A havazás most szünetel 
  

Ha a házak közti átlós pelyhek
szárnyaiból kifognák a szelet,
nem tudnák, hol a talaj,
alul vagy fölül,
tőlem kérdeznék, vagy senkitől,
felfelé távoznának a mélységből,
sűrűsödve, ritkulva és részegen.

A havazás most szünetel,
a parketten boldog lakkcipő dobol,
egy csellista a társára nevet,
de öntöttvas szoknyája mozdulatlan.
A hang késve jön a zongora alól,
"nincs többé festészet" - súgja.
Ebbe beletörődjek?
 
 

Kék láthatár 
 

A reggeltől elszakadni vonakodom,
Eső szemerkél, az ég majdnem derült,
a madarak királyságát semmi nem zavarja.

A szemüvegembe valami beleharap,
az üvegből kiesik egy csillagszerű falat,
de ettől csak élesedik a látásom.

Az arcom kővel behajított ablak,
a záróvonal a kék láthatár,
melyre rálépni nem szabad.
 
 

Csak latin neveket szeret 
  

Függeszkedik a szárítókötélen,
füstöl a délutáni napon,
tornáztatja az izmait,
és előre meghatározott sorrend szerint
valakit magához hív.

Csak latin neveket szeret,
gúnyos tekintetét magamon érzem,
mintha hozzá lennék láncolva.
De nem leszek a férje, legfeljebb az özvegye.

Körbe fordítja a fejét,
különös, embernél soha nem látott módon,
Csontnál is fehérebb arcával a háta mögé néz.