Az anyukák mindent rendben találtak, miután többször is körbejárták az óvoda különtermét, melyet a szokásos téli beázás is szerencsésen elkerült. 
     Rend; ez volt a kulcsszó ezen a ködös, februári délutánon. 
     Rend. 
     Az asztalokat bevonták habfehér terítőkkel; melyek a földig csüngtek le, és eltakarták a kopott lábakat; fehér műanyag tányérok és fehér játékszer kések s villák sorakoztak egymás mellett, mintha az emberek társadalmi szokásaihoz maximálisan alkalmazkodni akaró kísértetek volnának. 
     Rend. 
     Természetesen lábujjhegyen jártak, noha a kötelező, és rutinszerűen használt cipővédőket valamennyien felhúzták magas sarkú csizmáikra (a sötétkék nejlon fólia egyfajta speciális védőfelszerelésnek látszott, amit a talajszint magasságában rohamozó óvodai rémek ellen öltöttek magukra): nem akarták, hogy a készülődés neszei megzavarják a farsangi álarcosbálra szigorú szabályok mellett felügyelő-óvónőket a koncentrálásban. 
     Még elcsúszhat valamelyik petty a katicabogáron. 
     Lemaradhat a róka zománcpiros farka, három fül kerül a nyuszi kobakjára, esetleg a gonosz mostoha elmosolyogja magát. 
     És akkor oda a rend. 
     - Pssszt, pssszt - lehelték az anyukák, és; mintha ők is szerepelnének a februári bálon tündérekként, ide-oda lebbentek a patyolatfehér világban. 
     Még a csend is hófehér volt, dermedt és érintetlen, mintha az épület melletti kertbe etetőnek kirakott porcelántányérban megfagyott víz tükre volna. 
     - Psszt. Psszt. 
     - A te fiad minek öltözik? 
     - El ne felejtsd a tortákról a rózsaszín gyertyát! 
     - Mennyit? 
     - Háromszázhúszat. 
     - Az enyém madárijesztőnek. Az apja nem is tudja. Madárijesztő! Nem elég, hogy neki szörnyű gyerekkor jutott osztályrészül a boglyas haja, a szeplői meg a merev tartása miatt, megjegyzem, a gyerek szakasztott az apja; még a mozgása is, most a fia még rá is játszik erre. Szörnyű. 
     - Szerintem, a madárijesztő kifejezetten jópofa. 
     - Persze, az Ózban. 
     - Nem, amúgy is. 
     - És ha az apját látod benne? Mint egy horrorfilmben. Képzeld... 
     A csevegés megszakadt: könnyű csengőhang szállt át a kivilágított szobán, színesre festve egy másodperc leforgása alatt a fehér felületeket. 
     Az anyukák megtorpantak, mintegy vezényszóra eltűntek a falak mellé húzott kabátfogasok mögött, melyek úgy virítottak a Donald kacsás, Micimackós és Dragon Ball-s emblémáikkal, mint a születésnapi süteményen a konfetti. 
     - Jönnek! 
     - A te fiad mi lesz? 
     - Ne is kérdezd. Hétfejű sárkány. Illetve, csak hatfejű, mert elfogyott tegnap este a géz, a nagyanyja pedig nem volt hajlandó elszaladni érte a szomszédba, hiába mondtam neki, hogy az unokája jövőre iskolába megy, ez az utolsó önfeledt ünnep az ő kis életében, a végén még ő sértődött meg, mit kiabálok én vele, ennyi erővel én is átmehetnék a Felcsúrékhoz, nem ő tehet róla, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban, különben is, a fiam, lehet, rólam mintázta a hétfejű sárkányt... 
     - Hatfejűt. 
- ...és egészen olyan, mint én vagyok; akaratos, noha megmakacsolja magát, és olyan csúnyán beszél, akár a tévéhősök a főműsorban, a múltkor is bokán rúgta, és... 
     - Jönnek! 
     A fojtott sziszegés, amivé a beszélgetés alakult; a hideg szavak surrogása elapadt, a villogó szemű fiatal nő - a gyertyafelelős - elfordult szomszédjától - a tortafelelőstől -, és a szemközti ajtóra meredt; olyan izzó tekintettel, mintha át akarná égetni, vagy meg akarná semmisíteni. 
     Még mindig saját mondataitól megvadultan támaszkodott a falnak, de a megszeppent, álarcos menet elfeledtette vele a kellemetlenségeket. 
     Tizenkét nagycsoportos vonult át lehajtott fejjel a szerpentinszalagok alatt, némán és lassú, méltóságteljes léptekkel, mint szerzetesek a körmenetben, miközben kámzsájukra ördögriasztó jeleket rajzoltak: imbolyogtak a színpompás jelmezek, mint viharos tengeren a veszélyt jelző bóják, és egy-két elragadtatott sóhaj kíséretében tétova tenyerek és a fényképezőgépek vakui csattantak. 
     - Ott a hatfejű sárkány! 
     - Ott a madárijesztő! - mondta a két anyuka egyszerre, gyertyáról és tortáról elfeledkezve. 
     A háttérben az egyik megbízott óvónő - magnófelelős - elindított egy vontatott, hátborzongatóan disszonáns hangokból összerakott számot, ami a Carmina Burana egy, különös felfogásban interpretált és szedett-vedett muzsikusokkal előadott betétjének paródiája lehetett.Te itt valami nem stimmel. 
     - Szerintem se. 
     - Nem a te fiad öltözött madárijesztőnek az enyém helyett? Nézd; az istennek se akar beállni a sorba, a többi közé! 
     - A sárkány meg olyan mereven lépked. Kicserélték a jelmezt? 
     A tizenkét nagycsoportos egy csettintésre felemelte a fejét, kihúzta magát, láthatóvá váltak a profi munkával kikészített szájak és szemek; a parókák és más kellékek által megvalósított szereplők vonásai mögül a gyerekek tágra nyílt szemei csillantak elő. 
     - Ez nincs rendben. 
     - Nincs rendben. 
     Ijedt, kényszeredett pillantással fogták meg és eresztették el egymás tekintetét, mintha az nyirkos kéz lett volna, melyet egy, a földön ismeretlen eredetű faj példánya nyújt feléjük az árnyakon túli világból. 
     A kicsik közben felsorakoztak, és egy újabb jelre néhány mesterkélt táncmozdulatot tettek: botladoztak a színek a fehér mezőkön, mint a botcsinálta korcsolyázók, de a gyertya- s a tortafelelős anyukán kívül a többi tíz elragadtatva bámulta az övéit. 
     Egy-két teletabi-sóhaj is elhangzott. 
     - Megkeressük a... 
     - Várjál! Hátha csak tévedünk. 
     - Mit tévedünk? Valamelyik hülye elcserélte a szatyrokat; ezek is figyelhetnének a dolgukra, mindent mi csináltunk, hogy a fene egye meg, erre tessék, mindjárt itt az apja a kamerával, mert a végére esik be, persze, de megígérte, hogy jön, akkor mi lesz, gyere csak... 
     - Biztos vagy benne, hogy a tied a hétfejű sárkány? És enyém a madárijesztő? Hiszen annyit beszéltünk róla, elképzelhető, hogy mi tudjuk rosszul. Nem? 
     A helyiség - mint a régen nem használt, zárt helyiségek általában - átforrósodott, hiszen egy tucattal több tüdő kilélegzett levegő hevítette, és a jelmezek alatt a több rétegű ruhák alatt izzadó testek is árasztották a meleget. 
     Néhány, a neoncsövekhez illesztett vaspálcikákon függő fehér szalag forogni kezdett, mint egy láthatatlan repülőgép propellerei. 
     A percek óta csak nyögéseket; gépi kiáltásokat rögtönző, sercegő magnót kikapcsolták: a csend - noha a létszám növekedésével ez a lárma egyenes arányú növekedését kívánta volna - a suttogás, a csoszogás, a véletlenül kiejtett hangok paravánja mögött egyre csak hízott-hízott, mintha a két nő bizonytalan aggodalmából táplálkozó szörny lett volna.Már elveszítették mindketten az óvodai hierarchiában betöltött rangjukat: nem torta- s gyertyafelelősök voltak, hanem egy érthetetlenül groteszk helyzettel szembesülő és azt kezelni nem tudó édesanyák, akiknek ugyanazzal a titokkal, rettenetes igazsággal kellett megküzdeniük, mint a fekete óceán közepén két egymásra utalt hajótöröttnek, akiket reményvesztetten sodor egymástól mind messzebbre az ár. 
     Összedőlt a rend. 
     - Mindjárt vége van - szólt az egyik. 
     - Gondolod, hogy minden rendbe jön? 
     - Ha leveszik az álarcot... 
     - A madárijesztő fellökte a katicabogarat; az az enyém lesz mégiscsak. 
     Ismét megkoccantották a harangot, és a laza hangfüzér egy ideig tömör fürtben lebegett a fejek fölött; majd szétpattant; és üvegbuborékok pattogtak végig a terített; fehér asztalon, melynek egyik vége a szorongó, az eredményhirdetést váró gyerekcsoport, a másik a helyiség homályos feléből nyíló végtelenbe nyúlt; mint egy járda, mely a közöny semmijéből az emberek világába vezet. 
     - Csak tudom, mibe öltözik a gyerekem! 
     - Ja, ha otthon lennél, és nem a... 
     - Na, kivel? Mondjad csak? Anyámat is megkérdeztem, ő mondta a hétfejű sárkányt, különben is, ha te annyira félsz a férjedtől... 
     - Nem félek. 
     - Nem engedted volna meg a gyereknek a madárijesztőt... 
     - Nem is engedtem meg! 
     - Mert így ő szorul majd, nem te, igaz, bezzeg... 
     - Hallgass már! Valld be, hogy hazudtál, amikor az elfogyott gézről meséltél! Nem is voltál otthon! 
     - Te hallgass! 
     A két gyerek közben már levetette az őket elfedő jelmezt; és odarohantak a veszekedőkhöz; szorosan átölelte ki-ki a maga anyukájának a lábát, és fehér arccal hallgatták végig a csomó idegenül hangzó, mégis indulattal teli mondatot, melyből alig értettek valamit. 
     A többi anyuka figyelmét elterelte a végzetes katasztrófa: a Bauer cukrászda puncstorta helyett csokoládét küldött. És csak százharminckilenc gyertyát.