Az utóbbi két-három évtizedben a Szlovákiában honos magyar irodalom egyként lép be költőkkel, prózaírókkal és a legújabb időben kritikusokkal is az egyetemes magyar irodalomtörténésekbe. E följebbi "bejelentés" talán olyan összefüggésekre (is) céloz, amelyek az első megközelítésben nem egészen természetesek. Néhány tény: a pozsonyi székhelyű Kalligram Kiadó Tegnap és ma. Kortárs magyar írók sorozata a szerkesztői szándék szerint egyszerre több feladat elvégzésére ösztönzi a szerzőket (és az olvasókat); mindenekelőtt annak tudatosítására, hogy "a magyar nyelvű irodalom egyetlen egységként tartható számon, tekintet nélkül arra, melyik országban él a vizsgált szerző". Ez nyilvánvalóan a couleur locale elmélet ellenében szeretne hatni, így a kisebbségi-nemzetiségi irodalom státusát, a fogalomhoz fűződő "jelképeket" és emblémákat újra kívánja gondolni, netán mellőzni szeretné; hiszen a sorozat "lehetőség szerint távol tartja magát politikai elkötelezettségektől, amelyek olyannyira rányomták bélyegüket a magyar irodalom felfogására". A feltehetőleg akarattal "megengedő módon" és kissé enigmatikusan fogalmazott mondat vonatkozhat a magát marxistának nevező irodalomértelmezési gyakorlatra, amely fővonalakat tételezett, (napi) politikai szempontok szerint mérte az irodalmi folyamat szereplőit, és e szűkre méretezett előfeltevés alapján jelölte meg az írók helyét az általa "törvényesre" mesterkedett kánonban. De vonatkozhat arra is, hogy "mindenféle" politikai elkötelezettségtől mentes szeretne maradni a sorozat ("lehetőség szerint"). Majd egy későbbi értékelés szolgálhat igazolásul, sikerült-e a szerkesztői szándék probléma-mentes megvalósítása, illetőleg: a közelebbről meg nem jelölt lehetőségek erősítették vagy gátolták a természetesen sosem teljesen "politika-mentes" irodalmi értékelés érvényesülését. További célkitűzés: "Minden egyes kötet újszerű értelmezést igyekszik adni a művekről". Akadékoskodni ezúttal is lehetne: mihez képest volna újszerű az értelmezés? A vélt vagy valós újszerűség bizonyosan hozzájárul-e ahhoz, hogy színvonalas kismonográfia kerekedjék ki a megbízott szerző munkája nyomán? S miben állnak ezen újszerűség kritériumai? A "hagyományos" monográfia szerkezetének, előadásmódjának, "nyelvének" elvetésében, és egy újtípusú kismonográfia kikísérletezésében? Az újabb meg a még újabb irodalomértelmezők szerzőfogalma, szerzőfunkció-értelmezése alapjában eltér a korábban problémátlannak, de legalább is kevéssé reflektáltnak minősíthető íróportrék, írópályaképek monografikus feldolgozásától. Amiben valamiképpen mégis a hagyományos monográfia követője a Tegnap és ma sorozat nem egy darabja: szintézist alkot a szerző, többé-kevésbé az addig megjelent műveket, pályát teljességében/teljességükben tekinti át; viszont eltér abban, hogy
     1) Életrajz és műelemzés arányát megváltoztatja, az életrajzok "intim" részletei a monográfia-szöveget követő fényképsorozatba tevődnek át, vizuális utalásokkal pótolva-helyettesítve a szövegszerű elbeszélést.
     2) A sorozat legjobb darabjai olyan értelemben befogadásközpontúak, hogy az írói pályarajz és recepciótörténete egységként jelenik meg, a monográfus nem egyszerűen reagál a kortársi kritikákra, hanem a művek kritikatörténeti beágyazottságának értelmezéséből von le többfelé is nyitott következtetéseket, elsősorban elméleti téziseit támasztja alá (amelyek viszont műelemzéseket hívnak elő, illetőleg jórészt műelemzésekből elvont tézisek), majd kritika és irodalom viszonyrendszerére enged rálátást. Végül javaslatot tesz szokatlan vagy kevésbé megszokott ("újszerű") olvasat létrehozására.
     3) Ennek következtében részint minden monográfus inkább mű-, mint szövegközelben marad, viszont sem a művet, sem a szöveguniverzumot nem az ún. történeti-társadalmi kontextussal magyarázza.
     A Tegnap és ma sorozat védekező pozíciójából jelenti be az újrakanonizálás igényét: "Sem a sorozat tárgyát alkotó írók, sem a róluk értekező irodalmárok névsora nem képviselheti a magyar kultúra egészét." Ez valóban igaz, de talán megemlíthető, hogy meghatározott "prioritások" (túl az esetleges személyi kérdéseken) mégis érvényesülnek, mind az írók, mind az "irodalmárok" kiválasztásakor. Tiszteletben tartva a sorozatszerkesztő (és munkatársai?) irodalomfelfogását, aligha túlzás annak megállapítása, hogy olyan szerzők bemutatására került eddig (jórészt) sor, akik tevékenyen járultak hozzá a magyar irodalom (akár radikálisnak is nevezhető) fordulatához, nevezetesen ahhoz, hogy a világirodalmi törekvésekkel egybehangzó törekvések a magyar irodalomban is (ott)honosak legyenek. Nemigen szükséges ezen a helyen egyrészt Ottliknak, Mészöly Miklósnak, másrészt Esterházy Péternek és Nádas Péternek szerepét különösképpen méltatnunk. Nem elhanyagolt, éppen ellenkezőleg: sokat olvasott, sokat méltatott írókról van szó, akik részint új kritikai magatartás kialakulását sürgették műveikkel (hiszen a régiesebb-elavultabb metódus képtelennek bizonyult jelentőségük fölismerésére/fölismertetésére), részint a magyar irodalomnak számottévő pályaszakaszáról volt szükséges értekezni ahhoz, hogy irányok és nézetek, prózapoétikai megfontolások és a kánonban bekövetkező, az élő irodalom révén végbement módosulások tudomásulvétessenek (már csak azért is, hogy az élő irodalom legújabb "akciói"-hoz is könnyebben hozzáférhessen "irodalmár" is, olvasó is). A költők közül Tolnai Ottó, Petri György és Oravecz Imre lírájának szembesítése a kortárs magyar és világirodalmi líratörténésekkel segített abban, hogy a megnyugtatólag el nem helyezett, a kanonikus pozícióba nemigen vagy csak részben (s nem feltétlenül esztétikailag indokoltan) "besorolt" poéták jelentőségére, műveik hozadékára fény derüljön.
     Ezen a ponton vélem igen hangsúlyosnak, hogy a szlovákiai magyar szerzők közül viszonylag hamar került sor Grendel Lajos és Tőzsér Árpád pályaképének bemutatására, hiszen nemcsak a szlovákiai magyar próza- és lírafordulat író- és költő-reprezentánsairól van szó, hanem olyan alkotókról, akik szlovákiai magyar szerző létüket önmagukkal, körülményeikkel és általában az irodalomtörténésekkel való szüntelen szembenézés során élik meg. Másképpen fogalmazva: teoretikusan is igyekeznek végiggondolni létük szűkebb és tágabb kontextusából adódó alkotói helyzetüket; nem egyszerűen egy nemzeti kisebbség által "megbízott" szószólója és a költészet állandó újragondolásában elkötelezett személyiség egymástól eltérő lehetőségeit tematizálva és problematizálva, hanem a különféleképpen nevezett modernitások által válaszutakra és írói "kalandok"-ra kényszerített 20. századi szubjektumként reagálva arra a dilemmára, amelynek tétje egy alakulásban lévő "viszony" egybeszerkesztése egy olyan - újragondolt - hagyománnyal, amelynek viszont egymással vitatkozó, egymás ellen feszülő értelmezései lehetnek. Kevésbé nyakatekerten: a szlovákiai magyar irodalom földrajzi, történelmi-állami vagy kulturális-irodalmi tényezőként játszik-e szerepet egy földrajzilag odatartozó szerző helyzettudatában? Minek folyományaképpen az "újarcú magyarok", a "Bat’a-cipős fiatalság", a "kisebbségi géniusz", az "első-másod-harmadvirágzás", a "korparancs" stb. emblematikus jelöléseinek (jóllehet még nem történt meg oly hatásos és határozott történeti föltérképezése, mint tette azt Cs. Gyímesi Éva a Gyöngy és homokban), szimbólumainak, irányjelzőjének elkötelezettségével szemben a magyar irodalom (és a világirodalom) egésze szerepelhet előszövegként. Tőzsér és Grendel alkotóként a világirodalomban érzékelhető törekvésekre figyelve mérte-méri föl a szűkebb és a tágabb kontextushoz fűződő kapcsolatainak lehetségességét, és a lehetőségekre íróként és teoretikusként egyként reagál(t).
     Mindez közvetlen előzménye Németh Zoltán kismonográfiájának, amely olyan szerzőt választott tárgyául, akit nem vagy alig foglalkoztatott a szűkebb irodalmi kontextus, távolabbi (világirodalmi) tájakra tekintett, jóllehet "kívülálló"-nak nemigen volna nevezhető, Talamon Alfonzot, akinek magyarországi befogadása sem jelentéktelen, a Samuel Borkopf-műről neves kritikusokból álló "kvartett" beszélgetett (Angyalosi Gergely, BánZoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor); Talamon írásai a Holmiban, az Új Forrásban és az Alföldben is megjelentek, egyes köteteiről a Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, az Alföld, a Jelenkor, a Forrás, az Életünk, a Tiszatáj közölt ismertetéseket, természetesen a szlovákiai magyar lapok mellett. Talán hangsúlyosan említhető Grendel Lajos szerepe Talamon "kanonizálás"-ában, posztumusz kötetét ő gondozta, látta el utószóval, illetőleg publikált róla több ízben. S ez feltehetőleg nemcsak azért figyelemre méltó, mert a "befutott" és elismert szerző méltatta ifjabb pályatársát, hanem azért is, mert mintha a grendeli "fordulat" továbbírásának, újragondolásának szándéka is bíztatást kapott volna éppen attól, akinek prózája mind a mai napig állandó figyelem tárgya. Még egy megjegyzés kívánkozik ide: amikor Németh Zoltán sorra veszi a talamoni pálya és mű lehetséges kontextusait, az idézőjelbe tett "(cseh)szlovákiai magyar"-ról szóló fejezetben kiemeli Grendel jelentőségét, "mintegy két évtizedre meghatározta, illetve ma is meghatározza a »(cseh)szlovákiai magyar« irodalom prózájának kontextusát". Grendel érdemét nem a tematikai újításban fedezi föl Németh, hanem abban, hogy "egy gyökeresen új horizontot villantva fel, a realista indíttatások helyett a magyarországi epika 70-es éveinek új eredményeit hasznosít"-otta. Elsősorban ebben a vonatkozásban mondható el, hogy Talamont foglalkoztatta a "grendeli prózapoétika". A magyar irodalom kontextusáról szólva állítja, hogy a Bevezetés a szépirodalomba meg az Emlékiratok könyve "olyan horizontot rajzoltak fel a magyar irodalom számára, amely a 90-es évekre is potens tudott maradni". Németh Zoltán elfogadja Kulcsár Szabó Ernőnek és Szirák Péternek a magyar irodalom menetéről kialakított felfogását, majd továbbrétegzi vizsgálatát a Csipesszel a lángot kritikagyűjtemény "nemzedéki perspektíva felől megképződő értékhierarchiá"-jának ismertetésével. Úgy látja, hogy "a posztmodern és a minimalizmus, illetve a történetszerűség és a történetlebontás, fragmentáció segítségével lehet értelmezni az ezredforduló prózáját". Innen vet Németh Zoltán rövid ideig tartó pillantásokat a külön fejezetet nem kapó "világirodalmi" (nem annyira kontextusra, hiszen az bővebb kifejtést érdemelne) mozgásokra, illetőleg azokra a trendekre, amelyek kitetszenek Talamon prózájából. Bényei Tamás nyomán emlékezik meg a mágikus realizmusnak nevezett irányról(?), "prózapoétiká"-ról(?), írói magatartásról(?), ugyancsak Bényeire hivatkozva a posztkoloniális művelődéselmélet terminust(?) is leírja, a posztmodernt árnyalva vele. A 64. lapon lelhető táblázat a pre-posztmodern-posztmodern prózapoétika és a minimalista narráció szem előtt tartásával a fragmentáció, az anekdota vagy elbeszélésfüzér és a történetszerűség előfordulásait sorolja föl művekre bontva, Talamon/Borkopf művét a posztmodern prózapoétika anekdota vagy elbeszélésfüzér rubrikájába sorolva, ugyanoda, ahová Darvasi László A veinhageni rózsabokrokját. (Sajnálatos, hogy a Talamon-művet bemutatva erre a szembesítésre nem kerül sor, mert így csupán a "külsőleges" jellemzőkkel egybefogott rubrikázás látszatát kelti.) Egyébként is némi hiányérzetem támad a "világirodalmi" kontextus elmaradása, helyesebben mondva más fejezetekbe sűrítése miatt. Elismerem, roppant nehézségekkel járó vállalkozás egy efféle "kontextus" fölvázolása, és aligha lehet kielégítő azoknak a szerzőknek ideutalása, akikről maga Talamon szólt (mint olvasmányairól). Az azonban vitathatónak tűnő eljárás, hogy például a mágikus realizmusról valójában nem a művek alapján van szó, hanem a leginkább Bényei Tamás (egyébként kitűnő) könyvét forgatva. Hiszen így nem azonos szinten találkozik a Talamon-műveket érzékenyen elemző Németh Zoltán és a világirodalmi kontextus után nyomozó "filológus", az egyikben a "primer" művek bemutatására kerül sor, a másikban egy történeti vizsgálat eredményeinek integrálására. Annál is inkább sajnálom egy ilyen fejtegetés elmaradását, mivel a záró rész (Utószó) "négy jól elkülöníthető eljárás jelenlété"-t azonosítja a "szövegformálás és tematika szempontjából"; a végkövetkeztetésben pedig tagadván a "párhuzam"-ot a "szűkebb irodalmi kontextussal" (és Grendel?), megállapítván, hogy a "magyar irodalomban is viszonylag rokontalan az a technika, amely Talamon prózáját jellemzi", úgy véli: "Talamon írásaira legerősebb hatást talán a latin-amerikai mágikus realizmus és a francia nouveau roman gyakorolta, azaz Gabriel García-Marquez, Alain Robbe-Grillet vagy Samuel Beckett szövegei". Lehetséges, hogy Németh Zoltánnak igaza van. De egy elméletileg oly képzett interpretátornak, mint amilyen ő, nem volna szabad így dobálózni nevekkel és irányokkal, hiszen itt egymást tagadó jelenségekről van szó, a kettő együtt kizárja egymást, s ha egymást követő periódusokról kellene beszélni, akkor sem rendelhető ily problémátlanul egymás mellé az egymástól nagyon eltérő két prózapoétika. S ha a szöveg folytatásaképpen még ideírom, hogy Hrabalról sem szabad megfeledkezni, pontosabban a "hrabali hosszúmondatról sem a kafkai szorongás és a faulkneri monológ mellett", megint azt látom: eltérő minőségek párosodnak, hosszúmondat, szorongás és monológ egyként alkotója (lehet) Talamon prózájának; csakhogy eképpen egyberántva kevéssé meggyőző, felsorolásszerű leírását adja egy többsíkú, többszintű poétikai elgondolásnak. Hiszen Hrabal hosszúmondatai nyilván nem érintkeznek Faulkner "monológ"-jaival, s aligha Kafka "szorongás"-a hatja át Hrabalt vagy Faulknert. Hogy Talamont mégis? Elképzelhető; s a kismonográfiában a sok jó elemzésből ide is eljuthatunk, ám korántsem ilyen odavetett megjegyzésekkel. Németh kötetének utolsó mondata legalábbis eltérít innen: "a szöveg folyton a feloldás nélküli rettegés, vágy és szorongás világába vezeti olvasóját".
     Németh Zoltán kismonográfiájának jelentőségét másutt lehet föllelni. Mivel több szempontból is számottévő könyvet olvastam végig. Abból indulnék ki, hogy a Tegnap és ma sorozat Tőzsér- és Grendel-kötetét két magyarországi szerző írta. Pedig kézenfekvő lett volna szlovákiai magyar szerzőkkel íratni róluk, hiszen a szlovákiai magyar irodalom kontextusa (amelynek kutatásakor aligha lehet teljesen mellőzni a szlovák és részben a cseh irodalom létét, íme, Németh sem mellőzte, Hrabalt emlegetve) elsősorban odavalósi értekező önreflexióját igényelheti. Annál is inkább, mivel Grendel szerepe a szlovák irodalomban, a Karol Wlachowský által kiválóan, nem túlzás: kongeniálisan, lefordított regényei révén, bővebb elemzést kívánna, és a Tőzsér-életműben a műfordítások sem elhanyagolható tényezők. De ezen túl: mind Tőzsér, mind Grendel erőteljesen reflektált arra a szlovákiai magyar irodalmi kánonra, amelynek átírása, szétírása nem csekély érdemük. Csakhogy, amikor a két életmű értékelése került napirendre, nemigen akadt olyan odavalósi írástudó, aki teljes mértékben eleget tudott volna tenni a sorozatszerkesztő megszabta magas követelményeknek (Koncsol László kritikuskénti elhallgatása a magyar irodalom és irodalmi gondolkodás veszteséglistájára írható, s ebben megerősít Kocur Lászlónak Koncsolról 2001-ben közzétett könyvecskéje). Nyilván nem szerencsés véletlen, hogy mára (maradjunk a földrajzi megnevezésnél) a szlovákiai ifjú magyar irodalmi kritika hallat magáról; kezd felnőni egy olyan nemzedék, amely elméleti képzettségben, problémaérzékenységben, sőt: "tabudöngető" szándékban sem marad el a magyarországi nemzedéktársak mögött. Ha Németh Zoltán irodalomjegyzékét tekintem át, jórészt ugyanazokat a hivatkozott szerzőket találom ott, mint a magyarországi pályatársakéban (csakhogy Magyarországon a magyar mellett angol eredetit vagy fordítást szokás idézni, Némethék a magyar mellett elsősorban a szlovák és a cseh, érdekes módon alig-alig a lengyel fordításokra támaszkodnak). Ez a szinkronitás mindenképpen figyelemre méltó, és talán azért feltűnő, mivel az irodalomelméleti megközelítés-típusok emlegetésekor viszonylag kevés példát idézhetnénk a (cseh)szlovákiai magyar irodalom(tudomány) évtizedeiről gondolkodva, az említett szerzők mellett (Koncsol, Tőzsér, Grendel) elsősorban Rákos Péter idevágó munkásságáról lehetne (kellene?) hosszabban írni, majd Zalabai Zsigmond Tűnődés a trópusokon című, 1998-ban harmadik kiadásban megjelentetett könyvére utalok. Zalabai egyetemi oktatóként feltehetőleg hozzájárult az irodalomelmélet meghonosodásához a szlovákiai magyar író-értelmiség körében. Zalabai az újkritikára alapozott, az orosz formalistáktól és részben a cseh strukturalistáktól tanuló kötete 2001-re immár tudománytörténetté, az iskolai oktatásban használható kézikönyvvé vált, mondom ezt annak tudatában, hogy az utóbbi évtizedben a metaforaelméletek messze meghaladták a följebb érintett iskolák tételsorát.
     Németh Zoltán úgy véli: Talamon négykötetes életműve lehetővé teszi a dekonstrukciós (egyes művek esetében a hermeneutikai) olvasást, méghozzá oly mértékben, hogy az egyik kötet "fülszövegé"-ből szinte egyenes út vezet kortársi(nak érzett) irodalomelméleti megfontolások kibontásához. A Talamon-szövegek elemzésekor termékeny dialógusba bocsátkozhat az elemző számos olyan prózapoétikai és nyelv- meg szubjektumelméleti meggondolással és "levezetéssel", amelyek részint visszaigazolják a Talamon-írás, kiváltképp az utolsó könyv posztmodernitását (amelynek jelzése a kritikai recepció mikéntje), részint annak a "posztreferenciális olvasat"-nak igényét hívják elő, amelyek segítségével jelentésessé értelmezhető a Talamon-életmű. A Talamon/Borkopf-kötet veti föl talán a leghatározottabban az egymástól elváló, majd egymáshoz illeszkedő tulajdonnevek okozta értelmezői bizonytalanság, illetőleg a szinte kényszerítőleg ható, a szerzőfunkció(k) szóródása következtében létrejövő többrétegű és többfelé nyitott elemzések eleve részleges érvényességének kérdését; ezáltal pedig a jelentéstulajdonítás mindig esendő, mindig egyoldalú, "kisajátító" jellegére utal. Németh Zoltán jól ismeri - hangsúlyozom újra - a mai magyar irodalomelméleti trendeket, és törekvése, hogy egy prózapoétikáját tekintve szerinte a kortársi magyar irodalomban lényegileg rokontalan szerző életművének individualitását elfogadtassa, jórészt sikerrel jár. Számomra nem jelent problémát, hogy a kismonográfia (majdnem hagyományos módon) ismertet meg Talamon Alfonz életrajzával, s egy lábjegyzetben fölfejti a Borkopf-történetek "ágensei"-nek kilétét - ugyanakkor tagadja a biografikus vonatkozások szerepét a műképződésben. A (cseh)szlovákiai magyar kontextus inkább negativitásával, tételezettségével (egyébként nem-léte szinte tételezett!), kis túlzással élve: mesterséges konstrukcióként említődik. Ám a Borkopf-mű szlovákiai lokalizáltságának, a felismerhető/kikövetkeztethető helyszínnek problémáját sem kerüli meg. A könyv előadásmódját a teoretikus beállítottságnak megfelelő értekező próza, "szakmaiság" jellemzi, amely azonban egy-egy helyen - bár korántsem a vallomásosságnak, mégis - a szubjektív hangvételnek engedi át a teret, sőt: nominális stílusban kezd egy összegzésszerű utószóba: "Szöveghalál: az írásba veszés öröme. Álom és képzelet, magány és peregrináció. Szövegorgia: a tudat kontrollálhatatlanul burjánzó hosszúmondatai. Mindent elárasztó szorongás és a fikció biztonságot nyújtó örvényei": nem teljesen jogtalanul lehetne tanácstalan a kezdő olvasó, a könyv beszélője a könyv tárgyáról vagy önmagáról beszél? Igaz, a kötetben nincsenek többoldalas "hosszúmondatok", de akadnak efféle többszörösen összetettek: "Ehhez azonban olyan olvasó szükségeltetik, aki kivételes helyzetben van, aki még a szöveg hangsúlyozott fikcionáltságán túl is képes olyan adekvátnak tűnő posztreferenciális olvasatra, amely nem a szövegértés naiv, valóságanalóg horizontjára reflektál, hanem a posztstrukturalista belátások meghaladásaként(?), variációjaként(?), sajátos kolorizmusként képes prezentálni önmaga lehetőségeit." Az idézett nominális mondatok egészen más hangulatúak, "tartalmúak", mint ez utóbbi, szaknyelven fogalmazottak, mintha átlépnék a kötetben is megszokott kritikusi "objektivitás" még oly tág keretét, és látni engednék a kötet beszélőjének írás/olvasás-vágyát, írás/olvasás-élvezetét. A szexualitás szókincséből merített "szak"-kifejezésekkel érzékelteti a kötetszerző a Talamon-könyvek részletező/elemző ismertetését követőleg, miképpen részesülhetünk a Talamon-próza kínálta(?) örömből. Örömszerző-e valójában a Talamon-életmű? A talamoni szövegorgia - mint az idézet sugallja -, ez a fajta szövegáradás a hosszúmondatban kap alakot, annyiban tetszik vizuálisnak, amennyiben víziókat jelenít meg. De azt a küzdelmet is, amelynek tétje a mondat megszületése, bármily tekervényes, labirintusos is az az út, amelyen az olvasónak a hosszúmondatot követve haladnia kell. A körbenforgás is haladás, a mondat nem vezet sem kifelé, sem befelé, mint ahogy e prózai epika elbeszélői sem jutnak valóban körvonalazható alakhoz.
     Hogy Németh Zoltán "fülszövege" éppen az Utószó (és részint a címoldal) általam is kiemelt mondatairól véli úgy, hogy reklámként, tájékoztatásként is helyt kell állniok, késztet arra, hogy továbbírjam az idézendőt: "Egymást tükröző ablakok, amelyek ismeretlen terek mélyére vezetnek, az ösztönök és vágyak alagútjában." A kismonográfia utószavának bevezető mondatai" "törvényesítik" a monográfus személyes viszonyát az általa választott tárgyhoz, amelynek éppen tárgyként működése lesz kétségessé, hiszen az önmegszólításba hajlás kevésbé a megszokott szakmaiság, inkább a tudati reflexek lelepleződése felé irányít. Egyáltalában nem vonom kétségbe a könyv beszélőjének jogát ehhez a feltárulkozáshoz, amely a mondatok "mélyebb tartalmával" szemben talán nem is valódi feltárulkozás, hanem meghatározott olvasásmód leírása. S a hirtelen kibukó egyes szám második személy sem kizárólag önmaga, hanem az az olvasó, aki egy Talamont olvasó lejegyzéseinek olvasója; s akit a Talamont olvasó be akar vonni a maga olvasatába.
     "Az írás megállíthatatlanul termeli az őt olvasó szubjektumokat. Talamon szövegeinek olvastán minden pillanatban azt éreztem: olyan világ ez, amely képes örökre fogva tartani. A szövegfolyam végleg kisodort a nyílt tengerre, ahol már nem lehetsz a biztos partok lakója.
     Talán ez minden Talamon-írás végső summázata: a szöveg folyton a feloldás nélküli rettegés, vágy és szorongás világába vezeti olvasóját".
     A vizsgált szöveggel való azonosulás és az értelmezés(i kényszer?) egyként jelen van e szövegrészletben; mintha az értekező önlelepleződése az olvasó meggyőzését szolgálná. Annyi bizonyos, hogy az efféle írásmódeltér az olyantól, mint például: "Talamon Alfonz novellája ennek a paradoxonnak a körbeírása. A szerző neve mint egyedüli szöveg funkcionál, a név szövegteste a szöveg teste helyett. A szinekdoché alakzata ebben a képben nyeri el végső értelmét: a szerző nevében, amely helyettesíti a szöveget, a rész kiterjeszti hatalmát az egész felett."
     Ilyen szembeállításokat bőséggel szaporíthatnék. Úgy fogom föl, mint különféle olvasás/értelmezéstechnikák "játékát", a szöveghez való különféle viszonyulások írásos dokumentumát. Annak szemléltetését, miszerint a monográfus nemcsak az egyedül üdvözítő módszer rég elavult tézisét veti el, hanem a monolit írástechnikákat is, egy művön belül lehetségesnek, sőt: szerencsésnek vélve a regiszterváltást. Nem állítom, hogy egyedül Németh Zoltán ír így, de azt sem állítom, hogy ebben írásmódban feltétel nélkül többlet rejtőzne a szakmaibb vagy a még inkább játékoshoz képest. Annyi örvendetes, hogy sokan sokféleképpen értekeznek; Németh Zoltán kismonográfiája mindenesetre azok közé a művek közé tartozik, amelyek újabb termékeny szempontokkal gazdagítják ismereteinket a kortársi irodalomról. Teoretikus képzettsége segítségével hozzájárul a prózai epika korszerű elemzési lehetőségeinek gyarapításához. (Kalligram, Pozsony 2001)