A borostás felhúzta a pólót a hasán, elkezdett vakarózni a köldöke körül. Később a szőrszálakat sodorta vaskos ujjaival, egyet-egyet kitépdesett. A vonat közben megállt Moha-rakodónál, a koszos üvegen bánatos, bizonytalan patakocskákban csorgott lefelé az esővíz.
     A borostás a maradék sört egy szuszra kiitta az üvegből, majd belekukucskált, ellenőrizve, nehogy egy csepp is maradjon benne. Lehajolt, az üres üveget a padlóra állította, és ugyanazzal  a mozdulattal egy bontatlan sört emelt fel a mélyből, de egyelőre csak marokra fogva dédelgette.
     Nem tudom, mi történhetett Moha-rakodón, de a vonat makacsul állt.
     - Nyolcvanegyben volt jó, érted - szólalt meg a borostás, jobban mondva folytatta, mert eddig is beszélt, a parlamentet szidta, a sok gazembert, akik (idézem:) a nyakukon hordják a nemi szervüket. - Kihúztunk az NDK-ba a haverral, az nem volt semmi. Elmentünk egészen a tengerig, Rostock, Warnemünde, ahol most a bőrfejű csávókámék menőznek. Te, az a víz kurva hideg volt. Szóval kellett nyomni a vodkát meg Radebergert rendesen befelé a fejünkbe. A havernak meg nála volt a gitárja, tépte ott nekem a húrokat, amíg jöttünk-mentünk... Te, ott emeletes vonat van, hoppá, az öreg Honecker azért tudott valamit. Tudod milyen csúcs kihányni az emeletről, mikor alul meg integetnek a grószmutternak? De az utolsó nap majdnem megszívtuk. - Itt egy pillanatra megállt a borostás, az alumínium ablakkeret szélén leütötte a sörről a kupakot, a teli üveget a szürke fény felé tartotta, hosszat kortyolt. - Érted, dzsaltunk visszafelé, akkor éppen stoppal, és valahol Drezda mellett, egy falu kocsmájában megdumáltuk, hogy aludhatunk, eszünk, iszunk, gond egy deka sem. A csaj volt vagy százharminc kiló, bibircsókos, bajszos, ahogy kell, és baromira vigyorgott, amikor meglátta a havernál a gitárt, rögtön riszálni kezdte a seggit. Este aztán, hogy már alig ült ott egy-két csóka, kezdődhetett a muri. Volt ott egy szőke loboncos, az állt neki intézkedni, fogta a gitárt, a haver kezébe nyomta, ő meg magához rántotta a spinét, kezdték ám ropni cefetül, ne tudd meg, hogy’ néztek ki. A haver pengette az egyik számot a másik után, közben látom ám, hogy a spiné, miközben mint a hülye ugrál a loboncossal, egyfolytában felém pislog, meg emelgeti a szemöldökét. Nekem emelgethette, mert nagyon elkerülte az esztétika, érted, ültem, elvoltam a sörömmel. De a loboncos egyszer csak eltűnt, kiment budira, vagy mi, hát jön oda a csaj, kirángat az asztal mellől, úgy magához szorít, köpni-nyelni nem tudtam. A haver is csak bámult, még a gitározást is abbahagyta, de csak egy pillanatra, mert valahonnan hátulról, isten tudja, hogy’ került oda, előlépett a loboncos, és a haver pofája elé tartott egy harminc centis pengéjű halefot, gyerünk szépen játszani. Csúcs egy buli volt, engem, mint az eszement, rángatott a debella, folyton smárolni akart, alig tudtam elrángatni a pofámat, erre úgy kiszívta a nyakamat, érted, hogy lila dudor lett rajta semmi perc alatt. A haver véresre gitározta a körmeit, mert a tag ott ült mellette a bökővel, hujjogatott meg tapsolt. Nem is tudom, mikor meg hogyan lett vége, csak annyi tiszta, hogy a loboncos odaadta a kését a havernak, tegye el, mert nem akarta belevágni, most jött a sittről, tizenhat évet húzott le emberölésért, nem fog egy hét múlva visszamenni. Ez a kés ma is megvan a havernak.
     A vonat nagy döccenéssel megindult, és csigatempóban odahagytuk Moha-rakodó kies, esőáztatta murva- és kavicshegyeit. A borostás újabb hosszú korttyal csapolta meg az üveget.
     - A legszebb az egészben az volt, érted, hogy a loboncos az éjjel megölte az öreglányt. Megfojtotta, vagy mi. Mikor reggel jött be a góré, ezeket ott találta, valahová ledöglöttek, még szerencse, hogy a haverral mi már kint voltunk az udvaron, ott cuccoltunk össze, amikor befutott a policáj, aztán kísérték kifelé a loboncost bilincsbe verve. Ahogy elhaladt ott előttünk, odapislantott a haverra, felhúzta a vállát, hát ilyen az élet, érted... Azóta, ha igaz, megint kiengedték, gondolom. A havert még múltkor is láttam azzal a bökővel kajázni, nagyon ragaszkodik hozzá, pedig az ilyesmi nem az ő formája. A gitárját már mikor ellopták, ezer éve... A vonat csigatempóból átváltott, mondjuk, gilisztába, én pedig, míg a borostás ismét az üveggel némította el saját magát, arra gondoltam a millenniumi év alkonyán, lám, a múlt ilyen, minden ezer éve történt, minden élet és halál, ha egyszer már elmúlt.
 

Az asszony letörölte a pultot. Amikor felnézett, látta, hogy a férje hajlong a bejárattól lefelé vezető lépcső tövében. Amikor felegyenesedett, az inge egész nagy buggyot vetett a nadrágszíja felett.
     - Jonapotkivanok! - mondta pergő kiejtéssel, többször is egymás után, majd a vendégek után loholt.
     Elöl egy narancssárga inges, ősz hajú ember lépegetett, amikor átértek a belső helyiségbe, a hátsó zsebéből egy fésűt vett elő, azzal szántott végig a frizuráján. Lemaradva két fiatalabb férfi követte, ők nem köszöntek és nem is szólaltak meg.
     Lin-Csin a fal mellett álló legelegánsabb asztalra mutatott.
     - Itt tessek helyet foglálni, mindjárt is hozom az etlapot!
     - Jaj, de remekül beszél magyarul! - ereszkedett le az ősz hajú, és a tartóból kivéve rögtön egy fogpiszkálót illesztett az ajka közé. - Szép itt - nézegetett körbe -, tényleg szépen megcsinálták.
     Lin-Csin visszatért a bordó műanyagtokba foglalt menüsorral.
     - Ván nágyon finom kacsa. Igazi pekingi kacsa. Azt ajanlhatom.
     - Jaj, de remekül beszél magyarul! Nem, fiúk? Remekül beszél. Itt tanult meg, gondolom, hol a fenében tanult volna máshol.
     - Jartam iskolába, és már itten elek öt... nem, már hát éve - sugárzott Lin-Csin arca.
     Az asszony segített megteríteni, és hamarosan kezdték felhordani a bambusszal és gombával körített szeletelt kacsát.
     - Tedd csak le ide a segged - invitálta az ősz hajú. - Tudod, mi az, hogy segg? Naná, hogy tudod. Na akkor, elmondanám, mi a helyzet. Hogy úgy fejezzem ki magam, a nagy büdös helyzet. - Büdös? - mosolygott szélesen Lin-Csin, és egyik vendégéről a másikra tekintett. - Dehat itt semmi sem büdös.
     - Jaj, de remekül beszél magyarul! - csóválta a fejét a férfi, abbahagyva a falatozást. - De ezzel a büdössel nincs igazad. Szóval, tudod, mi az ábra?
     - Nem tudom - mosolygott Lin-Csin.
     - Átjön hozzám ez a konyhaszag. Oda, át - és a villával mutogatott a háta mögé. - Én vagyok ott a párhuzamos utcában, a Pannóniában. Az egy finom klub, egy elegáns kaszinó. A hölgyek és az urak nagyon nem komálják a konyhaszagot.
     Lin-Csin most nem felelt, várt, a mosoly is kurtább lett az ábrázatán.
     - Tudod, hogy nekem is szép kínai dolgaim vannak otthon? Egyszer kaptam egy igazi kínai macit...
     - Macit?
     - Tudod, mi az a maci? Panda, vagy mi az ördög. Meg azok a baodin-golyók. Az egyik golyó benne van a másikban, és ha lóbálod, nagyon szépen csengenek, komolyan.
     Lin-Csin a maga udvariasságával megemelte a szemöldökét, nem szólalt meg, csak egy kicsit hátrébb tolta a székét.
     - Aztán - nézett fel megint az étel kotorászásából az ősz hajú -, gyerekek? Vannak?
     - Nem, meg nincsenek.
     - Nem baj, majd lesznek. - A férfi megvonta a vállát. - Nézd meg, itt vagyok én. Kereken ötven éves házas vagyok. Tudod, mi az? Férj meg feleség, ötven éve! Nekem két gyerekem van, de már felnőttek, nekik is vannak saját gyerekeik. A nagyobbik fiúnál sajnos, csak egy lány. Mit lehet csinálni? - Felsóhajtott. - Jaj, nagyon szeretem a gyerekeket.
     - Talan egy kis desszertet?
     - Majd, majd, nem kell elkapkodni - integetett a szabad kezével az ősz hajú. - Hanem amit arról a szagról mondtam, el kéne gondolkodni egy kicsit rajta.
     Most Lin-Csinen volt a sor, hogy ha kicsit sután is, és csupán minimális nemtetszését kifejezendő, felvonj a a vállát.
     - Csak hogy barátságosan legyen lerendezve a téma - tette hozzá a vendég.
     - Sajnos, nem egeszen ertem, hogy mit is kellene tenni... - mondta Lin-Csin, hangjában egy csöppnyi aggodalommal.
     - Istenemre, remekül beszél magyarul... Vagy ezt már mondtam?
     - Igen, már tetszett ezt mondani - hajolt meg ültében Lin-Csin.
     A férfi oldalt fektette a kést és villát, majd akkurátusan megtörölgette a száját a félbe vágott papírszalvétába, két karját az asztalra tette, összekulcsolta a kezét, és annak döntötte a fejét. Így folytatta.
     - Annyi van, hogy szépen elköltözködsz innen.
     Lin-Csin - amennyire csak egy kínai el tud pirulni - elpirult. A következő minutumban pedig elsápadt.
     - Mindenkinek jobb a békesség, nem? - mondta az ősz hajú, és megkapargatta az orra tövét. - A szag az szag, ezt be kell látnod. Kínai bűz. Neked kell a legjobban tudnod, hogy van ilyen. Senkitől nem várhatjuk, hogy ezt szívja tiszta levegő helyett.
     - De hát - dadogta Li-Csin, és mintha hátul is lenne szeme, látta, hogy az asszony otthagyja a pultot, és átlép a helyiség boltíves bejáratán. Pedig nem hallhatta, amit itt beszélnek, csak a férje hátán mérhette le, mi történik az asztalnál. - De hát ilyet lehet?
     - Persze, hogy lehet - nyúlt át a tányérok fölött az ősz hajú, és nehéz kezét Lin-Csin vállára tette. - Az urak - és itt kitekintett az asztal két végében némán ülő férfira - mindenben segítenek. No persze nem azonnal, lehetetlent én se kívánok. Mondjuk, a hónap végére legyen üres minden. Szépen eltűnsz innét, és veled együtt eltűnik a szag is. Érted, ugye, tudod, mit jelent az, hogy "eltűnni"? - Egy pillanatot várt. - Akkor jól van.
     A férfi ennél a mondatnál még egyszer megszorította Lin-Csin vállát. Kivett egy új fogpiszkálót a tartóból, majd cihelődni kezdett, a két másik árnyékként követte.
     Kifelé menet odabólintott még a boltív tövében lehajtott fejjel álló asszonynak.
     - Isteni finom volt a kacsa, kár, hogy nem ehetek ilyesmit minden nap, az én koleszterinemmel már óvatosnak kell lenni! - Aztán, mielőtt még a lépcsőt elérte volna, visszafordult. - És büszke lehet a férjére, így nagyon kevesen tudnak megtanulni magyarul. Ezt komolyan mondom.
     Lin-Csin ezt már nem hallotta. Még mindig az asztalnál ült a pekingi kacsa maradékai fölött, és először életében úgy érezte, hogy valóban kibírhatatlan bűz veszi körül, amitől mindjárt megfullad.
 

Csak reggel tudok olvasni valamennyit. Mikor mindenki elkotródik, és egyedül vagyok a hálóban. Elvállaltam, azaz, mit nagyképűsködök, kisírtam a takarítást a Tomi bá’nál. Ismer régről, mikor még ember voltam. Megmondta: Nándi, tudom, rád mindig lehet számítani. Ez hétszentség.
     Egy csomó újság van a kamrában, szekrénybéleléshez, ablakpucoláshoz, amihez kell. Egyet kihúzok a stócból, rágyújtok, utána úgyis lesz szellőztetés, aztán végigfutom, hogy mit csinál a világ, mi van. Illetve mi volt. Nem friss újságok ezek.
A Röviden. Tudom szó szerint. "Gáborfalván szerdán a rendőrség otthonában letartóztatta T. Zoltán 40 éves férfit, akit alaposan gyanúsítanak azzal, hogy két nappal korábban ő bántalmazta olyan súlyosan a nyolc éves R. Balázst, hogy a gyermek belehalt sérüléseibe. T. Zoltán elfogatásakor nem tanúsított ellenállást..." Tarnóczi Zoltán. Mert így hívják amúgy. De a becsületes neve, amit mi adtunk neki, mégis csak a Tarzan. Ugyanúgy laktunk, mint én most. Vaságyak, lábszag, hideg kövezet. Verések és szekrénydézsmálások. Volt Tomi bᒠis, úgy hívták, Márkus atya. Engem semmire sem tartott. Tarzant, míg csak Tarnóczi volt, szerette. Kémiából erős volt. Tutira ment neki a cserebomlás meg az atompályák. Vágta a fizikát és a matekot, mint a pitét. Németből is nagy penge volt. Lehajtotta a fejét, hosszú haja függönykét lógott körülötte, kezét a fülére tapasztotta, és nyomta be az agyába a der-die-das-os szavakat.
     Harmadikban történt valami. Sose derült ki, micsoda. Egyszerűen nem tanult többé. Abból élt, amit tudott, ami egyre kevesebbre volt elegendő. De közben haver lett, kiérdemelte a Tarzan nevet. Én különösen jóba keveredtem vele, egymás mellett szunyáltunk. Mert egy dologról se én, se a Tarzan nem tudtunk leszokni a nagy pusztulat közepette sem, az olvasásról. Jártunk az öreg könyvtáros nyakára. Egy idő után szinte a bizalmasai lettünk, mert meghallgattuk a történeteit a régi futballmeccsekről. Kulcsot kaptunk az alkönyvtárhoz. Malaclopóba bújva suhantunk le a kikopott falépcsőkön a tömjénnél számunkra ezerszer szentebb doh- és porszagot szívni. Mikor először olvastuk Csáthot a lenti félhomályban, gyertya mellett, ahogy kell, különös borzongás futott át a szívünkön. Tizenhét éves agyvelőnkben kristálytiszta logikának tűnt, hogy valakinek meg kell lakolnia szenvedéseink miatt. Vérszerződést kötöttünk csehszlovák Astra zsilettpenge segítségével, mert úgy éreztük, hogy csak a titok képes összetartani ezt a cefet világot. Persze, nem öltük meg se anyánkat, se apánkat, se a gyóntató papunkat. Még magunkat se.
     Ennek az igazán soha nem vágyott tettnek az elmaradása miatt mégis mintha megcsömörlöttünk volna. Negyedikre már nem voltunk együtt sülve-főve. Én tanulni kezdtem megint. Tarzan saját mocsarába süllyedt egyre lejjebb. Még beadta a jelentkezési papírokat a Műszaki Egyetemre, de a felvételire nem ment el...
     Búcsúzás helyett azt kérdezte, "Na, és most mi lesz?" Én, aki akkor már (vagy még?) embernek készültem, azt mondtam nagy pöffeszkedőn, jóllehet, mintha humorizálnék, "Most kezdődik az élet". Erre csak egy grimaszt vágott, és felszállt a buszra. Valaki meglátogatta egyszer Gáborfalván, arra jártában. Azt mesélte, Tarzan egy üres szobában ült, mellette  néhány könyv. A parkettán palacsinta hevert. Az anyja sírt, mikor ez az osztálytársunk fejvesztve menekült, visszautasítva mindenféle kínálást.
     Én iskolákba jártam, dolgoztam, családom lett.
     Aztán, mint Tarzannál harmadikban, többé nem jártam sehova, nem volt munkahelyem, Vali kiebrudalt a lakásból. A Csáthot és egy Újszövetséget loptam el magamnak. Sose olvasom egyiket sem. Tudom, valami másra csábítanának. Biztos, hogy Tarzan senkit sem képes megölni, főleg nem egy gyereket. A vértestvéréről tudja ezt az ember. Hiába, hogy már nem vagyok olyan ember. Össze is szedtem a cumómat, hogy elmenjek ennyi év után Tarzanhoz, mármint a börtönbe. De a Tomi bᒠbekeményített. Nándikám, aranyapám, felőlem mehetsz. De ha lelépsz, holnaptól más lesz a takarító, ezt frankón kalkuláld bele, nem tudunk rád várni, hogy jössz-e, élsz-e, halsz-e.
     Ezt is meg lehet érteni. Mert az élet merő folytatás. Nem kezdet meg vég. Nem Biblia, sokkal inkább Csáth. Na gyerünk, egy kis ablakpucolás, Tarzan emlékére. Bár ettől még nem fogok tisztábban látni.