-logikus rend váltja fel, alkalmazzák a szeriális szerkesztés módszerét, szisztematikus prózát írnak, regényeikben személyes névmássá alakulnak át a szereplők. [...] ... megvalósítják a szem, a látás primátusát, eltörlik az előregyártott jelentést. Átalakul náluk maga a kísérletezés is: nyomozássá, leleplezéssé válik; bevezetik a mozgó struktúrákat, a polifon szerkezetet (Butor), kiküszöbölik a naiv evidenciákat (Dina Dreyfus), a Semmiről is a semmit mondják (Bernard Pinguad), az egyes szám harmadik személy helyett egyes szám első személyben beszélnek (Barthes) stb."²⁵
 
A logikai keretekbe erőltetett valóság mellett egy logikán kívüli valóság körvonalait sejteti meg a Prae. Szentkuthy szerint az európai tudományos gondolkodás és az eddigi ismeretmódszerek elégtelenek a valóság kutatására, az antivilág, az antidolog feltárására és ezzel egyetemben az élet teljességének megvalósítására. Ezt a teljességet magától értetődően nem kifelé, a tárgyi világban kell keresnünk, hanem az emberi szellemben, a víziókban, az érzékekben, az álmokban, az őrültségben. A belső, igazabb valóságot azonban a külső valóság egy-egy mozzanata indukálja (és ez a tény párhuzamosságként is értékelhető Proust művével). Leville-Touqué például egy új regénystílust érez egy női kalap láttán, amit tulajdonképpen egy rádiószerkezetre vagy egy kioperált és elnikkelesedett artériamaskarára hasonlít: "A két összetevő, a teória-váz és az érzelemmassza hirtelen furcsa eredőben egyesültek, tudniillik egy váratlan, idegen, látszólag teljesen értelmetlen képtöredékben, helyesebben nagyított metaforában. Két vagy három óriási napraforgót láttam, nagy fekete magpárnával és sárga rövid szirmokkal, melyek összegyűrve és szinte füstölögve, úgy helyezkedtek el egy kis világoskék tavacska fölött, mint hosszú tollak és koronák a címerképeken a címerpajzs fölött és körül."²⁶ A napraforgó-töredék az élménytől a kifejezésig vezető út első szakasza (Szentkuthynál ugyanis a kifejezésnek mindig három "összefüggéstelen" kiindulópontja van). A biológiai önkéntelenséget (napraforgó-metafora) követi a racionális önkény, a kitervelt "abszolút" téma és minden témaszerű téma kidolgozatlansága. A tématextúrákat követi az abszolút hangulatosság nagy képe. S végül következik a három összefüggéstelen kiindulópont összekapcsolása, az "összefüggés és összefüggéstelenség szükségszerű relativizálása".
     A jó és rossz polarizálása²⁷, az erkölcsi minősítések dialektikája, a bűn és az erény fokozhatóságának idegőrlő tudata állandó kétségeket vet fel: "Ha ennek az egész iratnak a Prae a címe: szól-e hát a Prae arról, amiről akar? Nem. Meg sem közelíti önmagát... A Prae szövege mögött, mellette és körülötte állandóan fut egy organikus kísérő-folyam, a Prae-től elválaszthatatlan nem-Prae, amely [...] végleges párja, kiegészítője, serpenyő-társa vagy metafizikai komplamentär-íve a Prae-nek."²⁸
     A Prae és a nem-Prae, a világ és az antivilág, dolog és antidolog és más, hasonló fogalmak és fogalomcsonkok ismét felidézik Heidegger, Nietzsche, Bergson szemléleti alapvetéseit. Számunkra ezek a gondolatok nem eszmeiségük miatt érdekesek, hanem a valóság kitágításának módozataiként.
     Ám, mi is az a valóság, amit a regényírónak ábrázolnia kell? E kérdésre válaszul két idézetet tűzök csak ide, két ellenpólust. Az első Joan Rockwell A valóság a regényben című könyvéből származik, s illusztrálja mindazt, amit az "átlagolvasó átlagigénye" elvár a regénytől: "A regény fő területe az emberi tevékenységnek az a szakasza, amit egzisztenciánk megalapításának szentelünk [...] Bárhogy legyen is, a cselekmény lényegében a vonzás-követés-siker története, s ezzel együtt a felfelé irányuló mozgásé, legyen az szimbolikus vagy valóságos." Találó kaptafát készített Joan Rockwell, de a Prae bizony nagyon lötyögne rajta. Még ahhoz is vakon kellene elvonatkoztatnunk, hogy a későbbi Breviárium-sorozatot a legtávolabbról is kapcsolatba hozzuk ezzel a sémával. Ott a vissza-visszatérő pénzfilozófia, történelmi ármánykodások, talpnyalások és orgyilkosságok szélesebb kontextusba helyezik az egyéni siker, a pénz hajhászása, a társadalmi mozgékonyság hármasságát; a polgári társadalom ideális normarendszerét. Kingsley Amis éles szemel figyelmeztet, hogy az ezt a normarendszert kiszolgáló regényírók művészete "jelentéktelen és mihaszna, még a legjobb sem tud igazán többet nyújtani, mint a teljes világ néhány apró részletét, bár tetteti, hogy az egész világról szól."³⁰
     Az egész világról szólni - elérhetetlen, megvalósíthatatlan feladat. Különösen, ha a világ fogalma alatt nem csupán a látható, érezhető, érzékileg tapasztalható valóságot értjük. Márpedig Szentkuthy nem csak azt érti alatta. Erre vonatkozik a másik jelzett idézet, amely a Szentkuthyéhoz hasonló olvasmányokon nevelkedett Füst Milán lét- és időszemléletét fogalmazza meg: "A nem-lét csupán a lét másik oldala, nem utána következik, hanem vele egyidejű. Mint ahogy a lét is csak a nemlét egyik formája."³¹
     Többek között ezt, a filozófiai infralét és ultralét problémáját igyekszik megragadni a Prae mindent látó, mindent tudó, érző, tapintó és álmodó szerzője, mintegy mellékesen kísérletet téve "minden lehetséges emberi tapasztalat logikai és lírai katalógusá"-nak megteremtésére. Teljességre törekvő szándék ez, rendbe rakni a szertelen természet minden jelenségét, logikus program alapján, majd még logikusabb és mindenvonatkozású következtetéseket levonni belőlük - leglogikusabb megvalósítás -, összefűzni őket egymással, kibogozni a dolgok egymásba fonódó erővonalait. Béládi Miklós írja erről: "...egyidejűen a tapasztalat, a látvány és a filozófia, az elvont gondolkodás oldaláról elindulva akarta a regény világát teljesen átformálni. [...] nem úgy, hogy feltétlenül pozitív programot adott; ellenkezőleg, a bizonytalanságot, a kételyt ültette a bizonyosság helyébe [...] a program: a mindenben kételkedés és a mindent tudni akarás."³² Túlburjánzó asszociációs technikáról van tehát szó; az egy-egy dologhoz fűződő "milljó" asszociáció gyakran vadnak és jogtalannak tűnik, azonban ezek mindegyike tulajdonképpen variáció, gyakran nem is a fő téma gazdagítását szolgálja, hanem egymás megsemmisítését célozza.³³ A regény persze nem botlik ilyenkor, egy-egy asszociáció-kisüléskor, hanem nyargal tovább a legragyogóbb hasonlatokon³⁴, remekbeszabott metaforákon keresztül a fantázia és a realitás, a vízió és a precízió varázslatos, buján sarjadó őserdejében. S az élet dzsungeléből végül angolpark lesz, a zavarosságból rend, a kaotikus impresszionizmusból a logika triumfusa, a mű hőseinek, Leville-Touqué francia raisonjának és Halbert angol humorának katalizátora-szűrője segítségével. "Szentkuthyban több lélek lakik" - állapítja meg Nagy Pál; "egy mély és egy frivol; egy romantikus és egy racionális; egy precíz, germános (ezt a Praeben Halbert képviseli), s egy könnyed, latinos (a Praeben Leville-Touqué a képviselője); szelleme hol németes, hol franciás, hol angolos..."³⁵
     A Prae igazi "főhőse" egyébként Leatrice, vagyis az egyetlen metafora, amelynek irányába a Prae halad: Leatrice. Vagy miként a regény második kiadását követő tanulmányában Bata Imre meggyőzően kifejtette, a Prae és Leatrice közé egyenlőségjel tehető: "... Leatrice maga létezőként van jelen a regényben, s bizonyos, hogy ennek az epikai alkotásnak kimesterkedett, de felfoghatatlanul, éterien lebegő egésze azonos azzal a feminin fenoménnel, aminek csak a nevét tudtuk eredetileg, meg azt, hogy vele valami van. [...] Keletkezési folyamat tanúi lehetünk, csillagrendszer keletkezik vagy kultúra, de nem sokat tévedünk, ha azt mondjuk, ezt az egész folyamatot, e dinamikus állapotot nevezzük csak el nyugodtan Leatrice-nek. Valamennyi metafora közt a legtágabb és a legkonkrétabb (legszűkebb) nem az a bizonyos híres napraforgó³⁶, hanem az a szó, hogy Leatrice. [...] Miután kiderítette a metafora-téma-kompozíció relációit, fölismerte kifejezési célját, egy ontikusan megalapozott filozófiai közelítését, folyton ugyanabba a problémába botlott. Akárhogy kerülgette a tárgyát, és ez a tárgy szükségképen maga az élet volt, minduntalan abba a nőfenoménba ütközött, amiről csak azt tudta, hogy Leatrice-nak hívják, s hogy van vele valami. Mert sok okosat megtudhatunk Leville-Touqué-tól és Halbert-től, magától a szerkesztéstechnikától meg Pétertől is, Lea nagybátyjától, a régi vágású öregúrtól, de valahol [...] végképp nyilvánvaló lesz előttünk, hogy ebben a Prae-ben minden Leáért, Leatrice-ért van. Érte vannak még a nők is. S azért nyugszunk ebbe bele, mert belátjuk magunk is, valamennyi közt Lea a legfogékonyabb, a legmozgékonyabb, ő mindent befogad, ő minden hullámot visszaver, ő az új antropológiai médium, akiben a kettősség³⁷ értelme megnyilvánulhatik. Hozzá képest Touqué doktriner, Halbert eklektikus. Egyedül ő az, akit nem teremtenek, mert teremtődik. Minden rész lényében az egész része lehet. Ha megfontoljuk, még Halbert atyjának meditációi is őt feltételezik.
     Így van ez az esszéisztikus betétekkel is. Kezdetben férfiagyakból hullanak a Prae medrébe, de ahogy megközelítik Leatrice-t, átsugárzanak bőrén, fölhevítik érzékeit, megremegtetik idegrendszerét, s végül ő, Lea lesz az éteri intellektus kifejeződése. [...] Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Leatrice valaha is megragadható és leírható lesz."³⁸
     Hamvas Bélát korai recenziója tanulsága szerint Leville-Touqué figurája (van ilyen?) ragadta meg: "A regény fénypontja Leville-Touqué alakja. Ha az ember világirodalmi rokonait keresi, talán Sterne idős Shandyjét és az öreg Karamazovot érzi a legközelebb. Az eleven ember közvetlen benyomását teszi: sajátságosan új és mégis mindig ugyanaz. Frappánsul mer változni, anélkül, hogy megváltozna. Bizarr, ötletes, sőt hóbortos, de mindig ugyanaz az ember marad. Mulattató figura ez a Leville-Touqué? Egész biztosan és a legnagyobb mértékben az. De ez kevés. Mert nem úgy mulattat, mint Coignard abbé, hanem úgy, mint egy nagy színész. Ha a színen van, már nevet mindenki. Touqué egy kicsit bolond, de rendkívül elmés. Abban, amit mond (az "Antipsyché" című folyóirat szerkesztője) mindig van irónia, mégis komoly. Az egész ember farce-nak látszik, és van benne valami az intelektuális clownból, de megragadóan küzd azért, ami »egyszerűbb a gondolatnál és jobb az ösztönnél«. Túlzó, mértéktelen, excentrikus és ugyanakkor mindannak ellenkezője. Bizonyos értelemben Leville-Touque csinálja a regényt, Szentkuthy csak írja. Ő a regényben a fensőbb mitológiai lény, az igazi teremtő, és Szentkuthy csak az ő kiválasztott embere, akin keresztül Leville-Touque mítosza megnyilatkozik."³⁹ Béládi Miklós ezzel szemben úgy tapasztalta, hogy a Prae egyetlen hőse a gondolkodás maga, az asszociáció: "A nyelvtanilag teljesen logikus szöveg lapról lapra haladva a jelentésösszefüggéseket tágítja, feszíti széjjel. A Prae voltaképpen nem más, mint egyetlen óriási gondolattársítási folyam, melyben néhány személytelen figura csupán ürügyet szolgáltat ehhez a gondolati lávaömléshez."⁴⁰
 
Álljon itt egy idézet, amely híven bizonyítja, Szentkuthy Miklós írói vénája két szívből táplálkozik. Az egyik Hyeronimus Bosché - a lobogó képzeletű fantasztáé, a másik pedig Voltaire-é, a tetőtől talpig racionalistáé: "azért kellene egyszer megírnunk azt a történelmet, melyben minden figura két elemből állna: egyik oldala élettani elemzésből, vérképletekből, kémiai arányszámokból, vérnyomás-grafikonokból, a kedély összes anatómiai meghatározóinak leltárából - azután a másik oldalon a kultúrháttér teljes felgöngyöléséből, amihez tulajdonképpen semmi köze sem volt, ahogy végeredményben az embernek saját anatómiai rejtelmeihez sincs köze. S e két dolog (a veseatlasz és a kultúrpastiche) együtt adja ki a dehumanizált alakot, aki így, természetesen csak metafora lehet."⁴¹ A valóság hát nem csupán befelé tágul, egyfajta egocentrikus líra mélységeibe (infra- és ultralét), hanem az objektív ábrázolás irányába is. Pontosabban az "ábrázolás"-fogalom átértékelődik, új tartalmat kap, mert a leírás és az elemzés már nem kielégítő viszonyulás a valósághoz. Gondolkodni kell.
     Szentkuthy 1928 és 1932 között írta regényét, és ezek az évek életének is meghatározó esztendei voltak. Folyamatosan jelentek meg bírálatai és könyvismertetései a Napkeletben, kialakult baráti köre: Németh László, Hamvas Béla, Kerecsényi Dezső, Szerb Antal, Halász Gábor, Hevesi András. Az édesapjával 1928 nyarán tette nagy európai körutazását, és erről az utazásról hozta magával a regény tervét. Ebben az esztendőben ismerkedett meg Eppinger Dórával, leendő feleségével, akit - jelképesnek tűnő módon - édesanyja, anyika születésnapján, 1928. május 22-én kísért először haza, és ebben az esztendőben operáltatta meg bandzsa szemét Grósz Emil professzorral. Dollyval 1931. október 19-én kötött házasságot a városligeti Jáki kápolnában, gróf Mikes János szombathelyi püspök előtt. S még ebben az évben elutaztak a doktori disszertációval kiérdemelt egy éves angliai ösztöndíjból a nászutukra. Az esküvőt megelőzően négy nappal Szentkuthy felkereste gróf Mikes Jánost a Károlyi utcai lakásán, és ennek a találkozónak a naplóba írt vetületében olvashatjuk a következő, kimondottan Prae-stílusú bejegyzést, ami - a püspök portréja - egyenes bizonyítéka, hogy a regény írása közben nem a műnek, hanem Szentkuthy életének volt prae-stílusa: "Ideális kép: fehér bőr, homogén-sima arc, homogén haj, synthése.
     Reális kép: szürke-barna bőr, sok ránc az arcon, haja ritkább, analyse.
E kettő (ideális és reális kép) örök forrása az izgalomnak, melyet látása okoz."⁴² S ha már elkalandoztunk az életrajz irányába, tegyünk még egy kitérőt. A katolikus szertartás alapján történő házasságkötéshez menyasszonyának, Eppinger Dórának meg kellett keresztelkednie, ami meg is történt, s ha jól sejtem, ennek a keresztelőnek az irodalmi lenyomata olvasható Az alázat kalendáriuma naplólapjain. Bár ha nem is, a következő sorok mindenképpen erre az eseményre is vonatkoztathatóak: "Tegnap tanúja voltam egy zsidólány megkeresztelésének. A lányt ismerem, teljesen távol áll a konjunktúra-kikeresztelkedéstől, igazi keresztény, a vallásos lélek, etika és ima választott példája, aszkézisnek és idilli humánumnak oly csodálatos kiegyensúlyozója, melyre csak nők képesek.
     S az a két pap, akivel a templomban dolga volt? hogy bántak vele? Az egyik arisztokratikus arc, par excellence festőien katolikus alkat, Goethe-homlok, papírvékony bőr, éles orr, kék szemek, tétova sirályszárny gesztusok, torokból tajtékká tört nonchalance r-ek⁴³, a magány gőgje, az irracionalitás-teltség önző blazírtsága, bürokrácia és valami visszataszító közöny minden emberi iránt. A keresztelés szertartása alatt éles hangon, idegesen és nyugdíjazás előtti algebra-tanárok durvaságával, többször hangosan rászólt az előtte didergő lányra, sértően éreztetve vele, hogy nem tudja, nem ismeri a keresztség szertartását. Milyen gyermeki alázattal állt ott, nagy Madonna-lagúnás szemeit bizalomal a pozőr pap felé fordítva, s ez a vak Isten-hivatalnok semmit sem lát belőle. Szerettem volna odakiáltani a lánynak, hogy nem, nem, nem ez az én vallásom, ne erről ítéld meg azt! Ó, miért nem vagyok püspök, prímás, pápa, hogy reggeltől estig és estétől reggelig rohanjak plébániáról plébániára, megostorozzam ezeket a méltatlan, kiáltóan hazug szolgákat, és felmagasztaljam, csókoljam, jutalmazzam a kiválókat. Ott guggoltam, tűrve a pap szinte már antiklerikális farce-ba illő tapintatlanságát, s kértem az Istent, hogy ébresszen fel rossz álmomból, hiszen én nem vagyok laikus kamasz, hanem bíborban úszó felszentelt püspök, s most rögtön kilököm a templomból ezt a kiszáradt vén katekizmus-beamtert, s magam veszem kezembe a csillogó szent eszközöket, Isten-teli szememen keresztül hozva a lány szemébe az Istent, mint egy lassan folyó víz egy ráhullott nagy őszi levelet, amint sodorja, varázsos lassúsággal és biztonsággal a part felé.
     A másik pap a sekrestyéből indult ki misére: torz parasztarc, a műveletlenség és az otrombaság cromagnoni modellje, parasztszülők kínból lökték, talán jobb híján, a szemináriumba. Ez fogja Istenné változatni a kenyeret? Megkérdezi, pökhendi lakájok hangján, a lánytól, hogy mit akar itt? Ő ijedten, szemérmesen mondja, hogy a keresztelést várja. Erre valami bugaci fintorral rászól: ha azt várja, álljon odébb, mert itt útban van neki. S Isten megint nem ébresztett fel álmomból, továbbra is laikus névtelen voltam a sarokban, ahelyett, hogy bíborommal elégethettem volna ezt a szeretet-gyalázót.
     Nem voltam sem részeg paraszt, sem antiklerikális zsidó, sem sznob voltairánus, sem politizáló munkás, mindössze egy kétségbeesett és szomorú katolikus, aki nagyon jól tudja, hogy az általánosítás a világ legoktalanabb és legmeddőbb társasjátéka, de elég baj, sőt nagyon nagy baj, hogy egy ilyen eset is előfordulhat, egy eset akkor, midőn egy valóban szent lélek jön feléjük. Talán azok a papok antiszemiták voltak, és talán ők követték el itt az általánosítás hibáját, mikor egy igazi lelket vakon konjunktúra-katolikusként kezeltek?"⁴⁴
 
A Prae az akcidentalizmus apológiája, az egyszeriség dicsérete - ezért lesz Tandori Dezső olvasatában a megkezdetlenség féljelenének szinonímája. Szerinte "a Prae sem kulturális históriáknak nem kínál anyagot, sem effélékre visszakövetkeztetni nem lehet belőle. Ha úgy akarjuk, a végső írói szeszély, az elvégezhetetlen próbájú műveletek halmaza ez a mű. Igaz, kételyeket sem támaszt: aligha másként olvassuk, mint a végső hitelezés szellemében, s ami »kárpótol« bennünket, amiből csakígy végletes mennyiségű nyereségünk támad: az összefüggés végtelenje, a motívumok áttekinthetetlen terjedelme, a hosszan kitartott, ismételt, vibráltatott »hangok« rendkívülisége, s ehhez párosul, ezzel szervesül az újrakezdések látszatát nem is mímelő új kezdések zuhataga, ami aztán, visszacsatolás és átsiklás, együttesen a logika merőben újszerű folyamát hullámoztatja, s hogy mi mindent sodor, lényegében azért mindegy, mert a tárgyak érdekességét vagy az »eleve«-fogalomtárból kölcsönzi az író, vagy a felszikrázó túlságokkal éri el. Amaz kétségbevonhatatlan hagyományokat, az ellenőrizhetetlen zárlatokat torlaszt elénk; vagy a »kész«, vagy az áthatolhatatlanság, ám sokkal inkább a kettő összetördelt halmaza, szervesen kapcsolatosnak nem is színlelt, áradó-bukdosó »teljessége« - cáfolja valaki! -, ismételhetjük, az egyszeriség fogadtatja el magát regényként."⁴⁵
 
Ám vissza a műhöz. Szentkuthy regénye légüres teret teremtett maga körül; nem volt sem előzménye, sem folytatása, új irány lehetőségét teremtette meg a magyar regény számára, de ezzel együtt felállította ennek az irányzatnak a zsákutcáját is, hiszen a lehetetlen kísérelte meg: elvetette a jellemek szilárd körvonalait (azaz a modern epika egyik alaptételét fektette le, miszerint az embert nem az határozza meg a legtöbb esetben, amit mindennap megtesz, hanem az, amit csak egyszer cselekszik), a kötött teret és az időbeli folyamat egymásutániságát, és helyükre csempészte az akcidentalizmust és a szinkróniát. Célja a prae-állapot megragadása, amikor minden, ami most jelen van, prae volt, az egyidejűség és az előidejűség összefonódása egy mindent megelőző ősállapotban, az "átszülő álom" állapotában. A kronológia eltűnik a regényből, és a belső idő veszi át a helyét. A kontrasztmentes belső idő leírásának a technikai megvalósítása a stream of consciousnes, azaz a tudatfolyamat, a tudatfolyam leírása, ami nem más, mint az asszociáció.⁴⁶ Az asszociáció ideje a tartam, a durée, ami nem rendelkezik sem a múlt, sem a jelen kategóriájával.
     A Prae epikaszaggató epikakísérlete elutasítja a megrögződött epikai tömegvonzást, az időmonizmust, aminek a monotóniája helyére az idő multidimenzionalitásának fikcióját helyezi. A többirányúság fogalma alatt olyan szövegviszonyt kellene elképzelni, ahol az időamőbák térbeli viszonyban állnak egymással, és így a durée-ben foglalt kvázi időkategóriák tetszőlegesen (szerkesztési elvek szerint) foglalhatnak helyet egymás mellett. A különböző események tehát nem az emlékezés technikája (megint csak időmonizmus!) szerint kerülnek egymás mellé, hanem teljes időmentességgel, a legszeszélyesebb építészeti-kompozíciós forgásokkal elhelyezett tiszta tér- és tudatelemekként: "Időmonizmus helyett tehát skizofrén akvárium: az egyes epikai részletek ide-oda úszkálnak az idő bénító vályúja helyett a tér szabad vizében, mint a szórakozott halak, melyek állandóan változtatják egymáshoz való viszonyukat."⁴⁷ Vagy a naplójában: "az idő is csak egy absztrakt epika, amely nem lényege a szubjektív életi időnek, amely kíséri az életet, és így nem is idő, hanem (név híján) »kronoid szféra«".⁴⁸
     Az asszociáció lehetővé teszi a "barokk epilepszia" és az "egyiptomi múmia-zártság" minden előkészítés nélküli összekapcsolását. (Habár Szentkuthy minden előkészület után is felkészületlenül találja az olvasót.) A Prae tehát nem az érzelmekre, hanem az értelemre hat, ezáltal megteremti saját valóságképét: ha a mű nem is szokványos tükre a valóságnak, az értelem megpróbálja a kifelé tartó erőket összeszorítani, megépíteni a szélsőségesen elvont önkifejezés valóságképét.
     A polifon pompával felcsendülő asszociációk sokértelműségüket, gazdagságukat, önálló funkciójukat és művészi jelentésváltozásukat az indukáló tárgy (a három teljesen összefüggéstelen kiindulópont) és az indukált asszociáció (a kiindulópontok kapcsolódása) között keletkező feszültségnek köszönhetik. A dialektikus ellentétből termelődő feszültség képes mindig új töltettel ellátni az asszociációt, növelni az ábrázolás többszólamúságát.
     A Prae tehát felcserélte az egyirányú, tiszta idő-folyamatosság fogalmát egy összetett, ellentétes előjelű és egymással felcserélhető időelemekből álló, többirányú mozgással - feltárván ezáltal az időbeliség folyamatosságának poliritmikus természetét. 
     Ám ha tovább megyünk a fejtegetésben - a Prae ideje lényegében az írás, a szövegkonstruálás idejével egybevágó, mert ez az egyetlen lehetőség az irodalom idő-tér kategóriájának folyamatosságelvén belül.
     A tudatfolyam leírása nem törődhet egyetlen szemléleti ponttal, nincs favorizált perspektívája, amelyből a szerző a világra tekint, hanem éppen ellentétes technikával valósul meg: a kételkedő tudat folyton újabb és újabb aspektusokba helyezve szemléli vizsgálódásának tárgyát. Ráadásul szokatlan szemszögből is bemutatja. A fürkésző vizsgálódásnak természetesen valami szerves kompozíciós vázra kell épülnie. Ez a Prae esetében a matematikai absztrakció. A szellemi kolosszus azonban laikusok előtt ritkán tárja fel a bordázatát, hát még a hajszálerezetét. "Akármennyire is a teljesség tendenciája Leatrice személyiségmozgalma" - írta erről Bata Imre - "önmagában nem elég, mert egzisztálása folyamatában valódi ellenpólusa nincsen. A feminin minőség igazi masculin ellenpólusa a Prae XIV., utolsó fejezete⁴⁹, Halbert apjának, egy exeteri anglikán lelkésznek meditációi. A megelőző fejezetek: Leatrice-metaforák és Leatrice-témák és Leatrice-tájak voltak, s ahogy az egyoldalúság nem billentette ki egyensúlyából az aszimmetrikus építményt, az a Nem-Prae-átlók ritmikus visszatérésének volt köszönhető. A Prae és Anti-Prae reláció tartotta ideiglenes egyensúlyban azt, ami az anglikán lelkész meditációiban szilárdul meg. De ez a szilárdság mit sem érne Leatrice híján, noha lelkészünk egyetlen szót sem ejt róla. Leatrice a gyerekek ügye, mert Lea az új kultúra igézete. A meditációk viszont a múlt optimális valóságára vannak alapítva, s ez a valóság-optimum az angol liberalizmus, az anglikán fájdalom, »ez a logikátlan, félig kész kompromisszumos betegség«. Az »anglikán reuma« a fizikai fájdalomnak éppen az a foka, ami a legjobban megfelel az embernek: ha lelkészünk nagyobb fájdalmat érezne, attól talán katolikus lenne, s engedne a mártírság forró csábításának."⁵⁰
     Lakatos István az Élet és Irodalom-beli köszöntőjében találóan írt a kompozíció kérdéséről: "Magam is a szigorúan szerkesztett kompozícióban látom minden klasszikus mű alfáját és ómegáját, de ezt az építményjelleget elsősorban költői munkákban tudom értékelni. [...] Balzac Emberi színjátékát már sose jutna eszembe a teljes regényfolyamon át követni - csak a kompozíció kedvéért, bármennyire csodálom vállalkozása nagyszerűségét."⁵¹ Szentkuthy Praejét vizsgálva mi is ilyen helyzetbe kerülünk, én legalábbis, hiába próbálnánk statisztikai módszerekkel, strukturalista fogásokkal vagy dekonstrukciós "értelmessé-rombolással" kicsontozni a regényt, nem megy. Az már szándéka szerint is óriási olvasztótégelyként működik: "Mindent én akarok csinálni" - írja naplójában: "vallást, istent, embert, véleményt. Ez az én Művem lesz, egy külön világ, a szenzibilis ember világa: részletesen, pontosan, történelemmel, művészettel, világnézetekkel stb."⁵² A kompozíciót mégis ott érezzük a műben, már nem is lappangani, hanem ciklikusan visszatérni, lüktetni. E kompozíció szempontjából lényegtelen, hogy Szentkuthy könyvének kétharmada után elveti az összes téma- és kidolgozás-variációt, a szereplőket és a helyszínt, további elmélkedéseit egy koros protestáns pap szájába adja. A kompozíció megértéséhez segítségül kell hívni a szerzőt, vagyis a szöveget: "Ha valóban hűen akarom ábrázolni megutált szerelmesem arcképét, akkor először egy egészen jelentéktelen dolgot, egy rossz napraforgó-vázlatot kell ábrázolnom, vagyis az »abszolút részlet«-et, másodszor meg minden létezhető dolgot a világon: hajókat, hidakat, történelmi korszakokat és statisztikákat az utolsó ítélet feltámadottjainak foglalkozás szerinti megoszlásáról: vagyis az »abszolút minden«-t. Ezt a kettőt köti össze színtelen-szagtalan-anyagtalan és átlátszó szálakkal a második fok, a kiemelt »téma«. A három fokot mindössze intellektuális akaratom köti össze."⁵³
     A Prae kompozícióját ciklikus szerkezetként⁵⁴ kell felfognunk (persze csak nagyobb megszorításokkal), ahol az abszolút részletet és az abszolút mindent egy vagy több, azaz n számú téma köt össze, ami a ciklus egy fázisát teszi ki. Ez a fázis utána többször (n-szer) ismétlődik, és az ismétlődések széttartó erőit csak a szerző intellektuális akarata, azaz szerkesztő készsége szorítja folyamatos ciklusba. A ciklus fázisai nincsenek a hagyományos epika szokványos módszereivel elkülönítve, tehát az "őskönyvben" nem találunk fejezetekre, bekezdésekre való tagolást, alcímeket vagy egyebeket. A szakadatlan intenzitásigényű író költői gondolatfolyama, "ős-élan-vitalitása" neurotikus "caritas- és Erósz-igénye" elsöpri a konstrukciós formák efféle kitalációs, papírszagú gátjait, úgyhogy a szerkezetet képtelenek vagyunk vizuálisan érzékelni⁵⁵, esetleg csak ráérezhetünk. Művészi formát Szentkuthy számára az ábrázolás tiszta vagy fiktív (értsd: elhitetett) plaszticitása jelent: "Végtelenül leíró természet vagyok - képtelen vagyok mondatformákat (kérdések, felkiáltások) alkalmazni egy versben: azt már konstruktívnak, fiktívnek, hazugnak érzem."⁵⁶
     Más olvasatot nyújt a regény második kiadása (1980), ahol a szerző demisztifikálta a szöveget, azáltal, hogy rövidebb egységekre osztotta és tipográfiailag rendezte a regényt. Az olvasói interpretáció szempontjából ez a fejezetekre tördelés, amit a kiadó szorgalmazására Szentkuthy is támogatott, de végeredményben Tompa Mária végezte el a munkát, a tagolás rengeteget változtatott a szövegbefogadás és szövegértelmezés szempontjából. Nagy Pál egyenesen bűnténynek⁵⁷ tekinti ezt a beavatkozást, és ugyanilyen megfontolásból én is csupán az első kiadással foglalkozom. (Nem hallgathatom el azonban, hogy annak a Szentkuthynak, aki szerelmese volt még a könyve szövegtömbjén messze túllógó borítójának is, a második kiadás tördelése végül közelebb állt a szívéhez, és úgy is nyilatkozott, hogy a harmadik kiadást is ilyen tördelésben képzeli el.⁵⁸)
 
A Prae oldalain kiváló illusztrációs anyagot találunk Szentkuthy Miklós esztétika- és nyelvszemléletéhez. Noha a Breviárium és a többi regény nyomatékosabban tükrözi nézeteit a nyelvről és az esztétikáról, ám azokban közvetetten, a Praeben pedig közvetlenül jelenik meg állásfoglalása.

Az első szembeötlő tény az esztétikai ábrázolást illetően, hogy a szerző a Neue Sachlichkeit elveit vallja, azaz egyrészt a túlzott tárgyiasságot, precizitást, a fotószerű leírást tűzi ki célul, másrészt sohasem marad el mellőle a sokat emlegetett antivilág, antitárgy. Ez azt jelenti, hogy a túlzott tárgyiasság (hiperrealizmus) mellett feltűnik a nem tárgy életlensége és élettelensége (mágikus realizmus): "Egy művészileg ábrázolt fában tulajdonképpen az a művészi, hogy egyrészt a fát még fábbnak ábrázolja, mint amilyen, vagyis a személyazonosságát annyira hangsúlyozza, hogy az lényeggé ingerlődik, másrészt, hogy az a fa valami principiálisan nem-fát, sőt ellen-fát és soha-fát fog kifejezni, mintha a lehető legfátlanabb világot akarná vele éreztetni..."⁵⁹ A Prae hatalmas dinamizmusa, mindent magába szippantó működése, ontológiájának progresszív utópiája Bata Imre megfogalmazásában a megismerés drámája. "A megismerés arra vonatkozik, ami nem emberi, tehát maga a megismerő: az ember általában. A praebeli emberi relációk ilyképp nem társadalmi viszonylatok, mert maguk a relációk is a megismerés szempontjából funkcionálnak. Ezért kellett azt mondanunk, hogy a Prae voltaképpen a regény regénye, mert maga a regény is megismerőként funkcionál. [...] A megismerő, a kutató ember akciója: a lévőnek, mint lévőnek a semmiből való kiragadása spontán, s az írónak épp az is a célja, hogy ezt a biztosított, spontán tevékenységet még az se zavarhassa, amely megbolydíthatná."⁶⁰ A Prae folyton kételkedő, kutakodó, tépelődő oldalai azonban nem tettek végérvényesen pontot a kérdés eldöntésére, hogy tulajdonképpen mit is nevezhetünk realista ábrázolásnak. Legalábbis erre utalnak a szerző újabbnál újabb válaszkeresései, például Az alázat kalendáriumában: "A rokokó nő ruhája: stilizált erotika; a 20. századi úszótrikós nő: tudományos erotika. Itt derül ki, hogy teljesen eldönthetetlen: a »stilizálás« vagy a »tudományos sachlichkeit« fejezi-e ki valószerűbben a valóságot."⁶¹

A másik szövegszerűen tetten érhető esztétikai alapelv a magában az anyagban rejlő, lappangó, kihasználatlan, feltáratlan esztétikum kiaknázása. Az író csak tématextúrákat, ötleteket sorakoztat egymás mellé, a végső nyelvi kidolgozás látszólagos igénye nélkül, hiszen szerinte magában az anyagban benne rejlik az esztétikai hatás csírája, sőt több, az anyag, a természetes matéria ugyanazokkal a kvalitásokkal rendelkezhet, mint az alkotó megformálás eredményeképpen létrejött műalkotás. A természeti szép és a művészi szép eme eszményítő kiegyenlítése mintha a strukturalizmus előhangja lenne - az író terheinek és feladatainak egy részét áthárítja az olvasóra, azaz jelentősebb teret hagy az egyéni interpretáció számára. Fenntartásokkal kell azonban vizsgálódnunk ebben az irányban, mert habár Szentkuthy több helyen élesen rátapint a strukturalizmus alapelveire, mégiscsak a korabeli avantgárd irányzat, a Neue Sachlickeit tételeit tükrözi: "Régi esztétikusok hangsúlyozták, hogy a nyers zöld festék, ami a tubusból kinyomódik, még nem kelt esztétikai hatást, mert közönséges inger, a szépség ott kezdődik, ahol ebből a »durva« inger-anyagból lóherék, akácok és orgonabokrok válnak a képen. Ma azonban a tubusból kiömlő zöld festéket sem érezzük szépen aluli ingerszolgának, melynek semmi önálló esztétikai értéke nincsen, hanem igenis élvezzük, mint anyagot (mint Sache-t), mely új művészi meglepetéseket hozhat, mielőtt még valamire is felhasználná a festő."⁶²
     Ily módon Szentkuthy módosította Füst Milán tételét, miszerint a művész számára minden létező a művészetért van, oly módon, hogy a művész számára minden létező maga a művészet.
     Szélsőséges írónk nyelvtagadó-nyelvteremtő kedve is: "Tília tovább folytatta a beszédét, át-átcsapva gyöngyeivel a mondattant, mint III. Henrik a szakállát, beiktatva a szótagok közé a cipőjét is, ruhadarabokkal helyettesítette az írásjeleket, úgyhogy Touqué egy lehetetlen új nyelvet és nyelvtudományt kreált magának..."⁶³
     A regény azonban nem nyújtott lehetőséget az efféle multimediális művészet számára, a testbeszéd és gesztus-grammatika szöveges ábrázolására, így ez az idézet inkább a szerzőnek a dolgok iránti fogékonyságáról tanúskodik, amivel ráérzett arra, hogy a szintaxis elégtelen a teljes igényű önkifejezés esetében. Ő maga az irodalmi nyelvet tartotta elégtelennek, ezért asszociatív (belső) és retorikai (külső) monológjaiba beleszőtte a pesti zsargont; a legparlagibb és legprofánabb metaforák rendszerével is operált, de a legjellemzőbb az élettani, művészeti, építészeti - "Nők: mozgó architektúrák. Építészet: matematizált szexualitás" -, mikrobiológiai, hittudományi szakzsargon használata, amely gyakran a lexikonok olvashatatlanságára emlékeztető szöveget eredményez. A szakterminusok erdejébe azonban időnként becsempészi a leghitványabb irodalmi és köznapi közlés analógiáit, leíró stílusát, amit éppen alkalmazásuk által vet el teljesen: "A szoba gyöngyszürke homályban volt, az ablaküvegen úgy látszottak az erkélyrács vasrúdjai, mint kék virágszálak a ködben, a függöny csöndesen himbálózott, mint egy kiakasztott háló, melyben zsákmányként fennakadt a tenger, akárcsak egy indigólevelű plakátlótusz, meg a hegyek, ferde pálmák a lejtőn össze-vissza, mint a rendetlenül betűzdelt és minden pillanatban kiesni kész hajtűk. A felhők úgy lógtak az ég ágairól, mint az aranyeső tavasszal a kopasz vesszőkről."⁶⁴ (A szerző kiemelései.)
     Illusztráljuk a Szentkuthy-próza vitatott "makaróni nyelv"-ét⁶⁵ is, ami évtizedek során olyan sok bosszankodást okozott kritikusainak, és élvezetet nyújtott olvasóinak! A "szennyvíz, amely kincseket is sodor magával", "az epikai nyelv tudatos átlíraizálása"-féle meghatározások ugyanis nem hoznak közelebb bennünket a vizsgálandó nyelvi formációkhoz.⁶⁶
     Tudnunk kell mindenekelőtt, hogy a Prae hősei nem emberi nyelven beszélnek. Amint megszólalnak, helytől, időtől, partnertől, beszédhelyzettől függetlenül rögtön hiperbolákról, trapezoidokról esik szó, valami álmatematikai hieroglif nyelven, elbeszélt esszéapológiák keretében. A matematikai stílust a Praeben nem póz, hanem érdeklődés szülte, miként ezt az író naplója is megerősíti: "Párok = ultra-arányos mondat + szétfolyó szerkezet (Flaubert), vagy: barokk-kalandos szétfolyó mondat, de ez megköveteli a metamatikailag kiegyensályozott cselekvény-szerkesztést. 
     A kompozíció: izzó unalom,
                           feszült monotónia,
                           deliráló közöny. 
     Ez jó, ez szép."⁶⁷
 
Nem kell hát csodálkoznunk, hogy ebben a "logozsargonban" a szó kifacsarodik, s a tobzódó jelzőfelépítmény határozza meg szerkezetét. Szentkuthy valódi művésze a nyelvnek, szóösszetételei, metaforikus kapcsolatai és a többi nyelvi-retorikai formáció gondosan megtervezett, értelemhordozó alakzatok. Szemben a valóság végtelen és őrült kaleidoszkópjával, a nyelv és a gondolat szegényes, tehát a rendelkezésünkre álló nyelvi anyagot a lehető legmeggondoltabban kell alkalmaznunk: "az ember számára csak nyelv létezik, csak grammatika, amely nagyon is precíz..."⁶⁸
     Szentkuthy Miklós a leírásban, az ábrázolásban leli leginkább kedvét. Ügyesen, könnyedén alkalmazkodik helyhez, időhöz, alakhoz, ezáltal leírásai jellemzéssé alakulnak, plasztikusan jelenítve meg a kort vagy a leírt személyt. Íme A megszabadított Jeruzsálem azon részlete, ahol II. Frigyes császár anatómiai leckét vesz; egyaránt sugallja a helyiségben uralkodó misztikus, mágiás hangulatot, a kor természettudományos ismereteinek mértékét, naivitását, naturalizmusát, vadromantikáját: "nézzétek a deflorációnál jobban megbecstelenített testet a boncolók kése alatt, egyik keble még érintetlen rózsaszín vadrózsájával a csúcsán, vén talmudisták és ifjú muzulmánok föléjehajló ősz vagy fekete szakálla hiába csiklandozza - a másik kebléről pergamenkódex első szép lapjaként lelapozva a bőr, sápadt mirigyek, kék, sárga, piros erek gilisztaként futnak-fonódnak össze-vissza."⁶⁹
     Ha szemügyre vesszük, hogyan ábrázolja az író az emberi arcot, megfigyelhetjük, miként halad a legprecízebb (legkegyetlenebb és legtapintatlanabb) valósághűség felé: "Sárga bőrű ember volt, szinte citromsárga, mely az álla táján a szakáll-maradéktól a tiszta zöldbe opalizált át. Az álla rendkívül keskeny volt, tulajdonképpen egy egész éles bemélyedés, közvetlenül az alsó ajka alatt, mely után egy hegyes kis kiálló csont következett. Az alsó ajka túlságosan vastag és világospiros volt, mint a halványabb céklafajta és nem voltak rajta ráncok, úgyhogy csillogott, mint egy húsvéti selyemtojás felülete. Felső ajka vékony volt, az orra nagy, és egy gondolatnyit homorú. Magas, gömbölyű homloka volt, »karteziánus turkesztándinnye«, mondta valaki, aki mindig ilyen bon mot stílusban szeretett definiálgatni. Kicsi, zöld, élénk szeme volt, szemhéjai nagyok, laposak és egész sötétbarnák, melyek élesen elütöttek homloka és arcbőre világos színétől."⁷⁰
     Az egyszerű analógiákat az Arc és álarcban már összetettebbek váltják fel: "Felül egészen kopasz volt, homloka daganat- és embriószerűen előredudorodott, fejét általában leszegve tartotta: komikus volt koponyája csiszolt simasága, és homlokán hirtelen a tengernyi ránc és redő, mint a kerékvágás a puha sárban. Tarkója felett dús, puha ősz haj, mintha füstölőből gomolyogna ez a fehér, szagos gőz. Szája vége legörbült, mintha a megkeseredett embergyűlölő elégedetlennek, a koldussá alázott tehetetlen lázadónak lenne bábszínházi maszkja. Szemét általában lehunyva viselte a fejében - valahol a póz, fanatizmus, betegség ismert háromszögében - álla előreugrott, szinte kanalasan fölfelé, a bőr csak úgy tapadt rajta, mint a barna héj a félig hámozott krumplin."⁷¹
     A végső arc-realizmust, ahol már analógiák helyett metaforákkal jellemez a szerző, a II. Szilveszter második életében találjuk. A perugiai püspök leírása: "homloka nyomorított krumpli, orra formalista ürülék, szeme egyszerűen nyelvöltögetés, szakálla az átkozódás mosogatórongya."⁷²
     A barokk jelzőtenyészet mellett a barokk ironikus, frivol hangvételét idézik Szentkuthy Miklós profán hasonlatai is: "Raes lovagnak erre úgy kinyílt a füle, mint két tulipán, mielőtt szirmait éppen elejti" - mondja a Burgundi krónika krónikása. Ugyanennek a szentekkel vitatkozó hangnak a visszhangja csendül A megszabadított Jeruzsálemben is: "és kiköpött nagyot és kereket, nehezet és laposat, mint a pápa pecsétje, mely elszakadt harisnyakötőkön fityeg az enciklikák szoknyája alól."⁷³
     A dolgok valós vagy képzelt lényege azonban nem mindig ragadható meg konvencionális vagy profán hasonlatok közbeiktatásával: "A tó, mely tükör, sötétzöld, néma, fényes, nehéz, mocsaras, őszi és egymillió éves. (S főleg e jelzőket kiveti magából, mint a halott halakat."⁷⁴ Hogy ne kelljen egyik hasonlatot egy újabbal magyarázni, értelmezni, metaforára van szükség. (Gondoljunk csak a Prae egyetlen metafora felé, Leatrice metaforája felé törekvő kísérletére!). Szentkuthy metaforáinak lényege abban rejlik, hogy a szó összes képzettársítási lehetőségeit magukba sűrítik. Így lesz a tükör aranyrámája a pompa és béke, budoár és Bizánc, találkahely és oltár, 1820-as ükanya és minden barokk gőg szinonimája⁷⁵, vagy a Halley-üstökösből - "Halley sztárok mennyei szerződésszegése"⁷⁶ Metaforikus beszédének másik jellemzője, hogy a megfelelő helyen a megfelelő (egyedüli lehetséges) metaforát alkalmazza. Például, ha kínai császárnőkről ír, nála a rációnak hó-kacsahasa van; Csipkerózsikáról szólva pedig ügyesen alkalmazza a képzetkomplikációs metaforát, ami az okot és az okozatot kapcsolja össze, ugyanis Csipkerózsika tű-nyugalmú testét említi.
     Más esetben kaján pontossággal keresi és találja meg azt a hasonlatot, metaforát, amely a legkevésbé felel meg a dolog vagy a fogalom megszokott értelmének:
"rózsaszín = rokokó tragédia
rózsaszín = szalonvértanúk
Rózsaszín = remete artéria"⁷⁷
     Utoljára hagytam az író komédiázásának szemléltetését, amelyet a farce-okból kölcsönzött, és amely mellett műveiben mindvégig kitartott. Istenekkel kokettáló, ördöggel cimboráló könnyedséggel kommentál, mindenbe beleszól, bajuszt és szakállat rajzol az európai kultúrának, humorizál, visszájára fordít, megbecstelenít minden "égi szentséget". Blaszfémiás kedve még az olyan tudományos szándékú művében sem hagyja nyugodni, mint a Maupassant-ról írt nagytanulmánya: Maupassant "Flaubert-nek panaszkodik egészsége gyengeségéről. Persze az idegbajokat Moliere doktorai a Képzelt beteg skatulyájába dobják -, ha ugyan Maupassant egyáltalán belefér a skatulyába a doktorok tiszteletdíja mellé."⁷⁸ Vagy más helyen: "És a pikantéria ebben az esetleges családi legendában? Egy Maupassant-hölgy Lauzun herceg szeretője volt."⁷⁹
     "Szépség, szépség - erotikus szépség, virágoskert szépség, zenei szépség... mi is vagy, mi is lehetsz? Eddig minden meghatározásod gorillaugatás, szócséplés, nem-művészi vízhólyag fejek égbekiáltó hozzánemértése volt. [...] Szépség, sex, Isten... a szépség még a legjobb dolog a világon (a szeretet mellett) - nem? Az »Értelem« tökrészeg; az »Erkölcs«: kaméleon, opál, szivárvány, akármi és minden, amit akartok, vagy nem akartok. Viszont a »Szépség« biztos (semmi egyéb sem az), és mint valami híd ível idegeinken át: a legmélyebb biológiai és fiziológiai mélységekből (ismeretlenek) a legmagasabb, agyonvágyott, agyonkívánt metafizikai, isteni Abszolútum felé (ismeretlen) -, az érzékiség és a Végső Szellemiség között ível, keveredik, valami ebből, valami Abból"⁸⁰ - ez az idézet is csak sejtet valamit a szépség (esztétikum) mibenlétéről, de nem ad definíciót, nem is adhat, hiszen egyértelmű megfogalmazást a gondolkodó elmék évezredek alatt képtelenek voltak kiötleni. Az esztétikának örök problémája a szépségkategória, s ha áttekintjük az eddigi elképzeléseket és meghatározásokat, úgy látszik, Szentkuthynak a szubjektív idealista megfogalmazás imponál leginkább: a világ szép, és ezzel kész.
     Említettem már azokat a a filozófusokat, akik hatással voltak a Praere. Ennek mintájára, egyben bővítésére említtessék meg még néhány gondolkodó, akiknek a szépségeszményével rímel a Praeben kifejtett szépségfogalom.
     Elsőként egy Démokritosz óta ismert kategóriát említek, a kalokagathiát, ami tulajdonképpen a szép és jó - az esztétikum és a morál (írónk örök témái) - ötvözete. Ne zavarjon most bennünket a tény, hogy a görögöknél a kalokagathia valószínűleg azt jelentette, hogy az a szép, ami jó, az a szép, ami erkölcsös. Szentkuthyra ez nem áll, legalábbis nem így áll, ám a két fogalom nála is szorosan együvé tartozik.
     Következőként Szent Ágostont kellene említeni. Szerinte minden létező szép, s ez a gondolat összecseng Szentkuthy szemléletével⁸¹. Szent Ágoston okfejtése szerint azért szép minden, mert Isten teremtménye, s mivel Isten rútat nem teremthetett (isteni kegyességéből kifolyólag), így rút nem is létezik. A Szent Ágoston-i esztétika mellőzi a szépség ellenpólusát, a rútságot. Szentkuthy a Praeben éppen többpólusosság elméletét fejti ki, későbbi műveiben pedig gyakran emleget rút embereket, rút cselekedeteket. Vagy mégis inkább amorálisak ezek az emberek és cselekedetek? Mégis inkább kalokagathia, mint Szent Ágoston?
     Az asszociációs szépség elmélete a tizennyolcadik századi Angliából való. Kimondja, hogy szép az a jelenség, amely kellemes asszociációkat kelt, vagy amelyik érzelmekben és képzetekben gazdag asszociációkat vált ki bennünk. Kell-e szebb elmélet alátámasztás egy olyan író esetében, aki regény terjedelmű asszociációbűvészkedést tud rögtönözni például a szomszéd ablakán furcsa szögben megtörő fénysugárból kiindulva? Akinek élete az asszociáció.
 

Jegyzetek 
  
1 Szentkuthy azonban valóban olvasta mindkét szerzőt: az A la recherce du temps perdu-t 1926-ban, az Ulysses-t 1931-ben.
2 Németh László: Az egyetlen metafora felé. in. Két nemzedék. Magvető és szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 554. o.
3 Németh László: Magyar kaleidoszkóp. Tanu. 1933. június. Újabban: Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 21. o. 
4 Béládi Miklós: A Prae, vagy regény a regényről. in. Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. 220. o.
5 Prae. Dissémination et montage du roman. Traduction et présentation par G. Sipos. Le Nouveau Commerce (Párizs), cahier 38, automne 1977, 123-131. Idézi Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg. Prae-palimpszeszt. Anonymus Kiadó. Bp. 1999. 47. o.
6 Ezzel szemben a Prae elején ironikusan elutasítja a neopozitivizmust és a fenomenológiát.
7 L. Babits Mihály: Könnyű és nehéz irodalom. in. Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 30 - 32. o. 
8 Szerb Antal, aki naplójegyzeteiben Szentkuthyhoz hasonlóan alapos szerelem-katalógust dolgozott ki, erről szellemesen a következőket állapította meg az Erdélyi Helikon 1934/8-9-es számában: "Átlag háromoldalanként bebizonyítja, hogy a szerelem nem is szerelem, hanem valami egészen más. Egyszer szillogizmus, egyszer akarat, harmadszor megint más. Az ember végül is avval csukja be könyvet, hogy a szerelem tulajdonképpen nem is szerelem, hanem valami más dolog, amit egyszerűség okából talán legjobb lenne mondjuk szerelemnek nevezni." Szentkuthy Miklós: Prae. Erdélyi Helikon. 1934/8-9. Újabban: Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 22. o.
9 Tandori Dezső: Szentkuthy-tanulmányozás. Mozgó Világ. 1985/6., 109-110. o.
10 Szentkuthy Miklós: Vallomás és bábjáték. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1973. 263. o.
11Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1935. 86. o.
12 Szentkuthy Miklós: Prae. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1934. 507. o.
13 Bata Imre szerint a Prae egyenesen a regény elontologizálása. vö. Bata Imre: A regény regénye, a Prae. Új Írás, 1980/11. 6. o. 
14 Prae 185. o. 
15 J. M. Lotman: Szöveg, modell, típus. Gondolat Kiadó. Budapest, 1973. 135. o.
16 Prae. 9. o.
17 Az alázat kalendáriuma. 9. o.
18 Bata Imre a Prae filozófiai alapvetésének tanulmányozása során arra figyelt fel, hogy Szentkuthy mereven elutasítja a platonizmust: "S ha van filozófia, amit Szentkuthy elutasít, az a platonizmus. Nem Platónt utasítja vissza, hanem dualizmusát, minden dualizmust, s e türelmetlenség ontológiai monizmusából következik. Szentkuthy semmin se csodálkozik, minden elképzeléssel szemben toleráns, csak a dualizmusra kiált átkot. [...] Szentkuthy kifejezési célja egy olyan műtárgy életre keltése, amely homogén élet, nincs szüksége annak semmi transzcendenciára, főként nem kell neki a jó-rossz manicheista dualizmusa, hogy léttani alapozású, erkölcsi pátosszal kiteljesített világképet teremthessen, s azt működésre is bírhassa, mert a teremtett mű önműködés, automatizmusa értelmezhető (a Prae-ben az ismeretelmélet is kifejtett!), van saját hierarchiája, amely természetesen spontán (A Prae axiologikus teljesség is!)" A regény regénye, a Prae. Új Írás, 1980/11. 7-8. o.
19 Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások. Magvető Könyvkiadó. Budapest. 1988. 325-326. o.
20 Az alázat kalendáriuma. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1998. 333. o.
21 "Mi ez: irodalmi terv? Nem. Talán életterv? még kevésbé. Kell találnom egy területet, mely egyforma távol áll az élő élettől és az alkotott művészettől. Az ilyen »témákkal« minden pillanat, minden érzékelés rettenetes valószerűségét és minden pillanat-sor, minden egész rettenetes hazugságát akarom kifejezni. [...]... mindez az érzékletes megvalósulás teljessége számomra, melyekhez vallásos abszurditással hű vagyok, hű, de csak a pillanathoz, egy pillanatnak nem lehetnek soha folytatásai, konzekvenciái: egy pillanat nem reprezentál semmit, ő csak a valóság, ok és értelem nélkül." (Az alázat kalendáriuma, 203-204. o.)
22 Bori Imre: Az Ezeregyéjszaka ébren álmodói. In. Bori Imre huszonöt tanulmánya. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 1984.
23 Bori Imre: Az Ezeregyéjszaka ébren álmodói. In. Bori Imre huszonöt tanulmánya. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 1984. 187-188. o.
24 Béládi Miklós: A Prae, vagy regény a regényről. in. Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. 226-228. o.
25 Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg. Prae-palimpszeszt. Anonymus Kiadó. Budapest. 1999. 20-21. o.)
26 Prae. 7. o.
27 Azáltal, hogy Bata Imre megállapítása szerint Szentkuthy elveti Platón dualizmusát, természetesen számol vele, sőt, a valamivel később született, Ágoston olvasása közben című, tervezett Breviárium-fejezetben igen mélyrehatóan foglalkozik az újplatonizmus bölcseletével.
28 Prae. 46-47. o.
29 Joan Rockwell: A valóság a regényben. Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 1980. 125. o.
30 Idézi Joan Rockwell. i.m 120. o.
31 Idézi Somlyó György a Philoktétész sebe c. könyvében. Gondolat Kiadó. Budapest, 1980. 350. o.
32 Béládi Miklós: A Prae, vagy regény a regényről. in. Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. 216. o.
33 L. Szentkuthy Miklós: Cynthia. (Szent Orpheus Breviáriuma. II. kötet.) Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1973. 86. o.
34 Szerb Antal írja erről: "...előkelő helyet biztosítanának neki irodalmunkban a hasonlatai. Ilyen bravúros, meglepő és találó hasonlatokat és ilyen mennyiségben, sehol sem találni. Ha az egyes hasonlatok értékét kvantitatíve mérnénk, ti. ha lemérnénk a távolságot, ami a mindennapi tudatban van a két fogalom között, melyet Szentkuthy egy metaforában összekapcsol, akkor is az övé volna a világrekord." Szentkuthy Miklós: Prae. Erdélyi Helikon, 1934/8-9. Újabban: Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 21. o. 
35 Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg. Prae-palimpszeszt. Anonymus Kiadó. Budapest. 1999. 12. o
36 A napraforgó-motívum egyébként visszaint Az alázat kalendáriumából is: "...az álom, az örök izgalom, talán az egyetlen téma a virágon kívül. Egész esztétikámat, vallásomat, gyakorlati életbeosztásomat e két pólus és fókusz köré kellene gyűjtenem: az álom és a virág köré. A virág az esztétikum legreálisabb és legszintetikusabb megközelítője. Az álom az élet, az egész emberi létezés kritériumainak legplasztikusabb gyűjteménye. Az álom állandó témái: Erósz, lehetetlenség, halál, különleges tér- és idő-kereszteződések birtoklás és elvesztés, teljes ismertség és kísérteties idegenség, örök bizonyosság és örök nyitottság ellentétei." 224. o.
37 Olyan páros szembeállítások, mint az élet és logika, szubsztancia és mindennapi valóség, rendszer és alkotóelem, rend és káosz, tudat és álom, maskara és spekuláció, miként azt Béládi Miklós is kimutatta. vö. Béládi Miklós: A Prae, vagy regény a regényről. in. Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. 223. o.
38 Bata Imre: A regény regénye, a Prae. Új Írás. 1980/11. 13. o.
39 Hamvas Béla: Szentkuthy Miklós: Prae. Napkelet, 1935/2. Újabban: in. Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 35. o.
40 Béládi Miklós: A Prae, vagy regény a regényről. in. Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. 219. o.
41 Prae. 85. o.
42 Fájdalmak és titkok játéka. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 2001. 96. o. 1931. október 15-i bejegyzés
43 hanyagul odavetett r-ek
44 Az alázat kalendáriuma. 210-212. o.
45 Tandori Dezső: Szentkuthy-tanulmányozás. Mozgó Világ. 1985/6., 108. o.
46 L. Ungvári Tamás: A regény és az idő. Gondolat Kiadó. Budapest. 1977. 225. o.
47 Prae. 184. o.
48 Fájdalmak és titkok játéka. 103. o.1932. június 2-i bejegyzés.
49 Természetesen a második kiadásban található ez a fejezetre osztás, de mindenképpen a regény végéről van szó.
50 Bata Imre: A regény regénye, a Prae. Új Írás. 1980/11. 17. o.
51 Lakatos István: A kísértő. (Szentkuthy Miklós hetven éves). Élet és Irodalom, 1978. V. 27.
52 Szentkuthy Miklós: Fájdalmak és titkok játéka. 84. o., 1930. december 26-i bejegyzés
53 Prae. 15-16. o.
54 "Szentkuthy a Praeben három nagy »szerkesztési technikát« sorol fel: a pánpermutációs szerkesztést (»milljó égi szikra efemer rohanása a sötétben milljó piros vonalat fog rajzolni«), a magnetikus szerkesztést (»egy erő-középpont vonzza maga köré az alárendelt elemeket« - ilyen például az épülő velencei hajó éjjeli kompozíciója) és a biologikus sejt-stílust (»egyes sejteket az élet tart össze, az organikus erő s itt a rendet, a formai értelemben vett rendet [...] a titok helyettesíti«." Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg. Prae-palimpszeszt. Anonymus Kiadó. Budapest. 1999. 149. o.
55 Noha Szerb Antal szerint a Praet olvasni olyan, "mintha egy óriási, térré lett tervrajzban sétálna az ember". vö. Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 21. o. 
56 Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé. 177. o. 
57 "Magunk elé képzeljük Szentkuthyt, amint a lekicsinylő, sőt fenyegető megjegyzéseket hallgatja, a vitriolos kritikákat olvassa. Elképzeljük lelkiállapotát, amikor ráébred, hogy még legműveltebbnek számító barátai, egy Halász Gábor, egy Szerb Antal sem értik egészen szándékát, nem értékelik igazán eredményeit. Működni kezd a magyar szindróma, amely Kassák Lajosnál ahhoz vezetett, hogy a magyar- és a világirodalom egyik legszebb költői képét átírja, megszelídítse, mert mindenki, s első sorban József Attila azt állította, hogy a »Virágnak agyara van a felhőnek zöld kecskeszakálla« szabadvers-sor: képzavar, hogy Kassák versei »értelmetlenek... illusztrációk a leggondolattalanabb és legképtelenebb esztétikához«. Így lesz a későbbi kiadásokban az 1931-es »számozott vers«, a hetvenes első sorából banalitás: »A virágnak árnyéka van a felhőnek aranyból koronája«... Így történhetik, hogy Szentkuthy - visszaemlékezve Babits Mihály kritikájára - a Prae új kiadásában (1980) felszabdalja az eredeti kiadás (1934) bekezdés nélküli szép oldalait, közbeszúrt alcímekkel fejezetekre bontja remek tömbjeit." Nagy Pál: Az elérhetetlen szöveg. (Prae-palimpszeszt.) Anonymus Kiadó, Budapest. 1999. 119. o. 
58 vö. Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások. Magvető Könyvkiadó. Budapest. 1988. 345-346. o.
59 Prae. 567. o.
60 Bata Imre: A regény regénye, a Prae. Új Írás, 1980/11. 19. o.
61 Az alázat kalendáriuma. 257. o.
62 Prae. 605. o.
63 Prae. 475. o.
64 Prae. 91-92. o.
65 Halász Gábor írja a Praeről a Nyugat 1934/II-es számában: "A megölt cselekvény, a kivégzett jellemek mellett nincs kímélet a hang és a stílus számára sem. Az abszolút szeszélynek itt is érvényesülnie kell, makaróninyelvben, amely furcsa keveréke legyen a tudományos zsargonnak, újságírónyelvnek és a tiszta irodalmiságnak, versbe kínálkozó finom hasonlatoknak, az első impressziót barbár frissességgel visszaadó hangképeknek és durva általánosságoknak. »Kuriózum« szavakból (újra a burleszkcél!), féktelen, zűrzavaros árömlés, nem szabályos csatorna; szennyvíz, amely kincseket is sodor magával." Újabban: Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 25. o.
66 Hamvas Béla recenziójában (Szentkuthy Miklós: Prae. Napkelet. 1935/2) arra hívta fel a figyelmet, hogy Szentkuthy szóalkotó tehetségének előfutárai Joyce, Malarmé, Sterne, Rabelais, sőt leszögezte, hogy "Szentkuthy eddig a magyar nyelvvel a legmesszibbre ment, messzebb, mint az expresszionisták. És ez regényének egyik legközvetlenebbül ható előnye is? Egyfajta szabadságérzés, a közhelyek alól való felszabadulás, friss nyelvi levegő." Újabban: in. Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza. In memoriam Szentkuthy Miklós. Válogatta, szerkesztette, összeállította Rugási Gyula. Nap Kiadó. Budapest, 2001. 34. o.
67 Fájdalmak és titkok játéka. 128. o. 1939 májusából való bejegyzés.
68 Prae. 249. o.
69 Szentkuthy Miklós: A megszabadított Jeruzsálem. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1965. 265. o.
70 Prae. 28. o.
71 Szentkuthy Miklós: Arc és álarc. Goethe életregénye. 298. o.
72 Szentkuthy Miklós: II. Szilveszter második élete. (Szent Orpheus Breviáriuma. II. kötet) Magvető Könyvkiadó, Budapest. 1973. 548. o.
73 Szentkuthy Miklós: A megszabadított Jeruzsálem. Magvető könyvkiadó. Budapest, 1965. 312. o.
74 Szentkuthy Miklós: Széljegyzetek Casanovához. (Szent Orpheus Breviáriuma. I. kötet.) 72. o. 
75 Szentkuthy Miklós: Angyali Gigi! Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1966. 130. o.
76 Prae. 590. o.
77 Prae. 263. o.
78 Szentkuthy Miklós: Maupassant egy mai író szemével. Gondolat Kiadó, Budapest. 1968. 25-26. o.
79 Uo. 6. o.
80 Szentkuthy Miklós: Kanonizált kétségbeesés. (Szent Orpheus Breviáriuma. III. kötet) 52. o.
81 "Számomra mi a szépség?" - teszi fel nagyon pontosan a kérdést Az alázat kalendáriumában, és válaszol is rá precízen:1) sachlich mikroszkóp-fényképek virágokról, arc-részekről,
2) a témát csak minimális kiindulópontként használó expresszionisztikus kompozíciók, vonalaknak, színeknek, figuráknak a témához viszonyítva elvont, a festő biológiai alkatához viszonyítva abszolút vitális ornamentikája." 60. o.