Mikor a járdán az iskola elé ért, a gondnok éppen söprögetett, és udvariasan félreállt, hogy Jenő tovább mehessen. De Jenő megtorpant, kedvesen intett, s ezzel kezdetét vette a véget nem érő udvariaskodás. Egyikük sem mozdult, a gondnok seprűjére támaszkodott, Jenő megdermedt egy félig lépő mozdulatban. A dolog kezdett kínossá válni, a gondnok mosolya megfonnyadt, odakövült, megrepedezett, Jenőé ugyanígy. Hogy a hangulatot oldja, pakli cigarettát húzott elő. Leültek a kerítés beton-aljzatára, füstöltek, és a füst mintha kioldozott volna valamit, ami már kezdett összegubancolódni közöttük. A gondnok néhány szóval vázolta a csengetések rendjét, mesélt hosszú és rövid szünetekről, délelőttös és délutános beosztásról, különórákról, aerobikról (rengő formájú lányokkal, akik a tükörben bámulják magukat), karatéról, rajz-szakkörről meg ami vele jár. Tízórairól, amelyből neki is leesik egy-egy kifli. A gyerekek nem esznek rendesen. Persze, mert lejárnak automatázni. A gondnok nem tudja, mennyit fizetnek azért, hogy egy ilyen miskulancia ott állhasson, de annyi szent, ő nem engedné be az épületbe. Ha rábíznák. De ugyan mit bíznak rá? A piszkos munkát. Meg persze ami a tízóraiból marad. Úgyhogy ő, a gondnok, nem különösebben erőlteti az egészet, már hogy ne legyen automata, mert hisz neki személyesen nincs vele baja. Búcsúzásképp kezet szorítottak, a gondnok kapacitálta, ha máskor erre jár, csak nézzen be nyugodtan, ez egy csöndes időpont, ilyenkor ráér.
     És Jenő arra járt. És benézett. Álldogált az iskola előtt vagy a gyanús kelkáposzta-főzelék és tornacipő-szagú folyosón. Kezdte megszeretni ezt a rendet, ezt a rendetlenséget. A folyosóra kitett színes rajzokat, az évszak és az egyes ünnepek szerint változó versekkel, képekkel teliragasztgatott faliújságot. A takarító nénik fűzős cipőjét, a fiúvécében fröcskölődő fiúkat és a lányvécé előtt sugdosó, vihogó lányokat. A zselézett hajú kamaszokat, a gömbölyödő miniszoknyásokat. Kezdett rászokni az iskolára, reggel korán kelt, már csengetés előtt odaballagott, és háromnegyed nyolctól olykor negyed kilencig is elálldogált dohányozva, a vaskorlátnak támaszkodva. Kívülről tudta már a reggel koreográfiáját. Szinte mindig ugyanazon a szakaszon jöttek szembe ugyanazok az emberek. Egy munkába igyekvő középkorú hölgy festett vörös hajjal, minden különösebb ismertetőjel nélkül: ővele mindig csak útközben találkozott, sosem látta, amikor kilép egy kapun vagy eltűnik egy másik mögött. Egy hideg időben harmonikaszerűen redőzött kalapot viselő anyuka, aki miután elköszönt gyermekétől, tovább sétáltatta pórázra fogott, bozontos kutyáját. Egy nyúlánk, fenékig érő hajú lány, akit mintha skatulyából húztak volna ki: legalább háromnegyed órát tölthetett haja, körmei, sminkje és ruhái kifogástalan rendbetételével. A bajszos rajztanár, aki apró termete ellenére öles léptekkel igyekezett munkába, csípős reggeleken is rövid ujjú inget hordott, olykor egy-egy tanítványa aprózta mellette, nagy nehezen tartva a lépést. Egy másik középkorú hölgy pedáns, rendezett kertjéből indult kinyitni a két utcával arrébb lévő bio-boltját: délben még haza is szaladhatott ebédelni. Háza egyébként maga volt a mozdulatlanság: fehér csipkefüggönyei dermedten lógtak ugyanabban a pozícióban, viaszba mártva. Egy mindig kifestett, magas nagymama, aki saját ősz hajához hajtűkkel dús álhaj-fonatokat erősített, hosszú szoknyáihoz és tarka harisnyáihoz sportzoknit, vastag, rugalmas talpú sportcipőt vett fel. Egy szórólap-dobáló lány macskanadrágban és anorákban ült biciklijén, s az elöl-hátul felszerelt orkán-kosarakból minden postaládát megtöltött színes prospektusokkal. Megiramodott-lefékezett, megiramodott-lefékezett, iram-fék, iram-fék. Mintha pelenkaöltéssel szegné az utcát, úgy fűzte mozgékonyabb ritmusát a járókelők kiszámíthatatlan, egyéni tempói közé. S a feltűnőbb szereplők mellett ezernyi statiszta: mindnek megvan a maga szerepe. Egy késve érkező eladó a sarki boltból: fehér köpenye nélkül alig ismerjük fel, olyan mint egy színész civilben. Mobiltelefonos, sötét öltönyös, energikus fiatalemberek, akikből jut bőven mindenhová. Festékpöttyös munkások, izzadságszagú, nejloninges, alkoholtól vörös képű hivatalnokok, a Sport Centerbe fallabdázni vagy testépíteni igyekvő reklámfiúk, reklámleányok. Diákok, katonák, nyugdíjasok féláron, urak, papok, hajósok, kereskedők, muzsikusok, hírvivők és udvarnép.
     S a reggel rendjében mindig voltak apróbb elmozdulások. Jenő olykor megelőzte az egyik középkorú hölgyet, a másiknak ellenben bottal üthette a nyomát, a hosszúhajú lánynak csak távoli sziluettjét látta, a kutyás anyuka vagy a rajztanár akkor közeledett loholva, mikor ő már kényelmesen, cigarettával a kézben támaszkodott az iskola előtti vasrácsnak. Bámulatosan sokféle konstelláció jöhetett létre, amint egyazon pakli kártyával is a legkülönbözőbb csatákat lehet lejátszani. Jenő idestova majdnem mindenkivel köszönőviszonyba került a terepen. Elég volt egy jól elhelyezett, bátortalan biccentés, s attól fogva megvolt a kapcsolat, csak melegen kellett tartani. Később Jenő dél körül is rendszeresen ellátogatott az iskolához, s úgy kettőig-háromig maradt, mikor hogy, megosztva idejét a gondnok, a portásnéni, a konyhás- és takarítónők között. Miután nagyjából kiderült, hogy nem szatír, és nem kábítószer-díler, a trécselő anyukák is megbarátkoztak vele, kedvesen bevonták a társalgásba. Neki nem voltak saját történetei, okosan kivárta és elraktározta, majd kissé átpofozva továbbadta a másokéit. Vagyis hamarosan már voltak történetei, és jó mesélőnek számított, mert bármivel kapcsolatban rögtön előkapott egy szemléletes és frappáns példát vagy ellenpéldát. Igen ritkán hibázott, ha mégis, akkor az eredeti sztori tulajdonosa felszisszent a megváltozott anekdota hallatán, és fejcsóválva előadta az egyedül hiteles változatot. Ezért Jenő utóbb megtanulta úgy átcsereberélni, kikalapálni, átfestegetni a hallott eseteket, hogy még szülőanyjuk se ismerjen rájuk. Az erre szakosodott autószerelők alakítják így át a lopott kocsikat. Egy-egy anekdotának sokszor több változatát is kidolgozta, így az lehetett bizonyság valamire, s ugyanezen valaminek ellentétére is.
     Bár azt a rolócsíkos fényképet még nem szögezte ki szobája falára, tudta, hogy be kell pótolnia a gyerekkort, hogy csakis ezen a kiskapun keresztül juthat át az elé magasodó masszív falon. Nemcsak hogy kezdett hozzászokni a gondolathoz, de már egy kicsit rá is szokott, mondhatni rájárt. Egy-egy anyukának valósággal bizalmasa lett, meg kellett értenie a kisírt szemek, a rúzs máza alatt megrángó szájak üzenetét, végig kellett hallgatnia kórtörténeteket, stigmatizáló nőgyógyászati műtéteket, szüléseket, követnie az ezekből eredő lelki ingadozást. Az asszonyok megosztották vele a tanárnőkre vonatkozó kritikájukat, a jóképességű, ám link, a szorgalmas, ám nehéz fejű kisdiákokkal kapcsolatos dilemmákat, az elszakadási tüneteket, hogy a gyerek szobájából bömböl a zene, hogy össze-vissza hazudozik, pedig nem erre neveltem, hogy sunyi, kerüli a tekintetemet, éjszaka kilopózik tévézni a nappaliba, bulizni jár, rágyújtott és ivott, éreztem a leheletén, a múltkor meg véletlenül rányitok a vécén, s hát, mit látok. Ő lett az elhanyagolt, a megcsalt, a válófélben lévő hölgyek támasza, pedig nem keneteskedett, nem osztott bölcs tanácsokat. A dolga annyi volt csak, mint a parti homoknak: akárhány hullám csapott ki rá, mindet be kellett innia. Szomjas fülével szolgált rá a bizalomra.
     Tiszteletbeli posztját hamarosan kamatoztathatta is. Olykor bevásárolt. Vigyázott a gyerekekre a játszótéren, míg anyuka elszaladt a cipészhez. Voltak kissrácok, akiket megadott napokon ő hordott suliba, ő kísért nyelvórára, úszni, vívni, néptáncolni, zongorázni. Naptárt kellett vezetnie. A házaknál, ahová így bejárása lett, időnként rábízták a takarítást, az ablakpucolást, a gyermekfelügyeletet. Megtanult mesét mondani könyvből vagy anélkül, csákót, csónakot, darumadarat meg még egypár bonyolultabb dolgot is hajtogatni, tisztába tenni, vasalni, teregetni, kertészkedni, megfőzni néhány alapvető fogást, megszerelni az elromlott zárat. A férjek némelyike ugyan görbe szemmel nézett rá, ám Jenő hasznossága, s az, hogy pénzt is elfogadott szolgálataiért, legtöbbször eloszlatta a gyanakvást. Ráadásul jámboran tűrte, ha viccesen lecselédlányozzák, és megcsipkedik az arcát, bébi bradörnek nevezik a vendégek előtt. Az ilyesmire a férjeknek, úgy látszik, szüksége volt, hogy makulátlanul megőrizhessék önérzetüket. Egyikük még azt is elterjesztette Jenőről, hogy homokos, ám Jenő nem haragudott meg érte, igaz, a pletyka nem jutott a fülébe soha.
     Tologatta a különféle babakocsikat, leste a gyurmafejecskék születő grimaszait, a beidegződő jeleket, az arcok feszített tükrén végigfutó remegéseket, melyeket ki tudja, miféle benső mozgás idézett elő. Tanulta, hogyan keményedik idővel ábrázattá, ábrává az arc, miként maródnak belé ráncok, redők. Tudott ringatva-zümmögve vállán elaltatni nyűgös gyermekeket, úgy letenni őket, hogy fel ne ébredjenek. Készített priznicet, hűtőfürdőt, egy mandulaműtét után ott aludt a kórházi ágy melletti széken. Apró kezek markolták mutatóujját, arasznyi léptekhez igazította a sajátját. Megtanulta kerülni "a mi történt az iskolában, az óvodában?" típusú kérdéseket, s mégis előcsalogatni csigabigaként, felröptetni katicaként az apró mítoszokat, titkokat, vereségeket és nyereségeket. Némely szülők az ő tanácsát kérték, hogyan kezeljék a hisztériás vagy féltékenységi rohamokat, bontsák ki a zárkózottakat, fogják vissza a robbanékonyakat. Valósággal nevezetessé vált a környéken. Pedig csak türelmes volt, és tudott várni. Fontos várnivalója volt ugyanis.
     Eljött az is, amire várt. Ami várt rá. Egyik család vakációzni hívta, nem puszta barátságból, inkább a segítségére volt szükség. A két gyereket jól ismerte, rájuk kellett vigyáznia, míg a felnőttek mennek a maguk feje után. Plusz besegíteni a házimunkákba. Az utak szürke kígyói jótékonyan kilúgozták az agyát. A térképet ugyanis eddig nem volt képes "lefordítani" magának, s most döbbent rá, hogy valóban léteznek távolságok. Hogy valóban van ennyi út, s alighanem még több is, jóval, sokkal de sokkal több, ezer kilométerszámra. Mint valami hatalmas méterárubolt fiókjaiból kúsztak elő hitetlen szeme láttára a horizontról az újabb és újabb szalagok.
     A nyaraló nyaraló volt. Ezen leginkább csak Jenő lepődött meg: az újszülöttnek minden vicc új. Ablaktáblák kilakatolása, vízcsap megnyitása, villanyóra fel, a házban rekedt pók- és rovarhullák eltakarítása, a csupa-por szúnyoghálók lesikálása, a fű lekaszálása, a ciszterna kitisztogatása: birtokba vették a terepet. Aki nyaral, ha csak szerét ejtheti, szabad ég alatt, a terasztető oltalmában étkezik. Aki nyaral, lehetőleg naponta többször fürdik, ugyancsak napi rendszerességgel fogyaszt sört és palacsintát. Ilyen és hasonló alapigazságokkal kellett tisztába jönnie.
     A férj, aki kevéssé ismerte Jenő képességeit, meglehetősen szúrós szemmel nézett a fiúra, érkezéskor táskáját is úgy kicsapta a csomagtartóból a földre, hogy csak úgy porzott. Jenő félreállt, letörölte. A vérmes pillantásokat a lehető legszívélyesebben igyekezett viszonozni, s a hőségtől meg a vezetés okozta stressztől amúgyis vörös fejű, mind dühösebb családfő úgy érezte, mintha egy kondér olvasztott vajat próbálna halálra szúrni egy éles böllérkéssel. Jenő passzolgatott kicsit az egyik kissráccal, majd belevetette magát a munkába. Míg a verandán magában fortyogó férjet lassanként lehűtötte a sör és az aznapi újság, ők az asszonnyal és a gyerekekkel rendbe vágták a házat. Ebéd előtt Jenő még kaszált is egy sort. A következő egy-két nap a szokásos eseménytelenségben telt el, a férj levegőnek nézte, az asszonnyal házimunkáról értekeztek, a gyerekekkel játszott. Még az sem rontotta a hangulatot, mikor Jenő nagy ügybuzgalmában mindenképp segíteni akart a teregetésben, s csak akkor lohadt le lendülete, mikor akkurátusan megragadta az egyik vizes ruhadarabot, s az teljes valójában kibontakozott: bordó, csupa-csipke, tenyérnyi női bugyi volt. Jenő nyelt egyet, az asszony felkacagott, kikapta a fiú kezéből a vörös posztót, és maga látott munkához. Pár nappal később, egy este Éva (nevezzük így) a házastársi együttlét után évakosztümben vécére indult, s a hirtelen kitárt ajtó mögött klasszikus vígjátéki leskelődő pózban találta Jenőt. Nem csapott botrányt, a kukkolót tréfásan megfenyegette, szelíd erőszakkal végigtolta a folyosón, egész a szobájáig. Aztán ment a kisdolgára. A látvány Jenő szemhéjára égett belülről, s mindannyiszor kísérteties élességgel jelent meg újra.
     Aztán a szülők négy-öt napra nyomtalanul eltűntek, amint azt előre megbeszélték. Jachtkirándulásra mentek, nagyon kevés ruhát és három-négy üveg whiskyt  vittek magukkal: felhőtlen mulatságra számítottak. És ugyan miért ne jönne be a számításuk? Ekkor kezdődött az igazi nyár. Jenőben felsajgott a gyerekkor, mint az amputált végtagú betegben a fantomfájdalom. Lüktető halántékkal, egyetlen kisgatyában, nyakba akasztott kulccsal és pénztárcával száguldottak strandról erdőbe, erdőből strandra, esőben haza, vissza ha kitisztult az ég, vívtak könnyen szilánkokra hasadó, bársonybelű bodzakarddal, csapdosták egymást útilapuval, fogtak tücsköt, gurultak füves töltésoldalakon, hajigálóztak kiszámíthatatlanul pattogó kis gumilabdával a vízben. Párnás tenyerén tartotta őket a tó, izzott köröttük a garázs bádogfala a délidőben lejátszott pingpongmeccsek alatt, mentaszagú, hűvös árnyékot teregetett hámló bőrükre a lomb. Gyorsan, mohón falták a tábortűzön sütött, üveges szalonnát, a hideg reggelit, ebédet, a strandon a fagylaltot. Egyik állapotból a másikba, egyik közegből a másikba. Olcsó gengszterfilmet néztek a szabadtéri moziban, pörögtek a sportpályán felállított körhintával, felkéredzkedtek egy halászcsónakra, csalán- és szúnyogcsípést vakarásztak, vízibiciklit béreltek, iszapbirkóztak és nádbugákkal ékes bunkert építettek a kert végében. Jenő hipp-hopp elvégezte a kevés házimunkát: mosnivaló nemigen volt, a lakásban szinte alig éltek. Aztán jött egy esős délután, indiánregény olvasás és tévénézés odabenn, malom, sakk, társasjáték, s aztán türelmük fogytán ruhástul ki az esőbe, hemperegtek, füvet haraptak. És szárítkozás, merülőforralóval főzött tea, vacsorára lecsó kicsit szikkadt kenyérrel. A két lesült orrú gyerek, Andris és Zoli, amint így vele szemben, csillogó szemmel ettek, együttvéve is éppcsakhogy huszonkét évesek voltak. Tíz és tizenkettő. Két vékony, csupaín kis pók. Másnap reggel már perzselt a nap, felszippantotta a legkisebb tócsát is, minden ment tovább. Ám este megjöttek a szülők. Barnán, vidáman, hullafáradtan. Jenő egy időközben kapott telefonra hivatkozva a reggeli vonattal lelépett. Elköszönni nehéz, vége az önkívületnek. Elszámolt a kosztpénzzel, és átvette járandóságát. Nem járt rosszul. Az asszony fizette ki bőkezűen, majd fehér fürdőköpenyben, ásítástól eltorzult arccal intett ki utána az ablakból.