Mostanában különös figyelmet fordítunk azokra, akik életművükkel hozzájárultak kultúránk s ezzel nemzeti létünk fennmaradásához. Kevesen gondolnak arra, hogy e jeles alkotók sorába tartozik Révai Miklós is, akinek ugyancsak ez évben ünnepeljük születése 250. évfordulóját (1750-1807).
     Nincs arra mód, hogy életművét itt bemutassuk. Sokágú és gazdag tevékenysége miatt ez nem is lehetséges. Annyit azonban illik tudnunk róla, hogy egész életét nyelvünk pallérozásának, fejlesztésének és megismerésének szentelte. Ő írta meg nyelvünk első, tudományos igényű nyelvtanát, s ebben a világon elsőként alkalmazta a nyelvvizsgálat történeti módszerét.
     A szegény nagyszentmiklósi csizmadia fia kora ifjúságában eljegyezte magát a szellem világával. A szegedi piarista gimnáziumban szívta magába a tudomány és irodalom szeretetét, tanáraitól kapott indítást arra, hogy tüzes hazafiként szolgálja édes hazája ügyét. A kor társadalmi viszonyai között csak úgy követhette szellemi hajlamát és adottságait, ha belép a piarista rendbe.
     A 16. és 17. században a jezsuita iskolák voltak népszerűek hazánkban. Ám a 18. század változást hozott, s egyre inkább a piarista középiskolák hódították el tőlük az ifjúságot. Sikerük titka az volt, hogy erős nemzeti érzést oltottak tanítványaikba, tárgyaik között szerepelt a magyar nyelv, történelem, földrajz, sőt a kereskedelmi és gazdasági könyvvitel is. Így országszerte egyre több helyen alakult rendházuk, iskolájuk.
     Tatán 1765-ben jelentek meg, s először a majki kamalduli szerzetesek gazdasági épületeiből átalakított rendházban, kollégiumban és iskolában kezdték el működésüket. Már az első évben 415 tanulójuk volt, mert a nemesek és tehetős polgárok szívesen adták gyermeküket olyan intézetbe, amely ilyen gyönyörű és egészséges tájon tevékenykedett. A nem sejtett sikeren felbuzdulva Oswald Gáspár morva piarista építész tervei alapján a rend új konviktus építésébe kezdett a "kies fekvésű márványdombon". Alapkövét 1767. március 9-én helyezték el. Már a következő évben Valero Jakab (1725-1795) igazgató átdolgoztatta a terveket, s így alakult ki a ma is látható, impozáns, háromszárnyas épület.
     A mindössze tíz piarista tanárból álló testület munkáját szerzetesnövendékek is segítették. Így került Tatára 1771 októberében a huszonegy éves Révai Miklós, s itt élt 1772 októberének végéig. Révai mint papnövendék filozófiát, rajzot és építészetet tanult. Építészeti ismereteit a konviktus akkor folyó építkezése alkalmasan kiegészítette gyakorlati megfigyelésekkel. Valószínű, hogy az itt kapott alapos képzés eredményeként vált a rajz és az építészet élete végéig kedves foglalatosságává. Ugyanakkor a gimnázium alsó osztályaiban is tanított. Volt munkája elég, a tanórák után a kollégiumban is nevelő volt. A korabeli feljegyzés szerint 95 különböző életkorú, más és más osztályba járó diákot bíztak gondjaira. Már ekkor megmutatkozott nevelői rátermettsége: értett és tudott bánni növendékeivel. Hogy milyen lelkesen és szívesen foglalkozott velük, az bizonyítja, hogy farsang idején komédiát mutattak be, más alkalommal az átutazó tartományfőnököt köszöntötték ünnepi műsorral.
     De Révai legalább ekkora buzgalommal folytatta önképzését is. A latin szerzők műveinek tanulmányozásán kívül ebben az időben a Szent István alapította csanádi püspökségről készült tanulmányt írni. Éjt nappallá téve felhányta a magyar történetírók könyveit, s mindent kijegyzetelt, ami témájára vonatkozott. A megerőltető, önkínzó életmód megbosszulta magát, s megbetegedett. Lábadozása idején, tavasszal az Esterházy uraság szép parkjában sétálgatott, az ott fakadó patak partján szőtte költői álmait. Mert ekkor még latin költő szeretett volna lenni. E csodás környezetben született meg egyik szép latin elégiája, melyben a Horatiuson, Ovidiuson és Vergiliuson nevelkedő ifjú a tőlük tanult művészi eszközökkel fejezte ki érzelmeit. A betegségből kilábaló ember szemével ujjongva látja a tavaszi táj szépségeit, de a közelgő elválás édesbús hangulata is árnyalja, átszövi a verőfényes, idilli tájat.
 

A Tatán fakadó patakhoz*
1772.

Kis patak, tiszta vizű forrásként törsz fel a mélyből,
    Majd Tata házai közt görbe uton kanyarogsz,
S innen a zöldellő, tág réteken át szaporázva
     Halk csobogással fut, csillan a tiszta habod,
Kis patakom, friss bánatom orvossága, bucsúzzunk,                5.
    Minthogy utaznom kell, menj te is, óvjon az ég!

Mint a bagolyhuhogás, úgy bántja fülem, ha a társam
    Szidja az itt töltött hosszas időt, de marad.
El kell mennem most! Megvallom, ekkora bajban
    Még sose voltam; lásd, mily nehezen megyek el!               10.
Eddig nem tudtam, hogy az istennők meg a nimfák
    Hűs patakok partját annyira mért szeretik.
Már tudom én is, e vonzódás nem oly indokolatlan,
    Ámor rejtezik itt, s vonzza az isteneket.
Azt, mit semmi baráti vigasz, se beszéd, sem a könyvek         15.
     Bölcsessége se bírt eddig elérni sosem:
Kis patakom, te e szívből végleg elűzted a bús kórt,
     S visszavarázsoltad lelki nyugalmamat is.
Tévednék, hogy e sápadt arc már kezd pirosodni?
     Vagy csak a sóvár szem vágya rezeg vizeden?                  20.
Jól láttam bizony önmagamat patakom tükörében:
    Sokkal üdébben néz vissza reám ez az arc.
Felszabadult vagyok és könnyű, mert mélyen aludtam,
    Ezt javasoltad te, szépszavu csörgedező.

Jaj nekem! Ennyi ajándékot hogyan is viszonozzak?              25.
    Mert, ha igaz, mi vagyok? Zöldfülű versfaragó!
Ígérem, ám nem felelőtlenül: élted örök lesz:
    Híres lesz neved is énekeimmel együtt.
Görgesd még, te ezüstszínű, kicsi fodraidat csak:
    Minthogy utaznom kell, menj te is, óvjon az ég!!               30.

A piarista papnevelés íratlan szabályai közé tartozott, hogy a növendékeket - ismeretszerzés céljából - minden évben más kolostorba helyezték át. Ezért búcsúzik oly fájó szívvel Révai a festői tájtól. Új állomáshelye Veszprém lett. Itt is tanult, tanított egyszerre. Az új tanév folyamán meglátogatta egykori kedves tatai tanítványa, a 14 éves Rapf Károly, egy tehetős győri német polgár fia. (A nemcsak szorgalmas és tehetséges, de nagyon vallásos ifjú később maga is piarista szerzetes lett, és a tanítványai által úgy szeretett tanár nagyon fiatalon halt meg 1799-ben.)
     Révai örömmel fogadta előző évi kedves tanítványát, s a korabeli szokás szerint latin verssel köszöntötte.
 

A szépreményű ifjú Rapf Károlynak

Karcsim, még a minap szorgalmas, kis nebulóm, te,
     S annyi diákom közt legderekabb tanulóm!
Téged látlak-e itt? A te csókodat érzem e kézen?
     Mit fogsz mondani most? S szólani hogy fogok én?

Mondd csak, a szép Tata jó vize és márványköve szomszéd     5.
     Falvakból most is vonzza az embereket?
Elkészült-e a konviktus? Még épül a templom
     Ott a piactéren? Állnak-e már falai?
Hát a cseréptányérok, bögrék és fazekaknak
    Vásárán nyüzsög-e most is a tarka tömeg?                       10.
Szólj a virányos völgyről és a kies ligetekről,
     Hol nekem elbújnom annyira nagyszerű volt!
És a patak, mely orvosa volt az akkori búmnak,
     Tiszta vizével most is cseverész, kanyarog?

Most jut eszembe, amit teneked legelőször akartam               15.
     Mondani, közlendőm lényege, magva pedig:
Karcsi, tanultad, ezért tudsz játszani áoni lanton,
     S római lejtésre írni latin sorokat.
Rajta tehát, és szóljon az ének az ifjui ajkon,
     Most ezzel bizonyítsd, hogy te szeretsz igazán.                 20.


A parányi költeményben a "couleur locale", azaz a helyi szín és hangulat úgy őrződött meg, mint borostyánkőben a pillangó. A kedves tanítvány megjelenése felszínre hozta Révai emlékeit, a vidék tündéri hangulatát, a városka nyüzsgő, tarka világát, az idilli, költői tájat.
     Valljuk be, Révai Miklós nem tartozik nagy költőink sorába. És mégis, ez a két költemény annyi év után is rabul ejti az olvasót, mert tiszta és valódi érzéseket szólaltat meg, s költői eszközeivel sikerült megörökítenie a tatai táj szépségét.
 

Irodalom
 
1. A két költemény Révai Latina c., 1792-ben Győrött megjelent kötetének 19. és 30. lapján található.
2. A tatai piarista intézetre vonatkozó adatokat Csaplár Benedek: R. M. élete Bp., 1881. I. köt. 410 -132) c. műből vettem.