Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerep?) gyors egymásutánja. Halk ~ok. 2. Sp. Részletekben, csoportokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod. Futás, roham.

"A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek  hogy újra látod, megint hallod ugyanazt."
(Ottlik Géza)

Mesterekről és tanítványokról

Ürögdi György Néró-könyvét olvasom. Arra gondolok: egyszer akár egy esszét is írhatnék a császárról. A mai közvélekedés magának az eredendő rossznak a megtestesüléseként emlegeti őt, uralkodása első éveinek kétségtelen eredményeit és pozitívumait  megtagadva tőle. A valóságban ennél természetesen mindenképpen árnyaltabb figurája volt korának. S megítélésünkbe az is belejátszik, hogy mai erkölcsfelfogásunk szerint, korából kiragadva  nézzük őt, jóllehet, amit ma szemére vetünk, abból a maga idejében és a maga kora viszonyai szerint jó néhány dolog elfogadottnak számított. Személyiségének az évek múlásával egyre erőteljesebb és egyre nyilvánvalóbb torzulásainak gyökerei pedig környezetének s kora kényszereinek közegébe ágyazódnak be, személyes sorsának tragikus fordulataiból következnek, s a körülötte zajló események logikáját követik. Arról pedig minősítésekor rendre megfeledkezünk, hogy Seneca nemcsak a nevelője, hanem sokáig személyes tanácsadója és mint ilyen, udvarának második embere volt, aki nemcsak a császár uralkodása első szakaszának ma is értékelhető eredményeinek részese, hanem jócskán belejátszott mindabba, amit ma egyedül és kizárólag csak Nérónak szokás felróni. Bölcselőnk ugyanis neveltje-császára nem egy olyan lépéséhez is előkészítette a talajt, s egyúttal számosat fedezett is ezek közül például anyja, Agrippina meggyilkoltatásában, sőt, vélhetően hallgatólagosan egyet is értett vele, hiszen a Néró és anyja közötti hatalmi játszmának a császár számára való rosszra fordulása egyúttal az ő vesztét is jelentette volna , amelyért mi Néróra vetünk megrovó s borzongó pillantásokat. Amiből az is következik, hogy ha a mindenkori tanácsadók balszerencséje az, hogy bölcsességük és erényeik általában urukat/főnöküket juttatják dicsőségre, mindenképpen szerencséjük viszont, hogy emberi gyengesé-geik, jellemük szeplői az utókor szemében urukon ütköznek ki, s majdnem biztosak lehetnek abban, hogy mindenért, ami eredendően az ő hibájuk-mulasztásuk-tévedésük-gyengeségük volt, az utókor a tanácsukra cselekedőkön veri el a port, s ők maguk rendszerint patyolat tiszták maradnak. Igaz, Senecának, még mielőtt igazán elfajultak volna a dolgok, sikerült visszavonulnia az úgymond nagypolitikától, s fiatal feleségével visszahátrálnia császára közvetlen közeléből jól jövedelmező birtokaira, hogy -  hatvan körül van ekkor - a továbbiakban már csak az írásnak szentelhesse idejét. Persze, személyes érdekein, nagyra törő politikai ambícióin túl nem lehet tőle megtagadni, hogy általánosabb és magasabb rend? érdekeket is képviselt, s valóban az erkölcsi törvények kormányozta tökéletes államról szóló elképzeléseit igyekezett Néró oldalán - a császára által számára biztosított kiváltságos helyzetét fel- és kihasználva - megvalósítani. Ez utóbbi nézőpontból kétségtelennek tűnik, hogy élete nagy tragédiája éppen az lehet, hogy neki mindehhez Néró jutott. (Ráadásul a császár elleni összeesküvésben való részvétellel is megvádolták őt, a tényleges igazságot tudtommal máig sem ismeri senki, mire egykori tanítványa úgy döntött: neki is meg kell halnia. A filozófus ekkor, szókratészi példára, s utolérhetetlen emberi-erkölcsi magasságokba emelkedve, az öngyilkosságot választotta: karján felvágta az ütőerét, de miután az elmeszesedett érből a vér csak lassan csordogált, a bokáján és a térdhajlásában is felnyitotta az ereket, mivel azonban még ekkor sem bírt kiszenvedni, méregpoharat kért, ám miután ez sem hatott, forró vízzel teli kádba helyeztette magát, hogy a vére gyorsabban elfolyjon, de még ez sem volt elég, így a meggyilkolására kiküldött katonák házának gőzfürdőjébe vitték, ahol aztán végre sikerült elvéreznie.) Mindebből viszont az is következik, hogy ha igaz, hogy a tanítványok eredményeibe, sorsába az is beleszól, kinek milyen mesterek jutottak, az is igaz, hogy a mesterek nem kevésbé kiszolgáltatottak tanítvá-nyaiknak.
 

Félhangos töprengés változó premisszákról

"Ha nem tudsz mást eldalolni, mint saját fájdalmad és örömed..." írta Sándorunk, anno, 1830-as vagy 40-es évek. Azt hiszem, ma már ez keményen másképp van. Elég elnyűglődnünk a saját kis fájdalmacskáinkkal, s máris óriási méret?, azonnali megoldásokat sürgető országos gondok garmadába trafálunk. Bele. Bizony. Oda. Sőt, az uniformizálódás, egysíkúvá válás, elsekélyesedés mostanság globalizációnak becézett szelleme legújabban már a világméretű gondok egyikét-másikát is be-becsempészi a hálószobánkba. Miként az a kolléga úr is bizonyára másként fogalmazna ma, aki a "Szívet cseréljen az, ki hazát cserél..." szentenciáját történész barátom szerint: premisszáját tette a köztudatunkba. Én cseréltem hazát, kétszer is. Oda, vissza. Ha a haza fogalma alatt azt az országot értjük, ahova haza tudunk menni, ahol úgy-ahogy otthon tudjuk érezni magunkat. S ebben az értelemben szülőhazánkból akár egy másik országba is hazamehetünk, s ha szülőhazánkba indulunk, akárha idegenbe mennénk. Nem értem tehát, innen, a 20. századból, miért kellene folyton Barnard professzorhoz szaladoznom. Ráadásul, nem okozna nagy gondot példák garmadáját sorolnunk azokra az esetekre, amikor nem az emberek lettek h?tlenek a hazájukhoz, hanem a haza cserélte el őket (s ugye, magyar viszonylatban megint csak kemény felsorolásokba kezdhetnénk e tekintetben is). Amikor nem is polgárai hagyták cserben a hazájukat, hanem éppen a haza bizonyult, úgymond, hazaárulónak. És ez is lehet észveszejtő, nemdebár?
 

Istenkém, mi lesz?

Onagy Zoltán Leevezni a Lókoson című, úgynevezett 120 napos antialkoholista naplóját olvasom. Nem új könyv, de csak a legutóbbi napokban nyúlt utánam s fogta meg a kezem a megjelenésétől eltelt két esztendő alatt először. Onagyot emberemlékezetem óta ismerem. De ha nem is egészen azóta, majdnem azóta. Ő is azok közé tartozik, akiket azért ismertem meg, mert már korábban is ismertük egymást. De mindez csak akkor derült ki számomra (számunkra?), amikor először találkoztunk. Vannak emberek, akik azért lehetnek mi, mert bennük megvan az, ami belőlünk hiányzik. De hogy egyáltalán élni tudjunk, feltétlenül szükségünk van arra a bizonyos valamire. Szóval, amikor Onaggyal beszélgetek, anélkül, hogy tudna róla, igazándiból magammal ülök szemközt. (Most már tud.) Akárcsak Alter Egonnal. Meglehet, Alter Egon: ő is? Mindez akkor is így van, ha időnként meglehetősen szemét tudok lenni vele. Miért is ne, hiszen az is nekem fáj, mivelhogy az általam benne megsejtett (megtalált?) tóthlászlóval is szemétkedem, s annál aligha van fájóbb, ha az ember önmagához méltatlanul már önmagával is csak méltatlanul tud bánni. Azt, hogy mi a méltó és mi a méltatlan hozzánk, egyébként is alig hajszálnyi különbség választja el egymástól. Ekképpen természetesen azt is, hogy mi méltó és mi méltatlan az emberhez. A Leevezni a Lókoson, ha jól olvasom, éppen erről az alig észrevehető valamiről szól. Illetve: erről is, egyik olvasatában. Pontosabban arról az igencsak reménytelennek látszó küzdelemről, mellyel azt igyekszik fogalmakkal behatárolni, szavakkal formába önteni, hogy mi is ez haj-szálvékony valami. Onagy négy évvel ezelőtt belekezdett egy négy hónapra tervezett naplóba, mely arról szólt, hogy rosszul érzi magát. Az eltervezett négy hónap régen letelt, íróbarátom naplója sutba/könyvespolcra került, az azóta eltelt idő viszont változatlanul arról szól, hogy továbbra sincs okunk jól érezni magunkat. 1996, Magyarország - 2000, ugyanott. Onagy arra vállalkozott, hogy négy hónapon keresztül naponta felfedezze Magyarországot. Kizárólag magáról ír, küzdelmeiről az önmeghatározással, az írással, az alkohollal, a családdal, jól körülhatárolható értékeket keres a maga és környezete számára, még sincs sora, amely ne egy Magyar-országról írott kemény, tény- és valóságfeltáró szociográfia része lenne. A világ olyan körülötte, a világ olyan benne, ő maga olyan a világban, s olyanok a világ körül, hogy attól a legcsekélyebb der?látásra sincs oka. S ez azért mégis jelenthet némi reményt a jövő számára. Hogy azért akadnak ezekben a vészterhes - végzetes? - években is akadnak olyan emberei a szellemnek - s kétségtelenül közéjük tartozik Onagy Zoltán is -, akik nem érzik jól magukat, s veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak, utánagondoljanak: miért. Onagy(-Alter Egon) egyenesen hátborzongató:
"Reggelente mondja a géphez ülve át kell verekednem magam azon a szörny? érzésen, ennek semmi értelme. Ez nem ország. Ez Ázsia. Az ősi, bekövült keleti mentalitásra még plusz ráverve negyven évnyi orosz-tatár Ázsia, szolgaszellem, alázatkényszer. A megfelelni akarás kényszere. Majd minden másképpen alakul, ha basáinknak megfelelünk. A basák segítenek rajtunk.
     Az országban nem látok mást, nincs más, mint hogy: Majd lesz valahogyan, olyan nem volt, hogy sehogy legyen. A magyar a kocsmában ül, esetleg otthon várja, halkuljon a hideg, elálljon az eső, valaki hozzon ebédre kenyeret, szalonnát, hagymát. Ha felbőszül, mert nem segít rajta senki, ráadásul meg sem kérdezik tőle, mire van szükséged, édes magyar, felsorakozik a téesziroda, a tanácsi iroda előtt, ugat, fenyegetőzik, nem tetszik neki, hogy másnak van, neki nincs, ekkor valaki pofán csapja a tömegből, akiről azt gondolta, az ő hátvédsora. Ha nem ivott eleget, hazakotródik sértetten. Senki nem fogta pártját. Pusztuljanak ott, ahol vannak, ő ettől kezdve senkiért nem szólal föl. Ha eleget ivott, mert éppen segélynap van, ugat tovább, és megvárja, amíg másodszor is pofán verik. Akkor aztán sértetten hazavonul, azt mondja, ezek nem magyarok, nem vállalok értük többé semmiféle felelősséget.
Ha eleget ivott, de mégsem ivott eleget, keres valami csapszéket, mert mint mondja, a keves forinttal úgysem megy semmire. Istenkém, mi lesz a forintjainkkal.
     Istenkém, mi lesz velünk?"
     Onagy is inna inkább. Legszívesebben már délre leszopná magát csendesen a Csendesben. De elhatározta: azért is megőriz magában némi tartást. És nem iszik négy hónapig, mely alatt majd csak lesz valami, ő pedig megírja, mi lett. Persze, azért ivott, de megírta. Mi pedig álnokul bemesélhetnénk magunknak, hogy az általa festett kép azért sikeredett olyan vigasztalanra, mert az elvonási tünetek kiütköztek rajta. Igaz, valóban az elvonási tünetek ütköztek ki rajta, de nem a magától megvont megszokott alkoholmennyiség miatt, hanem mindaz miatt, ami e hazában az emberektől az utóbbi években, évtizedekben egész egyszerűen csak úgy elvonódott. Az emberi élethez, a természetes életfunkciók működéséhez szükséges olyan apróságokról van szó, mint például az, hogy az ember emberszámba van-e véve valahol, vagy nincs, a felnőtt embert felnőttként kezelik-e, vagy sem. Az embertől az emberi méltósághoz, ügyei méltányos kezeléséhez való jogát vonták meg mifelénk, s emiatti elvonási tünetei akár beláthatatlan következményekhez is vezetnek.
     Egyébiránt, bevallom, kicsit irigylem is Onagy Zolit. Irigylem azért a heroikus küzdelméért, amit azért folytat, hogy ne igyon. Mert még nem halt ki belőle teljesen a hit, hogy ivás nélkül is érdemes, hogy szesz nélkül is lehet. Rólam tudvalevő, hogy nem iszom. De azt már senki nem sejti, hogy keserű óráimban legalább olyan erősen küzdök azért, hogy igyak, mint barátom ennek ellenkezőjeként. S igen tudom utálni magam azért, amiért számomra még az sem adatott meg, hogy ha ideig-óráig is, de legalább az italban némi vigaszt találjak.
Istenkém, hát érted ezt?
     Hát meg lehet ezt ép ésszel érteni?
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      Tanmese állandóság és változás kölcsönviszonyáról

É. szeptember 16-ai elmenetele sok mindenre rádöbbentett. A legfontosabb felismerés az volt számomra, hogy döntéséhez, s életemnek ezzel a döntéssel bekövetkező kényszer? irányváltásához milyen ambivalensen viszonyultam. Először is az lepett meg, hogy félelmeimmel ellentétben távozása nem viselt meg túlságosan, s egyáltalán nem szenvedtem attól, hogy nincs többé. De nem igazán akartam azt a változást sem, amelyet az életemből való kivonulása jelentett számomra. Az utóbbi hetekben már nagyon nyomasztó volt a jelenléte, s azzal, hogy ez megszűnt, egy csapásra könnyebbnek is éreztem magam. De hogy fel ne röppenjek ettől nagy könnyűségemben, meggörbesztett a változások terhe. Az én koromban már úgy vágyja az újat az ember, hogy titokban azt reméli: közben marad minden a régiben. Biztos jele az öregedésnek, amikor a változás már nem vonz, s tulajdonképpen az állandóságban leljük meg önmagunk. É. elmenetelével is tulajdonképpen az volt a legnagyobb gondom, hogy az állandóságot vitte magával, s megriasztott, hogy most megint mozgásra kényszerülök. Ördögi kör, hiszen valószínűleg a változás-változtatás igényét É.-nál az én állandóság-igényem is kiválthatta. Ám az a fajta radikális változás sem jelenthette ennek a megoldása-nincs-helyzetnek a megoldását, melyet É. választott tragédiaköltők és vígjátékírók tollára egyként illő meggyőződéses elvonulásával. A szakítás emberi, azaz a másikhoz méltó módjának megtalálása címén két-három héten belül vissza is beszélgettük magunkat kapcsolatunk szeptember 16-át megelőző szintjére. Ami azt is jelenti: most, amikor ezeket a sorokat írom, É. újra a konyhában matat, s békességgel főzi az ebédet. Az persze egyelőre egyikünk számára sem világos, hogy újra a konyhánkban szorgoskodik-e, vagy csak a konyhámban, s arra sem tudom az egyértelm? választ, hogy az embernek egy másik ember társaságában elköltött ebédje mikortól s mitől válik családi étkezési alkalommá. De kimondatlanul is tartunk attól, hogy egyszer talán mégiscsak a végére érünk az utolsó fogásnak is, s akkor, lehet, megint nem marad más a számunkra, mint ismét fölállni az asztaltól. 
 

Az utolsó szó

Még mindig eltöprengtet: mi lehetett É. utolsó szava, mielőtt elment? Az utolsó előtti egyszer s mindenkorra rögzült bennem, az utolsó elveszett. (Talán érdekes lehet, hogy É.-ban sem rögzül ez a szó, s egyszer egy futamot is megérhetne annak körbejárása, hogy miért nem.) Van ennek jelentősége? Hát az utolsó szavának? S a jelentése, vajon mi lehet? Egy szó eltűnésének, illetve ama szónak magának? Ha É. utolsó szava megmaradt volna bennem, ezáltal talán jelentéktelenné és jelentéstelenné vált volna. Jelentését és jelentőségét épp azzal nyerte el, hogy nincs. Ha É. utolsó szavát képes lettem volna megőrizni, meglehet, mára már halott lenne az a szó. De így, hogy nincs, ezzel életét nyerte el. É. utolsó szava épp azzal tud lenni, hogy nincs. Egyébként az élet egyik nagy rejtélye, nagy misztikuma is ez: jelentését a nincstől nyeri el, tartalmát a semmi ösztönzésétől kapja.
 

Ötvenegy

Szeptember 15-én, néhány nappal ötvenegyedik születésnapom előtt írom ezeket a sorokat. Az ember az idő borzalmas (kegyelmes?) ködéből érkezik, pillanatra napfénybe kerül, hunyorint, s már tűnik is el zsugorodó alakja ismét a ködben. Kapitális közhely ez, tudom, mégis mindannyiszor beleborzongok, ha belegondolok e kép fölfoghatatlan misztériumába. Mit kaptam az élettől? Szemernyi malícia nélkül, a lehető legkomolyabban mondom: (ragyogó?) (ilyen-olyan?) (alap)anyagot ahhoz, hogy megírjam. De vajon adott-e hozzá (elegendő) tehetséget, s ad-e hozzá elég időt is? Az elkövetkező ötvenegy évben majd mindkettő kiderül. De míg a kérdés első felére már most tudom a választ, a második részére sose fogom megtudni.
 

Pont

Ez az utolsó. Tizenkét hónappal ezelőtt, októberben adtam le az elsőt. Megint október van egy év eltelt. Milyen volt ez az év? Milyenek lettek a futamaim? Magánuniverzumomból vajon mi áramlott, mi szivárgott át beléjük? Bizonyos, hogy szinte alig valami. Ám azt is biztosra veszem: mindabba, amit az elmúlt esztendő változtatott rajtam s bennem, ezek a szelíd futamok is belejátszottak. Az ember arcvonásait nemcsak az idő barázdálja az önmeghatározásáért, a dolgok megfogalmazásáért folytatott belső küzdelmeinek hullámverései is formálják azokat. Jó néhány dolog másnak s másként t?nik föl az ember számára, miután sikerült fogalmakkal körülírnia, nyelvtani-mondattani szerkezetek rendszerébe belefoglalnia. A világ számunkra nemcsak az, ami - az is, amit mondani tudunk róla, s ahogyan azt mondjuk. S azután hajlandók vagyunk elhinni, hogy valóban az és valóban olyan, aminek s amilyennek beszédünkben sikeredett. Játszmának hátborzongatóan gyönyörű, játéknak félelmetesen veszélyes ez. A világ és én a mondatban - mondataimban - egészen közel is kerülhetünk egymáshoz, el is mehetünk egymás mellett, s bolygók közti távolságra is didereghetünk magunkban. Siker vagy kudarc ebből a szempontból egy éven keresztüli futamaim sora? Valószínűleg sem egyik, sem másik. Talán csak sikarc. Vagy kuder. Ez is, az is. Ennyi az ember is. Kezdődjön hát egy új évszázad. Kezdődjön egy új évezred. Pont.