Tatai Tibort a közelmúltban fölvették a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Kissé tréfásan szólva: Komárom-Esztergom megyét amúgy is jelentős előny jellemzi az egy négyzetkilométerre jutó fotóművészeket illetően. Komolyan fogalmazva: bár tudva tudjuk, hogy semmilyen művészeti produktumot nem szokás kilóban, literben vagy bármely hasonló egységben mérni, ez a tény azért mond valami fontosat a megye fotókultúrájának egészéről is.
     A szövetség újabb tagja 1956-ban született. A fotóügy felől nézve részben még nem szerencsés, részben pedig már szerencsés nemzedék az övé. Tatai Tibor húsz éves kora óta fényképez. Akkoriban még nem volt felsőfokú fotográfusképzés Magyarországon. A fiatalok számára alapvetően csak az önképzés kínált lehetőségeket.
     Az ifjú Tatai grafikusi, dekoratőri tanulmányokat folytatott. Ugyanakkor hamarosan fotográfusi perspektívát jelentett számára is, hogy 1977 nyarán Budapesten létrejött a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója - bevallva-bevallatlanul a hiányzó fotóművészeti főiskola pótlására. A stúdióban működött egy képzési rendszer - már amennyit egyáltalán a heti egy esti találkozási alkalom a képzésben nyújthatott -, s az alkotómunkát szerény mértékű nyersanyag- és egyéb költségtérítés segítette.
     1982 decemberében Tatai a stúdiósok Második kiállításán vendéghallgatóként szerepelt. Ekkor már egy 1982-es tatabányai önálló kiállítást tudott maga mögött. A stúdió tárlata idején a KOMÉP - milyen "gyönyörű" mozaikszó! -  művelődési házának grafikusa volt.
     Személyes emlékeim szerint a stúdióban nem igen találta a helyét. A szervezet annak idején az experimentális és a riporteri fotográfia - hogy az akkori terminológiát idézzem - híveinek vitáiban izzott. Tatai Tibornak a második kiállítás katalógusában szereplő képe, a Kísérlet II. címével és témaválasztásával olyan képzeteket kelt, mintha szerzője a fentebb elsőként idézett táborban lett volna. Igazából a helyzet nem ez volt. Amit ő akkortájt csinált, az a "riporterek" szemében túlságosan művinek, az "experimentálisok" számára pedig túl konzervatívnak tetszett. Megfelelő intézményes képzés híján küszködött a technikai kifejezéssel is. Vidékinek lenni - már/még? - akkor is hátrány volt, ha ez a "vidékiség" nem is jelentett túl nagy földrajzi távolságot a legfőbb hazai lehetőségek városától. 1983-ban újabb önálló kiállítása volt - ezúttal a tatabányai Kernstok Teremben. A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója 1985-ös antológiájában Tatai még jelen volt, de a Harmadik, 1986-os kiállításon már nem szerepelt. Számára a stúdió nem hozott kiugrási esélyt, bár az ott eltöltött időszak nem tekinthető elveszettnek. Belekóstolt egy valamelyest szervezett képzésbe, s ízelítőt kapott abból a kortársi "lökdösődésből", amit finom eufemizmussal szakmai közéletnek szokás nevezni.
     Dolgozott főfoglalkozású fotográfusként a Tatabányai Múzeumban, külsőzött a 24 Óra című lapnál, fényképezett a tatabányai Jászai Mari Színháznak.
     Aztán eldőlt, hogy megélhetését a napi dekoratőri, grafikusi munka fogja lehetővé tenni. A fényképezésben - nyilván ezzel is összefüggésben mindinkább olyan útra tért, ahol a kép fotográfiai és képzőművészeti elemek ötvözéséből jön létre.
     A kilencvenes évek elején alakítja ki azt a kifejezési formát, amivel az utóbbi időben is él. Képeinek a kiindulási alapja főként a táj, a víz és a környező növényzet. Ezeket szándékosan nem témaként nevezem meg, mert a munkákon végül nem az eredetileg lefényképezett dolgok jelennek meg a maguk tárgyszerűségében, hanem a világ egy-egy részletének látványbeli átköltései.
     A Tatai-képek szó szerint a műhelyben nyernek végső formát. A fekete-fehér negatívra kerülő valóságrészletek ugyanis összetett beavatkozások nyomán átalakulnak. Egyes motívumok eltűnnek, vagy elvesztik éles rajzukat, illetve tónusukban megváltoznak; esetenként hangsúlyossá, máskor jelentéktelen részletté módosulnak. A természeti valóság a fotográfus szándékai szerint színeiben is átöltözik. Ebben a festékek használata mellett gyakran a számítógép és a szkenner is szerepet kap.
     Tatai Tibor úgy véli: a fotográfiai nyersanyagok - mind a film, mind a papír kötöttségei feloldódnak ebben a folyamatban. A fényképezőgép "önállósága" helyébe a kép készítőjének önállósága lép. A végleges kópiák természetesen a szó szoros értelmében egyediek, megismételhetetlenek. Egy-egy negatív persze több képet is eredményezhet, ezek azonban - az alkalmazott módosító eljárások függvényében - más és más végeredményt mutatnak.
     Kétségtelen, hogy ebben a képkészítési módszerben alapvető szerepet az érzelmi, hangulati tényezők kapnak. A képeken a tárgyi valóság elemei közvetítői szerepbe kerülnek; Tatai Tibor adott lelkiállapotáról tudósítanak. Így érthető az a hangulati hullámzás, ami sok Tatai-kép egymásmellettisége esetén tapasztalható. Az átélt magánéleti gondok éppúgy nyomot hagytak, mint az egyensúly megtalálása. A fotográfus az utóbbi időszakban szabadúszó-vállalkozói alapon él. - Alkalmasint éldegél, ha megbízásai a piac szeszélyei nyomán csökkennek, vagy racionálisan eléggé el nem ítélhetően a megrendelők kiszolgálása helyett egy ideig képeinek készítése köti le. A villany- és melegvíz-számlák persze ilyenkor is befutnak, és a fotóanyag árak sincsenek tekintettel a sajátos körülményekre.
     Vannak életének napos időszakai is. Az első, 1980-as tatabányai egyéni kiállítást továbbiak követték; 1998 őszén a Jászai Marí Színházban láthatták képeit az érdeklődők, 1999-ben Esztergomban volt kiállítása. Esetenként a megyei művészeti ösztöndíj-rendszer révén is csurran-cseppen segítség. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Bevezetőben említettem, hogy a "fotómű-vészsűrűség" szembetűnő e kis méretű megyében. Van ebben szerepe a véletlennek is, a tehetségek felbukkanása - mint tudjuk - nem szabályozható.
     De, kétségtelenül elősegíthető. A közélet, a kultúra illetékesei időről időre különféle lehetőségeket teremtenek. A már érintett ösztöndíj talán inkább a szakmabeliek számára ismert, bár az ebből keletkező tatabányai kiállításokat sokan láthatták. Amiről a nagyközönség is többet tud, az az Esztergom városában a fotóbiennálé már évtizedekben mérhető gyakorlata. 1999 őszén első ízben egy amatőrfilmes-fotográfus rendezvény, a Fény szimpozion csalogatta a vizuális kultúra híveit ugyancsak Esztergomba. Nem kétséges, ezek a lehetőségek az alkotói vággyal bíró embereknek ösztönzést jelentenek. Erről szólva megemlítem: most is előttem van még az a jelenet, amikor a betegséggel küszködő városi polgármester Tatabá-nyán nem mondta le éppen Tatai kiállításán a megnyitás indítását, pedig láthatóan-hallhatóan nem volt egészséges. Manapság, amikor a kultúra és a művészet feltételei általánosságban nem nevezhetők inspirálónak, az ilyen gesztusok is sokat jelentenek. Milyen eredményekhez vezetett a fotográfus ellentmondásokkal tarkított eddigi útja?
     A fentebb jelzett eljárások nyomán keletkező képei nem igen rokoníthatók ismerős fotótörténeti előzményekkel. Talán-talán távoli ősnek mondhatók azok a törekvések, amelyek időként - főként Nyugat-Európában - bukkantak-bukkannak fel az egykor volt fotográfiai nemeseljárások megújításaként. Tatai módszerei azonban másfélék és más következményekkel járnak. Átalakítási szabadsága gyakorlatilag maximális, miközben a fotókémiában használatos anyagok felhasználásától alig tér el. Az egyénileg kialakított eljárás így jól alkalmazkodik használója szándékaihoz. Egyes képein a kék különös árnyalatai alig észrevehetően mennek át a zöld változataiba. Ez sajátos harmóniákat eredményez. Máshol a meleg és a hideg színek csatája rajzolódik ki, tág lehetőséget adva a nézőnek az érzelmi kapcsolódáshoz. Gyakori, hogy a képkészítést elindító motívumok a maguk tárgyszerűségében fel sem ismerhetők, a színárnyalatokká redukált látvány hangulati szerepe játssza a képen a főszerepet. Esetenként a szkennerrel történő módosítás hozza létre a végeredményt, a néző azonban ezeket az előzményeket nem tudja kibogozni; a születés körüményei a fotográfus titkai maradnak.
     Óhatatlanul felvetődik a kérdés: meddig folytatható ez a fajta "képcsinálás"? Jelenleg úgy tűnik, ebben a metódusban még sok lehetőség van. Tatai dolga, hogy tudja, mikor kell elhagyni az egyénileg már kiküzdött megoldások tartományát.
     "Mostanában egyre többször lehet azzal a jelzéssel találkozni, hogy a hagyományos, ezüstalapú fényképezés végnapjait éli. Jön a digitális technika, s a fényképezés eddigi jó másfél évszázadának eljárásai fotótörténeti emlékekké válnak, hallani egyre gyakrabban. Ennek következményei egyelőre alig beláthatók, jóslásokba bocsátkozni kilátástalan lenne. Lehet, hogy ha egy fotográfus már most jóban van a számítógéppel, az ösvényt jelenthet a ma még ismeretlen jövőhöz is?
     Kérdések, amik önmagukban is érdekesek. Annak, hogy Tatai érett korban, sokféle szakmai tapasztalat birtokában vált szövetségi taggá, a folytatásban segítőszerepe lehet. Kívánjunk gazdag, tartalmasan folytatódó utat Kormárom-Esztergom megye új fotóművészének!