Levelek Pefkiből 
 

Átutazók
 
 
 
Idegen az attikai is Pefkiben,
pedig gyakorta itt felejtenek
az athéniek is: autók siserehadát,
az égen sárgálló szmogot, tülekedést,
zsivajt, zsibvásárt, az átutazót
vonzó, keleties városi káoszt,
a Pláká szédült turistáit,
a Monásztiráki bazársorát,
a Titán cementgyárat és még vagy tucatnyi
nagyüzemet, s biztosan unják már
a Parlament előtti, óránkénti
őrségváltás idétlen pantomimját
is a galambok teliszarta
Szüntagma tér villanófény-erdejében.

Halkisznál hidak kötik össze
Attikát Éviával: így kel át
ma az ember a tengerszoroson,
hogy új otthonra leljen
(ha néhány hétre is csak),
ahol az út menti narancsfák
lámpasorán túl alig valami
emlékeztet a fényűző
márvány és kifordult szemű
nyomor hömpölygő városára,
Európa szülőanyjára,
aki görögül így neveztetik:
Átíná.

S persze a tenger:
mindenhol ugyanaz az üzenet
és mindenütt más végzet.
Hiszen itt is a víz az Úr.
 
  
 

Olajfák 
 
 
A békességhozó
olajfáról bottal verik le
az emberek a termést.
A ponyvákra hulló bogyókból
olívaolajat sajtolnak
s nemzeti össztermékük
jelentős hányadát nyerik belőle.
Az olajfa bogyótermése is
fogyasztható, előtte azonban
ki kell vonni a keserűjét:
e célból naponta cserélt
vízben áztatják hosszú hetekig,
majd fűszeres lébe teszik.
A pác akkor megfelelő, ha a beledobott
tojás a felszínre bukik.

Gyárilag e hetekig tartó eljárás
helyett azonnal ható kálilúgot
alkalmaznak - igaz, az így nyert
olajbogyó kevésbé ízletes.

Athéni rendeletre,
az ókorban ültettek
a kivágott fenyőerdők helyére
olajfát, ami Pakisztánból,
a tengeren át jutott Attikába,
s ami, ellentétben a jól meg-
munkálható fenyőfélékkel,
csatahajók ácsolására teljesen
alkalmatlan: a törzse
göcsörtös, odvas.