A "..." ciklusból 

Miért múlik el? És mi kezdődik újra? Csak
formát vált? Mindig új alakot ölt? Mint egy
felhő: amíg nézem, már nincsen semmi
abból, amit láttam. Mintha összezuhanna az
éggel másodpercenként a Föld. Foglya sem
vagyok, bár hiába őrzöm, nincsen ott semmi más,
csak egy nyitott börtön. Hiába lépek át nap mint
nap a seholsincs határon, az estékből, mint
egy hatalmas, láthatatlan sebből, tócsákban
csordul ki, fröccsen, folyik szerteszét az álom.

                                 *

Várakoznunk kell még? És hová érkezünk el?
Csak várunk, amíg átutazunk újra? Megkapunk,
vagy végleg elveszítünk mindent? Miért
formálódik, ha eltűnik minden, ami forma?
Búcsú a találkozás is? Ennyi történt csupán?
Készülődés az újabb, egy másik találkozásra?
Halott fát miért éleszt fel ismét a láng? Lángot
miért lobbanthat ki újra az égő fáklya?

                                 *

Meddig tarthat még a süllyedésünk, ez a lassú,
végeérhetetlen forgás? Hová érünk? Hol van itt
a mélység? Hová zuhanhat még tovább a mozgás?
Közelebb kerülünk? Mitől távolodunk? Miért
süllyedünk, ha sehová nem érünk? Miért válik
szét, és folyik össze minden (sem éjszaka, sem
nappal), amit nézünk? Miért nem állunk végre
meg, és várunk: megfékezhetetlen? És miért lobban
fel a mérhetetlen, ha kialszik, mint az égitestek?
Miért áll meg a szív, ha a forgás nem áll meg?