"Felnőttkorom a magyar könyvkiadás szolgálatában telt el. Jó sorsom 1953. június 2-i hatállyal sodort az ország négy évtizeden át legnagyobb könyvkiadójának: a Szépirodalmi Könyvkiadónak, a New York palota negyedik emeletén működő szerkesztőségébe, s 1991. október 15-ig ennek a vállalatnak a műhelyében voltam a könyvcsináló szakma napszámosa." - írta Domokos Mátyás 1995 decemberében egyik kötetének bevezetőjében. E szóban forgó 38 esztendőt megelőzően - 1951 és 1953 között - az Országos Természettudományi Múzeum könyvtárosa volt; s e 38 esztendőt követően pedig a Századvég (majd Osiris) Kiadó irodalmi vezetője, illetőleg a Holmi című folyóirat egyik szerkesztője. Jelenleg a Nap Kiadónál és az Osiris Kiadónál - itt mint irodalmi vezető - több könyvsorozat szerkesztője. Számos díja, kitüntetése között ott van a Széchenyi Díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje is.
     A "könyvcsináló szakma napszámosa" - igaz örömünkre - egyszersmind a jelenkori magyar irodalomtörténet-írás és kritikai esszé egyik legkiválóbb képviselője, mestere is. Tanulmányai, esszéi, kritikái, interjúi eddig 11 kötetben jelentek meg, és szinte felsorolhatatlanul sok ama könyvek száma, melyeket ő szerkesztett, állított össze vagy rendezett sajtó alá. A 20. századi kortárs magyar irodalom nagyon sokat köszönhet Domokos Mátyásnak, miként - nagy valószínűséggel - ő is a 20. századi kortárs magyar irodalomnak. Azt lehet mondani, hogy szépliteratúránk jelzett korszaka úgyszólván valamennyi nagy és jelentős alakjának életművével s az e korszak irodalmának valamennyi igazi értékével foglalkozott. Írásaiból összeállítható lenne közelmúltbeli és jelenkori irodalmunk szinte teljes spektruma, a magyar irodalom életének fő vonulatai, és kitapintható lenne ennek az irodalomnak a hiteles, megbízható értékrendszere is. Jól tudja - maga is idézi azt az Osvát Ernőtől származó mondást -, hogy "a remekműnek nincsenek méretei"; sem fizikai értelemben, sem pedig abban a megközelítésben, hogy mekkora távolságra vannak eszméktől, ideológiáktól, egyáltalán: bármiféle orientáló szellemi áramlattól. S Domokos Mátyásnak alighanem van még egy boldogító érzése-tudata is: a belső szabadság érzete -, amely ott fénylik valamennyi írásán. Egyik vallomásában ugyanis - mintegy önleleplezően - ezt írja: "az irodalomban én mindenkit szerethetek, akit szeretni tudok".
     Lényegileg fontos és föl nem becsülhetően értékes adománya ez korunk szellemi emberének - persze, csak annak, aki ezt kiérdemelte -, e darabokra marcangolt, mindent mindenkivel szembeállító, kijátszó, egymás ellen fordító világunkban. Még azt is mondhatnánk - némi nosztalgiával -, hogy üdítő. Pedig Domokos Mátyás irodalmi működése korántsem valamiféle jámbor megbékéltető szerepre emlékeztet. Éppen ellenkezőleg, egyik kiváló kortársa találó jellemzését kölcsönözve: "Domokos hitvitázó alkat." Ráadásul, tehetjük hozzá - s ettől válik oly élvezetessé írásainak gazdag termőföldszerű világa -, kristálytisztán érthető, színes és változatos, izgalmas és megrendítő, szarkasztikus, majd fennkölt, tapintatos, majd indulatos, meggyőző és provokatív, önveszélyesen őszinte és - legfőképpen - csillogóan okos.
     Már első kötetének előszavában megfogalmazta az irodalmi művekről szólás - a kritika, az esszé, a tanulmány - terrénumának helyét és szerepét -, Aquinói Szent Tamás Logica Summa című munkájára hivatkozva. E szerint - Domokos Mátyás interpretálásában - a "konkrét igazság és egyetemes érvényesség - az emberről és a világról - a művekbe van zárva". Ez az elsődlegesen egyetemes "intentio". A kritika, a tanulmány az "alkalmazott egyetemesség" nem létezhet az »örök művek világa« nélkül. A kritika és a tanulmány erről ez utóbbiról, tehát ugyanarról szól -, de másképpen.
     Vajon mi lehet ez az "ugyanaz", ez a közös e két terrénum tartalmi elemeiben? Az egyik - már a kilencvenes években írt - esszéjében így válaszol erre: "egyetlen művész sem élhet meg szellemileg a valóság nélkül. Pontosabban: annak emléke nélkül, mert emlékezet nélkül nincs művészet. S emlékezet nélkül emberekre sem lehet művészi hatást gyakorolni." Más megközelítésben: vajon visszhangzik-e az irodalomban "valamilyen módon a kor, melyben élünk s az élet, amelynek részesei vagyunk?"
     Domokos Mátyás már a hetvenes években (tehát alkotói pályája elején) - a szigorú pártirányítással működő és előírásszerűen sorvezető hivatalos irodalompolitikával szemben - a teljes magyar szellemi (ezen belül irodalmi) örökség számbavételére és a vitás, a vitatott kérdések kendőzés nélküli tisztázására jelentette be igényét. Szinte dermesztő nyíltsággal, de persze lefegyverző tárgyismerettel és - legalábbis a józan ész és a normális gondolkodás számára - cáfolhatatlan argumentációval. És azóta is: Németh László és Illyés, Weöres és Pilinszky, Szabó Lőrinc és Vas István, Nagy László és Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes és Mándy Iván, Babits és Bibó István - és még oly sokan mások - életműve és szellemi öröksége aligha egymást kiszorító alapérték-pillérek Domokos Mátyás magyar irodalmában, magyar szellemtörténetében.Kivételesen érzékeny szellemi és csalhatatlanul pontos ízlésbeli adottságainak köszönhetően belülről ismeri hőseit, s mintha a művek belsejéből szólítaná meg az olvasót. Hiszen nemcsak elsőrangú esszéista, de mintaszerű filológus is. Mikor mire van inkább szüksége. A választott téma szinte önmagát írja -, íratja magát Domokos Mátyással, az elmondandó gondolat s a mögötte feszülő indulat legszerencsésebb arányai szerint.
     Az ő számára a magyar irodalommal foglalkozás nemcsak tudósi, "szellemi feladat", de "erkölcsi kötelesség" is. Domokos Mátyás nagy emlékező és keresetlen világosságú s tisztaságú emlékeztető: "könyvem tanúvallomás" - írja egyik kötetének előszavában. Reá is szépen illik a Németh László-i írói világkép tán legfontosabb jellegzetessége az "etikummal megemelt minőség". Ennek a vállalása és élése pedig egy másik fénytörésben is láttatja velünk életművének az "ugyanarról - másképpen" jellegű és érvényű megszólalásbeli jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy szinte magától értetődő gesztusként, rohamszerűen, ámde mégis természetes könnyedséggel "vett be", döntött le számos tabunak, illetve kényesnek számító téma-tilalomfát: olyan elegánsan, oly megejtő izgalmassággal, és persze - legfőképp - oly meggyőző erővel, hogy - a mikor milyen - ellenfelei sohasem értek a nyomába, igazából soha nem tudták elgáncsolni. Szellemének természetes csillogása valósággal megvakította őket. Ilyen emlékezetes intellektuális cselekedet (és az emberi-erkölcsi magántisztességnek magasiskolája) volt például az 1976-ban papírra vetett tanulmánya Németh László ki nem adott (mert hivatalosan ki nem adható) esszégyűjteménye mellett. Majd számos vita- és leleplező-írásának, tanulmányának a címe vált irodalmi berkekben szállóigévé.
     Domokos Mátyás sugárzó egyéniségével, szeretetre méltó emberségével és legendásan széleskörű tájékozottságával megújította és korszerűsítette az irodalmi ismeretterjesztés nem éppen könnyű és még kevésbé hálás műfaját is. Rádiós interjúival iskolát teremtett, látszólag a Kolumbusz tojása egyszerűségével. Itteni legfőbb műhelytitkaként ugyanis azt árulta el, hogy akkor kap "meggondolt és igaz választ" a kérdező, ha "a Schiller nevéhez fűződő irodalomtörténeti anekdotával - képletesen - szólva, nem azt kérdezi X. vagy Y. költőtől, hogy szokott-e versírás közben rothadt almát szagolgatni, hanem azt tudakolja, hogy X. vagy Y. költő véleménye, hite szerint kell-e, szükséges-e versírás közben rothadt almát szagolgatni?"
     Isten éltesse hát az olvasót; s éltesse soká Domokos Mátyást, a "Magyar Örökség Díj" kitüntetettjét.
  

* Elhangzott a díjkiosztó ünnepségen 2001. június 23-án.