A 2/b-ben lakik, ennyit tudsz róla. Láttad bemenni a kapun, a 2/b kapuján. Az iskolába járt egy lány, a lány, a 2/b-be. Lehet, hogy a 2/c volt, de most már, a 2/b-ben lakó lányról visszagondolva áttetted őt a 2/b-be a c-ből. Vörös hajú lány volt, szép, ritka névvel. Az első lány, akit nem mertél megszólítani.
     Később, amikor megvártad ezt a mostanit a 2/b előtt - ha egy napig vársz, hát egy napig vársz, gondoltad, és tényleg vártál, na jó, nem egy, de fél napig - amikor megvártad, fel sem tűnt a különbség, hogy egyből dőlt belőled a szó.
     Egyetlen pillanatot sem tudsz visszahozni, pedig mindegyiket vissza kéne. És ha megszólítottad volna akkor azt a lányt? A 2/c-ből?
     Egy padon ültél egész délelőtt a 2/b előtt, piros padon.
     Kint madarak csicseregnek, ez a megszokott helyzet érdekes. Ismeretlen lények beszélgetnek. A csicsergés rossz szó, hazug szó, költői és feminin, durva férfiak találnak ki ilyen szavakat. Mint egy dorong, olyan ez a szó, amivel agyonütik a napos csibét.
     Nincsenek történeteim és nem történik velem semmi. Mi az, hogy valakivel semmi sem történik? Hogy belül nem, csap hallható zajt a történés? Ami pedig mintha volna?
     A mágus, aki eszembe jut, amikor nem jut eszembe semmi. Amikor nincs anyag, a mágus jut eszembe. A mágus az üresség neve.
     Egy csónakházban vagy. Kicsit mint egy szauna. Fekszel a polcon, te vagy a csónak.
     Kezdjük ott, hogy fekszel. Magányos, félreeső, külvárosi, zártkerti, folyóparti fabódéban, fészerben fekszel. Most ébredsz, nem érted hogy kerültél ide. Mint egy fűnyíró, akit télire a fészerbe zártak, és az első napsütésre átlangyosodott benne az olaj. Lépj ki! Vagy még fekszel inkább? Nézz körül! A deszkaréseken betűz a nap. A falakon szerszámok és drótkötegek. Faeszközök, mint egy mezőgazdasági múzeum raktára. Fa és kő és cserép. Néhány rozsdás vasdarab. Te is csupa por vagy, a bőröd hamuszínű és száraz. Ha behajlítanád a karod, a bőr megrepedne a kö-nyöködön. Vizet! Ez az, keressünk vizet! Fekszel, és nem tudsz felállni, a derekat hasadna, mint a kartonpapír. Az éjszakai folyóban lányok és lovak fürödnek. Fehér kancák holdszín tükörképét tördelik a hullámok. Kiszikkasztott a tél, mint egy bőrkabátot! Halott vagy. Három-négy hónapos halott az elhagyott üdülőövezetben. Tél kezdetén elfelejtettél hazamenni, maradok még egy hétvégét, mondtad a telefonba, a kocsmából telefonáltál, mondtad, a kocsmából telefonálok, drágám, maradok még egy hétvégét, bár itt a november, hétfőn megyek. Visszamentél a kertbe és benéztél a fészerbe. Tetszett a fekhely, ahol a román melósod aludt tavaly. Ledőltél, épp csak egy pillanatra, és ott lepett meg a halál. És most várod a feltámadást, szürke holttest, várod a folyók áradását.
     Hűl a fejed, vasreszelék az eszterga alatt.

Cigi, hajnal. Sötét és encián. Régen sokat gondoltál arra, milyen lesz, amikor gyermeked születik. Gyermek, nem gyerek: a különbség fontos. Elképzeltél egy házat, afféle ultramodern házat, amilyeneket mondjuk a Marson építenek majd. Micsoda vörös hajnalokba fut be egy ilyen ház a dombtetőn! Mindegy. Medvebőrborítás a falakon. Hűvös, csendes dolgozószobád. A nagy ebédlő, hol sokakkal ebédelsz, de rögtön utána osztályrészed: a magány. Erdő vesz körül, hát persze, hogy erdő, áthatolhatatlan, intransgressibilis silva. A ház még gondolatban is kiköltözött azóta az erdő szélétől is távol. Most már megőrülnél, ha egy erdőben kéne laknod. Fasz hasogat annyi fát, tizenhárom ölet meg egy felet. Na és pont ez, ez az ördögi rímhelyzet, ez a felet-szeret. Félig szeret, félig szereted, félig van, félig nincs, az a feleség, a mindenit! 13 és 1/2. Tizenhárom voltál és féltél. Mint a bunker, olyan volt a házad az erdő közepén a Marson. Mint egy buborék, amely elindult a fényre, mint egy buborék az iszapban, mint egy égési hólyag a csukló belső oldalán. Nem voltál egyedül a házban. Mindig ott volt az a fél. Jelenlététől rezgett a buborék, borzongtak a medvebőrök. Csak hátulról láttad azt a nőt a Marson, 13 évesen és 1/2. Bőrmellényt viselt, talán, hogy emlékeztessen, nem 100 %-os ember. Néha elsuhant, talán az ebédlőt rakta rendbe szélsebesen és hangtalan. A Marsbéli nők már csak ilyenek. Ilyenek a nők a Marson: gyorsak és némák, bőrmellényesek.
     Mióta gyermeked született, többet gondolsz a halálra, írtad valahol vagy csak akartad írni. A nyuszi kifutott, az agarak üldözik. Csak idő kérdése az egész. Az erdő mélyén - és ez megint egy dal lesz - már akkor ott rejtőzött a vadász, a Marson. A Marson a vadász a kutyáit küldi előre, ő maga láthatatlan, ajvé! Csak a kutyáit trenírozza keményen, az agarakat. Talán már akkor is kutyaugatástól volt hangos az erdő, 13 és 1/2 évesen, csak nem nyitottál ablakot. Talán megtette helyetted a bőrmellényes asszony, azért élt olyan némán, mindig háttal, rettegésben

"Ide jönnek, hogy megfulladjanak"- mondja az őr. "Azt hiszik, fürödni jönnek, mert nem tudják, hogy megfulladni."
     Az út széle gazos, az a fajta apró, felismerhetetlen gaz, a teremtés szélén. Hajszálak, szövetszálak, video- és audiokazetta-szálak húzódnak végig és rezegnek a szélben. "Ezen az úton kell végigjönnie annak, aki fürödni akar, azaz megfulladni"- mondja az őr. Nincs sapkája, botja, egyenruhája, csak egy fércelt anyagdarab a mellén, filctollal ráírva: ŐR. "A nap kiszívja minden nyáron. Minden tavasszal újraírom: ŐR. Tavaly még volt zöld filctollam, most már csak kék van. A zöldet jobban szerettem. Hivatalo-sabb." Mióta kék filccel írta ki a mellényére fércelt szövetdarabra, hogy "ŐR", nem érzi magát annyira biztonságban. Múltkor megtámadták, a támadást a kék filctollnak tudja be. "Engem azelőtt soha nem mert megtámadni senki. Még a saját apám se." A bokrok mögül támadtak rá. Az egyik eléugrott, a másik a háta mögé lopózott. "Őr vagyok" -  mondta az őr. "Itt nincsenek őrök" - válaszolta a szemben álló.  "Ez egy szabad strand." És már ütött is. A háta mögötti lefogta, a szemből támadó ütötte. Háromszor gyomorszájon. Aztán otthagyták. "Utánuk kiáltottam: meg fogtok fulladni! De csak röhögtek." A felcsapódó strandpapucs porfelhőket kavart a lábszáruk köré. Ebben a porfelhőben tűntek el.
     Ott feküdt az úton, a feje fölött rezgő video- és audiokazetta-szálak és gizgaz. "Nem akartam többet felkelni. Aztán arra gondoltam, kijár nekem, hogy lássam, ahogy a hullájukat felveti a víz." Hacsak nem kapaszkodnak a víz alatt, a bányató mélyén egy sparherd korlátjába vagy egy iszappal teli lavórba. "A fuldokló gyakran nem tudja, merre van fent és lent. Ezért néha mélyebbre küzdi magát és ott megkapaszkodik." A bányató mélye tele van ilyen kapaszkodó halottakkal. Körbeguggolják a sparherdet és körbefekszik a lavórt. "Vannak, akik egymásba kapaszkodnak" -  mondja az őr.
     "Menjünk át az ivóba" - mondja. Húsz éve lakom a bányatónál, de nem tudtam, hogy van ivó. "Hogyne volna. Minden bányatónál van ivó. Ivó és őr." És tényleg ott volt az ivó. "Ő Irma. Ez meg a barátom. Húsz éve lakik itt, a bányatónál" - Irma tollas dinoszaurusz, parázsra borított nájlonszatyor, akácfa törzse a kamionparkolóban. "Én is régóta lakok itt! Szeretek itt lakni. Húsz év nagy idő." "Vannak nagyobb idők is. De erről most szót se. A barátom inni kér" -  mondja az őr.
     Irma kitörli az üvegpohárból a kávézaccot, de a kávézacc marad. Rátölti a bort. Talán nem is zacc, hangyák vagy mákszemek. "A bátyám bora. Kerti bor. Tiszta" -  mondja Irma. "Jó bor. A bátyja kerti bora" -  mondja az őr. Húsz éve lakom a bányatónál, de nem ittam még Irma bátyjának kerti borából. Fáradtolaj, citromlé és kecskehúgy, benne a hangyák. "Tehetséges ember a bátyád" - mondom. "Az" - mondja Irma. "Ő is itt lakik a bányatónál. Itt is született. Az ilyesmit nem lehet tanulni."
     Irma bátyja már többször el akarta hagyni a bányatavat. "Gyűlölöm a bányatavat" - mondta Irmának, mondja Irma. Fiatalon, harmincöt-negyven éve tanulni akart. "Azt mondta, tanulni akar. Nem akar itt elrohadni a bányatónál. Így mondta, elrohadni. Isten kiszemelte őt, Istennek tervei vannak vele, mondta" - mondja Irma. Irma bátyja, a bortermelő, szerette az Operát. "Elment az Operába, hogy kezdjen valamit vele. Nem tudta, mit fog kezdeni, de érezte, hogy az Operába kell mennie." És ahogy ott állt az Operában, rájött, hogy ez nem neki való. "Mint egy sugallat. Úgy éreztem, hogy ez nem nekem való, mondta" - mondja Irma. És Irma bátyja hazajött, és azóta bortermelő a bányatónál. "Boldog ember. A bortermelők boldog emberek" - mondja Irma.