A babér mint - afféle örökzöld - a halhatatlanságot jelképezi. A görög-római antikvitásban a győztes csatából hazatérőket ugyanúgy babérkoszorúkkal ékesítették, mint a szellem embereit. Püthia - mielőtt jósolni kezdett, babért égetett Apolló tiszteletére. - A babérlevél cianidot tartalmaz. Sokfelé ételízesítésre használják. - Babért termelnek Kínában, a Földközi-tenger medencéjében, Észak-Afrikában és a Balkánon.
     Tolnai Ottó babérja jellegzetesen balkáni babér, bár ő maga legfeljebb csak innen nézve balkáni költő. (Mert hát többnyire nem mi döntjük el önmagunkról, hogy kik is vagyunk...) E költészet élményforrása már régóta az a Ókanizsáról, Szabadkáról, Palicsról nézett Balkán, amely mint sorsesemény a végletek és ellentétek egymásmellettiségében és egyidejűségében kiismerhetetlen és kezelhetetlen az európai (nem balkáni) racionalizmus számára. A Balkán mindazok számára, akik kívülről szemlélhetik egyszerre egzotikus és rettenetes. A Balkán a maga időtlen nyugalmában és lusta elterpeszkedésében szétfeszít mindent, ami bevált, mindent, ami kiszámítható. A Balkán az, amitől itt, Európában félünk, de ami nélkül elveszne valami lényeges az életünkből. A Balkánt szeretnénk elfelejteni, mert állandó zavart kelt bennünk.
     Lev Sesztov szerint Dosztojevszkij (és lényegében Nietzsche) egész életműve arra a kérdésre keresi a választ: "Hogyan lehet az életet rábírni arra, hogy számoljon a Raszkolnyikovokkal és Karamazovokkal?" - Tolnai Ottó egész életműve pedig mintha azt kérdezné: Hogyan lehet az életet rávenni, hogy számoljon a Pietŕ-ra kalapáccsal támadó magyarokkal, a Wilhelmekkel, Csáthokkal, az országból és nyelvből kiszorult balkáni (jugoszláv) kisebbségi magyarokkal - vagy Pilinszkykkel? Tolnai Ottó ezekhez áll, de nem csak azért mert oda állították.
     Mert a világban - ahogy Simone Weil gondolja - nem a bűnösök bűnhődnek, hanem a szerencsétlenek. Ami a bűnnek járna ki, tulajdonképpen a szerencsétlenek nyakába szakad. Nekik pedig nincs szavuk arra, ami velük történik. A szerencsétlenek afáziás hallgatása legfeljebb a dadogásig jut, a sírásig, a közhelyek, a legegyszerűbb szavak ismételgetéséig. Ahogy nemcsak beszélni, de enni sem képes többé az a fiú, akivel (az általunk balkáninak nevezett) háborúban megetették nagy, kék szemeit (Halvány dunszt).
     "Próbáld meg szeretni az országot, ahol élsz; ártatlan a bekövetkező borzalmakban." - választ mottót Tolnai Ottó egyik "babéros" verséhez Simone Weiltől.
  

Most az jut eszembe, hogy van egy másik (majdnem balkáni) magyar írónak, Kosztolányinak egy regénye. Igen, az Édes Annára gondolok. Édes Anna ellehetetlenedésére és beszédképtelenségére. - A Kosztolányi-regény előzménye pedig Büchner Woyzeckje. Elgondolkoztató a tény: 1928-ban teszi közzé Kosztolányi egy másik Büchner-dráma, a Danton halála fordítását. Szinte bizonyos, hogy Büchnerrel ismerkedve (tehát a 20-as években) elolvasta a Woyzecket is. Az Édes Anna 1926-ban jelent meg.
 
A Woyzeckben van egy szinte balkáni mese: "nagyanya: Volt egyszer, hol nem volt egy szegény gyerek, nem volt annak se apja, se anyja, mind meghaltak, nem volt annak senkije a világon. Mind meghaltak, ő meg útnak indult, s kereste őket éjjel-nappal. És mert a földön egy árva lelket sem talált többé, hát föl akart menni az égbe, s a hold olyan barátságosan pislogott le rá. És ahogy végre odaért a holdhoz, hát látja, tisztára reves fa az egész. S akkor továbbment a naphoz, s ahogy odaér, látja, hogy nem más csak egy elhervadt napraforgóvirág. Aztán ahogy a csillagokhoz ért, csupa arany legyecske volt, oda voltak tűzdelve mintha tövisszúró gébics tűzdelte volna őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a földre, a föld se volt már más, mint egy fölborult fazék. Akkor aztán igazán egyes-egyedül volt, és leült, és elkezdett keservesen sírni, és még most is ott ül, és még most is egyes-egyedül van." (Thurzó Gábor fordítása)
     Büchner drámájában mintha a legalul állók, a teljesen kívül levők, akiknek nincs semmijük, azok birtokolnák a legmélyebb-legtitkosabb tudást - konfúz, illogikus, reflektálatlan szófűzéseikben. Tudatlanul tudnak valamit, amit már senki többé, s azt is hogy nem tehetnek mást, mint hogy ezt a tudást elszenvedik és mondják. "Ijesztően és autentikusan jön belőlük a szent könyvek és szövegek nyelve." (Balassa Péter)
     A nyelv nélküli harang ("nincs nyelve / azért szól oly tisztán") és a hideg rézkilincshez tapadó gyereknyelv, amely "kitépetik" ezt a szótlanságot, végletesen túlfeszített és telített semmit mondják el. A "semmis dolgok" hiperrealizmusa közömbösíti a babér cianid tartalmát. És felnézel, és ott az ég. A mediterrán ég.
     Az imént idézett Simone Weil-részletből akkor elhagytam egy mondatot. A teljes szöveg így szól: "Próbáld meg szeretni az országot, ahol élsz; ártatlan a bekövetkező borzalmakban. Én tudom szeretni az égboltot."
     És Serge Segal jut eszembe Edmond Jabčs regényéből, a Kérdések könyvéből, aki rabtársaihoz fordul a gyűjtőtáborban, azokhoz, akiketrövidesen a nekik szánt különböző koncentrációs táborokba szállítanak szerte szét, és mintha az Úr nevében Saját népéhez szólott volna, így kiáltott: "Ti valamennyien Zsidók vagytok, még az antiszemiták is, mert mártíromságra vagytok kiszemelve. A ti jövőtök az enyém is, ó, türelmes fájdalom, annak, aki felkészült rá. Sajnállak és ölellek benneteket, fivéreim, kiknek szemében ott zúg a balsors reggeleinek fohásza."
 

Győr, 2001. június 6.