"Ott ér véget az élet, mikor már nem történhet meg veled bármi."
     Ez a hívómondat olvasható Podmaniczky Szilárd 2001-ben megjelent regényének keményfedeles, hátsó borítóján.
     Ha maga ez a tény nem elég meglepő, akkor tényleg nagy bajban vagyunk, s nagy szomorúságunkra Károlyi Csabának lesz igaza, mikor azt írja Podmaniczky regényének zárlata kapcsán, hogy úgy látszik, már az sem elég meglepő, ha bármi megtörténhet (ÉS, 2001.08.10.). Pedig hát az igazi zárlat egybeesik a kiírt mondattal, mely nemcsak életfilozófiai és poétikai mottója lehetne a könyvnek, de az is. A Két kézzel búcsúzik a leopárd történetlabirintusainak, nyelvjátékainak és poeto-technológiai megoldásainak virtuozitása és az érthetetlenség és kiszámíthatatlanság lényegében gnoszeológiai világalkotó üzenete regényformátumban artikulálódik. Ezzel pedig mindennemű kritikai elváráshorizontot a sutba lehet vágni, mert őszintén: ki gondolta volna, hogy Podmaniczky, aki amúgysem híres a regényes locsogásról, sőt szövegprózáinak éppenhogy csak szavát (értsd: jelentésképző értelmét) lehet venni, mégis, miután a Képlapok a barlangszájból című könyvével kivívja a fragmentáltság nyomvonalán "a szűkszavúság merész diadalát" (Gács Anna, in: Jelenkor, 1999. dec.), s kibocsájtja szövegverseinek válogatását (Hidraulikus menyasszony), meglepetésszerűen beleszól a regény lehetőségeiről szóló virtuális disputába egy igencsak meglepetésekkel teli szövegregénnyel.
     Persze nem az a lényeg, hogy ámuljunk, de nem is az, hogy - mint Károlyi teszi - értetlenkedjünk, hanem rákérdezzünk, hogy is van mindez Podmaniczkyval, mert könnyen lehet, hogy sem őt (a szövegeit) nem látjuk tisztán, a róla (a szövegeiről) szóló kritikairodalom pedig szabályosan elvakít önismétlő és -gerjesztő volta miatt. Az teljességgel világos, hogy Podmaniczky nem csak azért nehezen befogadható szerző, mert a nyelvvel való bánásmódja radikálisabb szövegalkotásokat feltételez, mint ahogy azt hírhedt elváráshorizontunk általában megengedi; ebben a groteszk, az abszurd, a travesztia mint paródoszok, az automatikusság, az alogikusság, a poentírozottság mint strukturáló jegyek, a világszerűséget kioltó ‘filozofikus’ önreflektáltság mint világszemlélet bőséges és végtelen tárházát nyújtják specifikusságukon túl is a Podmaniczky-féle nyelvi állapot mindenkori artikulálhatóságának. De szerzőnk azért is nehezen befogható, mert e végtelenített nyelviesüléshez olyan írói habitus, mondanám óvatosan: naiv maszk társul, melynek helyét a "szakirodalom" társtalansága ellenére is örök névsorokban rögzíti rendszeresen (kezdetben a reáltudományok közössége kapcsán: Esterházy, aztán: az animalitás tematizálása révén Krasznahorkai-Pályi, később: az elbeszélői szubjektum helyébe lépő hang közösségében: Garaczi-Kukorelly-Solymosi-Szijj, még később: az abszurd humor révén Garaczi, nem sokkal később: a szövegirodalom disszeminatív olvasásalakzatai szerint: Garaczi és Németh, nem is olyan rég: az egypercesek, a tárcák és a képlapok "műfaji" és világszemléleti rokonsága következtében: Örkény). Az is igaz, hogy szerzőnk sokat, s válogatás, mindennemű kontroll nélkül ír. Ezért lehet igaza Gács Annának, mikor megkockáztatja: Podmaniczky első könyveinek nem kis része "valahogy túlírt, kényszeredetten elhúzott, szóval unalmas" (i.m.). A Podmaniczkyról szóló kritikák nagy része azonban egyfajta állandó röghözkötéssel, a fentebbi névsorral szemben éppen eljelentéktelenítő pozícióban lebegtetik a szerzői szövegkonstrukciókat. A Két kézzel búcsúzik a leopárd bár éles cezúrát jelenthetne az eddigi életműben, különösen azért, mert a bevált kisformák - meglepetésszerűen - most egy nagyformátumnak megfelelő strukturálódásban "jelentkeznek", de minden valószínűség szerint éppen regény voltának hangsúlyozottsága okozhatna félreértést, netán túlértékelést. A regény felől ugyanakkor, nem mintha annak különös nézőpontot kellene tulajdonítanunk, de mégiscsak ez a kísértés hívószava (ez a regény kora), újra lehetne gondolni szerzőnk írásspektrumának poétikai előfeltételezettségét és következményét. Ez az írás nem arra hivatott, hogy a regényt különösségében értékelje, hanem csupán néhány nézőpontot kíván rögzíteni: meggyőződésünk, hogy Podmaniczky bármit bármilyen formában képes volna megírni, de hát éppen erre utal választott szlogenje: ott érne véget az élet, mikor már nem történhetik meg velünk bármi szöveg. Szentkuthy-(d)effektus, ha már feltétlen társra van szükség.
     Sulykolásszerűen tehát: Podmaniczky eddig kisformáival és ironikus, abszurd hajlamú beszédmódjával írta be magát a kilencvenes évek irodalmi történésébe. Kissé a szövegirodalom olvasásstratégiáinak nyomán igyekezett a kritika prózai jellegzetességeit feltárni. Új könyve, a szövegközpontúság első nagyobb terjedelmű opusza, regény, ezért mind formai, mind stiláris meghatározottságból teremtheti újjá e kérdezőhorizontot. A Két kézzel búcsúzik a leopárd első nekifutásra is jól olvasható és élvezetes regény, a mai magyar elbeszélésirodalomban különösen nem megszokott, egyszerre fanyar és vidám stiláris regisztereket megszólaltató mű, amely még csak rejteni sem kívánja sajátlagos, Thomas Bernhardot imitáló szándékát. Két önálló, nyelvben megtestesülő, elmosódott attribútumaikon keresztül átsejlő alak párosának diffúz történetalakításáról szól a regény.Podmaniczky alaposan kiaknázza hozzá a bernhardi beszédmód narratív maszkszerűségét és - különös tekintettel a kilencvenes évek divatos prózatermésére - ironikus távolságtartással a fiktív életrajziság "elméleti" problémáit stilizálja. Közismert, hogy a honi szövegirodalom reprezentánsai az életrajziság fikcionális aktusainak beemelésével legitimálják beszédváltásukat, miközben a kritikairodalomban elmarad annak tudatosítása, hogy éppen Lejeune-t parafrazálva (de legalábbis divatosságának anakronizmusára reflektálva) az ördög kötött, de nem az olvasó életrajzi paktumot a szerzővel. Garaczi vagy a Németh Gábor szerzői arcélét ugyan kibontakozni engedi az egyre súlyosabb személyiségjegyekkel megterhelt szövegírás, de - s talán ezért is van szükség egy kis bernhárdiára - a Podmaniczky által imitált életrajziság a komikusság distanciatartásával határozottabban ellenáll a szerzői önbeavatkozás felsejlésének. Holott persze csak a szerző a megmondhatója annak, hogy miután a kisördög valóban nem alszik a kritikus olvasóval szemben, valóban rávetíthetjük-e, ha már szövetséget kötöttünk, Kremkus élettörténetének eseményeire mindazt, amit Podmaniczky szerzői életeseményeiről esetleg tudhatunk. Persze nem tudunk. Arra pedig már Medve A. Zoltán is utalt Podmaniczky első kötetének kapcsán, hogy az életrajziság különös szereplehetőséget biztosít szerzőjének és olvasójának egyaránt: "Persze Podmaniczky személyét és írásait szét kellene választani, holott éppen ez a legnehezebb, ha ugyan nem lehetetlen; megérzés csupán, de egyre inkább hatalmába kerítő, hogy írásai saját személyiségének és szereplőinek ‘összemosására’ épülnek" (In: Csipesszel a lángot, 1994). Ebből persze nem az következik, hogy lám, szubjektumközpontú dekonstrukciós írásmódjával szerzőnk már megelőzte a Garaczi- és Németh-féle klasszicizálódó letisztulást. A Podmaniczky-féle szövegírást pillanatnyilag sem érintik ezek a kérdések: éppen ezért állítható, hogy a regény kapcsán nemigen történhetik "paradigmaváltás" sem a befogadásában, sem az életművében. Ugyanis hasonlóan Parti Nagy Lajos formaművészetéhez, Podmaniczky szövegregénye is a regény újranyelviesülésének (vagy a nyelv elregénytelenítésének) egy jelentős, de nem kiemelhető fázisát jelenti egy beszédmódváltásokat nem előfeltételező összművészeten belül. A regény, mint olyan nem ignorálja, de nem is írja fölül az addigi szövegek poétikai jelentőségét.
     Podmaniczky két életrajztöredék-mondó alakja: Doktor Touswoos és Kremkus - tegyék csak meg tétjeiket, kedves olvasók, miképp is mosódik itt össze egyszerre két életrajzi regény a szerző virtuális kiterjedéseképp - az európai kultúrtörténet hírhedt párosait hivatott megszólítani. Touswoos teherfuvarozó, egykori zenetudós, Kremkus műfordító: mindkettőjük az imitáció, az átfordítás ill. az átpakolás művészi gyakornokai. Mindkettőjük hasonuló, tehát nyelvileg nem elkülönülő pszichogrammokon keresztül artikulálódik. Egy köztes narratív maszk, egy "harmadik" megkonstruálódásának lehetünk tanúi a regény olvasása közben, mely mintegy a fejben történő összlétezés absztraktumát előlegzi meg - a bevált osztrák regényirodalom: Bernhard, Canetti, Rosei történetalakzata szerint. A hosszas és végletes belső szövegmodulok (melyek egyértelműen a bernhardi monológ fordíthatatlanságát szimulálják), ill. a párbeszédek poentírozott rövidrezárása (mely Podmaniczky-féle poétikai eszközként töri meg a Bernhard-effektust) a regényszövet egyenletes lélegzését, a regény "légterét" biztosítja. Az, hogy Podmaniczky két alakja is egy és ugyanazon nyelvi regiszteren keresztül szólal meg, a nyelvi ős-archetipikumot előképezi. Ahogy azonban a történetet - mind a Touswoosét, mind a Kremkusét - bonyolítja, alakítja, egymásba illeszti, ill. reflektált helyzetbe hozza az a bizonyos köztes "harmadik", azzal egy olyan elbeszélői rendszer ugyancsak bernhardi hagyománya destruálódik, mely éppen a hagyaték, a szövegformálási technikák és a nyelvi másság közt teremt provokatív dialógust. Hiszen a regénynek van egy modell-szerzője, aki Kremkus leveleiből, feljegyzéseiből rekonstruálja, olvassa össze, írja meg magát a regényt, s eközben Bernhard témáját, a hagyaték olvasását alakítja át írástechnikává. A történetben e rejtett, "harmadik" elbeszélő életrajzi jegyzeteit fordítja Kremkus, miközben e "harmadik" éppen Kremkus irataiból állítja össze a történéseket. Ugyanakkor Touswoos történeteit is Kremkus közlésén keresztül közvetíti az elbeszélő, még akkor is, ha jónéhány olyan szövegmodul lóg ki e sorból, melynek másod, ill. harmadkezű reflektáltsága jelzés nélkül marad. A regény nyelvi regisztere rendkívül homogén, egyértelműen uralja a beépített szövegalkotó a centrális nézőpontot, ennyiben tehát a dekonstrukció disszeminácó-alakzatai inkább a történet(ek) cselekménymodellben való jelentésképzéséhez járulnak hozzá, mintsem a korábban megszokott és bevált Podmaniczky-féle jelentésszóródáshoz.
     (Persze Bernhard is csak egy név. Ideje volna megvizsgálni pontosabban is, hogy az osztrák nagymester beszédmódvariációja hogyan él tovább prózairodalmunkban. Mert nem Podmaniczky az egyetlen, aki megpróbálkozik a bernhardi narratíva átültetésére. Csak jelzésszerűen: Esterházy idézettechnikájának funkcióját Bernhardot illetően a másolat poétikája szerint célszerű olvasni a Függőben, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében az európai kultúra [r]omlássorozatának aktuális helyzetjelentése illeszkedik Bernhard anti-idea tanához és beszédmódjához; Krasznahorkai László Háború és háború című regényének gyakori egy mondatos, szintaktikailag inquit-formával centralizált beszédmódja a bernhardi narratíva visszahagyományozását ismétli a fej és a fejben hordott mű motívumának újraidézésével.)
     A két szinten elkülönülő Kremkus- és Touswoos-féle történet, melyek egyes pontjaikon ugyan metszik egymást, leválnak tehát a történetellenespretextusról. Touswoos mesélő figurája a megtörtént és a kitalált történetek közti eldönthetetlenséget hangsúlyozza. Ugyanakkor plasztikus és ironikus szcenírozásban jut reflektáltságához a Podmaniczky-féle történetmondás: "Doktor Touswoos a furgon vezetőkabinjában várakozott Kremkus intésére, addig is a sofőrrel egyeztetett a heti rakodási útvonalakról, de olykor, ha a furgonban töltendő idő hosszúnak ígérkezett, belökte a vezetőkabin csomagtérbe nyíló, hátsó ablakát, ahol a két rakodómunkása várakozott a bútorok között, granulátumszerűen összesűrítve egy lakás vagy ház kelléktárában, s bár a fuvarozási szabályzat nem engedné, ő, Doktor Touswoos mindig a csomagtérben, a csomagokkal együtt szállította a rakodómunkásait, egyrészt azért, hogy addig ismerkedjenek a bútoranyaggal, bár kétségtelen, gyakorlott rakodókról van szó, de addig is keressék a bútorokon a legjobb fogást, a kézi cipekedés legkisebb igénybevételt biztosító fortélyait, mert a rakodóké kegyetlen és megerőltető munka, mondta nekik bátorítva mindig is Doktor Touswoos, ahogy erről a szokásáról Kremkus egy helyütt tájékoztatott, másfelől, ha hosszúnak ígérkezett a szállítási vagy várakozási idő, Doktor Touswoos belökte a kis ablakot, és a várakozási vagy szállítási időhöz igazítható történeteket mesélt a rakodómunkásoknak, akik olykor egy tévé képernyőjével szemközt ültek, miközben hallgatták Doktor Touswoos előadását." A történetmondáson túl (melyben novellák, tárcák regényt alakító egészei kapnak helyet) a cselekménymodellben strukturálódó hagyaték-történet krimi-paródiája egyenesen "folytatást" igényelne a köztes elbeszélőtől, hiszen nem csupán a helyén van, s a helyére, igaz: duplikálódótt új helyére kerül benne minden (figura, titok, szándék, csalás, csábítás, maszk, oknyomozás, meglepetés), de láthatóan jól is érzi elbeszélőnk a disszemináció krimit újraíró alakzatainak irodalmiasító fogásait. (Hogy megint egy osztrák példával éljek, Wolf Haas nyelvészként, nyelvi regiszterek újraalkotásán keresztül hódította meg újra e műfajt a kilencvenes években, s ez Podmaniczkytól sem áll távol: erre utal az Észak, észak című film megfelelő jeleneteinek dialógusa.) Kremkus - Touswoos hétköznapi mesemondását ellensúlyozva - gyermekkorának emlékcserepeiből rakosgatja össze illékony identitását. Kremkus gyermekkora és jelenbelisége újra Bernhardon keresztül idegeníthető el: az egyszerre nyomasztó és komikus betétek tragikomikus köztességet alkotnak. Ugyanakkor Kremkus is, Touswoos is az emlékezet-történetek utó-artikulálhatóságával kapcsolódnak rá a létezés jelenvalóságára. A Touswoos-történet, melyben a feleség észrevétlenül eltűnik, majd újra előbukkan, a fogadott lány eltűnik, majd a történet végén újra előkerül, a hagyaték eltűnik, majd újra előkerül, ellensúlyozza Kremkus tragikomikusan passzív történetét, mely a fehérneműkirakatban megpillantott lánnyal történő randevú lehetségességét jelöli ki főtörténeteként. Hogy aztán, meglepetés ide vagy oda, két kézzel búcsúzzon olvasójától a leopárd.
     A regény mindeközben egy olyan légüres teret "hoz létre", melynek világszerűsége nem épül ki (ez az egyik oka a regénytelenedésnek, vagy másképpen fogalmazva az "üresedés" poétikai aktusának). E regénytér nem kiszögellhető, az idegenség érzete - vagy az elidegenítés effektusa - kompakt, zárt struktúrát előfeltételez, melyben a burleszk egyszerre szólítja meg a komikusság versus tragikusság eldönthetetlenségét. Nyilvánvalóan árnyékolja e regény olvasását az a tudás, mely Podmaniczky elbeszélői hajlamát a jó értelemben vett banális humor regisztereiben látja gyökerezni. A poénok és gegek visszafogott, inkább ritkán történő robbantgatása azt a szövegfelszínen meg nem jelenő feszültséget artikulálja, mely az egzisztenciális értelemben vett evidenciák és banalitások örökös ismétlőrendszeréből ered. A ‘légüres’ regénytér, mely felett csupán Kremkus számára hallhatóan helikopterek és repülőgépek húznak, éppenhogy az életrajziság rejtett kódjaira, de legalábbis az elidegenített regénytér és egy valóságos város "köztesére" kérdezhetne rá. A két, mellékszereplőivel és eseményrendszereivel egymást metsző figurális élettörténet alapvetően ezt az egymásra íródó köztességet parodizálja és feszíti szét lehetőségeihez mérten. Hiszen mind Kremkus emlékezete, mind Doktor Touswoos mesélő kedve abba a jelenidőbe torkollik, amely elvileg a regény cselekménymodelljét tartalmazza, ugyan az elbeszélői önkény függesztvénye szerint, de mert az elbeszélő által is értelmezett időérzékelés nem tölti ki a jelent mint olyant, hanem a múlt regiszterei kapcsolódnak rá a jelen eseményeire, egy igen komplex idő-átirat keletkezik. Bár az egyes történetalakzatok - akár mesék, akár emlékek, akár anekdoták - zártan helyezkednek el a modellben, mégsem zárványok a szövegtestben, párbeszédet alkotnak az ún. bernhardi imitációkkal. Ezek az imitációk, Kremkus világ-, ország- és városszidalmazó monológjai paradox módon a regényben nem olvasható kézirat "hatáselvét" tükrözik. Nem csak az életrajzok momentumai, de a regény minden szegmense olyan poétikai konstitúciós elv szerint rendeződik "hálóba", mely egyébként a Podmaniczky beszédmódjára jellemző kettősség/köztesség aktuálisan "regényesítő" megvalósulását célozza. A Podmaniczky-féle kettősség és köztesség poétikai megvalósulásának regénybeli építőelemei visszavezethetők egy sajátságos szövegmorfológiára. Medve A. Zoltán e specifikumot Podmaniczky első kötete kapcsán már szóba hozta, idézem: "Podmaniczky kötetének olvasata leginkább talán a kettősséggel jellemezhető: bennelevés és távolságtartás, aprólékos leírások és tág asszociációk, az élet gondjainak-bajainak ismerete, ugyanakkor ezek elhelyezésének, elhelyezkedésének bizonytalanságával való szembenézés; minden ember egyediségének és pótolhatatlanságának, a ‘teljes’ életre való törekvésnek és a teljes élet megvalósíthatóságának tudata" (i.m.). Ez az alapvetően tematikus-filozofikus olvasat Szentesi Zsolt későbbi írásában -és Podmaniczky későbbi köteteire vonakoztatva - a szerző szövegvilágszemléletének konstituálásában ismétlődik meg: "Podmaniczky prózájában állandó átmenetek, kapcsolódási pontok, átjátszások figyelhetők meg a valószerű és valószerűtlen, a reális és irreális, a lehetséges és lehetetlen, a logikus és alogikus, a valós és groteszk/abszurd, a hihető és hihetetlen, az elképzelhető és elképzelhetetlen, a racionális és irracionális között" (Alföld, 1999/11). A regényben már e kettősség regénytechnikai megvalósulásait szemrevételezhetjük: a történetben, a figuralitásban, a metanarratívában, s még a borítón látható festményrészlet is a kettősség, az oppozíció egy harmadikba (egy köztesbe) történő átváltozását illusztrálja. Podmaniczky szövegmorfológiájának e részletekben történő kidolgozása későbbi érdemleges olvasatokat eredményezhet. A regény kapcsán most csak néhány, szerintem igen meglepetésszerű fogás e poétikai elv szerint: Kremkus pilóta-szomszédja, akinek ugyancsak eltűnt a felesége, Touswoos megbízói közt tűnik fel, Touswoos dominópartnere, az egykori atléta a megbízók közt tűnik fel (mint kém és a pilóta feleségének szeretője), a Kremkussal vitázó - és az ún. bernhardi életrajzokat gyűlölő - úr az állatkert jegyszedőjeként tér vissza. Ezek az áttételek jobban és világosabban áttűnnek az egyes fejezetek és az egyes fejezeteken belül az elbeszélői és emlékezet-monologikus részek, valamint a dialógusok rendkívül erős, tömör, villanásszerű megkomponáltságában. Nem egyszerűen snitteli az egyes történetmodulok időbeli oda-vissza játszását Podmaniczky, de él az idő átjárhatóságával is: a 2. fejezet tematizálja a mai Kremkus és a kis Kremkus időbeli kettősségét, ami megjelenik a bebútorozás egykori és aktuális duplicitásában, mi több, Touswoos meséje az egykori költözés alkalmával hangzik el, miközben megképződik a harmadik, az öreg Kremkus árnyképe is a történetben. A régi bútorzat árnyképe rávetítődik Kremkus bútoraira. A Touswoos-féle hagyatékszállítás rejtelmének megoldása szintúgy filmes eszközökkel él, Touswoos megálmodja a tévésorozatok lényegretörő és didaktikus, összefoglaló igényű megoldását. Miután azonban krimiről van szó, s motivált a meglepetés, csak annyit mondok: a kertészt figyeljék! A regény záróképe, a leopárd búcsúja, ahogy két hátsó lábán hátrafelé araszol, s közben a kijárat felé szaglászik, s két mellső lábával integet, Kremkusban önmaga távolodását hívja elő, miközben az elbeszélő is ezzel a megoldással távolítja el olvasóját a regénytől. A leopárd "búcsúja" a Kremkus- és a Touswoos-élettörténet, a bernhardi és a podmaniczky-i kétkezűség összeférhetetlen összetartozását szimbolizálja. Reménykedhetünk tehát, hogy az a fehérneműárus kisasszony, akibe Kremkus beleszeret, talán épp Touswoos eltűnt, majd újra előbukkanó fogadott lánya. Mert komolyan kell venni a regény borítójára kiírt mondatot: "Ott ér véget az élet, mikor már nem történhet meg veled bármi."
     A regény kettősségének és köztességének igazi trükkje azonban az, hogy az elbeszélő nem azon a nyelven beszél, amelyen a többi figura, helyesebben azon a nyelven beszél, amelyre Kremkus fordít. Az elbeszélő nyelve azonban azonos azzal a nyelvvel, amelyet olvasóként dekódolunk. Két eset lehetséges, mindkettő a nyelvi fordítás problémáját szólaltatja meg. Az egyik: ugyanazon nyelven belüli fordításról van szó (értelmezés esetén), a másik: előfeltételezendő egy másik, idegen nyelv, mely nem ábécészerűségében, hanem a regény kronotoposzának már említett elidegenültségében, transzparensen jelenik meg. Elhangzik egy rövid exkurzus a fordított életrajzi regények befogadásáról Kremkus és egy cukrászdai vendég között (aki a duplicitás játékában az állatkerti portás szerepében tér vissza). Ez a beszélgetés arra utal, hogy Kremkus az elbeszélő által csupán címében jelzett művet a történet eseménymozaikjainak szóródásában már lefordította, sőt annak három kötete már meg is jelent. Könnyen elképzelhető, s itt egy kis olvasói fantáziára kell bízni a történet további menetét, hogy Podmaniczky Bernhard nevében (de legalábbis pszeudo-unokaöccseként) írja a regényt. Ha ugyanis a sokat citált Bernhard az elbeszélő, eleve németül kell, hogy szóljon a regény, Podmaniczky tehát csupán a visszájára fordítja a regényét, a regény eleven fordítás. Bernhard ki- és visszafordítása. Csakhogy ha Bernhardot képzeljük elbeszélőnek, amely a bernhardi regénymorfológián belül az elbeszélői viszonyrendszer tökéletes fordítása, hiszen a bernhardi én-elbeszélő minden egyes alkalommal egy barát, egy kolléga, egy sorstárs hagyatékának, levelezésének, jegyzetapparátusának feldolgozásából alkotja meg monologikus érvrendszerét, akkor a Nyakam Szeged című önéletrajzi alkotás, melynek néhány kötetét Kremkus a maga nyelvére már lefordított, nem más, mint a Bernhardból Podmaniczkyvá fordított életrajzi regényciklus, igaz, távollétszerű része. Kremkus, miközben fordít (Bernhard-Podmaniczkyt), jegyzeteket, szösszeneteket ír. A fordítás nem csupán - ahogy a regényben olvasható - egy mű adekvát átvitele egyik nyelvből a másikba, hanem beleérzőképesség is, sőt figyelem és koncentráció. Ez a regény reflexív szintjének duplikálódása, melyet két nyelv közötti folyamatos verbális pumpa "működtet". Kremkus a fordításon keresztül tökéletesen azonosul az eredeti mű gondolatiságával. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy Podmaniczky Bernhard-intertextusokat gyárt, sokkal inkább a fordítás-olvasás műveletének kontextusába ágyazza Kremkus figuráját, s a Kremkus-féle monologicitást az elbeszélői monologicitással játsza egybe. Az elbeszélő Kremkus írásaiból összeállítja a könyvet, megtartja annak sajátos stiláris jegyeit, de arról már nem szól - s hogy is tudna saját magára reflektálni -, milyen befolyással volt a maga írása Kremkusra. A regényből mindenesetre kiderül, milyen hatással volt Bernhard Podmaniczkyre.
     A regényben csupán címként szereplő életrajzi munka, a Nyakam Szeged, az elbeszélő regényciklusát alkotja. Hogy Podmaniczky kettőssége a belső poétikai kontinuitásban is megmutatkozik, arra utal az ugyancsak szójátékos Szárnyam szegen cím a Megyek egy kört az alvázon kötetből; nem túlzunk, ha azt állítjuk, a cím szójátéka innen íródik tovább. A fordítás tematikus körülírhatóságára, Szeged-Magyarország kondíciójára és a bernhardi monologizmus újrafelhasználhatóságára előszövegként pedig a Gyönyörű ez a város olvasandó el a Vastag sapka tárcagyűjteményből. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel a tárcával, mely emblematikusan a regény bernhardi filozófiájának esszenciáját tartalmazza, Podmaniczky szabályos elleniratot szignóz a Szív Ernő által teremtett szegedszépítő tárcákkal szemben.) Mind a nyelvi játék, mind a városgyűlölő filozófia szintjén tehát "előkészületek" is szemrevételezhetők, a mancsszövegekről nem is beszélve. Podmaniczky már ezek szerint sem a semmiből teremti meg könyvét, ráadásul ellenőrizetlenül hagyja az eredeti citátumok kérdését is. Podmaniczky felhasználja Bernhard Salzburg-Ausztria gyalázó regényeit, utal rá mesteri áttételekkel, s ezzel nem kell egyik figurájának sem kötődnie a megfelelő referenciákhoz. Ha visszafordítjuk azokat a részeket, melyek tulajdonképpen kritikus, szarkasztikus, szidalmazó beszédek (Scheltenrede), referenciatartományaikra, Szeged-Magyarország állapotára kapunk Salzburg-Ausztriával ekvivalens kijelentéseket. A bernhardi maszk osztráksága mögül egy magyarországi szellem- és kultúrember szólal meg a szellem és a kultúra védelmében a szellemtelen és kulturálatlan felépítmény dilettantizmusa ellen, mely általános szinten, tehát nem a valóságra vonatkoztathatóan mondja el mindazon okokat, melyek bigott kultúrpolitikai döntésekben és bornírt kulturális intézményrendszerek működésében látja veszélyeztetve mind hagyományát, mind autonóm művészetét. Az volna persze különösen izgalmas, ha nem csupán e feltűnő fordítási struktúrában jönne át az ok (Ursache) ‘üzenete’, hanem ha Podmaniczky Bernhardtól megtanulná a szimbólumképzés azon módját is, mely éppen a fikcionalitás-valóságelvűség dichotómiájában nyit jogilag kérdéses, poétikailag azonban termékenyen új tartományokat. Elég csupán arra utalni, hogyan íródik egymásra Bernhardnál horogkereszt és feszület, melyek mintegy az osztrák identitás válságának valóban mesteri szimbólumképzéseként hatnak és működnek más szerzői életművekben is tovább. Az osztrák mintát magyarra fordítva, a magyar identitás még képlékenyebb voltára reflektálva talán a háromperhármasok rendszerváltó utóéletét a különböző formájú csillagok színeváltozásában lehetne artikulálni. A politikával kapcsolatos regénybeli fejtegetéseknek szerintem - Károlyi Csaba véleményével szemben (i.m.) - éppen hogy van, éspedig ez a különös tétje.
     A regényt annyira vegyük komolyan, amennyire megfelel a Podmaniczky-féle írásmód aktuális formaelvének. Podmaniczky elsődlegesen író, nem pedig kizárólagosan regényíró. Helyesebben annyira regényíró, mint Darvasi, Háy vagy Láng. E regények nem különíthetők el az egyes életműveket összességében meghatározó konstrukciós elvektől. Anakronisztikusan: egyikőjük sem született vagy alkatilag determinált regényíró, sokkal inkább töltik be magányosokként a posztmodern, a szövegirodalom és egyáltalán: az európai regény utániságának "üresedését", melyben kizárólag a nyelv meanderszerűsége és transzparenciája utal egy újabb Gesamtkunstwerk lehetőségére. Sajnálatos, hogy a kritikai diskurzusok és kánonképzések még felülnek a regény hívságának, pedig nem ez a regény kora, miközben előszeretettel ignorálják az egyes szerzők egyébként otthonosabb terrénumait. Ami Podmaniczky regényét illeti: a Két kézzel búcsúzik a leopárd tartalmazza szerzőnk minden eddigi írásának pozitív esszenciáját; egy belső immanens poétikai alakulásmód legitimálja könyvei sorozatának e fejezetét; olyan dialógus nyílik meg e regénytérben, mely az interkulturalitás történetalakzatával nyeri vissza jelentésességét; a nyelvi transzparencia történeti "ürességét" világszemléletbeli rafinéria artikulálja.
     Mindezek ellenére, ismétlem, a Két kézzel búcsúzik a leopárd nem einzelfall.
     Volt meglepetés, nincs meglepetés. 
     Károlyi egyébként azt írja recenziójában, hogy e regénnyel kapcsolatban nagyon sok minden eszébe juthat az embernek. Gondolom, ezért van az, hogy a kötelezőnek hitt penzum olyan stiláris gyermetegségeket is megengedhet magának, melyek éppen a világ elbagatellizálását tematizáló Kremkus-féle monologikus szólamok ‘igazát’ bizonyítják.
     De hát ott ér véget az élet, mikor már nem juthat eszünkbe bármi, nem? (Palatinusz, Bp. 2001)