Irígység
 
 
Könnyű szél feszíti vitorláikat.
Suhannak, mint a gondolat,
zöld szigetek körül kergetve
önmagukat. A csomók mind
a helyükön: szorítanak és tartanak.
A fedélzetről meg enni lehetne,
de hát az asztal van megterítve.
Igaz, csak egyetlen személyre.

És minden alkonyatkor fölolvassák
azt, ami napközben született.
Nekik minden áldott nap
jutalomjáték, de mikor minden
karikájuk a levegőben pörög,
a mutatványt nem merik abbahagyni.

Évente egyetlen nap jut pihenésre,
mikor az antológiák erősen őrzött
zsilipjén át vízért, élelemért
és díjakért beúszhatnak a kikötőbe.
 
 

De én 
 
 
Még rajtam a menekülés
csatakja, még vállamban
a sajgás, kékülnek
rajtam az ütés-nyomok.
Még ragadós a bőröm,
de már feszülni kezd
rajtam a sár, miközben
a derengésből lassan
megszületik körülöttem a part.
Moccanni sincs erőm,
valami megolvadt bennem,
és csak lassan szilárdul.
Dél van, mire felülök.
Rémkirály-szakállú
felhők közt egy égi tisztáson
trónol fölöttem a nap.
Elképzelem, hogy megint
ölébe vesz anyám,
és halkan énekel nekem.
És látom: kis jégtáblák,
könyveim úsznak
az áradó folyón.
Igen, erős a víz, a föld,
erős anyám is,
de én a gyengék közé tartozom.