Azt álmodta, hogy meghalt, és az élete újrarendeződött valamivé, ami nagyon hasonlított egy érettségi bankettre. Táncoltak. Habár nem hallotta a zenét, lassú dal lehetett, mert mindenki lassan mozgott. Őrajta és Annán kívül ott volt még nagyapja, a néhai hadifogoly, akinek lábcsonkjai mindig halálra rémítették; álmában Max általános iskolai matektanárnőjével táncolt. Ott volt az anyja, hajlott hátával és szürke hajával. Az apjával táncolt. Ez az apakép a korai évekből származhatott, mert sudár volt és egészséges, az arca pirospozsgás és kerekded; nyoma sem volt rajta a lesben álló ráknak. Na és persze ott volt a bátyja az őrjítő haverjaival. És ez volt minden: mindenki táncolt. Végtelen tér, nem hallható zene, és megy a tánc körbe és körbe és körbe. 
     Max levegőért kapkodva riadt fel. Felült, és látta, hogy lába remeg. Pizsamája egy csurom víz volt, s most fázni kezdett. De legalább aludt valamennyit, még ha nem is a pihentető fajtából. Több hétnyi kérlelhetetlen álmatlanság után ezért a változásért is hálás lehetett. Miután az ember rájön, hogy élete szerelme másfelé kacsingat, még egy rövid és zaklatott álom is csodaszámba megy. 
     Max a mellette fekvő Annára nézett. A lány zabolátlan szőke hajkoronája úgy terült szét a párnán, mintha Anna aranykútba fulladt volna. Max nem látta az örvény alatt a fitos orrot, a vékony szájat, s azt az arcot, mely a fáraófeleségekre emlékeztette. A lány teste kirajzolódott a takaró alatt, és a fiú tekintete centiről centire végigolvasta az alvó testet, akár egy titkosírást, egészen a bal lábáig, amely kilógott a takaró alól. Szinte világított az a bőr, olyan volt, akár az alabástrom. Óhatatlanul Othello jutott eszébe: "Oltsd ki e fényt s aztán ezt a fényt". 
     Amióta csak rájött, hogy Anna titokban mással találkozgat, gyakran kapta azon magát, hogy a tragikus hős képében tetszeleg. Egész életében szeretett volna valami rendkívülit tenni, s most itt volt az alkalom: eljátszhatta volna a nemes férfit, aki a körülmények áldozata lesz és feláldozza élete értelmét az öröklét oltárán. A gondolat szégyennel töltötte el, de korántsem az ötlet miatt. Éppen ellenkezőleg, azért szégyellte magát, mert ez is csak fantázia volt. Tisztában volt vele, hogy amilyen gátlásos, még egy csoki papírt sem mer eldobni az utcán, nemhogy gyilkolni. Soha nem ütötte meg Annát, sőt még csak a hangját sem emelte fel. Nem mintha időnként nem lett volna hozzá kedve, de így nevelték. Tessék: a szülei voltak a hibásak. 
     Max kikászálódott az ágyból, és kiment a nappaliba. Tudta, hogy erre az éjjelre lőttek az alvásnak; vagy ébren fekszik, kitéve a gyötrő gondolatoknak és az Anna testéből áradó halálos sugárzásnak, vagy elfoglalja magát valamivel. Így hát bekapcsolta a tévét, a hangot levette, és addig kapcsolgatott, míg nem talált egy csatornát, ahol rajzfilmek mentek. Szerencséje volt; az unalmas Popeye után Gyalogkakukk jött. Ezek alatt az álmatlan éjszakák alatt nem csupán érzéstelenítette magát a rajzfilmmel, hanem a cselekmény és a karakterek viszonyának gondos tanulmányozása után tudományos elméletet fektetett le arról, hagy a Prérifarkas valójában a Vesztes archetípusa. 
     Egy ízben megpróbálta elmagyarázni Annának. 
     - A Prérifarkas nem a Gonoszt jelképezi, hanem a Szükségességet. 
     - Vagyis? - kérdezte Anna. Egy legyet hessegetett a diétás reggelinek szánt vajas kenyérről, de az újra meg újra visszatért. 
     - Vagyis nem kerülheti el a sorsát. Szegény Prérifarkast elvakítják saját ösztönei, rajzfilmsorsa karmailag elrendeltetett... 
     - Hagyjuk a keleti humbugot, ha kérhetem. Maradjunk a tényeknél. 
     A légy hirtelen ráébredt Anna jelenlétére, s már rá sem hederített a kenyérre. És milyen igaza van, gondolta Max, Anna bőrének ízéhez semmi sem hasonlít. 
     - Oké. Akkor hadd fogalmazzam másként. A Prérifarkas éhes, ezért nem tehet mást, minthogy az egyetlen ehető dologra vet szemet, ami a pusztában előfordul. 
     - Szóval azt mondod, rendben van, hogy az oroszlán felfal egy ártatlan gyereket egy isten háta mögötti indiai faluban. Ezt mondod? 
     - Nos, igen, ezt is mondom, de maradjunk az archetípusoknál. Nézetem szerint Prérifarkas a Vesztes: az egyszemélyes többség, ha tetszik. Éspedig amit jelképez, az... 
     Mivel Anna semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elűzze, a légy felbátorodva ereszkedni kezdett, végig a lány hófehér nyakán, lassan, akárha vékony jégen járna. Anna blúza kicsit lecsúszott, s válla kivillanó édenében a légy megnyugvást talált. Max dermedten nézte; neki három hónapba telt, mire odáig elért. 
     A lány most mocorogni kezdett a másik szobában, és Max a fülére tapasztotta a kezét. Két év kellett, hogy elteljen, mire ezeken az álmatlan éjszakákon felfedezte, hogy Anna beszél álmában. Nem mindig és nem sokat, épp csak érthetetlen szavakat motyog, sóhajtozik vagy morog. Ő azonban elviselhetetlennek találta. Attól rettegett, hogy egy alkalommal egy nevet fog kihallani, egy nevet, amire csöppet sem volt kíváncsi. 
     Közben a Prérifarkas felhajtotta azt a nagyképű madarat egy hegyre, s most egy szirttetőn áll, előtte egy ajtó. Az ajtó mögött azonban a szakadék tátong. Szegény együgyű állat nem láthatja, és Max hiába próbálja figyelmeztetni. A zene biztosan megelőlegezi a gyalogmadár küszöbön álló győzelmét, de szerencsére nem hallani. Aztán a Prérifarkas kilép a semmibe, és becsukja maga mögött az ajtót. 

Az elkövetkező hetekben az élet mintha normalizálódott volna. Max gyanította, hogy a mit sem sejtő Anna folytatja titkos légyottjait, bár semmi áruló jelet nem fedezett fel, úgymint titokzatos téves hívások vagy ismeretlen hajszál a blúzon. Őszintén szólva nem is igazán keresett semmi ilyesmit. Ez nem lehetett mást, csupán futó kaland, Anna vissza fog térni hozzá. Egymásnak vannak teremtve, ez tény. Addig is ki kell böjtölnie ezt az időt. Úgy érezte magát, mint egy kötéltáncos; a legkisebb figyelmetlenség is tönkretehette játékát, kibillenthette egyensúlyából. Éppen ezért szép lassan leépítette társadalmi életét. Lemondta a partikra vagy baráti eszmecserékre szóló meghívásokat. Felhagyott a rendszeres könyvtárlátogatással, és csak hébe-korba, a leglehetetlenebb időpontokban ugrott be, csak amikor biztosan nem talált ott ismerőst. Annak ellenére, hogy az idő meglehetősen szeszélyesre fordult, sosem vált meg a napszemüvegétől, és kabátjának felhajtott gallérja gondosan eltakarta fél arcát. Nem akarta, hogy lássák, és ő sem akart látni semmit és senkit. Reggel egyenest a kiadóba ment, délután egyenest haza. Ha véletlenül egy szerelmespárba botlott, akik kéz a kézben, arcukon azzal az együgyű vigyorral andalogtak, legszívesebben megrázta volna őket, és azt ordította volna az arcukba: "Adjátok fel! Adjátok fel!" Maxnak és bátyjának annak idején volt egy kedvenc Kafka-novellájuk, nem is igazi novella volt, inkább egy karcolat, melyben szokás szerint az élet reménytelenségéről volt szó, s az "adja fel" kettejük közös tolvajnyelvének részévé vált. Max már évek óta nem gondolt sem a bátyjára, sem a Kafkára, s a visszatérő emlék most pláne nem érintette túl kellemesen. 
     Tisztában volt vele, hogy ez a fajta visszahúzódás nem példa nélkül álló, s hogy a pszichológiában van is valami olyan neve, hogy "vissza a méhbe" szindróma vagy hasonló. Menekülési kísérlet volt, a valóság kizárása, s mint minden ilyen, reménytelen. Azonban megszállottja lett a kötéltáncos képnek, és nem tudta nem folytatni. Az egyetlen változás az volt, hogy a kötél nem egy pódium vagy netán emberek fölött volt kifeszítve, hanem egy szörnyű nagy fekete lyuk fölött, amely ha nem vigyázz, azonnal magába szippantja. Ráadásul úgy találta, hogy a kötélen való sétafikálás lényegében nagyon is hasonlít az álomtáncra. Minden lépés keresett, minden gesztus kitalált. Semmi hirtelen mozdulat, semmi kapkodás. Az egyensúly minden. 
     Mindenesetre a kívánt eredményt, vagyis a magányt elérte, ráadásul ez a bújócska elég sok odaadást igényelt, s így elszipkázta a gondolatokat a fájó pontról. Kialakult valamiféle status quo, és működött is volna szépen, ha nincs Anna apja. Habár azelőtt alig hívta őket, most mindennapossá váltak a telefonjai. 
     - Add Annát - vakkantotta általában, a köszönést és egyéb formaságokat mellőzve. 
     - Ööö... ő... Max annyira elbátortalanodott ettől a hangtól, hogy időbe telt, mire ki tudott nyögni egy értelmes választ. - Nincs még... itthon. 
     - Idő? 
     - Nyolc harminc. 
     - Ah, igen. EI is felejtettem, hogy nem lehet még otthon. Csak mondd meg neki, hogy kerestem, rendben? - azzal le is csapta, meg sem várva Max engedelmes igenjét. 
     Max, akinek mindennapi kenyere volt a nyelv, tökéletesen tisztában volt vele, mi folyik. A beszélgetésekben mindig szerepeltek olyanok, hogy "nem lehet még otthon", és Anna apja még ezeket a semleges szavakat is képes volt úgy artikulálni, hogy Max szinte érezte a mögöttük álló hímnemű alanyt. 
     Anna apja az első pillanattól fogva ki nem állhatta őt, és ezt nem is palástolta. Bárhogy is próbálta megnyerni az öreget, hiábavaló volt, és tudta is, hogy miért. Egyrészről ő gyökeres ellentéte volt mindannak, amit Anna apja méltányolt egy férfiemberben: gyűlölte a focit, enyhén szólva nem volt izmos, és még a munkája - Szerkesztő? Mi az? - sem volt férfias. Másrészről pedig Max élt a gyanúperrel, hogy Anna apjának ellenségessége jórészt azon a tévhiten alapszik, miszerint ő rabolta el tőle egyetlen lányát, ő vette el szüzessége virágát. Ez utóbbi jobban bántotta Maxot, mivel egyáltalán nem így történt, és gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy elmondja a bősz atyának: lánya szüzessége sokkalta rövidebb és viharosabb életet élt, mintsem ő hitte. És most, valamiféle misztikus úton, mely az apasággal lehet kapcsolatban, Anna apja rájött a titkos kapcsolatra, és igyekezett siettetni a dolgot. A maga részéről szerette volna Maxot olyan hamar lekapcsolni, ahogy csak lehet, de mivel nyíltan nem mert beavatkozni lánya életébe, ezek a szurkálódó telefonok voltak az ő hozzájárulásai. 

Október végén, a kedvetlen eső és köd véget érni nem látszó hetei után hirtelen visszaállt a nyár. A vibráló hőségben az egész város megkergült; a nők magukra kapták legrövidebb és legátlátszóbb ruháikat, a férfiak pedig hálásan bámulták őket. Max mindig is bolondja volt az indián nyárnak, ami lehet akár elnagyolt magyarázat arra, miért hagyta, hogy a csalóka időjárás hatalmába kerítse jobbik eszét. Egy szép napon úgy döntött, meglepi Annát egy finom vacsorával. 
     - A kedvence? Hát persze, hogy tudom - mondta Anna anyja, amikor Max telefonon kért tanácsot. - Családi recept, tudod, nemzedékről nemzedékre száll. 
     - Akkor talán mégis inkább mást kéne csinálnom. 
     - Ugyan már, Max! Te is a családhoz tartozol. És mit csinál az én emancipált lányom, míg te főzöl? Festi a körmeit? 
     - Nem, nem tud róla. Csak annyit mondtam neki, hogy nyolcra várom. 
     - Meglepetés? Szóval akkor van... lássuk csak... másfél órád. Annak elégnek kell lenni. És egyébként hol van? 
     - Táncolni. 
     - Táncolni. - Szünet. - Igen, ráfér némi mozgás, azt hiszem. Na már most, amire szükséged lesz: két tojás... 
     Amikor kilencet ütött az óra, Max visszajátszotta magában a beszélgetést, és attól a szünettől megrémült. Ezek szerint Anna anyja is tudja. És akkor az apja is. Anna elmondta nekik - pontosabban: nekik elmondta; így helyes a hangsúly. Mégsem érzett dühöt. Szerette az asszonyt, és a vonzódás, legalábbis látszólag, kölcsönös volt. Nem dühöt érzett, hanem hányingert maga iránt, mert felfogta, hogy a szünet azt jelentette, az asszony sajnálja őt. Neki pedig nem sajnálatra volt szüksége, hanem kis őszinteségre. 
     Fél tízkor födőt tett a lábasokra. Belemártotta ujját a családi titokba, majd lenyalta. A saláta kihűlt. De hidegen is finom volt. Anna kedvence. Nekiállt olvasni, hogy feloldja a várakozás feszültségét, de figyelme folyton-folyvást elkalandozott. A lépcsőházból hallatszó minden kis zajra felkapta a fejét, fülelt a lassú lift lassú búgására. Aztán leoltotta a lámpát a konyhában, és ruhástul lefeküdt az ágyra. Hallgatta az óra ketyegését és saját lélegzetét, mely folyton átvette az óra ritmusát, és hiába tartotta vissza lélegzetét, vagy próbált ritmus-függetlenül lélegezni, teste nem engedelmeskedett. Végül tizenegy körül levetkőzött, és bebújt az ágyba. Nem mintha aludni vágyott volna, csak megszokásból. Várt, hátha jön valaki. A szellemek. Az álommanó. Anna. 
     Arra riadt fel, hogy fordul a kulcs a zárban. Az órára pillantott: 2:23. Hát nem elaludt. Az ajtó kinyílt, de mivel háttal arra feküdt, volt ideje felkészülni. Behunyta szemét, ellazította arcizmait. Hallotta, ahogy Anna lábujjhegyen közelebb tipeg, és érezte a hideget, amit beengedett. A lány fölé hajolt, s Maxot megcsapta a parfüm illata... és valami másé. Brandy. 
     - Max? - szólongatta a lány halkan. - Max? 
     A fiú aligha tudott volna ilyen fapofa lenni, ha nem változik jégcsappá. Rejtélyes módon egyik pillanatról a másikra mintha minden molekulányi meleg elpárolgott volna testéből. Kővé dermedt. Anna lassan visszavonult, léptei távolodtak. Erejét megfeszítve Max lassan felemelte ólomnehéz szempilláit. Anna a konyhában volt, az asztalnál. Rá se hederített a szép terítékre, odament a tűzhelyhez, és elkezdett enni, állva, a lábosból. Nagy, dagadt hold feszegette az ablakot, és Anna sziluettje élesen kirajzolódott az ütött-kopott golyóbis előtt. 
     Max csak nézte. Nem emlékezett, hogy Anna valaha is csámcsogott volna, ám most állkapcsának minden egyes mozdulatát hallotta, meg a halk, de éles hangot, ahogy fogai összekoccantak. Miután befejezte az evést, a lány néhány "upsz" kíséretében sikeresen megszabadult ruháitól, bemászott az ágyba, s szinte rögtön álomba zuhant. A kissé szapora szuszogást semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Max nem vesztegette az idejét; vigyázva felkelt, sietve magára kapkodta ruháit, fogasról lekapta bőrdzsekijét és lelépett. 
     Az utcán a hideg levegő egykettőre kiűzte az álmot a szeméből. Vett néhány mély lélegzetet, és megcélozta a metrót. Arra gondolt, felhívja bátyját, aludhat-e ott, de a sarki telefonfülke időközben a vandalizmus monumentuma lett. Úgy ment tovább, mint az alvajáró, vagy mintha egy rajzfilmbe csöppent volna. Az utca egyetlen kékesbarna csíkká kenődött, melyből itt-ott kimeredt valami: egy kocsiablakra tapadt Garfield; a játszótér falán a krétaszív. 
     A metróban egy lélek sem volt. Max megkönnyebbült. Az állomás is elnagyolt volt; sínek, pár oszlop, az ásító lyuk. A közeledő szerelvény hangja, akár a korgó gyomoré. Max felszállt. Az ajtók már csukódtak, amikor egy dallam ütötte meg a fülét. Azonnal felismerte, és leesett az álla. Annak idején népszerű dal volt, lassú és érzelmes. Tipikusan szerelemes dal, olyan "simulós". Az a dal, amelyre Max először kérte fel Annát a középiskola harmadik évének őszén. A dal aztán hamar feledésbe merült, és ő sem hallotta azóta. 
     Az ajtók becsukódtak, a szerelvény elindult, de a dallam Maxszal maradt. Behunyta szemét, megragadta a fém rudat, mely valaki más kezének melegét őrizte, és azt képzelte, hogy táncol. Ez a legelső tánc, amit Annával táncolt. Mindaddig egy-két szót ha váltottak, de a jelentőségteljes pillantások és félmosolyok nem hagytak kétséget szándékaikról. Közömbösségről vagy tévedésről szó sem lehet. 
     Max táncol a rúddal, és Annával táncol. Való igaz, hogy nem valami nagy táncos, de amúgy is mindketten olyan merevek, hogy az már nevetséges; a lassú tánc dacára kínosan ügyelnek arra, hogy testük még véletlenül se érjen össze. Nagyon is tudatában vannak; mi áll előttük: Max arra készül, hogy a tánc végeztével Annát randira hívja, aki pedig erre igent fog mondani. A körülöttük forgolódó párok kapcsolatuk elkövetkező fázisait mutatják: kéz a kézben szerelem, simulós szerelem, és a szerelem, mely elviseli, ha a szerelmesek mással is táncolnak. Max és Anna tudatában van a szerelem küszöbön álló és mindent maga alá temető lavinájának, ám az idő a tánc alatt egy helyben áll. Max érzi, hogy keze (vagy Annáé) pokolian izzad. 
     A tánc lassú, tehát van még idő. Idő, megbámulni a többi párt a parketten és a félhomályban; elcsodálkozni a kecses mozdulaton, ahogy egy idős hölgy a kocsi végében hátrasimítja makacs fürtjét. Van még idő, hogy az árnyékok kinyújtózzanak a hold mosta gyepen, és hogy a kutyák álomcsontok után szaladgáljanak. Van még idő a kezekre és combokra, telefonokra és sértődött csöndre, szemrehányásokra és könnyes szemű kibékülésre. Van még idő - Max ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben a metró a kedvetlen októberi éjből beszippantotta a vákuumba, amelyre a város felépült.