|
PÉTERFY
GERGELY
Csíkos füzet/1
A 2/b-ben lakik, ennyit tudsz róla.
Láttad bemenni a kapun, a 2/b kapuján. Az iskolába járt egy lány, a lány,
a 2/b-be. Lehet, hogy a 2/c volt, de most már, a 2/b-ben lakó lányról visszagondolva
áttetted őt a 2/b-be a c-ből. Vörös hajú lány volt, szép, ritka névvel.
Az első lány, akit nem mertél megszólítani.
Később, amikor
megvártad ezt a mostanit a 2/b előtt - ha egy napig vársz, hát egy napig
vársz, gondoltad, és tényleg vártál, na jó, nem egy, de fél napig - amikor
megvártad, fel sem tűnt a különbség, hogy egyből dőlt belőled a szó.
Egyetlen pillanatot
sem tudsz visszahozni, pedig mindegyiket vissza kéne. És ha megszólítottad
volna akkor azt a lányt? A 2/c-ből?
Egy padon
ültél egész délelőtt a 2/b előtt, piros padon.
Kint madarak
csicseregnek, ez a megszokott helyzet érdekes. Ismeretlen lények beszélgetnek.
A csicsergés rossz szó, hazug szó, költői és feminin, durva férfiak találnak
ki ilyen szavakat. Mint egy dorong, olyan ez a szó, amivel agyonütik a
napos csibét.
Nincsenek
történeteim és nem történik velem semmi. Mi az, hogy valakivel semmi sem
történik? Hogy belül nem, csap hallható zajt a történés? Ami pedig mintha
volna?
A mágus, aki
eszembe jut, amikor nem jut eszembe semmi. Amikor nincs anyag, a mágus
jut eszembe. A mágus az üresség neve.
Egy csónakházban
vagy. Kicsit mint egy szauna. Fekszel a polcon, te vagy a csónak.
Kezdjük ott,
hogy fekszel. Magányos, félreeső, külvárosi, zártkerti, folyóparti fabódéban,
fészerben fekszel. Most ébredsz, nem érted hogy kerültél ide. Mint egy
fűnyíró, akit télire a fészerbe zártak, és az első napsütésre átlangyosodott
benne az olaj. Lépj ki! Vagy még fekszel inkább? Nézz körül! A deszkaréseken
betűz a nap. A falakon szerszámok és drótkötegek. Faeszközök, mint egy
mezőgazdasági múzeum raktára. Fa és kő és cserép. Néhány rozsdás vasdarab.
Te is csupa por vagy, a bőröd hamuszínű és száraz. Ha behajlítanád a karod,
a bőr megrepedne a kö-nyöködön. Vizet! Ez az, keressünk vizet! Fekszel,
és nem tudsz felállni, a derekat hasadna, mint a kartonpapír. Az éjszakai
folyóban lányok és lovak fürödnek. Fehér kancák holdszín tükörképét tördelik
a hullámok. Kiszikkasztott a tél, mint egy bőrkabátot! Halott vagy. Három-négy
hónapos halott az elhagyott üdülőövezetben. Tél kezdetén elfelejtettél
hazamenni, maradok még egy hétvégét, mondtad a telefonba, a kocsmából telefonáltál,
mondtad, a kocsmából telefonálok, drágám, maradok még egy hétvégét, bár
itt a november, hétfőn megyek. Visszamentél a kertbe és benéztél a fészerbe.
Tetszett a fekhely, ahol a román melósod aludt tavaly. Ledőltél, épp csak
egy pillanatra, és ott lepett meg a halál. És most várod a feltámadást,
szürke holttest, várod a folyók áradását.
Hűl a fejed,
vasreszelék az eszterga alatt.
*
Cigi, hajnal. Sötét és encián. Régen
sokat gondoltál arra, milyen lesz, amikor gyermeked születik. Gyermek,
nem gyerek: a különbség fontos. Elképzeltél egy házat, afféle ultramodern
házat, amilyeneket mondjuk a Marson építenek majd. Micsoda vörös hajnalokba
fut be egy ilyen ház a dombtetőn! Mindegy. Medvebőrborítás a falakon. Hűvös,
csendes dolgozószobád. A nagy ebédlő, hol sokakkal ebédelsz, de rögtön
utána osztályrészed: a magány. Erdő vesz körül, hát persze, hogy erdő,
áthatolhatatlan, intransgressibilis silva. A ház még gondolatban is kiköltözött
azóta az erdő szélétől is távol. Most már megőrülnél, ha egy erdőben kéne
laknod. Fasz hasogat annyi fát, tizenhárom ölet meg egy felet. Na és pont
ez, ez az ördögi rímhelyzet, ez a felet-szeret. Félig szeret, félig szereted,
félig van, félig nincs, az a feleség, a mindenit! 13 és 1/2. Tizenhárom
voltál és féltél. Mint a bunker, olyan volt a házad az erdő közepén a Marson.
Mint egy buborék, amely elindult a fényre, mint egy buborék az iszapban,
mint egy égési hólyag a csukló belső oldalán. Nem voltál egyedül a házban.
Mindig ott volt az a fél. Jelenlététől rezgett a buborék, borzongtak a
medvebőrök. Csak hátulról láttad azt a nőt a Marson, 13 évesen és 1/2.
Bőrmellényt viselt, talán, hogy emlékeztessen, nem 100 %-os ember. Néha
elsuhant, talán az ebédlőt rakta rendbe szélsebesen és hangtalan. A Marsbéli
nők már csak ilyenek. Ilyenek a nők a Marson: gyorsak és némák, bőrmellényesek.
Mióta gyermeked
született, többet gondolsz a halálra, írtad valahol vagy csak akartad írni.
A nyuszi kifutott, az agarak üldözik. Csak idő kérdése az egész. Az erdő
mélyén - és ez megint egy dal lesz - már akkor ott rejtőzött a vadász,
a Marson. A Marson a vadász a kutyáit küldi előre, ő maga láthatatlan,
ajvé! Csak a kutyáit trenírozza keményen, az agarakat. Talán már akkor
is kutyaugatástól volt hangos az erdő, 13 és 1/2 évesen, csak nem nyitottál
ablakot. Talán megtette helyetted a bőrmellényes asszony, azért élt olyan
némán, mindig háttal, rettegésben
*
"Ide jönnek, hogy megfulladjanak"- mondja
az őr. "Azt hiszik, fürödni jönnek, mert nem tudják, hogy megfulladni."
Az út széle
gazos, az a fajta apró, felismerhetetlen gaz, a teremtés szélén. Hajszálak,
szövetszálak, video- és audiokazetta-szálak húzódnak végig és rezegnek
a szélben. "Ezen az úton kell végigjönnie annak, aki fürödni akar, azaz
megfulladni"- mondja az őr. Nincs sapkája, botja, egyenruhája, csak egy
fércelt anyagdarab a mellén, filctollal ráírva: ŐR. "A nap kiszívja minden
nyáron. Minden tavasszal újraírom: ŐR. Tavaly még volt zöld filctollam,
most már csak kék van. A zöldet jobban szerettem. Hivatalo-sabb." Mióta
kék filccel írta ki a mellényére fércelt szövetdarabra, hogy "ŐR", nem
érzi magát annyira biztonságban. Múltkor megtámadták, a támadást a kék
filctollnak tudja be. "Engem azelőtt soha nem mert megtámadni senki. Még
a saját apám se." A bokrok mögül támadtak rá. Az egyik eléugrott, a másik
a háta mögé lopózott. "Őr vagyok" - mondta az őr. "Itt nincsenek
őrök" - válaszolta a szemben álló. "Ez egy szabad strand." És már
ütött is. A háta mögötti lefogta, a szemből támadó ütötte. Háromszor gyomorszájon.
Aztán otthagyták. "Utánuk kiáltottam: meg fogtok fulladni! De csak röhögtek."
A felcsapódó strandpapucs porfelhőket kavart a lábszáruk köré. Ebben a
porfelhőben tűntek el.
Ott feküdt
az úton, a feje fölött rezgő video- és audiokazetta-szálak és gizgaz. "Nem
akartam többet felkelni. Aztán arra gondoltam, kijár nekem, hogy lássam,
ahogy a hullájukat felveti a víz." Hacsak nem kapaszkodnak a víz alatt,
a bányató mélyén egy sparherd korlátjába vagy egy iszappal teli lavórba.
"A fuldokló gyakran nem tudja, merre van fent és lent. Ezért néha mélyebbre
küzdi magát és ott megkapaszkodik." A bányató mélye tele van ilyen kapaszkodó
halottakkal. Körbeguggolják a sparherdet és körbefekszik a lavórt. "Vannak,
akik egymásba kapaszkodnak" - mondja az őr.
"Menjünk át
az ivóba" - mondja. Húsz éve lakom a bányatónál, de nem tudtam, hogy van
ivó. "Hogyne volna. Minden bányatónál van ivó. Ivó és őr." És tényleg ott
volt az ivó. "Ő Irma. Ez meg a barátom. Húsz éve lakik itt, a bányatónál"
- Irma tollas dinoszaurusz, parázsra borított nájlonszatyor, akácfa törzse
a kamionparkolóban. "Én is régóta lakok itt! Szeretek itt lakni. Húsz év
nagy idő." "Vannak nagyobb idők is. De erről most szót se. A barátom inni
kér" - mondja az őr.
Irma kitörli
az üvegpohárból a kávézaccot, de a kávézacc marad. Rátölti a bort. Talán
nem is zacc, hangyák vagy mákszemek. "A bátyám bora. Kerti bor. Tiszta"
- mondja Irma. "Jó bor. A bátyja kerti bora" - mondja az őr.
Húsz éve lakom a bányatónál, de nem ittam még Irma bátyjának kerti borából.
Fáradtolaj, citromlé és kecskehúgy, benne a hangyák. "Tehetséges ember
a bátyád" - mondom. "Az" - mondja Irma. "Ő is itt lakik a bányatónál. Itt
is született. Az ilyesmit nem lehet tanulni."
Irma bátyja
már többször el akarta hagyni a bányatavat. "Gyűlölöm a bányatavat" - mondta
Irmának, mondja Irma. Fiatalon, harmincöt-negyven éve tanulni akart. "Azt
mondta, tanulni akar. Nem akar itt elrohadni a bányatónál. Így mondta,
elrohadni. Isten kiszemelte őt, Istennek tervei vannak vele, mondta" -
mondja Irma. Irma bátyja, a bortermelő, szerette az Operát. "Elment az
Operába, hogy kezdjen valamit vele. Nem tudta, mit fog kezdeni, de érezte,
hogy az Operába kell mennie." És ahogy ott állt az Operában, rájött, hogy
ez nem neki való. "Mint egy sugallat. Úgy éreztem, hogy ez nem nekem való,
mondta" - mondja Irma. És Irma bátyja hazajött, és azóta bortermelő a bányatónál.
"Boldog ember. A bortermelők boldog emberek" - mondja Irma. |
|