Vadul borzong a lázbeteg, az utcára most nem mehet, ott van tisztán, üresen az ágy, bőven belefér a kéz, a fej, a láb. Harmincnyolcegy, már rég leérett a meggy, a vitamin másban keresendő, tabletta, szőlő, nedves kendő. A torok még nem reszel, az orr is szelel, csak bénító fájdalom mindenütt, a szédülés ital nélkül is begyütt. Forog a szoba, reszket a test, mint mikor a gyerek hoz egy kettest, aztán hosszú és néma a csönd, a polcon üresen áll a bőrönd. A levegő nem rezeg, súlyosan áll, mint kihűlt kocsonya körben a tál, porszemek nem csillognak sehol, mintha nem lenne itt se élő, se holt. Pedig ott fekszik a lázbeteg, ház helyére képzel házhelyet, bár nincsen vele semmi dolga, ingyen is bejuthat a pokolba. Na, azért ennyire nem komoly ez, nincsen pizsamája alatt címeres mez, mégis, mintha rádióból himnusz szólna, beleteszi forró lábát egy öngólba. Tévé bekap., leáll a csönd: bőrödön dörömböl Bőrönd Ödön. Följebb kúsz a láz, ez jól látható, a légzés átható, mindenben van egy kis szusz, tisztán liheg sziszifusz. Nem igazán tudni, mi van a tévében, ott egy ember bujkál a kévében, amott csendőr araszol serényen, ami ésszel nem fogható, felérem. Csak a csoda tudja, mi lesz ebből máma, szülessen bármi, kába a bába. Az ablakon még fény terül befelé, hallani, cipőt mos lent valaki, folyik a kefelé. Egy autó meg brummog, durrant is dühében, egy másvalaki gyomrát mossa sörrel a büfében. A madarak éppen csak bicegnek, néhány nap szabadot azok is kivesznek, mert telik az idő és csak dolgozunk és foltozunk, hogy állna össze valami életes szerkezet, amiért érdemes letörni lázat, kezet. Virul a pirula tenyér mélyén, hamm, bekapja, növel valamit esélyén, visszahull a párnára feje, a koponyán külön mozog az arccsont, és külön a fej teteje. Egyszer csak piramist képzel maga köré, néz, vár, hogy kérdezzék, ez a piramis az öné; de semmi nem látszik, csak a képzelet játszik, s ahogy ezt megszokhattuk, a képzelet beroppan alattunk. A láz most megint rajzol, minden színt, ehető formát majszol, beleír a festett képbe, csalja magát egyre lépre. Hogy aztán a végén felrobbanjon, mint színes gömb, szivárványos ballon, s feltárja üres belsejét, mint a Nap május elsejét. Valahol megszólal egy zene, a zenének nincsen neme, virtuóz tűnik el a virtusban, klasszikusok diszkóritmusban. És most eltűnik a fény, s a lázas lény, úgyszint’, nyugvásba merül, gondolja, legyen, kerül, amibe kerül.
 

 
 Gáztűznéző 
 
  
Keresem a szót, keresem a lantot - ez a mondat biztosan nem hangzott el a magánember szájáról, aki elment gáztűznézőbe, hogy tapasztalatcserét folytasson a természetben történő védekezés vegyes kombinációjairól. De hogy is hangzott volna el, volt másról elég szó, például a "netovábbról". Mert a "netovább", mint olyan, igencsak emberpróbáló tényező, és könnyen feledteti a fenti mondatot szóról és lantról, de könnyen feledteti az ember gyerekkorát is, amikor az egyszerű tiltás elég egyértelműen jelezte a cselekmény befejezését, s azt, hogy netán oka lenne azt mondani annak, aki mondja, hogy "netovább". Csakhogy ez a magánember már túl volt a dackorszakon, legalábbis azt hitte, ekképp önállóan, teljesen ötletszerűen dacolhatott, habitusának állandó tényezőit fölülírva. Igen ám, de ezek az ő gondolatai, és mint magánember, ebben az országban, nem sok szót kaphatott. Na, akkor a magánember megpróbált nem magánember lenni, de erre már késő volt, nem lehetett már színt váltani. A kapu őre kegyetlennek bizonyult, s még csak azt se árulta el, hogy ez a kapu netán és egyébiránt ennek a magánembernek lenne fenntartva. Sőt, azt mondta neki, hogy "netovább". A kapuőr kis kézi vibrafonja elemcserés volt éppen, ami működését dizájnosan gátolta. Nem és nem, mondta a kapuőr, szemében az a fajta csend szikrázott, amely hosszú és unalmas, ám mégis egyértelmű beszédek után szokott beállni, s egyben kifejezte abbéli reménytelenségét is, hogy ez bizony megúszhatatlan slamasztika. Ez már aztán na, mondta a magánember, és sorsába valamiképp beletörődve, a többi magánember egyetlen segédanyagaként, segítségül hívta a nyilvánosságot. De ez a nyilvánosság csak mosolygott magában, mert már jól ismerte ezt a módszert, és tudta, sehová nem vezet. Ellenben annak azért örültek, hogy most megint meg lehetett tapasztalni a nagy falat, amely a magánember elé áll, amint meg akar tudni valamit. De bizony a magánember nem tudhat meg semmit, esetleg magáról, azt, hogy a kapuőrrel szemben, aki soha nem ereszté be, milyen parányi kis semmiség, s hogy akkor ez már élettapasztalat. Nincs hát mit tenni, bele kell törődni a sorsnak azon kifundált alakzataiba, amelyek csak látszólag a sors alakzatai, mert tulajdonképpen nem mások azok sem, mint egyszerű, homályfedte akarnokságok, s ez a homály olybá tűnik, hogy ő maga a sors. Így hát nincs is mit fürkésznünk tovább e talajközeli ponton, ahol a magánembernek nincs kiterjedése, se iránya, csak esküdözni feszt lehet, hogy tudniillik: magamhoz láncolom magam, és megyek esetlen, amíg a halál el nem fáraszt.
 
 

Vadlesünk
  

Egy idősebb ismerőssel, szakember, elmentem, hogy meglessem a vadat. Pedig lesni elég intim, főleg, ha hozzávesszük, hogy a vad meztelen van, én meg gubbasztok a kis vadlesen ruhában, egy pisszenés nélkül.
     Előbb benéztük a széljárást, ahhoz választottunk vadlest, ami igen száraz fából állt, minden lépésnél azzal számoltam, hogy elfogy alólam a létra, de bírt, nagyon bírt, tartott a levegőben.
     Aztán beültünk, kisebb bunker-érzés fogott el gyerekkoromból, hogy akkor mit lát belőlünk a vad. Nem túl sokat, a fejünk búbját, sapka nélkül. Kezembe kaptam a távcsövet, szépen nézelődtem, mire idősebb ismerősöm mondta, hogy csak a jobb szemem hagyjam nyitva, ahhoz állítsam hozzá a berendezést. De már akkor mondtam, hogy az én jobb szememmel nem látok tühtig, ezért a beállítást rábíznám. Rá is bíztam, és amíg állítgatta, én szépen csúsztam lefelé a vadles padján, ami előre lejtett. Meddig fogunk itt ülni, gondoltam, vajon, vajon vagy olajon, belekezdtem egy enyhébb, még moccanásokkal kivédhető lábzsibbadásba.
     Ám alig zsibbadt el a bal lábam, már kint is volt az első őz. Megláttam, vagyis én láttam meg először. Jó vadász lennél, mondta idősebb ismerősöm, ami, gondoltam, ilyen kezdőnek kijáró bíztatás, és hát ez később ki is derült, amikor folyamatosan mondta, hogy mi érkezik elénk a kukoricásba, abból én semmit nem láttam, csak néha mondtam, hogy aha, hogy magamat is megnyugtassam, annyira azért nem vagyok vak.
     Halkan beszélgettünk, és halkan dohányoztunk, előttünk meg mindenféle sertepertélt, mögöttünk feljött a telihold, néha nézegettem a fülem holdbéli árnyékát a vadles belső deszkafalán.
     Az őzek után a szarvasok jöttek, néhány kisszarvassal, és már a holdfényes sötétben kezdtem hallucinálni, ez igazán kézenfekvővé tette az egyre javuló látásomat; ugyanis láttam én szarvast mindenütt, csak épp nem ott, ahová az idősebb ismerősöm mutatott. Látta rajtam, persze, hogy mindenfelé nézek, mint a jól beállított forgófejes ventillátor, ezért előkapta a puskáját, föl a lámpát, és egy kis időre megvilágította nekem a terepet. Olyan volt, mint egy színházi előadás, ahol mi ülünk a fejgép tövében.
     Mikorra teljesen elzsibbadtam deréktól lefelé, megállapíthattam, ez se sokkal kényelmesebb, mint a gyorsan összecsukható horgászszék, ugyanakkor az is erősen hasonlított az éjszakai horgászathoz, ahol este jönnek ki a nádból a nagyobb pontyok, hogy itt meg ugyanúgy araszoltak elő az erdőből a vadak. Mondtam is, hogy meg kéne egyszer próbálni szarvasra horgászni kukoricával, hatvanas fonott zsinórral és tengeri cápahorgászbottal fárasztani az erdőben vágtázó szarvast. Na, ezen már ő is nevetett, és mondta, úgy látszik, disznót ma nem látunk már. Néztem még egy darabig, hátha én látok egy disznót, de ez már nekem se ment, úgyhogy beültünk a terepjáróba, és meg se álltunk hazáig, ja, egyszer megálltunk.
 
 

A téglarágó
 
 
Gyün a göpzaj, fúrják a falat, már vagy hetek óta nincs más. Trombitás legyen a talpán, aki ezt eljátssza feszt, ha lenne ilyen bonyolult zenemű, amit fallal szemben hetekig fújni köll. Márpedig nem trombita ez, valaki feszül a falnak, és akkora a lyuk, hogy ki-bejár rajta. Annyi fúrást hallottam már életemben, hogy ami fal ott elkopott, lehetne itt belőle egy kilátót építeni, ahonnan belátná az ember az ugart, hogy micsoda egy sík vidék ez, semmi nem töri meg az akaratot, úgyhogy csak az lehet, hogy itt tényleg tenger volt valamikor, ami soha nem hullámzott nagyon. De a fal csak fúródik, mintha direkt erre építették vón, hatalmas nagy tömör építmény, csak úgy kívánkozik rá a lyuk. Egyszer írtam már nagyon régen, amikor nem fúrtam falat egyáltalán, hogy bizton eljő az idő, mikor kezemben fúróval dőlök a falnak, s két tégla közt, mint kés a vajban, megyek. És amikor tényleg ott volt az idő, szemben a meszelt felület, kezemben a kisgépnyi hideg markolat, éreztem, most lépek át valami titkos határt, ami még anno jóslatként lebegett, de íme, eljött a pillanat, törvényszerű, fúrnom kell, semmi mást nem tehetek. De nem fúrtam egyből, megnéztem a csavar és tipli hosszát, hogy azért mégse nyomuljak mérhetetlenül, aztán kis grafittal tettem egy ikszet a falra, lássam a két vonal metszését, hogy akkor tényleg itt kell kezdeni. Mert különben ott az egész fal, káprázik, majd eltéved rajta a szem, aztán azt se tudja, hol kezdje, végül a padló fölé kerül a könyvespolc. A fúró rándult egyet, mintha életre csípné az áram, felzúgott, rezegett az egész kezem, s mintha csak fagyiba nyalnék először, hozzáérintettem a falhoz a fúrófejet. Csúszott is arrébb vagy centiket, nem leánykérés a falfúrás, nem mindegy, milyen erősen kezdesz bele. Meg kell azt fogni két kézzel, egy alátámaszték is jöhet, aztán lendületesen, minden cécót elfeledni már, mintha éppen passzolna a kezemre egy negyvenötös szandál. És akkor a fúró hegye egyből lekapta a ceruzás ikszet, mögötte már lyuk lett, és csak haladtam, haladtam, míg meg nem lett a tipliméret. Kész volt az első, s mint aki átesett az első náthán, a többi már nem hozott zavarba, végre elértem, fölcserélődött elmélet és gyakorlat. És már végképp nem hoz zavarba fal vagy fúró, csak a zaj, s majd ha trombitán kéne eljátszanom ezt egyszer. De hogy hogyan, miféle műnemben legyen a hangja, abban már nem lesz köszönet. Végül is mindenen át kell esni egyszer, ezért oly sok a küszöb, hol magasan, hol meg még láthatatlan. Hogy miért is kezdtem ebbe, jut eszembe, a minap egy cuccot láttam egy színes kis füzetben, az volt aláírva reklámként lebegve, hogy a cucc, nem húzom tovább az időt, így lett megnevezve: téglarágó. És így már minden sokkal érthetőbb, hogy akkor ott a szemem-szám porosra elnevettem. 
 
 

A köríró 
 
  
Fejemet a falnak támasztottam, és vártam a sült galambot. A távolban a körforgalomban keringett egy vasárnapi család, hétvégi túrának ez is megteszi. Pécs belvárosa szebb, mint valaha, eső is csak éjszaka esett. A főtér mellett felállított oszlopos "tokban" három műszer méri és jegyzi a légnyomást, a hőmérséklet és a páratartalom alakulását. Egy horgásznak ez pótolhatatlan vizuális és mítoszteremtő élmény, bármikor statisztikát készíthet a halfogás légköri körülményeiről, ami alapján beláthatja, csodák a víz alatt sincsenek, ott is csak a nagy számok törvénye uralkodik. De hogy is nézne ez ki? Rengeteg nagy szám a víz alatt. Mondjuk egy hatalmas ötös a meder fenekén. Elsüllyedt vagy ott volt mindig? A titanikos ötös.
     Fejemet a falnak támasztottam, és vártam a sült galambot. Pécsen a galambok nem táplálkoznak, ugyanis a gravitációs ürítésnek nyoma sincs a kövezeten. Tán csak nem el van takarítva? Még ilyet!? Az embernek hirtelen az az érzése, hogy időn kívüli hétméterest dobatnak vele. Mer’ miért? Az az érzése, erre nincs magyarázat. Ha egy érzést el lehet magyarázni, az gyakorlatilag nem érzés, hanem képzelgés. A képzelgésnek pedig itt nincsen helye. Mert hogy hogy lehetne mondjuk Pécsből egy regényt írni. Hát nem úgy, hogy képzeljük el. A képzelgésnek nincsen helye. Legfeljebb a józan klasszifikációnak.
     Fejemet a falnak vetettem, és vártam a sült galambot. Szóval, képzeljük el, hogy ott állok a fejemmel a fal mellett, a Művészetek háza oldalában, és valahonnan jön föl a Nap. Először csak az épület tetejét pásztázza a hajnali lágy fény, majd lejjebb, a csatornahálózat vörösödik bele, és jön egyre lejjebb a fény, ahogy a Nap följebb, így mérleghintáznak, végül lassan eléri a fejbúbomat, és mint óvatos fátyol, szemlátomást észrevétlen ráereszkedik az arcomra, ahogy tátott szájjal, fejemet a falnak vetve várom a sült galambot a Művészetek háza oldalában. A kis család még mindig köröz a körforgalomban, a kormány már be van szorítva, lehet reggelizni, piknik a lengéscsillapítók felett. Gondolom, ha majd elindulok a fal mellől, megkeresek egy horgászboltot, és megkérdezem, van-e hatvanas dobósúlyú, három és fél méteres Abu Garciájuk. De még minden oly messze, az én dobósúlyom állandó. Lehetetlen, hogy ne érezzem az életminőséget, amit el is képzelek magamnak. Hogy milyet? Igazi érzés ez, magyarázat nincs rá. Egy író ne beszéljen szavakban, ne arra gondoljon, hogy szavakban beszél. De ki itt az író? Az a családfő ott a körforgalomban. Leír még egy kört, aztán hazamennek pihenni, hosszú út volt. Fejemet a falnak vetem, érzem, ahogy mellkasomon folyik le a fény, mintha leettem volna magam, csontig.
 
 

A libatömő titka
 
  
A libatömő már vagy húsz éve dolgozott a libatömésben, a libamájak víziója neki már nem számított víziónak, inkább olyan volt ez neki, mint a televízió, amit valójában lát is meg nem is, mégse fogja el percenként a kételkedés "gyomorkeserűje".
     Egyhangú munkáddal elégedett vagy-e, kérdezték sokszor azok a nyári mikulások, akik a rokoni köréhez tartoztak, de csak nyáron tűntek fel vidéken nála, hogy szippantsanak egy kis friss levegőt, városi robotmunkájukból "tévhiedelmesen" szabaduljanak bele a vidéki "semmitevésbe", amely épp oly "semmitevés" volt nekik, mint a falusi embernek a városi, hogy azt mondja: mi a gőzös lila füttyöt bírtok ti ott csinálni abban a lefalazott betonrengetegben?
     Ekként tehát egyik sem értette a másik életét, azaz pontosan elég volt az a pár nap, amit együtt töltöttek, mert valószínűleg hamarosan egymásnak estek volna az életforma-különbözőség érthetetlenségén.
     A pár nyári nap alkalmával szinte mindig ugyanazok a kérdések hangzottak el, és nyilván, ugyanazok a jó előre kidolgozott válaszok. A városiak azt vallották: a pezsgés, az információ-áramlás a mi életünk. A libatömő pedig azt vallotta, hogy neki pedig inkább ez a mérsékelt sebességű élet, ami nap mint nap a libatömésben csúcsosodik ki, amit, ahogy a libatömő mondta, már észre sem vesz; szeretek közben dúdolgatni, énekelni, és így tán a libának se olyan fullasztó a levegő.
     A városiak csendben helyeseltek ennek egy részére, mert egymás között minden nyáron megjegyezték, milyen szép hangja van ennek a libatömő rokonunknak, a városban sokra vihette volna ezzel a hanggal.
     Egyszer, a libatömő nagy meglepetésére, egy vendéget is hoztak magukkal, s mint hamarosan kiderült, ez a vendég egy városi zenetanár volt, aki a városi rokonok kérésére "titokban" meghallgatta a libatömő dalait. Csodálatos, mondta, el volt ragadtatva, s helyből megállapította, hogy a libatömőnek abszolút hallása van. A városi rokonok "nagyot" sejtettek ebben, s rábeszélték a zenetanárt, hogy beszélje rá szelíden a libatömőt, hogy zeneileg képezze magát a városban. De a libatömő nem volt hajlandó énekórákra járni, azt mondta, elég ez nekem itt, plusz, mi lesz addig a libákkal. Erre az egyik rokon önzetlenül bevállalta, hogy tanulmányai alatt kijár libát tömni helyette.
     Nagy nehezen ráállt a libatömő a zeneiskolára, de énekelni nem akart, akkor inkább a zongora, mondta, s így is lett: járt a városba zongoraórákra.
     Évek múltán igen komoly előadóművésszé nőtte ki magát, a szaklapok játékának és játéktechnikájának csodájáról, megfejthetetlenségéről írtak. A titkot senkinek nem árulta el a libatömő, mert hát ő tudta. Soha nem hagyta el, ujjaiban élete végéig ott maradtak a libatömés "életazonos" mozdulatai.