A vadnyúl friss szántás színű, egységesen barna bundájában fekete és fehér szőrök bújnak meg. Teremtője hígítóban kimosott ecsetjeivel ráspriccelte ezeket a festékmaradványokat a kész műre. Az ecsetszőrből a nyúlszőrbe. Vadnyúlból ezért általában nem is készül nyúlszőrkalap, mint ahogyan a házinyúlból sosem keletkezhet valódi vadétel. 
     A nyúl a vetések széli gazban, kukoricások mentén, a rét kocsiútját szegő bozótok mögött, tenyérnyi mélyedésekben bújik meg. A gondolataiba merült barangoló előtt a lehető legváratlanabb pillanatban ugrik fel, s kezd eszeveszett vágtába, amely vágta a kiszámíthatatlan cikk-cakkok rajzolatát hagyja a megdermedt bámészkodó látómezején. Általános eljárási mód a mezőlakók között az efféle robbanékonyság. Kilőnek, elhúzzák a csíkot, aztán az első természetes paraván mögött jót röhögnek a markukba. 
     Vágtáját a nyúl olykor minden ésszerű ok ellenére is megszakítja, megáll és hallgatózik. Bevárja saját trappolásának hangjait. Igen sokszor hátsó lábaira ül ilyenkor, felemelkedik és körbeles a lekaszált gabonaföld, a kiserdő és a dűlőút határolta térségben. Miután nem észlel semmiféle veszélyt, hagyja, hogy elrobogjon mellette ezer apró cikkben és ezer apró cakkban trappolásának minden hangja. Ezt követően visszaereszkedik a földre és elüget a céltalanság irányába. Ilyen a vadnyúl. 
     Ha követjük a nyomát, akkor mindössze egyetlen alkalommal találjuk meg a fészkét egy fűtakarta mélyedésben, ahol három lapuló ivadékára bukkanunk. Egyúttal megleljük a "kiugrik a szíve a helyéből" kifejezés értelmét is. 
     Amikor a fű függönyét félrehajtjuk, és e bölcsőbe pillantunk, a három elvarázsolt királyfi nem moccan, hátha csoda történik. Például piszok mérgesen hazatér az anyjuk és ránk támad megsebzett fenevad módjára, s aztán elüldöz bennünket hetedhét határon túlra, hogy az élettől is elvegye a kedvünket. Ehelyett azonban természetének rendje szerint egy barázda tetején ül hetedhét határon túl, és várakozik saját hangsebességére. Felhajtott ingünkbe emeljük a három királyfit, és hazavisszük őket azzal a határozott szándékkal, hogy vadnyulat nevelünk belőlük, ha a fene fenét eszik is. Anyjuk helyett anyjuk leszünk, apjuk helyett apjuk, és megtörünk minden varázslatot. 
     A kisnyulak szája körül a szőr tejtől fehérlik, az asztal alatti ládában próbáljuk őket a civilizációhoz szoktatni, mint azt már több szárnyas elődjükkel is tettük. Erőfeszítéseink sikertelenek. A nyúlfiak előbb hasmenést kapnak, majd apránként erejüket vesztve belepusztulnak gondoskodásunkba. A kisnyulak megdöglenek, nem lesz belőlük nagynyúl. Vadnyúl. Mezei nyúl, róka martaléka, vegyszer áldozata, vadász zsákmánya, fajtájának büszke és boldog képviselője, szerencsét próbáló királyfi, vén vadnyúl, amelyiknek minden egyes napja az elmúlásban kész nyomorúság. A megfelelő válasz ott lapul az előbb felsoroltak között. 
     A három királyfi közül a legkisebb lesz először fostos, legelőbb ő merevedik meg reggelre az asztal alatti faládában. Őt a középső követi, s a legnagyobb tart ki a legtovább. Őt csupán egy hajszál választja el a túléléstől, de sok olyan eset ismert, amelynek kimenetele csak egy hajszálon múlott, nincs különösebb okunk meglepődni. 
     A sorrend realitása ellenben arra hívja el a figyelmünket, hogy gondoskodásunk ezen szakasza már a valóságé és nem a mesék kupéjában ülünk robogó expresszünkön. 
     Később sokszor járunk arra, ahol a királyfiak bölcsőjét fűfüggöny bújtatta. A mélyedésre több évtizeddel később is ráakadunk. Legkisebb gyermekünk ott áll mellettünk, kezünket fogja, s hallgatja, amint a szántás széli mélyedésre mutatva valami nyulakról, mesékről, tanulságról próbálunk beszélni. Nézzük a mélyedést, hátha csoda történik. 
   
  

A tyúklét legfőbb ismérveiről 
  

Tyúkja válogatja. Egyik ilyen, másik olyan, csipegetnek az udvaron, miközben egy trágyadomb körüli elliptikus pályán keringenek, mit sem sejtve a galaktikus összefüggésekről. Ebben úgy hasonlítanak egymásra, miként a sokszor emlegetett két tojás. A tyúk tojja a példálódzások hősét, a tojást, és tojásból származik, sorsa ezzel eléggé behatárolt, mint az oktalan szárnyasoké általában. Hozzátehetjük, a szárnyatlanok sorsa sem sokkal különb. A tyúknak a tojás az egyik legnagyobb teljesítménye. 
     Amelyik tyúk kilóg a sorból, az nem kering a trágyadomb körül, hanem inkább a kerítés töve izgatja, az országút part és a szomszéd udvarának távoli zugai. Ezek a renitens, azaz programhibás példányok. Ki is törik előbb vagy utóbb lázadozó nyakukat, hiába a kreativitás, a részletgazdagabb világlátás, a tyúkgéniusz, odavesznek csakhamar. 
     Az átlag ezzel szemben a délelőtt közepe táján landol a trágyadombon, ahol bakot áll a kakasnak és csak csipeget, csipeget, miközben arra gondol, amire éppen kedve van. Szerencsére a kakasnak e gondolatok magjáról semmi tudomása, ellenkező esetben valószínűleg kipusztulna a baromfiudvar. 
     Tyúkja válogatja. 
     A legtöbb barna tollazatú, aztán akad kopasznyakú, más néven bosnyák, meg búbos is - ezek önhibájukon kívül mindig valami kalamajkába keverednek -, aztán akad még fehér és fekete, s az utóbbi kettő kombinációjaként a kendermagos. A pörkölt szempontjából a küllem azonban nem számottevő különbség. A csipegetés minősége a döntő, a nyugodt, békés mindennapok sora a tyúkmindenségben. 
     Baromfit - tehát tyúkféleségeket - úgy kell altatni, hogy legelőbb becserkésszük csipegetés közben a leggyanútlanabbat, majd hónunk alá penderítjük, s ezt követően fejét egy határozott mozdulattal a bal szárnya alá dugjuk. Ezután két kezünket e kiragadott példány oldalához szorítva terpeszbe állunk, s jobbra-balra hintáztatni, vagy inkább lengetni kezdjük a magatehetetlen jószágot. Nyolc-tíz ingajárat után megállunk, s a földre fektetjük médiumunkat olyan módon, hogy azon a szárnyán feküdjék, amelyik alá a fejét kanyarítottuk az imént. Ebben a hipnotikus állapotnak is nevezhető helyzetben a baromfi szemét meregetve próbál eligazodni a hóna alatti kavargó sötétségben, természetesen minden eredmény nélkül, ám mindeközben mozdulatlanul fekszik azon a helyen, ahová letettük. Mindaddig ebben a helyzetben marad, amíg meg nem mutatjuk neki, hogy merre található a kényszerzubbony kijárata. 
     Amennyiben legalább húsz darab tyúkot, jércét (a jérce a tyúk ifjúsági változata ) sikerül elaltatnunk az udvar közepén egyszerre, akkor már nem lehet messze az ebédidő. Nemsokára rémült kiáltásokat hallhatunk hazatérő nagyanyánk szájából, aki a baromfigyülekezet mindenható birtokosa. Az egész társaság szunyál a napsütötte udvaron, egyedül a kendermagos maradt ki a szórásból. Ott bóklászik a szimuláns holtak között, és szórakozottan tépdesi a csenevész gyomleveleket. 
     Igen ám! De hol a kakas, a két búbos, hol vannak a renitensek, hol kotlanak ilyenkor a csirkefogók?